A mai Olaszország „fasiszta” művészetében úgy a gyakorlat, mint az elmélet a va1óság 1egyőzését tekinti, alapvető elvének. A valóság kizárásának ez a törekvése végig vonul minden fasiszta műelméleten s lényegét a tudományos és történeti szemléletmód elleni harc s a művészetek megismerésbeli értékének a tagadása jellemzi. Az elméleti alapvetés filozófiai támpontjai Bergson szubjektivizmusa és Gentile aktualizmusa. Ennek a fasiszta művészetfilozófiának a tarthatatlanságát szükségtelen hosszasabban bizonyítani. A múlt nagy művészei, különösen a korai kapitalizmus nagy polgári-forradalmár művészei — mint pl. Leonardo da Vinci és Dürer— mindig arra törekedtek, hogy műalkotásaikkal csupán esztétikai hangulatokat idézzenek föl, hanem az emberi megismerés korlátait áttörve; a tudományt kutató-, művészi-munkával tovább fejlesszék. Nem véletlen, hogy az egykor forradalmár polgárság két nagysága, Dürer és Leonardo nemcsak mint művészek, hanem mint tudósok is uttörőt alkottak. A teremtő művészet és az emberi tudás forradalmi kiszélesítése mindig elválaszthatatlanok egymástól. Az a művészet, amelynek elmélete és gyakorlata harcban áll a megismeréssel és az ismereteket lefokozni törekszik, szükségszerűen teremtői lényegének terméketlen elbénulására van kárhozitatva. (Mellesleg jegyezzük meg, hogy a megismerés, a ráció, az ész elleni harc mindig az osztályok haldoklásának korában jelenik meg. A megismerés elleni harc, amely a szociális valóságból a valóság-idegen, sivár árnyék világba való vak és kétségbeesett meneküléssel kapcsolatos, fő jellemvonása az olasz középosztály életképtelenségének és kilátástalanságának.)

Mi a tartalma közelebbről ennek a megismerés elleni harcnak? — Itt van pl. Dino Bonardi, egyik reprezentativ fasiszta művészetteoretikus, aki a valóság objektiv és materialista alakítása helyett a művész.-től „önkény”-t és „szubjektív projekciót” kiván. Igazolásaiban Bonardi Bergson szubjektivisztikus filozófiájára hivatkozik, amely „a tapasztalást tagadja s a tudomány és az objektivitás, fölé a szubjektív kultuszát emeli.” (Dino Bonardi: „A fasiszta Itália 10 évének müvészete”, La Sera, 1932, október 28.) — Vagy itt van pl. Genti1e, ugyancsak nagyrabecsült esztétikusa a fasiszta Itáliának, aki a történeti fejlődés objektiv szerepét egyszerűen tagadja s mint „aktualista” az egész eddigi emberiség történetének lényegét — a művészet területén is — a fasiszta „aktualitás”-ban látja. Minden, ami eddig a földön történt, azért történt, hogy a fasizmust lehetővé tegye. S a fasizmus „aktualitása” örökkévaló... Ugy a fasiszta szubjektivizmus, mint a fasiszta aktualizmus a szükséget avatja erénnyé. Az olasz polgárság objektiv felismerése alapján a fasizmusban meglátta osztályexistenciája végvonaglását. Ehelyett akkor már sokkal kellemesebb a kizárólagos szubjektivizmus lélek és szellem-világa s felettébb megnyugtató is a kényszerű helyzetért egy „örökkévalósággal” kárpótolódni. Szoros kapcsolatban működik ezekkel a világnézeti műelméletekkel a fasizmus művészet gyakorlatának két fő iránya: a neo-klasszicizimus és a futurizmus. Az olasz neoklasszicista építészek, festők és szobrászok ugy vélik, hogy a görög és római s a XV. és XVI. századbeli olasz rennaisance művészet még aktuális ma s a festők serege antik oszlopokat s fájdalmas, multba visszatekintő rómaiakat és római nőket fest, („Róma egy új kor jelszava”) többé-kevésbé teátrálisan, többé-kevésbbé Böcklin modorában. A fasiszta aktualizmus, amint látjuk a béna multat visszasíró álművészetet hivott életre. Vajjon lehetséges, nap janikban, amikor a társadalom termelő erői és termelési viszonya közti ellentét a legélesebben kihegyeződött az olyan művészet, amely a saját maga klasszikus köldökét nézi? A csupasz, esztétikai törekvések, ha még oly klasszikusak vagy futuristák is, sohasem hozhatnak létre életképes élő művészetet, hanem csak valami élettelen, legföljebb élővé kendőzött álművészetet.

Az olasz futuristák a fasizmusért való lelkesült tirádáikkal tele szórták a világűrt. Sápadt arcukat ugyan a futuristák az „örök ifjuság”, az „örökké aktuális” és az „örökké mozgó” élet arcfestékével kenték be, de művészetük ennek ellenére mégis élettávoli, valóságfélénk, elaszott és absztrakt. „Légűr festészet”ük, amely esztétikailag kétségtelenül nem érdektelen, a fasizmus brutális valóságából az aviatika és a sztratoszférák festői dicsőítéséibe menekül. Amikor* a futuristák még fiatalok voltak, támadták az imperialista háborút, az ökölcsapást és a pofont, ma viszont az imperialista háború és a fasizmus, különösen a fasiszta légi flotta „nagyságát” ünneplik. Dicsőítő éneket zengnek a „sztratoszféráik individumaira” és a „legek madonnáira.” Ez a fasiszta futuristák extrém szubiektivista és aktuális művészete ma a, gyakorlatban. Ez az a művészet, mely minden történeti, dialektikus és materialista szemléleti mód halálos ellensége. Ha még megmondjuk, hogy a neoklasszikusok képezik a hivatalosan becsült, a futuristák pedig az „avantgardista” és snob szárnyát a fasiszta látszatművészetnek, akkor mindent elmondtunk. (Róma)