A romániai agrárválságot ugyanazok a tényezők idézték elő, minit a mezőgazdaság világválságát és így a romániai agrárkrizis egyik tünete annak a túltermelésnek, mely az indusztrializált, tőkés, mezőgazdálkodást folytató államokban, (U.S.A., Canada stb.) az új termelési módok következtében állandósult. A romániai válság így nemzetközi összefüggések, világgazdasági tényezők összjátékának következménye. Viszont kétségtelen az is, hogy az agrárválság romániai, tünetei és következményei mások mint az indusztrializált agrár gazdálkodást folytató államoké. Az agrárválság következményei és megjelenési formái aszerint mások és mások, hogy az egyes országok az agrártermelési milyen fejlettségi fokán, milyen más ipari, politikai, hitel stb. viszonyok közt vannak. Románia tipusa a nem-tőkésen termelő, technikailag elmaradt kisbirtokos országnak és így a romániai agrárválság nagyjában ugyanolyan tünetek közt játszódik le, mint a többi praekapitalisztikus, technikailag elmaradt kisbirtokos ország válsága.

Mik a tünetei a romániai agrárválságnak és hogyan próbálja az uralkodó tőkésosztály a kérdést rendezni? Ennél a kérdésnél ismernünk kell a romániai agrár-termelés strukturáját és annak a világválság következtében történt elváltozásait.

A romániai agrár-termelés mai strukturáját döntő módon az agrárreform határozza meg. Az agrárreform következtében a romániai latifundiáris rend átalakult kis és középbirtokká. Az agrárreform egyrészt, hogy lecsapolta azt a politikai feszültséget, mely az 1917—1921-es években Romániában éppugy érezhető volt, mint általában egész Közép- és Keleteurópában, másrészt, hogy ideiglenesen fogyasztópiacot kreált magának — megoldott egy csomó olyan kérdést, mely rövid idő után sokkal sulyosabban jelentkezett. Az agrárreform nem tudta tartósan megvalósítani célját: a parasztság politikai állásfoglalásának befolyásolását s a tőkés piac kialakítását. A megoldatlan politikai és gazdasági kérdés rövid idő alatt ujult erővel jelentkezett. Ma már ott tartunk, hogy az uralkodóosztály teoretikusai és politikusai is arról beszélnek, hogy „a parasztság a pass;ziv forradalom fázisában van.” „Praerevolucionáris időket élünk.” Ennek magyarázataként viszont azt az agrárválságot hozzák fel, mely az egész romániai gazdasági életet felborulással fenyegeti.

A kisbirtok és középbirtok elosztása Romániában nagyjában az agrárreform műve. Ez a mű azonban se tökéletes nem volt, se tartós. Tartóssá csak akkor lehetett volna, ha a birtokelosztás mellett meg teremtődtek volna annak is a feltételei, hogy az ujonnan kreált kisbirtok megművelhető és jövedelmező legyen. Helyesen jegyzi mag Proca: „Az agrárreform következményeként van földtulajdonosunk, de nincs földművelőnk.” A romániai tőkés rend az agrárreformmal befejezettnek látta akcióját, holott ez az akció csak akkor lehetett volna tartós, ha megteremti azokat a technikai javításokat, hitelrendszert, szervezett exportot, stb., melyek a földtulajdont (kisbirtokot) jövedelmezővé s így a parasztságot politikailag megbízhatóvá teszi. Az. agrárreformhoz szükséges felszerelések, javítások, stb. helyett azonban a parasztbirtokot magára hagyták. Igy állott elő az a helyzet, hogy a parasztság mind szélesebb tömegekben és mind nagyobb miértékben eladósodott. „A földbirtok demokratizálódása révén kihúzták a parasztságot a nagy birtokosok önkénye alól, de belevetették az. uzsorások karjaiba.” (Proca). A parasztság eladósodása viszont azt eredményezte, hogy a földművelés még az agrárreform utáni inflációs időkben is csak látszatrentabilitás sal birt: a magas gabonaárakat a. még magasabb kamatok és közszolgáltatások (adók) elnyelték. Ilyen, adottságok között került be a romániai kisbirtok a válság forgatagába s ilyen körülmények között kísérli meg a romániai kapitalizmus pozíciója fenntartását egy birtokszanálási akció révén.

*

A romániai gabonaárak alakulása

Az árak a romániai kisbirtok két periódusát jelentik. 1929-ig (a lej stabilizációjának időpontjáig) a kisbirtok hozama magas volt, rentabilitása azonban csak látszólagos, mert a lei inflációs korszaka egyuttal a magas kamatok és a drága ipari cikkek korszaka is, 1929-től kezdve a kisbirtok az inflációs szakaszból a válság szakaszába került. Az 1929-es év még csak előszele a válságnak, az utána következő év árai azonban a megelőző év áraihoz képest már circa 50 százalékos esést mutatnak. Ha a lej stabilizációja nem is volt közvetlen oka a válságnak, mint ahogy azt egyes érdekelt (liberális) körök közgazdászai állitják, (például prof. Nasta) a parasztadásságok kérdésében mégis döntő fordulatot jelent. A román kis- és középbirtok eladósodása u.i. túlnyomórészt az inflációs korszakra esik s a kamatok, adók és iparcikkek árai hosszú időn keresztül a stabilizációs korszakban is fennmaradtak. Igy azután a válság első évei a romániai parasztság számára katasztrófálisak lettek. Egyrészt a kölcsönvett tőkéket jobb pénzben, az inflációs időben kialakult magas kamatok mellett kellett visszafizetni, másrészt a föld hozama állandóan és rohamosan csökkent. Rosszabb gabonaárak mellett jobb pénzt és magas kamatokat fizetni: ez volt a romániai parasztság válság-tragédiájának első felvonása. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a közterhek a régi rossz pénzben megállapitottak maradtak s hogy az ipari cikkek árai csak igen kevéssé csökkentek, akkor érthetővé válik a stabilizáció utáni néhány év alatt a parasztbirtok tönkremenése,

A romániai tőkés társadalom politikai és gazdasági bázisai a kisbirtok és középbirtok szolgálhatott-e szilárd bázisul ily körülmények között? Gazdasági bázisként a kisbirtok nem szolgálhatott, mert az agrárreform a föld tulajdonjogi kérdései mellett nem oldotta meg a termelés kérdéséit, sőt visszafejlesztette a termelést, mert egy extenzive gazdálkodó, technikailag elmaradt, eladósodott kisbirtokot kreált, ami a tőke ipari szektorának nem szolgálhatott piacul. A kisbirtoknak ebben a helyzetében csak a banktőke keresett, a válság következtében azonban a nemrég jó kihelyezés is rossz lett. Emellett a konzervativ megelégedett parasztság és a burzsoázia között a válság következtében kezdtek meglazulni azok a szálak, melyek eddig egymáshoz fűzték őket. Végül pedig a közben teljesen eladósodott állam kénytelen volt exportját s ebben elsősorban természetesen a gabonaexportot, fokozni, amit az adott feltételek mellett nem tudott végrehajtani. Az államnak így bele kellett avatkozni a kisbirtok ügyeibe. Miután egy csomó eredménytelenül végződő exportfokozási kísérlet történt, melyek amúgy is csak külkereskedelmi szempontból jöhettek számításba!, az állam kénytelen volt benyulni a kisbirtok első vitális kérdésébe: az adósságok kérdésébe. Ez az intervenció azonban korántsem azt a célt szolgálta, amit intencionált. 1931 tavaszáig a kamatok horribilisen nagyok maradták, illetve csak lényegtelenül csökkentek. A 900 lejes búzaárak melletti 45—50 százalékos kamat a vidéken akkor már lecsökkent ugyani 18—22 százalékra, de ugyanakkor a búzaárak már csak a 460 tejes nivó közül mozogtak, míg a tengeri ára az 1928-as 700 lej körüli árról leesett 280-ra. A kamat csökkenése nem volt arányos a föld hozamának csökkenésével. Amikor az állam az 1931-es kamatmaximálási törvénnyel beleavatkozott a kérdésbe és a kamatot 14 százalékra maximálta, akkor már a parasztság ezt a 14 százalékot sem tudta megfizetni. Az engedményezett maximális 14 százalék kamat semmi könnyítést sem hozott a parasztságnak, mert amig adósságát általában inflációs lejben kötötte, addig a jelenlegi 14 százalékot drágább valutában és rosszabb földhozam mellett kellett hogy kifizesse. Alábbi számítás mutatja meg a kérdés valódi képét. 10.000 tej hitel kamata 1925-ben 50 százalék mellett évi 5000 lej. Ugyanennek az összegnek a kamata: 1929-ben a leredukált 20 százalék mellett már csak 2000 lej, 1931-bem pedig — a, maximált kamat folytán — csak 1400 lej. Ugyanakkor azonban ezeknek a pénzmennyiségeknek az egyes években a következő termény mennyiségek feleltek meg:

1925-ben 5.5 mm. búza: 13 mm. tengeri: 8 mm. rozs.

1929-ben 2.2 mm. búza: 3.3 mm. tengeri: 4 mm. rozs.

1931-ben 4.2 mm. búza: 6.4 mm. tengeri: 5 mm. rozs.

Vagyis az 1931. évi 14 százalékos kamat magasabb mint az 1929. évi 20 százalékos, mert a 14 százaléknak megfelelő pénzmennyiség vásárlóképessége meghaladja az 1929-es 20 százalékos pénzmennyiség vásárlóerejét. Amig 1929-ben, 10.000 lej 20 százalékos évi kamata circa 3 métermázsa tengerivel egyenlő, addig 1931-ben ugyanezen, összeg maximált és; 14 százalékra redukált, kamata több mint 6 mázsa tengeri árának felel meg.

Miután így az uzsorakamatok kérdését a törvény „elintézte” (elintézte a hitelező javára és az adós terhére) az állam, intervenciós tevékenysége nem, ért véget, sőt valójában csak most kezdődött.

A falu pénztelensége, mely egyenes következménye a gabonaárak zuhanásának s nagyrészt a gabona eladhatatlanságának és így az, áruforgalom zavarainak, eredményezte, hogy a paraszt, 1931 folyamán, még ezt a „lemérsékelt” kamatot sem, tudta fizetni.

Az eladatlan vagy olcsó áron eladott gabona és más mezőgazdasági termék mellett természetesen tőkevisszafizetésről szó sem lehetett. Ugyanakkor a föld árának rohamos, csökkenése — hitelezői szempontból — a kölcsönfedezet elértéktelenedését idézte föl. Ilyen, körülmények között a tőke a perlések, végrehajtások és árverések tömegét zudította a falura, hogy így próbálja meg behajtani kinlevőségeit, amelyek behajthatatlanok maradtak. Az 1931 őszén behozott moratórium a kérdést megoldani nem tudta, mert haladékot ugyan adott a tartozások kiegyenlítésére, de a bizonytalanságot nem, liquidálta. Sürgősen hozzá kellett tehát látni a hitelezői érdekek megvédéséhez.

Igy merült fel a parasztadósságok szanálásának törvénye. Ennek a törvénynek gazdasági alapja az eladósodott kisbirtok és a hitelezői érdekek közötti viszony rendezése.

Az eladósodott és technikailag visszamaradt kisbirtok nemcsak, hogy nem hozott nyereséget tulajdonosának, de igen, sok vidéken a termelési költségeket sem fedezte. A válság és az adósságok kettős malomköve között a kisbirtokos osztály közvetlen veszedelmet jelentett a mai társadalmi rendre. „A mezőgazdasági termelés a lakosság többségének sulyos terhet jelent. A paraszt csak azért nem, hagy fel a termeléssel, mert szüksége van kenyérre, amit a földje nyujt neki, de abban a pillanatban, ahogy az uzsora-kamatok és a sulyos adóterhek még azt a keveset is megtámadják, amit eddig megőrzött, abban a pillanatban a paraszt a kétségbeesés zsákmánya lesz.” (Nasta). Az 1931-es esztendő valóra váltotta ezt az aggodalmat, a paraszt a „kétségbeesés zsákmánya” lett s a banktőkét is, mivel nem tudta behajtani követeléseit ez a sors fenyegette, ha az állam bele nem avatkozik a kérdésbe. A problémakomplexum így a következő elemekből tevődött össze: a) Az agrárválság, melynek következtében a termékek ára mélyen, sok helyen: a termelési költségek alá esett. b) A mult örökségeként az inflációs időkből felvett kölcsönök, melyeket a stabilizáció után drágább pénzen kellett volna visszafizetni, csak névleg alacsonyabb, de tényleg azonos vásárlóerőnek megfelelő kamatokkal s melyeket az általános áresés következtében a fedezetül vett ingatlanok és ingók már nem fedeztek. c) A kisbirtok technika visszamaradottsága, mely a válsággal nem tudja, felvenni a versenyt s a termelés kérdését export és egyéb szempontokból a legkevésbé sem tudja elintézni. Ezekben az elemekhez hozzá kell még venni a kisbirtokos osztály politikai konzerválásának szándékát, az állam exportpolitikai meggondolásait a belső piac s mint közvetlen célt a banktőke kihelyezéseinek a megvédését.

A konverzió gondolatát különböző orvosszerek előzték meg, amik azonban nem bizonyultak elég hatékonynak. Ilyen volt a Titulescu-féle javaslat, mely azt kívánta a Népszövetségtől, hogy a fölösleges román gabonamennyiségeket vásárolja fel, ilyen a C. Bratianu-féle terv, mely a gabona belföldi maximálását célozta, ilyen volt az exportprémiumos rendszer. Ezek a megoldási tervek azonban a termelés problémájától, technikai fejletlenségétől s az eladósodástól függetlenül kezelték a kérdést s egyedül az exportkérdést tartották szem előtt” holott az export kérdése csak a belső termelési kérdések tisztázása után oldódhatik meg.

A parasztszanálási törvény, mely a kisbirtok tartozásait 30 évre konvertálja, vagyis a rövid lejárattá hitelt hosszú lejáratúvá alakítja át s egyuttal 50 százalék redukciót alkalmaz, minden kérdést meg akar oldani. Kiterjeszkedik az adósságok s kissé burkolt formában a technikai elmaradottság kérdésére is. Következésképpen a válság megoldását célozza.

A konverzió gondolata nem új. Már 1931 januárjában a liberális ifjuság egyik előadásán Nasta professzor kijelentette: „Hogy a földműveseket a súlyos adósságok terhe alól megmentsük, nyomban hozzá kell látnunk azok konverzión keresztüli szanálásához.” A kezdeményezés ezek szerint a nagytőke érdeme, mely elméletben hamarább vetette fel a konverzió lehetőségét mintsem azt képviselője, Argetoianu törvénybe iktatta. Azt az óriási: aránytalanságot u.i., mely a paraszt fizetőképessége ós a követeilések, a gabonaárak és az adósságok között fent-állt, a tőkének mindenkép át kellett hidalnia saját érdekében. A tőke kihelyezése teljeséin bizonytalanná vált. Így jött létre a konverziós törvény, mely a miniszteri indokolás szerint „a hitelezőnek a bizonytalan jog helyett egy jól meghatározott s az állami szervek által garantált jogot ad.” Ez a garancia úgy történik, hogy az állam magára, vállalta a konvertált összegek behajtásának a terhét. A hitelezőt az állam fizeti ki, az adós viszont az államnak fizet. A törvény bevallott célja: „a jogi helyzetet összhangba hozni a tényleges helyzettel.” (Argetoianu beszéde a parlamentben)— Milyen volt a tényleges helyzet? Vasilescu Valjean, a törvény parlamenti előadója erre vonatkozólag többek közt a következőket mondja: „Végrehajtásokat nem lehet többé csinálni, az erőszakra erőszakkal felelnek. A hitelek immobilak” a mezőgazdasági termelés állandóan, csökken. A föld tulajdonosa, nem biztos többé tulajdonában, a hitelező nem biztos követelésében és annak végrehajthatóságában.” Továbbá: „A kölcsönök megkötése után a pénz értéke nagymértékben emelkedett, ugyanakkor a föld, értéke oly mértékben, csökkent, hogy nem fedezi a követelést, holott senki sem ad kölcsön két vagy háromszoros fedezet nélkül.” Természetes, hogy ilyen körülmények között a bankok követelése papitroskövetelés, mérlegük fiktiv s a bank-krízis előrehaladott méreteket öltött. Ezt maga Argetoianu is elismeri, amikor azt mondta” hogy „ a bankok, uraim, évek óta többé-kevésbé fiktiv mérleget mutatnak fel.” A parlamentben) úgy az előadó, mint a miniszter a konverziós törvényt a bankok és a mezőgazdák kríziséből vezették le s krizisszimptomákkal indokolták a törvényt. Vasilescu Valjean szerint például: „Fokozatosan haladtunk a mezőgazdaság csődje felé. Olcsó mezőgazdasági hitel hiányában az uzsora volt a hitelélet rendes formája. A dumping és a túltermelés megadták a mezőgazdaságnak a kegyelemdöfést.” Ilyen feltételek mellett a romániai paraszt; nem tudja többé az állam exportérdekeit szolgálni s a belső termelést fokozni, sőt termelése állandóan, csökként, Vasilescu Valjean szerint: „a kis falusi birtok sem mennyiségileg, sem minőségileg nem tudta azokat a terményeket nyujtani, amiknek segítségével a külföldi piacokat megszerezhetjük”. Mindezek a szimptomák azonban érezhetően a tőkés termelési rend általános válságának a szimptomái s így a konverziós törvény egyik módját nyujtja, illetve célozza nyujtani a tőkés termelési rend fenntartásának. Azzal, hogy a parasztadósságokat 30 évre kitolja s azokat a banktőke megóvása, mellett magára vállalja, nemcsak a parasztoknak akar haladékot adni, hanem önmagának is. Ezért mondta a parlamentben Argetoianu: „Ha nem akarjuk, hogy a tőkés termelés eltünjön, úgy már most alkalmazkodnunk kell a megváltozott társadalmi és gazdasági feltételekhez.” Annyit jelent ez, hogy a tőkés társadalmi rendnek sürgősen hozzá kell látni annak a feladatnak az elintézéséhez, hogy a romániai agrárválság által előidézett gazdasági és politikai következményeket elhárítsa magáról. Alkalmazkodnia kell tehát az agrárválság által előidézett inszolvabilitáshoz s mert, végrehajtási nem lehet többé vezetni, az állam a maga hatalmi szervezetével siet, a tőke segítségére, az állam vállalja magára a fizetést, hogy azután ő inkasszálja be azt az adósoktól. Nem a mezőgazdasági fizetésképtelenséget akarják tehát megszüntetni — ilyen kilátástalan vállalkozásra nem is kaphatók — hanem a mezőgazdasági válság révén keletkezett paraszt-fizetési képtelenség ellenére igyekeznek a tőke érdekeit, megóvni. A parasztság inszolvabilitásának feltételei így továbbra, is, megmaradnak. A válság megmarad, de a válság következményeit az uralkodó osztály elhárítja magáról: „a jogi helyzetet a ténylegessel összhangba hozza.” A parasztság felé a konverzió politikai sakkhuzás, elhitetése annak, hogy az, állam gondoskodik a mezőgazdákról, mert hiszen „a földművesen nyugszik az állam katonai, pénzügyi és szociális szempontból.” (V. Valjean előadó). — Viszont hogy fest ez a gondoskodás a valóságban. — Az inflációs időkbeni 45—50 százalékos kamatokkal a kölcsönvett tőkéket sokszorosan visszafizették, amit a konverzió nem vesz, tekintetbe, illetve azt vélelmezi, hogy a kisbirtokos kamatban kifizette a tőke 50 százalékát, ez a vélelem azonban nem áll, mert a paraszt valójában sokszorosan többet visszafizetett.

Természetesen a kis- és középbankok nincsenek megelégedve még ezzel a megoldással sem, mely az, ő érdekeiket az adott helyzetben a legjobban védi. Viszont kétségtelen, hogy a kis- és középbankok megmaradt betétállományukat, visszafizetni nem tudják, de az is kétségtelen, hogy kihelyezett tőkéiket a magas uzsorakamatok mellett két- és háromszorosan már visszakapták. Végül az is vitán felül áll, hogy a konverzió törvénye nélkül tőkéiknek, még elenyésző részét sem kapták volna vissza, mert nem lett volna kitől. Ezek a kisbankok; tehát likvidálni fognak, de nem a konverzió következtében, ahogy állítják, hanem a gazdasági válság miatt, mely a kis tőkék pusztulását, vonta maga után. A válság révén elpusztuló kis- és középbankok, melyeknek kihelyezése nagyrészt mezőgazdasági jellegű, így megtalálták: bűnbaknak a konverziót, holott az általuk tőkeellenesnek bélyegzett konverzió valójában a tőke érdekeit védi.

A romániai deficites agrárgazdálkodás a világgazdasági válság következménye. Amíg a technikailag jól felszerelt tőkés agrártermelést folytató államok összhangba tudták hozni termelési költségeiket az; elért árakkal a termelési költségek leszorítása révén, addig a kisbirtokos Románia ezt nem tudja megcsinálni. A termelési költségek leszorításának előfeltétele a földművelés technikai átszervezése, ehhez pedig nálunk a szükséges tőkék nem állanak rendelkezésre, hisz az eddig kihelyezett tőkék is immobilokká váltak. Az áreséssel nem, állott arányban a termelési költségek olcsóbbodása. (Az egyedüli, ami lényegesen csökkent: a közép- és gazdag parasztoknál alkalmazott napszámosok munkabére; a termelési költségek többi eleme alig apadt.) Igy azután a termelés 1931-re majdnem az egész vonalon deficittel járt. Ha már most a direkt termelési költségekhez hozzáadjuk a közterheket, melyek még mindig az inflációs évekbeli nagyságukban vannak érvényben, valamint a minimálissá zsugorodott ipari szükségleteket, akkor érthető miért jár csőddel a mezőgazdasági termelés. A bajokat viszont valahogy el kell tüntetni. Eddig úgy tűntették el, hogy letagadták, most azonban a tagadás olyan politikai konzekvenciákkal járhat, amit az uralkodó osztály el akar kerülni. Ezért volt szükség a baj sürgős orvoslására. Ez vetette fel a konverziós törvény legkevésbé vitatott, legjobban elhallgatott részét: a kényszergazdálkodás eszméjét. Hogy mennyi fog ebből megvalósulni, hogy szándéka-e már most az uralkodó osztálynak erre a kockázatos utra lépni, ezt még nem lehet tudni. Tény azonban, hogy a földművelésügyi minisztériumban már dolgoznak egy olyan tervezeten, mely kötelező normák alapján akarja átszervezni a mezőgazdaságot. Viszont kétségtelen, hogy erre az, útra előbb-utóbb rá kell, hogy térjen a válságban, lévő kapitalizmus, mert a termelés rohamost csökkenését, nem engedheti meg sem a tőke, sem a hozzátartozó állam, sem inkasszó, sem export, sem, egyéb szempontból kifolyólag. Ez a kényszergazdálkodás hivatott pótolni a technikai átszervezést: s mindez, azt is jelentig hogy a tőkekihelyezés elősegítése s a technikai, javítások helyett bevezetnek valami sajátos függési és kényszerviszonyt: a tőkés jobbágyságot. A termékáraknak a termelési költségek alá valló szorulása, a technikai racionalizálás teljes hiánya eredményezi, hogy a tőke ilyen megoldásokat kénytelen választani.

A romániai kapitalizmus hanyatlásának abba a fázisába érkezett, amikor az agrártermelés sulyos problémáit csak ilyen, kényszerbeavatkozásokkal tudja rendezni. Ez a beavatkozás azonban nem oldja meg a krízist, mert a termelés kényszere nem jelenti a, termelés rentabilitását. Sőt ellenkezőleg ez az állami beavatkozás, azáltal, hogy a válság következményeit kényszermunka formájában, a parasztságra hárítja át s a kisbirtokot — a válság ellenére — ráfizetéssel kényszeríti termelni, alkalmas a válság kiélesitésére.

A tőkés válság ellen nincs tőkés megoldás, illetve a megoldási következményeben a válság mélyülését eredményezi s ezzel megteremti az előfeltételeit annak, hogy a válságot többé ne kapitalista módon oldják meg.

A technika oktatása. „A szociális viszonyok akadályozzák a technika haladását s ezáltal az emberiség fejlődését. A német nagybirtok oly gépek termékei ellen kénytelen vámokkal védekezni, amikre saját magának szüksége van. Az amerikai nagybirtok fenyegeti a németet, a német próbálja a lökést felfogni s a munkásokra és a parasztokra tovább hárítani. A vámok tönkreteszik a parasztot s a kenyér árát oly magasra hajtják, ami az iparűző és dolgozó lakosság számára elviselhetetlen. A parasztok azonban már nemcsak azt látják, hogy ki drágítja meg számukra a takarmányt és a termelőeszközöket, hanem eladásuk állandó csökkenése révén, észreveszik azt is, hogy a munkások a fogyasztói”. (Bernard von Brentano: Der Beginn der Barbarei in Deutschland, Rowohlt Berlin 1932.)