(Válasz JÓZSEF ATTILÁNAK).

Az a skolasztikus módszer, amelyet József Attila a társadalmi fejlődés konkrét kérdéseinek a megítélésénél használ, egyedül arra alkalmas, hogy egészen világos összefüggéseket elhomályosítson és így gátat emeljen a valóság megértése elé. A szavak hasonló „dialektikájának” édes-kevés köze van a valóság dialektikájához.

Természetes, hogy ami gyakorlatilag lehetetlen, az elméletileg is lehetetlen s hogy ami elméletileg lehetséges, az gyakorlatilag is lehetséges. De azzal, hogy egy konkrét társadalmi fejlődésnek az elméleti, tehát gyakorlati lehetőségét megállapítottuk, még nem állapítottunk meg semmit ennek a fejlődésnek a valószinüségéről. Pedig a gyakorlatot éppen a meghatározott konkrét társadalmi fejlődés valószínüségének a kérdése érdekli. A gyakorlat cselekszik s hogy célszerüen cselekedhessék, vezérfonalat keres az anyagi valóság jövőbeli fejlődésének a megítéléséhez. S minthogy a jövőt teljes bizonyossággal feltáró varázsformulák nem állanak rendelkezésére, beéri azzal, hogy valamely meghatározott jövőbeli fejlődés valószínüségi fokát megállapítja. A tőkés világkartell (a ma már korlátozott kiterjedésű tőkés világban) a jövőben elméletileg, tehát gyakorlatilag, tehát egyáltalában lehetséges, mert a kapitalizmus valóságában működnek oly erők is, — a monopolisztikus fejlődést előidéző okokban — amelyek tőkés világkartell megvalósítására irányulnak a távol jövőben. (Ez az egyedüli ok arra, hogy a tőkés világkartellt lehetségesnek tarthassuk, de ez az egyedüli ok egyben elegendő arra is, hogy a tőkés világkartellt lehetségesnek kelljen tartanunk.) A tőkés világkartell fogalma tehát épp oly kevéssé fejből való kitalálás, amint nem az a szocializmus, a kapitalizmus összeomlásának a fogalma, hanem mindkét fogalom egyaránt az anyagi valóságban adott konkrét fejlődési vonalak lehetséges eredményét állapítja meg, A tőkés világkartell megvalósulása és a kapitalizmus összeomlása, mint az adott fejlődési vonalak jövőbeli eredményei között nem az a különbség, hogy az első „lehetetlen”, a második pedig „bizonyos”, hanem az hogy az elsőnek a megvalósulása — sokkal erősebbnek látszó ellentétes irányú társadalmi erők müködésénél fogva — a távoljövőben is teljességgel valószínűtlen, a másodiknak a megvalósulása pedig a közeljövőben is teljességgel valószínű (és részben, a föld 1/6-od részén, már be is következett.) Ennélfogva a proletárgyakorlat cselekvésében nem arra rendezkedik be, hogy a tőkés világkartellt fog a jövőben létrejönni, hanem arra, hogy a tőkés anarchia hatásai élesednek ki a közeljövőben is. úgy mint ma, annyira, hogy megteremtik (a még fentálló tőkés világban is) a kapitalizmus összeomlásának az objektiv feltételeit. Ez a lényeg, minden egyéb csak a kérdés lényegét elhomályosító skolasztikus frázis.

Épp így skolasztikus eljárás az, amidőn J. A. ezzel a tétellel: „A kapitalizmus nem omlik össze magától, azt meg kell dönteni” — szembeállitja, mint az előbbi helyességét kizáró tételt, a következőt: „A kapitalizmus belső ellentétei miatt magától omlik össze.” Természetes, hogy a kapitalizmus csak a benne müködő ellentétes erők hatásaként — s nem valamely külső isteni beavatkozás eredményeként — tehát ebben az értelemben csak „magától” omolhat össze. De épp ily természetes az is. hogy a kapitalizmus összeomlásának a folyamata nem játszódhatik le függetlenül az osztálytudatos proletárszervezetek szubjektív erőfeszítésétől, tehát ebben ez értelemben a kapitalizmus nem omolhat „magától” össze, hanem összeomlása feltételezi az osztálytudatos proletárszervezeteknek — amelyek egyike a kapitalizmusban működő ellentétes erőknek — szubjektív erőfeszítését is. A lényeg itt az, hogy az osztálytudatos proletárszervezetek nem bizhatják tőlük függetlenül működő erőkre a kapitalizmus összeomlásának a végrehajtását, hanem saját céltudatos erőfeszítéseiket is ennek a célnak az elérésére kell irányitaniok az adott objektiv társadalmi feltételek talaján, mert különben, a kapitalizmus összeomlása nem következhetik be. Minden egyéb csak skolasztikus frázis.

Az is természetes, hogy ha a kapitalizmus fogalmát bizonyos elemekkel meghatároztuk, akkor az ellentétes elemeket kizártuk belőle s akkor az ellentétes elemek fennforgása esetében nem beszélhetünk kapitalizmusról. Ha tehát a kapitalizmus fogalmát úgy határoztuk meg, hogy annak egyik eleme a termelési anarchia, akkor a kapitalizmus fogalma természetesen kizárja a világkartellt. De mit értünk el ezzel? Eldefiniáltuk a világkartellt a kapitalizmus fogalmából, amit egy logikai művelettel könnyen megtehettünk, de nem zártuk el annak a történeti utját, hogy világkartell, tehát válságmentes kizsákmányoló, a bérviszonyon alapuló osztálytársadalom létrejöhessen. Ehhez éppen nem elegendő egy logikai művelet, hanem, meghatározott irányban működő társadalmi erőkön kivül, az ezek helyes elemzésén alapuló osztálytudatos cselekvés kell hozzá. A lényeg itt először az, hogy az elmélet feladata nem skolasztikus vitatkozás, valószínütlen társadalmi állapotokra vonatkozó fogalmak definiálása felett, hanem a mindenkor ténylegesen működő társadalmi erők felfedezése az osztálytudatos cselekvés szolgálatában. Másodszor pedig a J. A. által kivánt fogalmi definíció fogalmilag megmerevíti a valóságot, amivel szemben: „A marxista dialektika alapelve abban áll, hogy a természetben és a történetben minden határ feltételes és mozgékony, hogy nincs egyetlenegy jelenség sem, amely bizonyos feltételek mellett ne csaphatnál át az ellentétjébe.” (Uljanov; az aláhúzás tőlünk való.) — Ezeknél fogva — azért is, mert a tőkés anarchia is „átcsaphat bizonyos feltételek mellett ellentétjébe” — nem vagyunk hajlandók itt még továbbmenőleg is vitatkozni a kapitalizmus fogalmának helyes meghatározása felett, csupán arra hivjuk fel J. A. figyelmét, hogy a társadalmi termelés és a magánelsajátitás együttes fenforgása egyáltalában nem áll minden osztálytársadalomra hanem egyedül a kapitalista osztálytársadalomra áll. Nem az teszi az osztálytársadalmakban egy társadalom termelését társadalmivá, hogy egyáltalában van benne munkamegosztás, hanem az. hogy a munkamegosztáson alapuló termelés, mint árútermelés, uralkodó alakja benne a termelésnek. A munkamegosztáson alapuló árútermelés pedig az osztálytársadalmak közül egyedül a kapitalista osztálytársadalomban uralkodó alakja a termelésnek.

A tőkés tervgazdaság fogalma felett se vagyunk hajlandók vitatkozni és még kevésbé vagyunk hajlandók követni J. A.-t egy a távoli jövőben mindenesetre lehetséges, de egyébként teljességgel valószínűtlen társadalmi állapot konkrét részletességű utópikus lefestésében. Mi — a marxista válságelmélet tárgyalása kapcsán — egyedül a tőkés világkartell fogalmát állítottuk fel és ezt is csak egyetlenegy okból: annak kimutatása végett, hogy ha a kapitalizmusban volna egy központi szerv, amely a társadalmi tőkét az egyes árútermelési ágak között arányosan elosztaná, válság nem következnék be. Ez a tételünk helyes volt. Nem tehetünk arról, hogy erre azután akadtak szófetisisták akik bennünket a tőkés tervgazdaság barátjának állítottak be sőt a kapitalizmus megmentésének a szándékát tulajdonították nekünk. Ilyen jogosulatlan félreértéseket nem tekinthetünk elegendő oknak arra hogy egy, a ma objektiven adott helyzetben semmiféle társadalmi realitással nem biró fogalom felett részletes vitába bocsátkozzunk. És legkevésbé indokolt az hogy itt beavatkozzunk abba a vitába, amelynek J. A. a „Való-ság”-ban megjelent cikkével kapcsolatban elsősorban éppen skolasztikus módszere folytán tette ki magát.

Azt pedig nyomatékosan fenntartjuk, hogy az a hamis tétel, amely a kapitalizmus adott „nehézségeinek” jövőbeli szükségszerű ismétlődését, sőt fokozódását szögezi le, — alkalmas arra, hogy elméletileg igazolja a mai passzivitást. A kapitalizmus adott „nehézségeinek” jövőbeli szükségszerű ismétlődéséből az következik, hogy a jövőben is adva lesznek legalább a mostani mértékben a kapitalizmus összeomlásának az objektiv feltételei, tehát a kapitalizmus mai „nehézségeivel” szemben, a mai passzivitással a sok alkalom közül legfeljebb egyet mulaszthatunk el, de nagyobb baj nem történhetik; e „nehézségek” jövőbeli szükségszerű fokozódásából pedig az következik, hogy a jövőben mindig „könnyebb” lesz a kapitalizmus megdöntése, tehát a mai passzivitás egyenesen a „kedvezőbb” alkalmak kivárását jelenti a mai „kedvezőtlenebb” helyzetben. Ez a tétel tehát a belőle folyó következtetésekkel ma a kapitalizmus objektiv „nehézségeit” a kapitalizmus elleni küzdelem szubjektív nehézségeivé változtatja át és így alkalmas a proletárszervezetek aktivitásának a bénítására. (A proletárszervezetekről van szó és nem a tömegekről, mint J. A. gondolja. A tömegek passzivitása vagy aktivitása nem elméletek helyességétől, vagy helytelenségétől függ, hanem az objektiv társadalmi fejlődés tényeitől).

Az egész, a tőkés tervgazdaság lehetősége körül folyt vita bennünket csupán egy dologról győzött meg: arról, hogy a kérdéshez hozzászólók nem tisztázták kellőképpen, vagy helytelenül értelmezik a tőkés társadalom marxista mozgástörvényeinek és az elmélet és a gyakorlat viszonyának a fogalmát. Ezért a vitát a magunk részéről azzal zárjuk le, hogy megkíséreljük — más helyütt — az utóbbi kérdések összefoglalását. (Budapest)