A fenyegető háború ellen tollal küzdeni helyes és szükséges dolog. Ebből azonban még nem következik, hogy minden magát pacifistának vagy antimilitaristának valló írás a béke ügyét szolgálja. Sőt ellenkezőleg: a polgári pacifista irodalom egy jelentékeny része, tudatosan vagy még inkább öntudatlan, többet árt, mintsem használ a béke ügyének. Mert minden olyan írás, mely helytelenül állítja fel a kérdést s helytelen megoldást javasol, akarva nem akarva eltereli a figyelmet az igazi problémáról és az igazi megoldásról s ezáltal csak zavart idéz elő és gyengíti a háborúellenes frontot.

Az ilyen ártalmas, pacifista írások többnyire olyan intellektuálisok iróasztaláról kerülnek ki, akik egy polgári kényelemmel berendezett elefántcsonttoronyban elmélkednek a fenyegető háború borzalmairól. Emberek, akik többnyire se ide, se oda nem tartoznak, vérükben és idegeikben nyárspolgárok s rettenetesen féltik polgári kényelmüket. Vért és hullát nem szeretnek látni s nagyon szeretnék, ha mindent szépen és békésen el lehetne rendezni: a népeket kibékíteni, a világkrizist megszüntetni, a tőkét és a munkát egy harmonikus öszszeműködésben egyesíteni s szép nyugodtan élni, mint valamikor régen apáink éltek. Ez a különben jól megérthető vágyakozás nyer többnyire lecsapódást azokban a fellengős pacifista írásokban, melyek íveken keresztül szélesen ecsetelik a következő gáz-háború rettenetes borzalmait, mellet verve követelik a békét s nem tudják elég hangosan kiabálni, hogy soha többé háború. Hogy ugyanakkor minden sejtelem nélkül afelől, hogy hol készül a háború naiv és haszontalan tervezetekkel tereljék el a figyelmet a boszorkánykonyhá,ról, ahol a háborút tényleg előkészítik.

Ebből a típusból való Ludwig Bauer nem régen megjelent s bizonyos körökben, melyek magukat radikális pacifistáknak vallják, nagy entuziásmussal fogadott könyve, mely mint szimptoma tényleg érdekes s megérdemli, hogy mint ilyennel részletesebben foglalkozzunk vele. Mert szükséges, hogy leleplezzük az ilyen könyvek káros hatását s óvjuk tőle a jóhiszemű pacifistákat, akiket a könyv külsőségei megtéveszthetnek.*

Mert ha az ember átlapozza ezt a könyvet s csak a címeket olvassa el, azt kell gondolja magában: ez az ember minden ellen van, ami ellen én is vagyok; gunyolódik a tehetetlen Népszövetségen, a felszerelő leszerelési konferenciákon, mit se tart a hivatalos pacifizmusról, alaposan megmondja véleményét a II. Internationale rózsaszínű pacifizmusáról, stb. S ha az ember a tagadásban egyetért, lehet egyet nem érteni az állitásban? Bauer könyve bizonyítja, hogy lehet, sőt hogy ez igen gyakori eset a polgári pacifista íróknál, akik a problémának csak egyik oldalát látják, a negativet, miért is a polgári társadalom kritikájában erősek, de viszont mindjárt felmondják a szolgálatot, mihelyt ezzel szembe valami pozitivet kell szembeállítani.

Igy van ezzel a könyvvel is, amíg a kispolgári reményeket analizálja, melyek talán mégis meg fogják akadályozni a háborút. Ezek a remények mind üres szappanbuborékok. A Népszövetség, „amely nincs, csak lenni látszik”, éppen úgy mint a hivatalos pacifizmus, „ez a rachitikusan satnya gyermek beteg anyja, a Népszövetség mellett.” S a „Rosa-Internationale” pacifizmusától éppen olyan keveset lehet várni: „A II. Internationale a gyakorlatban nemzeti lett, nem szereti a háborút, szónokol is ellene, azonban lépésről-lépésre olyan úton halad, amely elkerülhetetlenül a háborúhoz vezet; S más, magukban az emberekben rejlő pszihikai erők nem lesznek képesek megakadályozni a háborút? A világháború emléke már nem elég élénk? S nem fél eléggé a polgári társadalom attól, hogy a háború megismétlődése elkerülhetetlenül az egész világ bolsevizálásához vezet? Nem elég nagy a félelem az Ismeretlentől, mely a háború mögött rejtőzködik? A félelem nagy s a világháború emléke se törlődött még ki egészen az emberiség emlékezetéből. S a háborút kevesen akarják. Mégis, ezek a lelki erők nem fogiák megakadályozni a háború kitörését, mert nincs az emberekben ellenálló erő. Mindenki úgy érzi, hogy egy provizórikus világban élünk, valami másnak kell jönni s ez az érzés megbénítja az ellenállás erejét a háborúval szemben. S a világháborúra való emlékezés se tud sokat segíteni, mivel a következő háborúról nem azok fognak határozni, akik a világháborút átélték és átszenvedték, hanem a mai fiatalság, amely már nem ismerte az 1914 előtti világot, se a világháború borzalmait nem élte át s csak hősies színekbe kiszínezve, barátságos beállításban ismeri.

Az egyetlen lelki motívum, amely mégis kihasználható a háború ellen, a félelem a háborútól. Ezt kell minden lehető módon kijátszani, növelni, fokozni minden rendelkezésre álló eszközzel, rendszeresen. S a szerző egy nagyszabású hadjárat tervét javasolja a készülő háború ellen, a modern reklám minden eszközével. Pl. meg kellene vásárolni egy kevéssé lakott területet valahol Európa könnyen hozzáférhető részén, a lakosokat kiköltöztetni belőle, helyettük emberhez hasonló bábokkal s mindenféle élő állatokkal benépesíteni s akkor e pár négyzetkilométer területre pár órán keresztül gázbombákat szórni, hogy az emberek eleven példán tanulják meg, mi várakozik rájuk a következő háborúban.

Hogy azonban ezek az „elgázolt” bábuk nem akadályozhatnák meg a háborút, azt a szerző sem hiszi. A félelem, megorgani-záltan sem elégséges erre, a háborúval valami pozitivet kell szembeállítani, egy vele egyenrangú erőt. Itt aztán megtörik a kispolgári pacifista ereje, mert itt nem a háború külsőségeiről volna többé szó. hanem igazi okairól. S itt Ludwig Bauer beleesik a polgári pacifisták szokásos tévedésébe, amikor a háborúról általában elmélkednek, anélkül, hogy különbséget tennének háború s háború között. Nem analizálja a közeledő háború természetét, nem kérdi, hogy kik, miért s milyen célokért fogják viselni, s így nem jön rá arra, amire egyébként rá sem akar jönni, hogy a fenyegető háború egyenes folytatása az imperialista világháborúnak, még eggyel magasabb fokon. S mivel ezt nem akarja tudomásul venni, természetesen arra a belátásra se jön rá, hogy az imperialista háború elválaszthatatlan a kapitalizmustól, a kapitalizmuson belől nem szüntethető meg, tehát ellene küzdeni csak a kapitalizmuson keresztül lehet, az egyetlen módja a háború elkerülésének a kapitalista-imperialista termelő rendszer megszüntetése.

Ehelyett Bauer, aki nem titkolja tulságosan, hogy nem a világot, hanem a kapitalista világot akarja megmenteni, csak egy elmosódott ujabb Népszövetség gondolatát tudja a háborús veszéllyel szembeállítani. Persze ez a második kiadásu Népszövetség ne legyen olyan, mint az első, legyen ne csak törvénykönyve, hanem szervezete is arra, hogy döntéseinek érvényt tudjon szerezni s akaratát végrehajtani. Hogy azonban ezt a Népszövetséget nem lehet létrehozni, azt a szerző is tudja. Az egyes államok nem akarnak maguk felett egy fölöttes hatalmat. S a szerző mégis erre a fölöttes államra bízza a világkrizis megszüntetését is egy világtervgazdaság utján. De persze úgy, hogy bolsevizmus ne legyen valahogyan belőle, amit ő úgy képzel, hogy a nagy terven belül elégséges terrénum maradjon az egyéni iniciativa számára s mindenkinek megmaradjon a lehetősége tőkét gyűjteni s befektetni. Arra nézve azonban nem szolgál recepttel, hogy miképpen kell a tüzet a vízzel úgy keverni, hogy mindakettő megmaradjon a maga eredeti valóságában.

Pedig csak egy ilyen világállam s világtervgazdaság tudna bennünket megmenteni a káosztól, mondja. De teszi hozzá peszszimisztikusan: „Nem lehet azonban látni hogyan volna az emberiség rávehető, hogy ezt a világ-államot megvalósítsa. Meg volna a menekvés lehetősége, csak akarnunk kellene... mi azonban nem akarjuk, mindegyikünk külön akarja megmenteni magát. Ugy be vagyunk rekedve hazugságainkban, mint egy mocsárban. Hazugság minden szerződésünk, hazugság országhatáraink, ideáljaink szuverénitásunk, hazugság gazdagságunk, emberségünk, hazugság a békénk, melynek halál és gáz szaga van.”

S tegyük hozzá: hazugság ez a könyv, melynek minden oldala osztályelőitélet és osztálypolitika szagú, mely általános emberségről beszél s a kapitalista profitra gondol; az eltévedt intellektuális felemásságának a terméke ez a hazugság, annak az intellektuálisnak, aki sehova sem tartozik s görcsösen ragaszkodik a meglevő világhoz, mely számára kiváltságokat biztosit. Az ember nem szívesen hisz a saját halálában s ha már tul intelligens ahhoz, hogy a szimptomákat kénytelen látni, a kis lelkek számára vigasztalás elkerülhetetlen pusztulásukat az egész emberiség összhalálává kiszélesíteni s saját kis jelentéktelen esetükből világtragédiát csinálni. Nem az emberiség van veszélyben, hanem az az osztály, melyhez Bauer tartozik. S a könyve ezen osztály betegségének jól kifejlett szimptomája. S semmi egyéb. (Budapest)

* Ludwig Bauer: Morgen wieder Krieg. Untersuchung der Gegenwart. Blick in die Zukunft. Berlin, Bowohlt Verl. 1932.