A spanyolok szeretik biztosítani az embert afelől, hogy náluk a legkülönbözőbb korszakok rétegei láthatók együtt anélkül, hogy azok egymást zavarnák. Ez igaz, — a művészettörténészek számára. Közben azonban, ha az ember nem csak a katedrálisok iránt érdeklődik Spanyolországban, hanem az élő élet után is, akkor csakhamar látja a káoszt, az összevisszaságot, az ellentétek kiállítását. Pompás országut, rajta Hispano-Suiza, — hisz Európa legelegánsabb autóit, a párisi kitartott asszonyok álmát Spanyolországban gyártják. — A Hispano-Suizával szemben azonban egy szamár jön, a szamáron fejkendős parasztasszony. A szamár nem a parasztasszonyé. Körös-körül kopár földek, rajtuk faekével egy parasztlány szánt. A jövevény előtt úgy tűnhet ez, mint valami megrendelt filmfelvétel, mint valami archeológiai rekonstrukció. A szép caballeró azonban, aki szélesen a Hispano-Suizában terpeszkedik, egy pillantásra sem méltatja a parasztlányt: tudja, egyszerü kép ez a mindennapi életből.

A caballeró üdülni volt San Sebastianban. Bakkarat van ott és ragyogó párisi szinésznők. Most jön a munka! A „Saltos de Alberche”-t ma hetvenhaton jegyezték... Már itt is van Madrid! A Gran Via. Felhőkarcolók. Newyork. A banképületek felmennek tizenöt emeletig. A tetőkön szobrok állnak: meztelen férfiak, ágaskodó lovak. A homlokzaton villamos-betűk kergetik egymást. Élesen megvilágított táblák hirdetik: „Rio de la Plata 96... Altos Hornos 87...” A táblák alatt a mélyben nyüzsög Madrid faunája: valamennyi amputált lábu, orrnélküli, vak és paralitikus nyomorékja Spanyolországnak. Akinek egy karja maradt, az órák hosszat ül mozdulatlanul nyitott tenyérrel, akinek a másik is hiányzik, az a lábát tartja. A vakok sóhajtoznak, a némák mozognak. Egy arc maradékán keresztül olykor a meztelen koponya villog át. Rongyokat szellőztetnek, az árút becsületesen megmutatják: golyvák, daganatok, rothadt hus. Fent a tetőn azonban a meztelen férfiak büszkén fékezik bronz paripáikat.

A Gran Via ragyog és zajos. Száz rikkancs kiabálja ujságja cimét, olyan túl költői szavakat, mint „A Nap” és „A Szabadság.” Az ujságokban haladott tollak irnak Keyserling filozófiájáról, Valery verseiről, az amerikai krizisről és a szovjet filmekről. Ki tudja hány teljes analfabéta van ezek között a rikkancsok között? S hány nehezen silabizáló a ragyogó publikum közt? A caballérok egyenesen ragyogóan öltözködnek. Micsoda kendők! Micsoda cipők! Sehol se láttam ily dandy-szerű férfiakat. De hozzá kell mindjárt tennem: sehol sem láttam annyi mezítlábas gyereket, mint Spanyolországban. Kastilia falvaiban a gyerekek esőben, fagyban mezítláb járnak. A. Gran Vian azonban nincs mezítlábas ember. A Gran Via Newyork. Széles, hosszu ucca. Jobbra-balra tőle nyirkos sikátorok, sötét udvarok s macskák és gyerekek hosszura nyujtott nyivákolása. Spanyolország legeldugodtabb fészkét is a cipőpucolók serege népesiti be, — a leírhatatlan ragyogás. A fürdő azonban hiányzik. De nem piszokszeretet ez, a spanyol tiszta nép, nem, ez annak a bizonyos zürzavarnak a következménye: a régi életformák felbomlottak, az ujak azonban még nem alakultak ki. Egy hivalgó nemzedék, kideríthetetlen ,hogy miért, sok-sok felhőkarcolót emelt, a közönséges lakóházakban azonban nincs egy kád sem: erre senki sem gondolt.

A menetrendekben kápráztat a vonatok száma: az expresszvonatokon és a gyorsvonatokon kivül vannak még luxus, sőt „luxus-luxusvonatok.” Granadából azonban Murciába utazni nem egykönnyű. Ez a két vidéki centrum körülbelül háromszáz kilométer távolságra van egymástól, naponta azonban csak egy vonat jár, az ut tizenöt óra hosszat tart s a vonat minden egyéb, mint „luxus-luxus-vonat”, — sötét szakaszocskák, melyek minden pillanatban széteséssel fenyegetnek. Badajoz és Caceres, Estremadura két legfontosabb városa: száz kilométer, naponta egy vonat, nyolc órai ut.

Zamorában épitik a „Saltos de Duero” nevű villamossági művet. Európa legnagyobb erőmű telepének készül. A Duero sziklás partján egyik napról a másikra egy amerikai város keletkezett: dollárok, német mérnökök, Guardia-Civil, sztrájkok, tervrajzok, számok, másfélmillió kubikméter, áram a külföld számára, új részvénykibocsájtás, ivlámpák, zaj, cementgyár, fantasztikus hidak, — nem huszadik, nem! huszonegyedik század. És száz kilométer távolságra ettől az erőmű-teleptől találhatók falvak, ahol az emberek nemcsak hogy villanykörtét nem láttak életükben, de még egy közönséges kéményről sincs fogalmuk. Az emberek egy olyan arányu prehisztorikus atmoszférában sanyarognak, hogy az ember könnyen elveszti általában minden érzékét az idő járásához.

Minden városban van egy állami turistairoda. A falakon színes plakátok lógnak, a szekrényekben vastag prospektus kötegek, a vezetőkön pompázó uniformis, apró zászlókkal. „Elsőraugúak a hoteleink, pompás a klimánk, utolérhetetlenek a műkincseink.” Mindenki tudja: Spanyolország a művészetek hazája, — minden ház múzeum. A turistáknak a régi templomokat mutogatva a vezetők nem elégszenek meg az esztétikai elragadtatás kitöréseivel, tudják, hogy egy nürnbergi sörgyárosra, vagy egy bordeauxi franciára mi gyakorol hatást. „Vessen egy pillantást a stólára, — valódi drágakövek. Egymillió pezeta.” A burgosi aranyszerszámok másfélmillió. A valenciai istenanyán lévő diszek és drágaságok értéke pontosan kétmillió. A turisták jámboran sóhajtoznak. Zamorában az idegennek egy román stílben épült kápolnát mutogatnak. A kápolnához egy gyermekotthonul szolgáló nagy csarnokon keresztül vezet az ut. Ebédidő. Kétszáz gyerek. A komandó apácák kezében van. Az „uraságok” megpillantásakor a megfélemlített gyerekek felugrálnak. A szegények legszegényebbjeinek a gyermekei. Egyszersmind azonban papok gyermekei, akik megtermékenyítéssel vigasztalják boldogtalan szolgálóikat. A gyerekeken lehetetlenül rongyos a ruha. Rozsdás csészékből kanalazzák a levest, — borsót vízzel. A méltatlankodásra megmagyarázza a vezető: „Szegény az ország... nincs pénz... Kérem” erre... Jobbra tessék... Isten anyjának a szobra... smaragd ládika... szőnyeggyűjtemény... négyszázezer...”

A Cortézben a válás kérdését tárgyalják. Radikálisok és szocialisták egymáson hallatlanul merész beszédekkel iparkodnak túltenni. A szónoki emelvényen a szovjet házasságtörvényének szövege. Wells, sőt Marx idézetek. Odahaza a merész követek legitim házastársai várnak. Ezután is, mint eddig, engedelmesen esnek majd teherbe és veszkődnek a gyerekekkel. Ezután is, mint eddig, élik majd napjaikat a háremben. A velük való érintkezésben a férfiak makacsul Marxot idézik. Két éjjeli ülés közt a házastársak sürgősen teljesitik házassági kötelességüket, hogy azután feketézni menjenek s minden egyéb, mint megfélemlített társaikat gondolataik különös romlottságával ijesztgessék.

Ha egy hölgy Badajozban a „Casino”-ba lép, a tiszteletreméltó tagok felemelkednek a helyükről: a lovagok népe. Badajozban, mint minden más spanyol városban, a meghitt otthonban a „lovagok” időnkint megverik a feleségeiket: a galantéria és a verés egyformán részei a spanyol életnek.

Spanyolországban sohasem szabad bizni az üzletek felírásaiban. „Vallásos könyvkereskedés”, — a kirakatban a Kapital, Kollontay elbeszélései, Kostja Rjabcev naplója. Egy szocialista szakszervezet boltja, — a kirakatban gipsz-szobrok: Szent Teréz és egy husvéti bárány. — „Mindenszentek” Sanabria egy falucskájában. Órák hosszat áll a tömeg kemény hidegben. Gyertyák. Imádságok. Középkor.. Miután a paraszt eleget imádkozott, ráül a szamarára. A szamár csökönyös. Ekkor a jámbor imádkozó felkiált: „Köpök a Szüz-Máriára!” (Tulajdonképpen nem azt mondja, hogy „köpök”, nyilatkozatának pontos lefordítása azonban nem alkalmas a visszaadásra). A spanyol nem nagyon hisz a holtak feltámadásában. Ezzel szemben annál inkább hisz abban, hogy a szamár elindul, ha Szűz-Máriát megfelelő mód lehordja. Sevillában körmenetek alkalmával a jámbor papgyerekek rendszerint azon kapnak hajba, hogy melyiknek az Isten-anyja a jobb. „Az én Isten-anyám” — ordit az egyik a másikra — „valódi Isten-anya, a tied azonban egy egész közönséges ringyó!” Ennek az évnek májusában a kissé hangulatba jött spanyolok elégettek pár száz templomot. Tízezrek azonban elégetetlenül maradtak. Pedro Gonzales pénteken azokkal volt, akik Szent Domokos templomát felgyujtották. Vasárnap, régi megszokásból, de talán unalomból is, Szent Benedek épségben maradt templomába ment.

Ismerek egy spanyol festőt. A mesterségében tényleg forradalmat jelent. Nevét ugyanazzal az áhítattal ejtik ki a moszkvai konstruktivisták, mint a philadelphiai gyűjtők. Nemcsak igen tehetséges, hanem igazán bátor ember is. Közben azonban a jelenlétében csak a „kigyó” szót kell kimondani s tüstént két ujját kezdi el mozgatni az asztal alatt, titokban, mert szégyenlí magát a partnere előtt. A lélektan egy professzora, aki beutazta a mai Oroszországot, halálosan fél a kancsal öregasszonyoktól. „Szerencsétlenséget hoznak.”

Spanyolországban rengeteg a haladottabb szellem. Ismernek mindent: a charkowi írókongresszus programját, a párisi „populisták”-at, a legutolsó Eisenstein-filmet. Csak egyet nem ismernek: a saját hazájukat. Nem tudják, hogy az orruk előtt nem surrealizmus, nem proletár irodalom, nem párisi divat, hanem egy vad ós sötét pusztaság van, falvak, ahol az éhező parasztok makkot lopnak, egész országrészek, amikben idióták laknak, tifusz, malária, fekete éjszakák, agyonlövések és fegyházak, melyek ókori kinzókamrákra emlékeztetnek, egész legendás tragédiája egy türelmes és türelmében kétszeresen megrémített népnek.

Madrid későn kel. A kialudt kereskedők reggel tiz óra körül rakják ki ásitva az áruikat. A reggeli postát tizenegy felé hordják ki. A minisztériumokban tizenegy órakor még nincs egy lélek sem: legfeljebb hivatalszolgák és vidéki kérvényezők. A kötelességtudó hivatalnokok csak úgy tizenkettő fele jönnek s mert Madrid a hivatalnokok városa, ezért minden tulzás nélkül mondható: Madrid élete délben kezdődik.

Minden magasabb műveltséggel biró spanyol megveti a fegyelmet és az államot: „nálunk a kommunizmus elképzelhetetlen, mi nem vagyunk oroszok, mi individualisták vagyunk!” Igy beszél senor Lerroux, így beszél bármelyik fiatal ügyvéd. Ennek következtében valamennyi a semmittevés hive és ellenfele az államnak. Ez egyáltalán nem akadályozza őket abban, hogy csak egyetlen valamiről álmodozzanak: hogy a lehető leggyorsabban hogy kerülhetnek állami szolgálatba. Minden caballero vagy hivatalnok vagy szerencsétlen flótás, aki alszik és álmában valami hivatali széket lát,

Spanyolország a külföldi számára exotikus. Ez tette lehetővé, hogy egy közönséges dohánygyári munkásnő minden kereskedősegéd álma. legyen Páristól Charbinig. Ugyanennek a kereskedősegédnek joga van a madridi hivatalnokot körgalléros álmodozónak vélni. A valóságban a madridi hivatalnok csak abban különbözik a londonitól, hogy nem nyolc órát tölt a hivatalban, hanem kettőt s ezalatt a két óra alatt nem állami ügyekkel foglalkozik, hanem vagy sóhajtozással a tegnapi kártyajáték alkalmával elvesztett durók fölött, vagy elszánt tervekkel: hogy ezeket a durókat hogyan huzhassa ki az alázatos vidéki zsebéből, aki nyugdiját jött kijárni.

Az áprilisi forradalom után egy minisztériumba se lehetett bejutni: embertömeg szállotta meg a minisztert. Ezek azonban nem fenyegető ultimátumokkal ellátott forradalmárok voltak, hanem udvarias kérvényezők: állásra számítottak. Mindenki, aki hivatali székről álmodozott, dühös republikánus lett egyszerre. — Igenis — csak az elvi felfogásuk tartotta eddig vissza őket az állami szolgálattól. Most azonban a köztársaság rendelkezésére állnak! Amikor a kérvényezők tudtára hozták, hogy a régi hivatalnokokat nem bocsájtják el, egész őszintén felvoltak lázadva: hát forradalom ez akkor?

A hivatalnokokon kivül nem kevés ügyvéd van Madridban. Statisztika szerint hétezer. Az ügyvédek természetesen minden lehetséges dologgal foglalkoznak, csak advokaturával nem; azonban könnyű ügyvédnek lenni, ez nem kötelez semmire és az „abogado” szócska a névjegyen, ha nem is büszkén, de mindenesetre előkelően cseng.

Mint a hivatalnokok, ugyanugy az ügyvédek is többségükben ragyogó jelenségek. A tudásuk viszont nagyon szánalmas. Tudják kívülről ennek vagy annak a torreadornak a cselekedetét, értenek a velük szembejövő senorita megpillantásakor valami költőit mondani, mint például: „szépség, meghalok a szenvedélytől!” Kiismerik magukat a politikai fineszekben, tudják, hogy senor March névjegyével nem szabad senor Prietohoz menni, — ebben azonban ki is merül a tudásuk. Egy ügyvéd, aki az igazságügyminisztérium tisztviselője, egész komolyan meg volt lepődve azon, hogy van egy Hollandia nevű ország. Amint kiderült, hallotta már ezt a szót, de azt hitte, hogy valami hegyláncról van szó. Egy másik ügyvéd minden egyébnek, mint biztosnak mondható a szorzásban. Egy harmadik — jelenleg Cacerezben államügyész — megkérdezett, hogy uralkodik-e még Lenin Oroszországban és a világért sem akarta elhinni, hogy Lenin már hét éve meghalt.

Az ügyvédek és hivatalnokok keveset keresnek, az élet azonban Madridban úgy van berendezve, hogy még elegánciával is lehet éhezni. Az a caballero ott pl. egész nap a kávéházban ül. Először egy vehrmutot iszik, — az ember feltételezi, hogy bőséges lakomára készül, hisz vehrmutot azért isznak az emberek, hogy jó legyen az étvágyuk. A vehrmuth mellé azonban mindenféle apró dolgot szervíroznak: olajbogyót, rákot, burgonyát. A caballero mellőzi lelkiismeretesen mindezeket s elhelyezkedik a szembelevő kávéházban. Ott a nem-élvezett ebédet kávéval fejezi be, — sok tejjel. A caballero nem lakott jól teljesen. Valamit azonban mégis vett magához s megelégedett az élettel. Időnként a tejeskávé helyett csak tejet iszik, — ez még okosabb. Igy ülnek azután tüzesen és cicomásan, a kávéházak teraszain, várva, hogy a forradalom nem fordit-e egyet szekerén és szürcsölik a langyos tejet.

Valamennyi csodálatosan öltözködik. Az ucca nyüzsög a nyakkendőárusoktól: darabja egy pezeta! Micsoda szinorgiák! A caballero naponta váltja a nyakkendőjét, számára ez fontosabb, mint az ebéd. Azonkívül nem szabad a cipő fényét sem elhanyagolni: mihelyt a caballero zsebében pár rézpénz összegyül, büszkén cipőpucoló után kiált. Direkt ragyog a jó érzéstől. Az egész napot igy töltené. Ha gazdag lesz, minden órában kipucoltatja a cipőjét. Reggelfelé látható egy-egy gondtalan cabellero, amint hazafelé való utjában megáll, hogy lábát a cipőpucolónak még utoljára odatartsa. Az angolok naponta kétszer borotválkoznak. A caballero az ábrázatával szemben egész közönyös, három napot is elszaladgál borotválatlanul, az arc gondozatlansága nem bántja, de a cipőknek, — ebben a tekintetben hajthatatlan, a cipőknek ragyogni kell!

Ha a caballero házas, természetesen van lakása és egy rakás gyermeke: a felesége „cocido”-t főz és harisnyát stoppol. De hogy ki a felesége és hol a lakása, azt még a legközelebbi barátai sem tudják. A saját négy fal az valami egészen intim, nem mutatja az ember, ahogy más országokban nem mutatják a bevetetlen ágyat. A caballero barátaival a kávéházban vagy a klubban találkozik.

A spanyol klubbök semmiben sem hasonlitanak az angol klubbokhoz. Az angolok hallgatni mennek a klubba, ott a klubbok félsötét termek, menekülőhelyek, remete-otthonok. A spanyol klubbok nagy kirakattal biró üzlethelyiségek, azza a különbséggel, hogy a kirakatokban nem sonkák és kalapok vannak, hanem élő caballerok, — ott ülnek székekben és néznek ki az uccára. Ez, ha akarja az ember, burzsoá kiállítás. Néha a székek egyszerűen a klubház előtti uccára vannak kitéve, — ott ülnek sorba és néznek. A nézelődés természetesen nem áll utjába a szórakozásnak és igy a spanyol klubban olyan lárma uralkodik, mint valami piacon. A forradalom első napjaiban az uccai székek üresen álltak: a caballerok a „köztársaság” szó pontos jelentése felől még nem voltak biztosak, de csakhamar megnyugodtak és most ismét tartják „üléseiket”, esőben az ablaküveg mögött, szép időben előtte.

A világ szemlélése mellett a klublátogatók a kártyajátékot kultiválják. A spanyol becsületes nép s Spanyolországban ritkán lop valaki még csak egy almát is éhségből. A. klubtagoknak azonban megvannak a maguk szokásai. Egy nagy madridi klubban a tiszteletbeli tagoknak az a kötelességük, hogy játék után a kasszát egyik teremből a másikba vigyék. Ezek a tiszteletbeli tagok természetesen márkik, grófok és hercegek. Ellenére a fényes neveknek, a kasszából szabályszerűen eltűnik pár száz pezeta. Minél nemesebb a vér a caballero ereiben, annál kevésbé hajlandó dolgozni. Még az, irodai munkát sem szereti. Az igazi „individualizmus” az életcélja. Az „El Liberal” cimű napilapban arisztokraták hirdetik: „Fiatal előkelő férfi keres bármily életkorú, jószívű hölgyet, aki támogatná százötven pezetával havonta... „Szőke, 24 éves férfi vár elismerésre. Keresi egy már nem fiatal, de még mindig gyengéd nő barátságát. Igényei szerények... sürgősen szüksége van 125 pezetára...”

Hajnali öt óra. Kávéház. Elegáns caballerok. A legjobb házak fiai. Szeretik az élet szépségeit és megvetik a lealacsonyító munkát. Fiatal lányok jönnek a kávéházba és csengő durókat hoznak az elegáns caballeróknak. Más európai fővárosokban a kitartott férfiak zárt kasztot képeznek. Itt a kávéházak törzs vendégei, a klubbok tagjai. A tulajdonképpeni hivatás kérdései mellett politikáról, sőt irodalomról beszélnek...

Ha egy hivatalnok kártyajátékon veszit, a veszteségéhez képest ennyi és ennyi kérvényezőt próbál becsapni, megvesztegetési pénzeket követel, zsarol, jegyzőkönyvvel, perrel, fegyházzal fenyegetőzik. Jó dolguk van a rendőröknek; ha például két autó összeütközik, az az ártatlan, amelyik többet fizet. De nemcsak az autók jövedelmezők. Jövedelmezők az egészségügyi előirások, a politikai deliktumok, — a köztársaság megsértése, sőt az összeesküvés is. Nem különbek az állapotok a város hivatalnokai közt. Madridban mindenki szemeláttára szerzett vagyont az a hivatalnok, akire a városi illemhelyek felállítása volt bizva: majd az egyik, majd a másik csinos villa tulajdonosának jelentette be: „az illemhelyet sajnos az ön kertje előtt kell felállitani....” Ha valamelyik hivatalnok kártyajátékon veszt, valahogy csak kimászik a csávából. De mi történik, ha csak egy hivatalnok állásra várakozóról van szó? — Jelenet egy madridi klubban: X. márki és Y. gróf. A márki: „Nem tudsz rajtam tiz duróval segíteni?” Hallgatás, zavar. A gróf „individualista”, azonkívül tudja, hogy a márki is „individualista” és nem adja vissza a pénzt. Erre a márki felajánlja zálogul az óráját. Ki tudja miféle óra ez? Talán nincs is aranyból. Elmegy tehát a két előkelő caballero a legközelebbi ékszerészhez: becsülje meg. Az ilyen komplikációk ellenére kebelbarátok, mindakettő kész az életét feláldozni, a gróf a márki, a márki pedig a gróf becsületéért.

A zálogház Madrid életében templom, börze és temető. Ma kiváltják, holnap zálogba viszik az órát, a kabátot, a takarót. Mindenki pumpolásból él. Mindent feliratnak: olajbogyót, tejeskávét, új nyakkendőt, ragyogó cipőt. Az élet könnyű és üres. Alig nyilnak meg a hivatalok, már is zárnak. A szinházak és mozik előtt tömegek bámészkodnak. Este hat óra — a matiné ideje. Az esti előadások tizenegy óra körül kezdődnek. Hajnali két órakor tele vannak az uccák: a caballerók sétifikálnak, szépeket mondanak a nőknek, kritizálják senor Azanat, — Maura sokkal okosabb.

Minden spanyol városban van egy ucca — gyakran csak egyik oldala az uccának — ahol naponta hat és kilenc között minden caballero fel alá sétál; ez hozzátartozik nyilván hires „individualizmus”-ukhoz. Madridban mindenki az Alcalá-uccán tolong. Az ucca szűk, mint valami piacon, a caballero azonban engedelmesen egyik a másik után megy.

A napnak már vége, délben kezdődött, már kukorékolnak a kakasok. Lehet aludni menni. Azonban, mint már mondottuk, a caballerokat szenvedély fűti, a szépeknek tett hódolatok még kevésbé laktatják őket jól, mint a két pohár tej. Odamegy tehát ahhoz a mellék asztalnál ülő tiszteletreméltó dámához és udvariasan megemeli a kalapját. A nénikéje talán? Ahhoz azonban túl szenvedélyes a caballero! Akkor talán egyike azoknak, akik az „El Liberal”-ban hirdetnek? Talán tényleg csak idősebb hölgyeket imád? Nem, az őszhajú hölgy mellett egy csinos leányka ül. A leánykát nem lehet megszólítani, — ez a legmagasabb fokú ügyetlenség volna, a tiszteletreméltó hölgy nem veszi le a szemét a lányról. A caballero a hölggyel erről-arról, az időről, a bikaviadalról, a sorsjegyhuzásról társalog. A tiszteletreméltó hölgy úgy beszél a lányról, mint a lányáról. A tiszteletreméltó hölgynek erős a kitalálóképessége. Látja, hogy a caballero a szenvedélytől szinte ég, meginvitálja tehát magához. Utközben a caballero finoman érdeklődik az ár után. Nem lehet kissé olcsóbban? Az idők rosszak... A köztársaság... A válság... „De az én lányom...” A fiatal lány természetesen nem vesz részt e kevésbé finom diszkurzusban. Ő ártatlan és Ãätheri. Nyugodtan hozzájárulhatunk, a tiszteletreméltó hölgy egyáltalán nem anyja, még csak nem is a nénikéje, hanem az impresszárió. A csinos fiatal lány Andaluziából való, egy parasztnak a lánya és Madridban mosogatólány volt. Lelkes szemei vannak, az életben azonban kissé együgyű és könnyen belehet csapni. Ki no tudná, hogy az ilyen caballeroval szemben nem lehet az ember eléggé óvatos. A hölgy megköti az egyezségei. Ezután a hölgy eltávozik a szomszéd szobába, nem anélkül, hogy „jó ójszaká”-t ne kivánjon a caballeronak. Csak most van vége igazán a napnak. A caballero elalhat.

A tiszteletreméltó hölggyel való beszélgetés helyére léphet egy nyilvánosházba történő látogatás is, — ily nyilvánosház nem kevés van Madridban, valamennyi a notórius „individualistá”-k előtt nagy előszeretetnek örvend. Ott szeretnek a caballerok ,a világ szeme láttára”, ahogy mondani szokás.

Vége van a napnak, egy világos madridi napnak, a magasvidéki ég alatt, ami a magány és a pásztordalok számára teremtődött, egy zajos és üres napnak, egy napnak a sok közül vége, legyőzve, megsemmisítve. A spanyol egyáltalán nem vidám nép: a lárma és a ragyogó kávéházak mögött les, mint valami mocsár, a buskomorság, készen az ember elnyelésére. A caballero ért a művészet minden szabálya szerinti unatkozáshoz. Ha ásit, a szemlélője kényelmetlenül érzi magát. Kedvenc kifejezése: „agyonütni az időt.” Egyáltalán nem kávét iszik, nem, az időt üti agyon. Nagyon komplikált foglalkozás ez. Sok évi tapasztalást kiván. Sőt többet ennél: öröklött kulturát. Az idő, — ez az ellenség! Azonkívül ezek a caballerok nagyon igénybe vannak véve: három minisztériumba van állásuk, tiz napilap számára irnak, tizenöt politikai pártnak dolgoznak, végül s ez még alacsonyan van véve, ötven szép asszonyba szerelmesek. Nincs egy szabad percük! Ha egy ilyen caballero a másiknak öt órára üzleti találkozót ad, hét óra felé jön, — előbb tényleg nem tudott: hisz annyira el van foglalva! A valóságban a szomszédban egy kávéházban ütötte agyon az időt. Spanyolországban csak a bikaviadalok és a sorsjegyhuzások kezdődnek pontosan. Ez a kettő olyan, mint a vallás. Minden egyéb, mint például a kortes ülései, a színházi előadások, a vasuti forgalom, misék, gyülések, temetések, mindez előirásos késedelemmel történik, — az idő agyafurt ellenség, sokkal nehezebb megölni, mint a bikát, — túl kell járni az eszén.

Spanyolország fővárosa, paloták, felhőkarcolók, irodák, irodalmi kávéházak, két tucat napilap szerkesztősége, viták, szépasszonyok, embertömegek az Alcalán, caballerok, akik az előkelő „Paseo de la Castellana” fáinak árnyékában pihennek, — mindez szerencse és szerencsétlenség, gyönyör és gyalázat. Képzeljék el, a caballero egyszerűen nemcsak ama ritka fajtának egyike, aki az etnografusok figyelmére méltó, hanem Madrid is, az ország csúcsa, azok, akik uralkodtak és azok, akik még ma is uralkodnak. Miközben az időt ütik agyon, eléhezik az ország.

Az elmult időkben Spanyolország ragyogó tudósokat ajándékozott a világnak. Ma az egyetemi könyvtárban minden könyv fordítás. Az épületekben német mérnökök dolgoznak. A bankok és a részvénytársaságok igazgatóságában angolok és amerikaiak ülnek. Spanyolországban egykor kiváló épitészek voltak, a modern spanyol épitészet meglep sivárságával. Nehéz valami izléstelenebbet elképzelni, mint a valenziai vagy barcelonai proccok palotái. A konquistadorok Rif hőseivé változtak, egy tucat kitüntetéssel minden egyes vereségért. A madridi kávéházakban ülnek a fiatal irók, snobbok és esztéták, lelkiismeretesen lemajmolnak minden párisi divatot, Cocteau a szemükben egy Isten. Tekinthetők ezek egy Cervantes örökösének? De miért idézzünk halottakat? Andaluziában láttam földmunkásokat, akik politikailag sokkal műveltebbek voltak, mint jórésze valamennyi madridi ügyvédnek. A valenziai suszter művész, — Párisba és Londonba viszik, hogy drága cipőket csináljon. Vajjon exportálhatók-e bárhova is a caballerok? Itt a mérnököt játsza, Párisban, félek, napszámoskodásból kellene élnie. Egy barcelónai szakszervezet gyűlésén sokkal több tárgyilagos gondolat hallható, mint a Cortézben. A kastiliai parasztok termékeny földet teremtettek a sziklákból. Mit csináltak ebből a földből a madridi „individualistá”-k? Egyáltalán nem terhelik magukat ilyen kérdésekkel, az egyik megkapja a fizetését, a másik zsebre vágja a panama-pénzt, kávét isznak és ütik az időt agyon.

Mondják: minden ember életében vannak elveszett pillanatok. Madridban láttam egy ujságírót. Az apja hagyott rá egy kis örökséget. Haladéktalanul áttelepedett egy panzióba, valamennyi nyakkendőjét betette egy szekrénybe, leült az asztalhoz, kezébe vette a tollat és ráirta egy darab papírra: „Minden ember életében vannak elveszett évek.” Ezt a jelmondatot aztán kiakasztotta a falára. Azután lefeküdt az ágyba és pedig „alaposan és hosszu időre.”

Az „individnalisták”-k már sok éve uralkodnak Spanyolországban s nehéz megmondani, mikor szabadul meg tőlük Spanyolország. Most „a dolgozók köztársaságát” kiáltották ki. Ez valószínüleg szórakozottságból történt. Vajjon nem volna jobb az ötletes ujságíró példáját követve Spanyolország valamennyi falára kiírni: „Minden ország életében vannak elveszett évszázadok?”