Novák Lajos, Párizsban élő magyar munkás Sallai Imre és Fürst Sándor kivégzése után felháborodott levelet irt Karinthy Frigyeshez, amelyben követeli tőle, az irótól, hogy állást foglaljon, beszéljen, tiltakozzék, ne hallgasson, ne beszéljen másról, mint Bodóné, ha a bor árát kérik tőle. Karinthy Frigyes a „Pesti Napló” aug. 20. számában „Bodóné védelmében” cimmel irt cikket azzal a célzattal, hogy hallgatását, másról beszélgetését úgy tűntesse fel, mint ami „a lelkiismerettel megáldott író” kötelessége a jelenkorban. Ez a cikk a mai magyar intelligencia tekintélyes részét — öntudatlanul — oly találóan jellemzi, hogy talán érdemes vele röviden foglalkozni.

Előzőleg oszlassunk el egy kis félreértést. Karinthy Frigyes „büszke rá”, hogy Novák Lajos szemében „ama kevesek közé számit, akiknek hovatovább feltűnik az eseményekről való biztos és őszinte vélemény elmaradása: azt jelenti ez a szemrehányás, hogy jól emlékszik az időkre, amikor ezek a vélemények még elhangzottak hasonló események után...” Itt Novák Lajos (ha ugyan igazán azt gondolta, amit Karinthy neki tulajdonit) téved, Karinthy pedig tévedni a k a r. Tizenhárom év óta — és az elég nagy idő — Karinthy véleménye nem hangzott el semmiféle kényes kérdésben. Aki tehát csak kissé gondosan figyelte a magyarországi intelligencia magatartását, annak nem volt oka bármiféle nyílt és bátor fellépést várni Karinthy Frigyestől.

Ez a megállapítás nem szüntetheti meg a cikk érdekességét. Mert hiszen Karinthy a korra hivatkozik és ezzel — hallgatólag — elismeri, hogy Bodóné már 13 esztendeje másról beszél. A cikkben különben is arról van szó, hogy helyes ez a másról beszélés, függetlenül attól, hogy egy vagy több, nagyobb vagy kisebb alkalomból történik. Tehát nézzük meg közelebbről Karinthy érvelését.

Karinthy elutasítja azt a vádat, mintha a veszélytől való félelem venné el a szavát. Itt, szerény véleményem szerint, Karinthy már megkezdi a másról való beszélést. Még pedig nem őszintén. (Hogy önmagát vagy olvasóit csapje-e be, azzal foglalkozzanak a pszichoanalitikusok. Engem nem érdekel). „Betört fejben nincs igazság” — idézi Karinthy ós ezzel mindjárt hamis vágányra tereli saját ügyét. Mert azért, amit Novák Lajos követel tőle, senki se törte volna be Karinthy fejét. Ha az utolsó 13 év alatt megirta volna, amit neki következetesen gondolnia lehetett (mert hiszen senkise követelheti tőle, hogy kibujjon saját osztálybőréből), abból legfeljebb anyagi kellemetlenségei lehettek volna. Akkor könyveit és cikkeit nem falta volna buzgón az úgynevezett liberális magyar polgárság és Karinthy odafejlődhetett volna, hogy bizonyos bátorsággal és osztályhelyzetében elérhető tisztánlátással birálja saját osztályának fejlődését és magatartását. Ilyen irók vannak mindenfelé, ha ma már nem is nagy számmal. Még Magyarországon is. És még Magyarországon se törik be a fejét senkinek azért, mert a fennálló rendet birálja. Még akkor sem, ha ez a birálat viszonylag határozott és éles. A birálónak csak odáig nem szabad elmennie „fej betörés nélkül”, hogy a dolgozó tömegeknek utat is mutasson felszabadulásuk felé. De következményei persze vannak a következetlen, végig el nem menő, bár — szubjektive — bátor bírálatnak is. Az t.i., hogy elmaradnak az „Est”-lapok honoráriumai, megkezdődik a kálváriajárás a szerző saját kiadásában megjelenő könyveivel, elmarad a lipótvárosi szalonok tömjénfüstje — szóval az ilyen irónak egy kissé (esetleg egy kissé nagyon) össze kell huznia a nadrágszijját és kockáztatnia kell, hogy maga a nadrág is rojtos és kifoltozott legyen. Erről a veszélyről egy árva szót sem beszél Karinthy, pedig az, amivel hallgatását megindokolja, éppen ezzel a veszéllyel a legszorosabb összefüggésben áll.

Persze hiba volna ebben a „pedig”-ben ellentétet látni. Pontosabb volna azt mondani: éppen ezért. Mert mivel is indokolja Karinthy Frigyes a maga Bodónés módszerét? Azt mondja: „A Holnap, ha egyszer eljön, nem tőlünk, lelkiismerettel megáldott íróktól fogja kérni az elszámolást: hanem azoktól, akik ma lehetetlenné, értelmetlenné, nevetségessé tették a lelkiismeret szavát.” Ez nagyon szépen hangzik, de, ha közelről szemügyre vesszük, nagyképű halandzsa. Karinthy Frigyes itt lesz csak igazán Bodónévá, itt beszél csak igazán másról. Mert — kérdem én — kik azok, akik ma lehetetlenné, értelmetlenné, nevetségessé teszik a lelkiismeret szavát? Senki más, mint a Karinthy Frigyes publikuma, azok az olvasók, akiknek apró és nagypénzre váltott lelkesedése jólélő, elismert, sőt hires irót csinált belőle. És Karinthy kétségkivül rájuk gondol skrupulusaival, hiszen nyíltan kimondja, hogy „sokkal jobban nyugtalanítja (a veszélynél t.i.) az a kérdés, vajjon véleményét helyesen, jól fogják-e fel embertársai, vajjon a kor és a környezet alkalmas-e rá, hogy megfoganjon benne az ige”? Szép, szép, tisztelt Karinthy ur, de ki parancsol Önnek, hogy csak az „Est”-lapok olvasóiban lásson „embertársat”, csak ezek alkalmasságát kutassa az ige megfogantatását illetőleg? Semmi más, mint az előző szakaszban felsorakoztatott, okok. És hogy félreértés ne lehessen, hogy Karinthy és tisztelői ne bujhassanak ki hamis indokolással az igazi vád alól, mindezzel nem azt állítom, hogy Karinthyt egyenesen megvesztegették volna. Itt nem egyszerű és közvetlen adás-vételi szerződésről van szó. Hanem arról, hogy az az osztály, amelyet Karinthy képvisel, amelynek tagjai kérdéseiket és feleleteiket megtalálják a Karinthy irásaiban (és ezért joggal fizetik őtet és joggal juttatnak neki irói babért), szóval ez az osztály azt kívánja, hogy ma Magyarországon másról beszéljenek — és Karinthy hiven és ügyesen szolgálja ki osztályát. De akkor jogosulatlan és következetlen, hogy magát tisztára igyekszik mosni minden felelősség alól és az egész felősséget olvasóira tolja. Eltekintek most attól, hogy ez a felelősség-eltolás is hízelgés formájában történik kenyéradó gazdáival szemben, mert hiszen a „vád” konkréte senkihez sincsen adresszálva és igy a „Pesti Napló” minden egyes olvasóját abba az iluzióba ringatja ügyes szerzőnk, hogy ő ama bizonyos kivétel (a la Karinthy) és a többi, a szomszéd, nem pedig ő maga is az oka annak, hogy Magyarországon másról kell beszélni. Vagyis Karinthy úgy „vádol”, hogy a kecske is jól lakjék és a káposzta is megmaradjon.

De — ismétlem — eltekintve ettől nincsenek-e sehol másutt „embertársak”, akik várják, követelik, hogy az írók ne másról, hanem éppen arról beszéljenek? Dehogy nincsenek. Példa rá éppen a levélíró, Novák Lajos. És ha Karinthy csak egy kicsit végigtekint az irodalomtörténeten, akkor talán emlékezni fog arra, hogy teszem Swift az ir elnyomatás kérdésében, Voltaire a Calas esetben, Paul Louis Courier a francia fehér terror alatt, Zola a Dreyfuss-esetben, stb. stb. nem beszélt másról, hanem éppen arról. És hogy Magyarországon maradjunk, csak Gergely Sándorra emlékeztetem. Karinthyt, aki talált is — Magyarországon! — visszhangot és olvasó-”embertársai” meg is értették, amit mondott, nem vált a magból dudva és gyom a rossz talajban. Csak éppen ezek az olvasók egy másik osztályhoz tartozó „embertársak” voltak, t.i. munkások és igy természetesen kevésbé fizetőképesek, mint a Karinthy „embertársai.”

Persze Swift, Voltaire, sőt, Zola még saját osztályukhoz, vagy legalább annak egy részéhez szólhattak; bár Zola fegyvertársát a Dreyfuss-kampányban, Anatole France-ot éppen az itt szerzett tapasztalatok vitték a munkásosztály soraiba. A mai magyar polgári íróktól ezt naivság volna várni. A kispolgárság egy részében kezd ugyan már derengeni az öntudat, hogy csak a szocializmus mentheti meg az anyagi és kulturális tönkremeneteltől. De a Karinthy közönsége jól elzárt négy fal között vicceket gyárt ugyan egynémelyekről, el is meri suttogni, hogy nem helyes valakit kommunista elveiért felakasztani (egy pár évi fegyház is elegendő!) de ez a része a polgárságnak az osztályharc mai helyzetében — vicc ide, vicc oda — a mai rend oldalán fog harcolni a munkásság és a földéhes szegény parasztság további kizsákmányolásának fenntartásáért. És Karinthy — absztrakte — az előtt a választás előtt áll, hogy vagy kialakítja és kimondja véleményét a magyarországi mai rendszerről, amivel szükségképpen szakit avval az osztállyal, amelynek ma egyik reprezentativ írója, vagy pedig alkalmazkodik hozzá és akkor irodalmi formába öltöztetni azt, amit a Lipót-, Erzsébet-, stb. városi „liberális” polgár gondol. Mondom: ez a választás csak elvont lehetőség, absztrakt gondolati konstrukció. Mert Karinthy már régen döntött. És most csak, amikor különleges élességgel van feltéve a kérdés, elméletet fabrikál ehhez az osztálypraxishoz. Olyan elméletet, amelytől reméli, hogy Novák Lajos mázolósegédet is megtartja a „Pesti Napló” olvasójának.

Ha nagyon is objektiv akarnók lenni, sajnálnám Karinthy Frigyest. Mert hiszen ő nem tehet sem arról, hogy polgári irónak született, sem arról, hogy az a polgárság, amelyet mint író képvisel, a feloszló imperializmus feloszló osztálya és igy neki — szegénynek! — az a feladat jutott ki a „történelemtől”, hogy liliomillattá stilizálja e feloszlás penetráns bűzét. De bármennyire is a filozófiai determinizmus hívének vallom is magamat, azt is tudom, hogy ez a determinizmus nem mechanikus. Vannak még ma is a polgárságból származó, a polgári ideológiában megmaradt irók, úgy Magyarországon, mint a külföldön, akik ilyenkor még sem tudnának hallgatni, sem másról beszélni. Akik Zolával azt mondják: nem tudok hallgatni, mert nem akarok hallgatásommal büntárssá válni. Karinthy Frigyes nemcsak hogy tud hallgatni, de hallgatni akar is, sőt elméletet gyárt arról, hogy m a magasabbrendű dolog hallgatni, másról beszélni, mint vádat emelni. Rendben van. Ez az ő dolga. De ne kivánja senkitől, hogy az ő „lelkiismeretes” parfömjét megkülönböztesse az imént megnevezett orrfacsaró bűztől.

Novák Lajost talán még meglepte a Karinthy hallgatása. A jövőben alig hiszem, hogy még fognak akadni naiv Novák Lajosok, akik Karinthyhoz kérdéssel fordulnak. Éppen azzal, hogy ilyenkor másról beszél és tudatosan másról akar beszélni, világosan meg mutatta Karinthy, hogy hová tartozik és kikkel szolidáris. És ezt célszerű félreérthetetlenül leszögezni.