A magyar társadalom egyetlen osztályának sincs oly bizonytalan jövője, mint a középosztálynak. Balodalról és jobboldalról egyformán megkondították fölötte a harangot. A baloldal hasznavehetetlen maszszának tartja a radikális haladás számára; Bethlen István hat év előtt menthetetlennek minősítette és a halálra itélt azóta sem tud életjelt adni s politikailag s gazdaságilag reorganizálódni. Tovább sodródik, mint valami pondus iners, melynek csak fizikai sulya van, de nincs belső értéke, fajsulya. Osztály, melyben nincs tudatosság; atavisztikus ösztönből vagy ráneveltségből ellensége a dolgozó tömegek minden tömörülésének; kiszolgálója az uralkodó klikkek érdekeinek; sohasem volt demokratikus, még őszintén liberális sem; szociális nemtörődömségét csak az enyhíti, hogy a saját osztályérdekeit sem tudta jól megérteni. A maga egészében mindig a politikai eunuch szerepét töltötte be s ez volt politikai iskolázottságának egyetlen értelme. Reakciós érzése könnyen támaszává tette a mindenkori hatalomnak. Demokrácia és liberalizmus idegen szavak voltak előtte s ha a liberalizmus jelszavával a történet egy-egy korszakában (pl. a kiegyezés után) kacérkodott is, ez csak arra volt jó, hogy annak leple alatt legáncsolhassa a demokráciát. A nyugatról felénk áramló demokratikus szellem elért olykor a legmélyebben fekvő néprétegekig (parasztforradalmak), érintette a társadalom magasabb csúcsait (a 19. sz. reformkorszaka) de a magyar középosztály lelke-gyökeréig sosem hatolt el. A nép szélesebb rétegeit érdeklő jogkiterjesztés, a zsidók emancipációja, a nemzetiségek egyenjogúsága idegenek voltak a középosztálybeli magyar polgár mentalitásától. Még a hivatalviselés privilégiumával szemben is — Bathtyány Lajosnak kellett megvédenie a józan polgári felfogást s neki kellett kimondania, hogy „ész, erő, becsület gyakran megfordított arányban állnak a nemesi kiváltsággal.”

Beksics Gusztáv, az uralkodó osztály mult században élt történetírója fajpszihológiai magyarázattal próbálja a magyarság demokráciaellenes magatartását igazolni.¹ Szerinte a magyar retrospektiv nép, mely alkotmányküzdelmei és szabadságharcai között mindig — hátrafelé tekint. Az igazságot nem elvi okból vizsgálja; nem fikciókat keres, hanem precedenseket. B. e tényeket annak tudja be, hogy a magyar szellem speciális sajátsága a fajkonzerválás. A magyarság nem lelkesedik elvont eszmékért, az európai közszellem mozgalmai sohasem indulnak ki Magyarországból. Elvileg még a legmérsékeltebben liberális hazafiaknak sem lehetett kifogásuk a demokratikus törekvések ellen. De „féltették fajunkat és demokratikus szabadságunkat. Tudták, hogy a demokratia megfosztja kizárólagos hatalmától a nemességet s versenytérre viszi a nemzetiségeket... A magyar faj köztársasági formák mellett elvesztené supremátiáját vagy éppen létét, a respublikának tehát itt nincs talaja...”² Végső konkluziója: a magyarság történetének egész folyamán sohasem indult ki általános elvek szempontjából... Liberális volt, de liberalizmusát a faji érdekekhez mérte... Közszellemében megvolt és megvan a demokratikus irányzat, de a fajérdekek képezik a határt, melyen túl nem lép...

Beksics élesen mutat rá némely társadalmi jelenségre, de hibásan következtet. Amit ő fajhoz való ragaszkodásnak nevez, az inkább a hatalmi pozícióhoz való ragaszkodás. Akik a magyar fajiságot tudatosan érezték, azok a végső következtetésig is eljutottak. Eltekintve az egymásra következő időszakaszok nagy reformereitől, a Kőrösi Csomák, Katona Józsefek, Ady Endrék hatáskörei nem voltak egy csupán biológiailag meghatározott fajiságra korlátozva. A Beksics-féle elgondolás — elzárkózást jelent s ennek oka az volt, amire néha Beksics akaratlanul is ráhibáz, hogy az uralkodó nemesi rend féltette hatalmát nem csupán a nemzetiségektől, mint B. gondolja, hanem a jogtalan magyar tömegektől is...

Ha el is vetjük B. következtetéseit, megfigyeléseit jórészt igazaknak kell elismernünk. Az a nemesi rend, melynek reakciós mentalitását ő a fajvédelem lélektanával próbálja mentegetni, képezi alapját a magyar középosztálynak. Annak a középosztálynak, mely Magyarországon ilyennek számított Nyugaton a polgári rend adott számbeli erőt és politikai súlyt. Nálunk történeti okok kárhoztatták ezt az osztályt politikai sulytalanságra.

Magyarországon a polgárság már a történet első századaiban sem volt haladó. A lakosság ama rétegei, melyek a polgárság magvát alkotják, már a magyar királyság első idejében kiváltságos osztályokká lettek. Kiváltságosak a szélesebb tömegek rovására. Először a pogány magyarok rovására, később azok hátrányára, kik már nem voltak pogányok, de még nem voltak jó keresztények. A tatárjárás pusztításai, a Dózsa-féle parasztforradalmat követő kegyetlen parasztirtás után, a mohácsi vész s a török hódoltság után új meg új kiváltságos rajok³ telepedtek meg az országban, városokat népesítettek be, magukhoz ragadták az ipar és kereskedelem lebonyolítását, a fejlődő élettel járó adminisztrációs feladatokat, de a progressziót korlátozták, mert az sértette volna érdekeiket. Ez a kiváltságos polgárság jó lábon élt a feudalizmussal, mely nem zavarta érdekeit, a nemességgel, mely atavisztikus borzalommal gondolt iparra, kereskedésre és minden praktikus foglalkozásra.⁴ Nyugaton (pl. Franciaországban) a polgárság kemény harcot vív a feudalizmus ellen és kiinduló pontja lesz a demokráciának. Nálunk a haladás és demokrácia a nemesi rendből fejlik ki s nem a polgári osztályból. S ez azt jelenti, hogy nem volt sem igazi haladás, sem igazi demokrácia. Franciaországban a genfi polgár: Rousseau teremti meg a szabadságharcot; nálunk Széchenyi politikai agitációja ébreszti fel a polgárságot. S ez a forradalom, melynek értelmét nem az uralkodó rétegek, csak annak egyes kimagasló alakjai fogták fel, már felülről való eredeténél fogva is kudarcba kellett, hogy fulladjon. Nyugaton a szabadság intézményei, széles életlehetőségek követik a forradalmakat, itt a reformkorszak hatása csak a történetköny-vekbe zsugorodik. Nyugaton a 19. sz. második felében, a forradalmak lezajlása után a polgárság csinálja a történetet, az ipar és kereskedelem felvirágzik, nagy kulturigényeket támaszt és elégít ki; nyugaton a tudomány és művészet emberei a középosztály alkotó elemeivé válnak s erősítik az öntudatos, jogát féltő, életjogát érző és követelő polgárságot. S bár a kapitalizmus a klérussal és arisztokráciával kezetfogva nyugaton is ránehezedik a lakosokra, az öntudatos középosztály — egy időre — szembe tud szállni a tőkés világrend tulkapásaival. Amíg nyugaton ez a folyamat tart, addig a magyar polgárság, mely történeti gátlások folytán eddig sem tudott öntudatos osztállyá alakulni, az abszolutizmus korában — tehát tényleges kialakulása, megszületése előtt — máris csenevészedik, elvetél. Politikai és gazdasági elnyomás burkolódik az országra. Az előbbi a bürokráciában nyilvánul meg. Berzeviczy Albert: Az abszolutizmus kora Magyarországon c. könyvéből (Bp. 1922.) jól látjuk, mik voltak a boldogulás feltételei: alkalmazkodás, magyarellenesség. A polgárság — még gerinchez sem jutott, puha, a hatalom kénye-kedve szerint alakitható anyag — megtanul alkalmazkodni. Prottmann, a főváros kapitánya, nemcsak maga nem tanul meg magyarul, de nem is alkalmaz magyarul tudó tisztviselőt. 1852-ben még a csárdás táncolását is eltiltja. A főváros vezetősége tehetetlen a germanizáló törekvésekkel szemben, sőt Bachot és Geringert díszpolgárokká is választja. Czindery, a pécsi törvényszék elnöke alattvalói hódolattal üdvözli a császár küldöttjét s kifejti előtte, hogy még legalább ezer magyar rebellist kellett volna kivégeznie. Mikor Windischgr�ätz herceg, a császár alteregoja, Magyarországba jön, gróf Majláth ajánlja figyelmébe a „megbizható” magyarok névsorát: ebben a névsorban szerepel ő maga is, mint aki — saját bevallása szerint — kedvelt személyiség a klérus előtt s a szláv nemzetiség előtt is. A sikeresen ajánlottak közt van Duschek Ferenc, aki a forradalmi kormány pénzügyeit rendezte s az abszolutizmus korának pénzügyi intézője. (Tekintettel, hogy „csak nehéz anyagi viszonyai miatt” állt a forradalmi kormány szolgálatába.) De gazdaságilag is tönkre ment az ország. Hetven millió frt. vagyont semmisített meg az abszolutizmus, ami a kereskedelem és ipar teljes letörését jelentette. Ezek a tények érthetővé teszik, hogy a polgári rétegnek a lelkében, mely nem hódolt be az elnyomó hatalomnak, a politikai(-nemzeti) kívánságok domináltak a szociális kívánságok helyett; az is könnyen érthető, hogy egy gazdaságilag lezüllött állapot nem volt alkalmas arra, hogy az ipart és kereskedést megkedveltesse. Igaz, hogy a kiegyezés után visszonylagos ipari és kereskedelmi fellendülés következik, de ennek hatalmi és anyagi előnyeit csak azok a polgárok élvezik, kik a kereskedelmi és ipari élet csúcsain helyezkedtek el. És a pénzemberek. És a feudalis arisztokrácia, mely a „pecunia non olet” elvénél fogva szívesen kamatoztatja nevét és helyzeti előnyeit a kereskedelem és pénzügy szolgálatában. A kapitalizmusnak s ebből az iparra és kereskedésre alkalmazható szabadversenynek nálunk csak a kiváltságosak vették hasznát, a kisiparosok és kiskereskedők csak a hátrányait érezték. A tőkétől való függést, fojtogatottságot, melynek anyagi hátrányait több-kevesebb szerencsével — már a háború előtt is a fogyasztóközönségre igyekeztek hárítani.

Ami a: kiegyezés utáni „hivatalos” mentalitást illeti, annak a Each korszak adta meg az alaptónusát. A régi pozícióból´ kibukott, de a praktikus foglalkozáshoz nem szokott nemesség hivatalok vállalásában s ami még lényegesebb: a vezető hivatalok elfoglalásában keres anyagi kárpótlást és lelki kielégülést. Akik már a Bach korszakban is tanuságot tettek alkalmazkodóképességükről, azok, a kiegyezés után magyarellenes magatartásukat népellenes mentalitással cserélték fel, ami nem jelentett számlukra kínos megpróbáltatást, A népellenesség egyrészt a magyar földmivesek és ipari munkások mozgalmaival szemben, másrészt a nemzetiségek ellen irányult. Kossuth jóslata bevált: a. kiegyezés megteremtette a német, illetőleg a magyar imperializmust s a magyar imperializmus balgán és gőgösen elfordult a 48-as évek demokratikus hagyományaitól. A nemességnek az a része, mely már a Bach korszak alatt el tudott helyezkedni, a soven-nacionális ideológia nevében találkozott össze azzal a réteggel, mely csak a kiegyezés után állott a bürokrácia élére. Ezzel az osztállyal közös érdek s közös ideológia fűzi össze a politikai változások s a pénzdevalváció malomkövei között szétmorzsolódó gentryt, melynek tagjai a nemességgel együtt képezik magvát annak a magyar középosztálynak, mely történelmi jelzővel díszíti magát, az úri jelleget önmagának vindikálja s az a meggyőződése, hogy egyedül ő védi meg a nemzet érdekeit. Igaz: a középosztály számát nemcsak a 1ecsúszottak, hanem a kispolgárokból fe1kapaszkodó egyének is gyarapítják, ez utóbbiak azonban nem visznek, mert homo novus létükre nem vihetnek demokratikus szellemet a középosztályba. Ellenkezőleg: ők veszik fel a gőgös magatartásit és kisebb-nagyabb hatalmi pozícióikban, mint valami osztályukat elfelejtő modern janicsárok, ők is történelmi és úri osztállyá tetszelgik magukat. Ők is, mint a nemesi rend, leinézik a parasztot, elhúzódnak az. őket kitermelt kispolgárságtól, megvetik a. nemzetiségeket, rendőri ügynek nézik a szocializmust s haj módjuk van rá, üldözik a szocialistákat, mint „hazátlan bitangokat.” Ezeknek a felkapaszkodott középosztálybelieknek az anyagi helyzete már a kiegyezés után sem volt fényes, a világháborút megelőző évtizedekben viszont nagyon is leromlott. Ők azonban ennek okait nem látják, nem is keresik. Hűségesen kiszolgálják a hatalmat 8 mint mindem magyar dolgozó, ők is; zsákmánya lesznek a telhetetlen kapitalizmus s a. főúri dilettantizmus egyesült étvágyának. Hivatali működésükkel, szavazatukkal vagy kortesszolgálatukkal a reakció szolgálatába állnak s míg ezzel az országot katasztrófa felé sodorják, büszkén számítják magukat a nemzetfenntartó középosztályba.⁵

Budai Dezső, a magyar történelmi osztály „úri szociológusa” a nemesi rendet, a kispolgárság és parasztság jobbmódú elemeit számítja a középosztályba... A kereskedőkről — figyeljünk az „úri” disztinkcióra — azt állitja, hogy „származásuknál fogva” nem sorolhatók ide; ellenben: a jegyzők már életmódjuknál, szórakozásaiknál (vadászat, kártya stb.) fogva is legközelebb állnak az úri osztályhoz. „Fontos politikai szerepüknél fogva kevésbé mostoha bánásmódnak örvendenek, mint sorstársaik” (A magyar honorácios-osztály, Bp. 1916. 8.o.)

Budai a középosztály legértékesebb részének a honorácior-osztályt tartja s a honorácior tetszetős közös nevezőjébe foglalja az összes, szabad vagy lekötött helyzetű szellemi munkásokat a tanítóktól kezdve a művészekig s az éhbéren tengődő irodatisztektől kezdve a vármegyei vagy állami vezető tisztviselőkig. Milyen képtelen, groteszk osztályozás az, mely a lakájsorsban élő irnokot s a. tanfelügyelője előtt alázatoskodó tanítót a honorácior-osztály egységébe s kategóriájába sorolja a főispánnal vagy a miniszter ő kegyelmességével együtt.

Ez a lelki jóllakatásra szánt ideológia elég sokáig hatott. Egyetlen társadalmi réteg sem volt a szociális látókör olyan szűk bilincseibe béklyózva, mint a magyar középosztály. A társadalmi fejlődésnek még a sejtésig sem jutott el, a szocializmus mozgalmával csak a polgári lapok rendőri krónikáiból ismerkedett meg; a nyílt szocialista hitvallásig csak hivatala és kenyere feláldozása árán juthatott el. Kétségtelen: szocialista álláspontra csak tanulás, belátás és saját osztály-helyzetének felismerése alapján juthat el az ember. A magyar középosztály politikai és szociális iskolázottsága a semminél, is rosszabb volt: minden fejlődést destrukcióként bélyegeztek meg előtte; a történelmi és társadalmi gátlások (“nemzetfenntartó” és „úri” osztály!) lehetetlenné tettek még egy-egy tapogatózó szociális állásfoglalást is; a politikai bosszútól (áthelyezéstől, az előlépés elmaradásától) való félelem is bénítóan hatott; ép oly értetlenül állt a kiszolgált világrenddel, mint azzal a másikkal szemben, mely a kapitalista rendet ostromolta.

A magyar középosztály ideológiája teljes értelmi és erkölcsi hazugságon alapul. A rosszul ismert, de nagyon rettegett szocialista világrend kollektiv szolidaritásával szemben a nemzeti szolidaritást hangoztatja, de mert nemzet alatti csak a maga osztályát érti, ezért az csak a történelmi osztály érdekeit tekintő klikk-szolidaritás. Az ugyancsak rosszúl megértett kollektiv emberrel szemben az egyéniség jogát hangsulyozza, ez azonban a valóságban ismét nem más, mint a minden „családon kivüli” polgár érdekén átgázoló klikk-individualizmus. Azok a fejlődési fokozatok, melyeken az emberi társadalom átment, terra incognita a magyar középosztály előtt. A közös termelés gondolata, a munkaadás emberi és állami kötelessége, a nők, a gyermekek, a betegek védelme ugyancsak idegen szavak és fogalmak. Szövetkezések, munkásotthonok, önkormányzat s a munkás-szolidaritás más látható dokumentumai érthetetlen, sőt gyanus dolgok a magyar középosztály szemében, A munkások ereje a szolidaritás és az áldozatkészség: munkásotthonok, biztosító intézetek, fogyasztási szövetkezetek tanuskodnak erről. A magyar középosztálynak legfeljebb a kaszinó képezi házonkivüli otthonát, de ez — mily erkölcsi különbség — nem az osztály tagjainak, hanem a község vagy ország adófilléreiből épül fel. A munkásság kollektiv szerződésekkel javítja meg a maga szociális helyzetét, a magyar honorácior-osztálynak még máig sincs szolgálati pragmatikája. Ez nagyon természetes is, mert a magyar tisztviselőnek nem oly egyetemes törvény kell, mely minden társának boldogulását elősegítse, de oly lehetőség (protekció, kortesszolgálat, házasság, felkinálkozás), mely az ő haladását biztosítja.⁶ Ez, a kiváltságra építő szellem, az oka annak, hogy az intelligenciát megszervezni nem lehet. Ebben az osztályban úgyszólván senki nem akar vezetett lenni s a közönségnek használni, hanem a legtöbben vezetőikké szeretnek válni s a maguk ügyét rendbe hozni. A maguk ügyét a közösség rovására.⁷

Talán nem kell hangsulyozni, hogy ezt az osztályt, mely oly távol van az emberi szolidaritástól, páni félelem fogja el Marx nevének hallatára, A történetet csak a csaták és elesettek száma szerint tudja értékelni. Az osztályharcról fogalma sincs: a proletárt akkor is csőcseléknek tartja, miikor már ő is régen proletárrá, azaz: önállótlan, kiszolgáltatott exisztenciává lett; a történelmi materializmus alatt valami ördögi önzést sejt, de annak megértéséig emelkedni meg sem próbálja: az iskola pedig, az uralkodó osztály világnézetszállitó intézménye, még a legujabb történet rugóit sem tudja vagy meri tanítványainak megmutatni.⁸ A szellemi és szociális életnek a gazdasági viszonyokkal való összefüggéséről nem tud s ha sejt valamit, azt elhessegeti magától, mint valami bűnös gondolatot. Az értéktöbbleten sem töri a fejét, holott ez az evoluciónak is egyik legsúlyosabb gondolata. Miközben irtózva gondol az árúcsere elméletére és gyakorlatára, azalatt ő maga is a tőkés osztály olcsó árúcikkévé lesz s még legkomolyabb munkája is mint értéktöbblet gyarapítja a kapitalista rend telhetetlen gyomrát. S mit kap cserébe a magyar középosztály ezért az „Ubedingte Unterwerfung”-ért? A humanus, szociális és keresztény jelszavak hamis, de megnyugtató öntudatát. Igaz, hogy a humánus és szociális gondoskodás s keresztény lelkület a jótékonyság formáin nem jutnak túl. De mivel ezeknek a jól bevált eszközöknek őrizete és fenntartása a honoráciorokra van bízva, ez az osztály nem veszi észre, hogy a nemzetfenntartás munkája közben önmaga alatt ingatja meg a talajt. Esküszik a magántulajdon szentségére, miközben ő is testestől-lelkestől mások tulajdona lesz.⁹ Hiszi, hogy a kapitalista világrend a szabadverseny utján kedvezi egyénisége kifejlődésének, holott csak individuális hasznot biztosit a kiváltságosak számára.. A magyar középosztály, erkölcsi és szociális disztinkcióra nem lévén alkalmas, képtelen belátni a kapitalizmus és szocializmus világrendje közt fennálló mély etikai különbséget. Az első csak a dolgoztatást végzi kollektive (bár itt a kollektivum csak a kihasználásra alkalmas egyének együtt dolgoztatását jelenti)” de a termelő eszközöket magántulajdonnak tartván, kevesek számára fordítja a tömegek munkájának hasznát, a szocializmus rendje ellenben az összes termelőeszközöket köztulajdonba véve a kollektive végzett munkából eredő javakat kollektive osztja meg.

Ezek a szociológiai meggondolások idegenek voltak a magyar középosztály előtt. Az 1848. évi törvényhozás a jobbágyság problémáját sem oldotta meg Végleg, annál kevésbé oldhatta meg a középosztály kérdését, A szabadságharc eseményei kifogyhatatlan, meseanyagot adnak Jókai kezébe s a nagy író mesélő ereje egy egész emberöltő nemzedékét determinálja. Ennek a nemzedéknek mentalitását — a behódoltak jelentékeny számától eltekintve — a politikai felszabadulás vágya hatja át és pedig oly kizárólagos erővel, hogy szociális problémák megoldásáról nam igen eshetett szó. Kossuth, Petőfi, Széchenyi!, Eötvös nagy problématermő fellángolásai és munkái után a szociális fejlődés ügye eltűnik az emberek érdeklődéséből. A társadalmi fejlődéssel úgysem nagyon törődő magyarságot csak politikai vonatkozásban érdekelte, hogy milyen lesz, Magyarország és abban a magyar nép sorsa. A politikai elnyomás sok kérdést tetszhalottá tett s ezek csak a kiegyezés után kezdenek ujra jelentkezni. Parasztkérdés, tisztviselőkérdés lassan, félénken hódítanak tért. A kiegyezés után egyiket sem lehet már agyonhallgatni. A nép sorsa nem volt elintézve a jobbágyfelszabadítással. És nem volt elintézve azzal, hogy színpadon, humoros elbeszélésekben, valahányszor a bölcs megnyugvást vagy együgyűséget kellett a művelt közönség számára ábrázolni, akkor az írók megjelenttették a népet a jól rászabott mentékben jól megválogatott szavakkal. A földkérdést nem lehet a hamu alá rejteni s a föld népének szervezkedését nem lehet megakadályozni. A mult század végén már parasztmozgalmak keletkeznek az alföldön s egy széles látókörű alföldi pap könyveket írt a tömegmozgalmakról. ¹⁰ A kiegyezés után viszonylagos fejlődésnek indul a gazdasági élet. A városok népesednek, fejlődnek, az ipar fellendül, a gyáripar virágzásnak indul, a honioiácior osztály kialakul s szinte kialakulásával együtt kezd nyomorogni. A patrióta, Magyarországból a polgári Magyarországba vezet az út.¹¹ A polgári Magyarországban már a szociális kérdések is dominálják az írók legjavát, de az intelligenciának csak vékony rétegeit fogják meg. Az önmagát kereső magyar tudatra, ébredését és életakaratát Móricz Zsigmond ábrázoltja legjellemzőbben a háború előtti magyar irodalomban. A Sári biróban még az optimizmus bizakodó derüjével jelennek meg a jövő problémái. Annál félelmesebb realitással bontakoznak ki a kérdések a Sárarany-ban. Móricz alakjai a Sáraranyban is, a Fáklyában is sorsdöntő problémákat hordoznak. Turi Dani mesebeli parasztóriás modern lelkiséggel. Szocialista paraszt, aki bátran kivágja a kegyelmes úr és kegyelmes asszony ellőtt: A mi bajunk csak az., hogy még a mai urak sem igyekeznek jóvá tenni, amit a régi urak öreg apáink ellen elkövettek... Túri Dani, az eszes, erős, földéhes paraszt minden földet, minden asszonyt, az egész életet vaskos, ölelő karokkal szeretné átfogni. Minden sikerül neki (mintha a magyar Utópia embere volna) míg végre el nem veszti magát. — Kerek Ferkót, a paraszti sortól kiemelkedő értelmiségi magyart a bor, cigány, mulatozás és meg nem értetés viszi meghasonlásba. A Fáklya hőse újjá akarja teremteni a falut. Gyanakodva nézik. Félnek az igazságaitól. Az öreg pap kitanítja a fiatal, naiv kollegát: „a pap az uraság cselédje... az orvos az úr tanyáira, jár... Édes fiam, a vármegyével szemben mindenki alázatos... szemet kell húnyni az úri panamáknak és nem kell kokettirozni a hazafiatlan elemekkel.” Mit csináljon ilyen kornyezetben a Fáklya, a magyar gondolkodó, a magyar reformer?...

Külön fejezete a magyar középosztály vajúdó lelkiállapotának az is állit össze arról, hogy hat háborúban mily kevesen haltak meg érte, a Császárért. „Mindösszesen nem több, mint száznyolcezer-kilencezer katona. Tekintve a hosszú időt, igen csekély.” Ugyancsak a Fehér Könyv II. k.-ben mondja: „Mély alázattal és azzal a hódolattal, mely csak egy szegény póétától telhetik ki, jelentem: ha, én császár volnék, én is jobban szeretném a biztos hadsereget, mint a bizonytalan államot az ő foltozott társadalmával, korrupcióra épitett erkölcseivel, megvett parlamentjével, amelynek árát senki sem, tudja jobban, mint a császár.” Még két évtized mulva is megdöbbenve állunk meg ennyi szervilizmus és cinizmus előtt. Az írónak azonban alighanem igaza volt. A császár csakugyan tudhatta, miért szereti a hadsereget és hogy övé a függetlenségi képviselő s övé az egész parlament és — last not least— övé az író is. Bródy a középosztály azon egyéneinek ábrázolója (s ismételjük: megtestesítője is), akik kacérkodnak ugyan az új renddel, de egyben hízelegnek is a régi rendnek. Ennek jellemző dokumentuma A tanítónő. Sok érdekes alak és jellemző atmoszféra: közkönyvtár az nincs, de enni azt tudnak... A nép a káplánra hallgat és tiszteli papját, urát. A szolgabíró figyelmezteti Tóth Flórát, aki természettudományos alapon akar tanítani: vigyázni kell a néppel... nem kell megrohanni a kulturával... A gyors átmenetek okai a koraérettségnek, a szocializmusnak... A természettudományos Flóra nem alkuszik: kigúnyolja a gyermekek előtt a népképviseleti alkotmányt, a főrendiházat... S mikor iskolaszék elé citálják s a káplán kijelenti, hogy ő e-z egyház, a szolgabíró, hogy ő az állam, a bérlő, hogy ő a társadalom, Flóra nyíltan oda kiáltja nekik: az állam, az egyház., a társadalom szemforgató, ostoba, csaló, az állam, a társadalom, az egyház testemet akarják... Ez nem iskolaszék... Az irásait összetiprom... De Flóra — nem tipor össze semmit. Sőt: cserbenhagyja a. tanári diplomás tanitókollégát, a szocializmust, a természettudományos gondolkozást, férjhez megy a földbirtokos urhoz... paraszt és úr ellentéte? Szegények és gazdagok összecsapása? Városiak és falusiak lelki differenciája? Proletárok testi-lelki lenyűgözöttsége? Ezek a kort mozgató nagy kérdések sohasem hatoltak sem B.-nak, sem az ábrázolt polgároknak lelke mélyéig.

JEGYZETEK

¹       Beksics: A demokratia Magyarországon, Bp. 1881.

²       Id. m. 65 és köv. 11.

³    A Haruckern család, mely hadseregszállítói érdemeket szerzett, 150.000 írtért vette birtokba a 18. sz. végén egész Békés megyét.

⁴    Báró Orczy Lőrinc írja a 18. sz.-ban: „Itt vagyon közöttünk a nagy vetélkedés. Illik-e magyarhoz csalfa kereskedés? Mivel ebből jöhet erkö1csvetemedés. Mit mondasz, mire megy az, ily vetél kedés? — Zemplén, Beregi, Ungvár, Szabolcs vármegyékben. Van pénz van eledel, van bor a pincékben. Mi kell. több? Mért veszi életét kétségbe A magyar, hogy több pénz jöjjön erszényébe?”

⁵Jócsik L. (Korunk, 1931. 630.) A középosztály honorácior részét teljesen improduktiv rétegnek tartja, mely mint egy hivatalnok hadsereg a társadalom fölépítményeinek őrizetét vállalta magára. A kifelé irányuló imperializmus szolgálatába állt: a nemzetiségekkel; a befelé irányuló imperializmust szolgálta a munkástömegekkel szemben. Ezt a réteget a politikai változás mindég válságba sodorta., így a tíz évvel ezelőtti események is: a magyar forradalmak s a kisebbségi sors.

     ⁶ A magyar honorácior rendszerint az osztályindividuálizmus alapján állott ,s a kiváltságos érvényesülésit tartotta eszményképének. Ez gyűlöletet, sovinizmust jelentett — kifelé, gőgöt, antiszociális magatartást befelé. Elzárkózást a más osztályban élőkkel s gőgöt még a saját osztályának azon tagjaival szemben is, kik nem jutottak a magasabb fizetéssel járó rangfokozatra. Ez a kiváltságra törekvő szellem időről időre jobban kiélesítette a társadalmi szakadékokat. Ezt még polgári írók is elismerik. Móricz Zsigmond az Uri muri-ról írt nyilakozatában kijelenti, hogy a mi alföldi parasztvárosainkban. úgy él az intelligencia, ahogy az angol gyarmatokon élhetnek az angol urak a néppel szemben. Ugyanily állapotot rajzol le Matura c. regényében: a fiúk az érettségi után már nem akarnak egymásra ismerni (Más-más vagyoni helyzetük különböző irányba determinálja őket.) Ugyancsak ő A rokonokban Magyarországot a rokonságok és panamák lápvilágának nevezi; a polgári ujságiró Szabó László vezércikkben irja a régi Magyarország jellemzésére: minél uribb volt a család, annál nagyobb hivatalt kaphatott. Tisza Kálmán a dzsentrit főispáni, alispáni és szolgabírói családokra osztályozta. Kormányzási gyakorlatában ki volt zárva, hogy főispánná neveztetett volna ki valakit, akinek családját csak alispáni rangúnak találta.

⁷ Ha csak rövid pillantást vetünk a magyar munkásság és középosztály párhuzamos történetére, — könnyű felismerni az utóbbi gyöngeségét. A munkások szervezkedési harcai a múlt század hetvenes éveiben nagy lendülettel indulnak meg, holott akkor igazi heroizmus kellett hozzá, hogy valaki harcos szocialistának vallja magát. Védekezni kellett az emberek közönye, tájékozatlansága s a hatalom fegyverei ellen. A 80-as években már vidéken is szervezkednek minden közigazgatási brutalitás ellenére. Az 1894 nyarán történt csendőri vérengzések (Békéscsaba, Battonya stb.), a Hieronymi elrendelte kivételes állapot, a Bánffy-Perczel korszak hírhedt üldözései sem tudták megállítani a munkásmozgalmat. Az ellenzék — kormánybuktatásra felhasználja a munkástömegeket, de cserben hagyja, sőt üldözi őket, mikor az általános választójogért, szociálpolitikáért küzdenek.. Egyik munkásvezért a másik után némítják el, de mindég tízen is odaállnak az elnémított vezér helyébe. Ilyen heroizmusra a magyar középosztály képtelen. (L. Révész Mihály könyvét: A magyarországi munkásmozgalom története, Bp., 1913. 4., 10., 33., 43., 59., 91. II.)

⁸1917-ben mesélte Ady Csucsán e sorok írójának: már túl volt a középiskolán, mikor külföldi utazása alatt, egy francia revue-ből olvasott és hallott először a porosz-francia háborúról. Akkor elhatározta, hogy — ha hazajön — szemére lobbantja jó öreg professzorának, miért titkolta el előtte a nagy eseményt? ... A zilahi kollegium egyike volt a legjobb szellemű iskoláknak... Elgondolhatjuk, mennyi jelentős fényt „titkolhattak” el a többi intézetek — felsőbb utasításra.

⁹ A magyar középosztály még a nacionalizmus primitiv kiélésénél tartott, mikor a kapitalista rend a termelést és fogyasztást már régen kozmopolitává tette; ő maga — a középosztály — csak fogyasztott és nem termelt (mert egy elavult világ kiszolgálása csakugyan képtelen arra, hogy csak egyetlen hasznos eszmét termeljen ki) s ebben az egyoldalú funkcióban látta biztosítva úri mivoltát s míg az úri élet csillogó gyertyafénye körül járta haláltáncát, addig a kapitalista világrend „fizetett bérmunkásává változtatta az orvost, a jogtudóst, a papot, a költőt s a tudomány emberét” (Szabó E. Marx és Engels vál. művei. Bp. 1904. 72. 1.)

¹⁰   Szeberényi L.: A parasztok helyzete Magyarországon, Békéscsaba 1907. A parasztkérdés külföldön és hazánkban” Békéscsaba 1908.

¹¹   Ez, a forrongó” erjedő társadalmi folyamat legjellemzőbben Bródy Sándor irásaiban tükröződik. B. a polgári mentalitás tipikus megtestesítője és írója. A félművelt, félig-bátor, félig-erkölcsös emberek ábrázolója. Nála jelenik meg az „intellektuel” nő, aki Rabelais-t olvas és erkölcstelenséget akar látni, az anya, aki csinálni akarja az erkölcstelenséget s az atya, aki csak üzleti elfoglaltsága miatt nem ér rá becstelenséget elkövetni. Az író, szervilis polgár maga is” misztikus borzalommal áll meg a ligeti műcsarnokban a császár arcképe előtt és elfogultan rebegi: a császár! a császár!... Ezt a lelki folyamatot Kassák Lajos élete és munkája rajzolja ki. (Egy ember élete. I.—II.) A kispolgár, hogy igazán emberré lehessen, brutális erőszakkal kell, hogy becsapja maga mögött a testet-lelket lakájmentalitásba görnyesztő iskolát, e1 kell, hogy felejtse a fogalmakat, amikre tanítói, szülei betanították, a maga lábán járva kell új értékelésekhez jutnia, hogy megérteni és becsülni tudja önmagát. Erre a heroikus át-elődésre csak nagyon erős egyéniségek képesek. A középosztálynak csak vékony rétegét alikották azok a parasztok és kispolgárok, akiknek a lelki változása ily lélekcserélő állapotot idézett elő. A nagyobbik réteg fatális nyugalommal fogadta, amit a felsőbb hatóság, az eklézsia, az iskola parancsolt vagy tradicióként átadott neki s tehetetlenül, itt-ott bamba lelkesedéssel várta, hogy rázúduljon a világháború.