Meleg van. A gazda a tanya előtt, az eperfák alatt áll. Egyingben, hajadon fővel, szandálba. Domboru melle és kezdődő pocakja feszi ti az inget. Integet és kiabál:

— Ereszd be már a disznót te!

Sanyi nehezen várja ezt. Meleg is van, éhes is, meg, a disznók is búgnak. Nyügösködnek. A tanya környékén különben is nagyon kopár a tarló. Tyuk, liba, ruca, csirke, pulyka nagyon lejárta, nincs már rajta mit enni. Nem is legelnek, hanem csak jönnek-mennek és kornyicsolnak.

Szól nekik: prrű, prrű, kci, kci, prrrűű — és a disznók összeszaladnak. Ő meg előttük az ostorral és högeti őket, hogy ne szaladva, hanem takarosan érjenek a kuthoz. A gazda attól fél, hogy a futásban kimelegedett disznók tüdőgyulladást kapnak a hideg viztől és megdöglenek.

De nagyon nehéz őket visszatartani. A disznó, de különösen a malac nem szeret lépésben járni. Egyik széléről a másikra jár előttük az ostorral, de nem meri őket istenigazában ütni, mert fél a gazdától, aki, ha nem is tiltja, de nem szereti látni, ha előtte ütik a jószágot. Akárcsak őt ütnék, úgy fáj neki. De nem szánakozásból, mert ha megharagszik ő is ugy megveri, mégpedig villával a lovakat vagy a tehenet, hogy a hús majd lehull róluk. De az más. Az övé: azt teheti velük, amit akar. Nem is az állatot sajnálja hát bennük, hanem az értéket, a vagyont, ami a veréssel talán kisebbedne. Meg aztán: „amit szabad Jupiternek, azt nem szabad Szent Péternek.” Ő itt az ura mindennek, tehát joga van mindennel azt csinálni, ami neki jólesik. Ez is egyik oka, hogy gyülölik a cselédjei, amiért ő magának külön igazságot csinál. De a gazda ezt nem tudja. Honnan is tudná? A bölcsességet nem a földdel örökli az ember.

Nem is bir Sanyi a malacokkal. Csépel előttük, de a malacok tudják, hogy ilyenkor nincs mit félni, nem szokta őket ütni. S csergetni se tud nekik, hogy legalább attól tartanának, mert nincs csapája. A gazda megtiltotta, hogy a lovak sörényéből, farkából vagy akár csak a tehenek farkából is kihuzzon. Egyszer rajtacsipte s nyaklevest kapott érte. A raffia meg nem jó, de meg honnan legyen rá pénze. De azért azt mondja, hogy ügyes kondásnak mindig szól az ostora. Az ostor hát nem szól, csak suttyog és nincs hatása. A szokott helyen négy-öt süldő oldalt kiválik és egy kis kerülővel elszalad. Elébük próbál vágni, de mihelyst félre lép, megindul az egész és felvágva mennek a kut felé.

A gazda kiabál, de azért még nem buvik ki az eperfák alól; meleg van, de különben is azért tart kondást, hogy álljon helyt.

— Azt a szerencsétlen istenedet, hát nem birsz avval a nehány rongy malaccal! Mindig elszaladnak tűle!...Egy ilyen bamba kölyök... Szalaggy na te, ne igyák azt a pocsolyákat!

És Sanyi ész nélkül szalad a nyáj után. A kacsa, meg a liba mindig összepiszkolja a vályuban a vizet s a gazda haragszik érte, ha a disznó abból iszik. Üresen meg nem szabad hagyni, mert deszkából van és szét szárad s azután nem áll meg benne a viz. Különben is a gazdasszony meg azt követeli, hogy telehuzza mikor kimegy, ne neki kelljen a liba számára vizet huzni. S a gazdasszonynak a szavára is adni kell, mert az is parancsol.

Mire odaért, már azt sem tudja mihez fogjon. A vályuból a piszkos vizet ki kellene ereszteni, mert némely része nekidült és issza, de a többi meg egyenesen a fürdőnek szaladt és abból iszik. Vizet is kellene huzni, de az eleje meg már megy. Az öreg koca, a csikó meg a lucerna felé kuttog, egy másféléves koca az első malacával rákapott a tojásra, meg a kiscsirkére, az már szalad a szalmakazal alá tojást keresni a kismalacok meg még nem felejtették el a pitart. Amig szopósok voltak, a gyerekek sokszor nyitva hagyták a verecét és beussantak. Belehabzsoltak az életbe, lerángatták a csuprokat a konyhapadlóról és felborították a savós tálat, ami a csurgóra akasztott túró alatt állt.

A gazda most már nem állhatja. Leakasztja a ház előtti szegről a lóhajtó ostort, az ünnepit, amihez kocsisnak, kondásnak nem szabad nyulni, ami csak az ő számára van ós visszazavarja a malacokat. Közben veszekedik:

— Soha ilyen szerencsétlen kondásom még nem vót, akire ennyire rákapott vóna a disznó. Temelléd mindig egy bojtár kell, mert szétszalad tűled... Micsinálnál, ha nem várnánk itthon a hetedik határba szednéd össze űket... Az is mán hun van ni, az a tojásos... mán biztosan befalt egy csomót... Hát a vin kocával meg micsináltál? Mir sántit?

Tényleg a Csákón meglátszik, ahogy sompolyog a lucerna felé, hogy húzza egy kicsit a bal hátulsó lábát.

—  Én nem tudom — mondja a gyerek — lehet, hogy az árokba szaladt, oszt megrándult a lába. Én nem is vettem észre, csak látom eccer, hogy sántit...

—  Megrándult az anyád... ja... Nekem mondod! Öreg vagyok mán én bolondnak! Hisz látnivaló, hogy ütistől kapta... Te, a kutyaistenit a körmödnek, ha meg látom nálad a botot, vagy meglelem utánnad, széjjelverem rajtad. Ha a malacot elhányja valamék, azt meg a biredbül fogom ki.

Sanyi hallgat. Csak miközben a kóborgók után szaladgál morog magában:

— Maj meglátnám, pukkadj meg, ha neked kék őrizni, hogy birnál meg vele, egye meg a fene azt a gőgös pofádat — de hangosan csak a disznóra kiabál. — Kücci te, Csákó ne, malac ide te!

Gyülöli a gazdát. Teljes erejéből, tiszta szivéből. Ahogy csak egy 12 éves gyerektől kitelik. Hogy miért? Nem rosszabb, mint a többi, a koszt az türhető, mert arra gőgös, hogy ne éhezzen meg nála a cseléd. Sanyi szerint értetlen a gazda. Nincs benne belátás, jóság; macerálja, lenézi a cselédet. De nyilván a többi is ilyen. Ha van is itt-ott egy-két jó ember, de azoknak ritkán kell cseléd, mert sokáig lakik náluk egy-égy. Meg aztán a jó gazdák elszoktak pusztulni. Akiben sziv, belátás, méltányosság van, az elszegényedik. Csak a rossz emberek, a kapzsiak, fukarok, gőgösek, kegyetlenek, meg a hazugok és csalók gazdagodnak.

Azonban Sanyi ezeken nem gondolkozik. Ő csak gyülöli a gazdát. Hidegség van köztük. Az volt kezdettől fosva. Csodálatosképpen megérzi a gyermeki lélek a jóságot vagy az ellenséget a másik emberben.

De hiába, élni és alkalmazkodni kell. És ő próbált is alkalmazkodni. Igyekezett gyors, fürge és szolgálatkész lenni. Igyekezett a legjobb akarattal a gazdasszonynak kedvébe járni. És igyekezett a disznónak a legjobb tudása szerint gondját viselni. — De mi tudása lehet egy gyereknek? S nem sikerült megnyerni a gazda tetszését. Azt mondta, nem ért a disznóhoz, nem tud velük bánni, nem tudja hogy kell járatni, kerülni, legeltetni; nem tudja a szoptatós kocákat kiválasztani, a malacoknak külön enni adni, az ólat kitakarítani: nem tud semmit. Gyáva, bamba, ügyetlen, nem lesz belőle soha ember. S ez mutatta a gazda értetlenségét. Mert ha gyáva, bamba és ügyetlen volt a gyerek, leginkább azért volt, mert félt tőle. Ha már látta a gazdát, ideges és zavart volt és hibát-hibára halmozott. S mennél ijedtebb és zavartabb volt a gyerek, annál jobban haragudott rá ezért a gazda. S ahelyett, hogy megmutatott volna neki valamit, csak dörmögött és magyarázott. Amit az persze nem érthetett meg, mert a figyelme meg volt zavarva.

Hogy a disznóhoz nem értett? Ugyan hol tanulta volna”? Az iskolában? Vagy odahaza, ahol két-három évben kerül meg egy malac s avval is az anyja bánt, de olyan gonddal, hogy a gyerekkel nem bánt úgy.

Sanyi igazságtalannak érezte ezt a lenéző megállapitást és ezért is gyűlölte a gazdát. Ő tudta, hogy más gyerek se különb mint ő, sőt azt is tudta, hogy a gazda sem volt ügyesebb gyerekkorában. Ismerte a gazdakölyköket, milyen nagy bambák, ilyen korukban még az anyjuk szoknyáján csüngnek.

S mert hiába igyekezett ügyesnek, szorgalmasnak, megbízhatónak lenni, hiába próbált alkalmazkodni, elismerést, megbecsülést, jó szót nem kapott soha — hát utánna csapott. Ellenség a gazda, hát úgy kell vele bánni, mint ellenséggel szokás.. Ott ártani neki, ahol lehet. Ha szemtől-szembe nem lehet, hát a háta megett. S mert őt sem megverni, de neki még az igazságot megmondani, visszafeleselni se lehet, hát muszáj a jószágnak visszaadni. Aminthogy a jószág meg is érdemli. Nem fogadnak szót, huncutok, tolvajok. A Csákó is tényleg azért sántít, mert megütötte. A tengeri tulsó szélén egy sűrű tökinda alá van elrejtve a bot. Nem bir vele máskén. Mindig megy a tengeribe, a szóra nem hajt s az ostortól meg nem fél. Szaladni meg úgy tud, hogy lehetetlen utólérni, hogy legalább kétrét fogott ostorral jól megrakná egyszer. Neki szúrja a tors a lábát, mert hol van bocskora, hol nincs, tele a lába tövissel és sebekkel és nem tudja utólérni a disznót. Muszáj bottal ijeszteni, de az meg olyan szerencsétlenül érte most is a lábát, hogy lesántult.

De vannak itt még más ellenségek is. A kocsis is, aki otromba vicceket csinál vele. Amikor édesden alszik s nyitva a szája, irigységből, hogy ő nem alhat, mert neki etetni és vakarni kell a lovakat, bagót dug a szájába s ha egy szóra nem ugrik, amikor kelti, hát hideg vizzel önti le. mitől majd meg fagy a hüvös hajnalokon. És ugratja és dolgoztatja olyan dolgokba, amik neki nem járnak, de nem meri megmondani a gazdának. Mert a gazdához csak akkor szól, ha már nagyon muszáj, de panaszkodni, azt nem, soha. De ez azért hagyján. A kocsis szintén ellensége a gazdának és a közös sors, a közös gyűlölet összehozza őket. Mindig megbocsátja ós elfelejti neki a goromba tréfákat. Hiszen mégis csak jó, hogy a kocsis egyszer-másszor visszafelesel a gazdának, vagy káromkodik a lovakra és a gyerekekre és igy ő helyette is ád valamit vissza.

Meg aztán mégis csak jobb, ha a kocsis kelti fel, mint a gazda, aki azt szeretné, hogy hajnalba, amikor ő felkél, már minden jószág rendbe s minden cseléd utra készen állna. Persze neki könnyü. Ő nem szaladgálja el magát és nem fárad el a munkában, mint a cselédjei, ebéd után nagyokat alszik, igy felkelhet hajnalonként a cselédeket hajszolni. Elfelejtkezett arról, hogy gyerekkorában, de még legénykorában is alig tudta felkelteni az apja.

Ellensége még a gazdasszony is. Mert amikor bejön a disznóval, az nem hagy neki békét. — Sanyi horgyál vizet a konyhába, Sanyi ereggy keresd meg a pulykát, Sanyi hajcsd ki a libát a tengeriből, Sanyi hozzál be tüzrevalót, Sanyi vigyél a csirkének vizet, Sanyi aggyál a kisrucának korpát, Sanyi szalmát hozzál a kemencébe, Sanyi erigy el Tóthékhoz ecetir... ez igy megy, amig ki nem kell hajtani. S. nem ér rá az ostorát megfenni, csapót szerezni, a bocskorát megcsinálni, az akóldeszkát felszegelni, a vályukörnyékét feltölteni, amiért meg a gazda haragszik. Kinek engedelmeskedjen?

De a legnagyobb, legigazibb ellenségek a gazda kölykei.

—  Sanyi add ide az ostort, hogy csergessek — támad neki egy hétéves fiú s addig nyafog, amig oda nem adja. Mert ha nem adja, megyen az anyjához: — anyám Sanyi nem aggya ide az ostort — és addig nyűglődik, amig az azt nem mondja:

—  Add mán oda neki a fene egye meg azt a ostort, hisz nem eszi tán meg...

Nem eszi meg, de elveri előle a csapót, meg elnyövi a szijjat, leszaggatja a telekről, mert nem tud még csergetni, csak csápol, a földhöz veri és romlik az ostor.

A. másik, a jány, az meg egy kis kényes. Már most is ugy beszél vele, mintha ő is parancsolna. El van kényeztetve, mert az anyja mindig babusgatja: hogy milyen szép kis lány, mindenki dicséri fülehallatára. Sanyi gyülöli. Egyszer kicsufolta, azt mondta neki: „te rongyos” és Sanyi az ostorral megtámadta. Nem akarta, nem merte bántani, csak ijeszteni próbálta, de az elbizakodott kis ringyó nem ijedt meg az ostorától, nem szaladt el — hogy is merné őket a kondásuk megülni! — és bár visszatartotta az ostort, de mert mindinkább közeledett hozzá, az meg nem tágított: merj megütni — mondta — majd kapsz apámtól — és az ostor hegye megcsapta egy kicsit, hurkát huzott a karján. Olyan bömböléssel ment az anyjához, mint akit ölni akarnak s az asszony kicsi hijja, hogy meg nem verte Sanyit. Azóta gyűlöli a jányt, legszívesebben belefojtaná a disznófürdőbe. Különösen vasárnapon vagy ha faluba viszik és kiöltözik mint egy pillangó. — Olyan, mint a bubosbanka — szokta mondani a szomszédok kondásának — mert a fején másli van, ami csakugyan hasonlít e furcsa madár bóbitájához.

Ez a lány vele egyidős, most hagyta el az iskolát s az egyidős gyerekek szokása szerint jóba kellene lenniök, de azt már elrontotta a gazdaság, kényessé, gőgössé tette s lenézi a kondást, a koldust, a rongyost, aki nekik cselédjük s aki pedig különb, derekabb és ügyesebb fiu, mint a szomszédék Jankója, akire ugyan husz köblös föld jut majd — ha addig el nem viszi az adósság — s akinél nem ujság, hogy a taknya a szájáig fut le, de akit mégis a szeretőjének tartanak.

Ellenségek még a kisebb gyerekek is, akik örökösen nyűglődnek rajta, kötekednek s csufolódnak vele s akiket a legszivesebben felrugna, hogy a nyakuk törne ki. De nem lehet őket bántani, mert mingyárt bőgnek. Néha-néha azért kitol velük. Ha nem tágítanak, úgy forditja és gyüri a disznót, hogy közé maradjanak és összesározódjanak. Vagy felingerii a kanit és hozzájuk csalja s akkor ész nélkül visitva elfutnak, ő pedig röhög magában.

Ezek a kölykök rosszak, mint a keserű só, de azért nem nagyon kapnak ki. Sőt még azért sem, ha Sanyival incselkednek vagy csufolódna vagy éppen meghajigálják. Mint minden gyereket, de akár felnőttet, sőt bármiféle élőlényt, roppant bántja, hogy magánál kisebbeknek, gyengébbeknek a zsarnokságát kénytelen eltűrni. Ugy-ugy szeretné megostorozni őket, amikor rimánkodni kell nekik: — na Pistuka, ne bántsa a malacot, most jó helyen legel, na, Pistuka menjék mán haza, Erzsike ne hajigáljon, (az asszonyba bele költözött az arimánia, nem engedi, hogy a cselédek tegezzék a gyerekeit). Erzsike ne csufolódjon, mert megmondom anyukának... s anyuka hallja és nem szól rájuk. — Az isten a kutya anyátokat — gondolja Sanyi — majd rendbeszednélek én benneteket, csak közelebb vóna az újesztendő.

Mert arra ügyelni kell. Az apja szigorú ember és azt mondta, meg ne próbálja ott hagyni a helyet, mert agyon üti. Meg hogy még rosszabb gazdához állitja... Hogy nem ember, aki nem bir ki egy esztendőt egy helyen még ha vasat rágatnak is vele...

A gazda segit beteregetni — miközben folyton motyog, ahogy már megszokta — a disznót és Sanyinak megkezdődik az ide-menj-oda-menj.

Tizenkét óra tájba beérkezik a kocsis a lovakkal — ugarolni jár — és most annak kell segiteni kifogni és enni. adni a lovaknak. Már szédeleg az éhségtől, de mig a kocsis rendbe nincs, addig nincs ebéd.

Az is aztán hogy megy. Mint akiket a tatár hajt. Törvény ezeknél a parasztbasáknál, hogy a cselédnek jól kell lakni, mire a gazdának. S ezek a gazdák soha se éhesek. A napot lopják és evés előtt pálinkáznak, vagy egy-két bélest beharapnak. Akik szégyelnek a cselédtől külön kosztra menni, azok igy bánnak. Van azért persze a cselédnek is mit enni, mikor-mi, de a gazda csak foghegyei. A kocsisnak azért könnyü, ő már évek óta cseléd, hát megszokta, hogy kell hamar jóllakni, de Sanyi nem bir beleszokni. Ő mint gyerek a hosszas csámcsogáshoz van szokva. S a szájáról egyszer-másszor már levitte a meleg étel a bőrt — pedig szabály, hogy jól kihülve kell a cselédnek tálalni, hogy ne egyenek soká” de néha a gazdasszony is elkésik. — Hiába siet, hiába fal, sokszor még féljóllakásban sincs, amikor már a kocsis letette a kanalat vagy a villát és megy. És ekkor neki is menni kell. Néha a gazdasszonynak utánuk kell kiáltani, hogy megálljatok mán, mingyán beviszem ezt a kis tésztát, vagy vágjátok széjjel ezt a dinnyét. A dinnyét, amiért Sanyi halálos — ezen az átkozott vidéken nem igen terem gyümölcs — de amelyből ő rendszerint csak a farda végeket, a rosszulérett tökbélüket kapja, ami már senkinek se kell. A kocsisnak nem merik adni, mert az egy kemény ember, elvégzi a dolgát, birja a zsákot s úgy kivágta a nyitott konyhaajtón egyszer a poshadt dinnyét, hogy ezer darabra loccsant az udvaron.

Délután Sanyi a tulsó tarlóra hajtotta a nyájat, A tanya háta megett egy tábla tengeri volt s azon túl még egy nagy tarló. A szomszédéknak szintén tarlójuk nyult oda, úgy, hogy jó nagy területen forgathatták a disznót, mert aztán a szomszéd kondás is minidig ott volt. És ami a fő, egyik tanyából sem láttak oda. Magukban voltak. A két fiú aztán összeszokott jönni a vakdülőnél, a vadkörtefa alatt és elszórakoznak együtt. Beszélgetnek, játszanak, dulakodnak, néha pedig veszekednek, sőt verekednek is. De ez nem tarthat soká, a magánosság megint összehozza őket és szent a béke. Azonkívül a vadkörtefa nemcsakhogy egy kicsit hűvöst ad, ahonnan célszerűbb őrizni a, disznót, — ha nagyon meleg van ugyis behajitják — hanem nagyszerűen felfogja a füstöt. Felfogja és szétzilálja, úgy, hogy a tanyákból nem nagyon lehet észrevenni. Mert szoktak ők itt tilos dolgot is csinálni: tengerit sütnek. A Sanyiék tengerijük ritkaszemű, nyolcsoros magyar tengeri, azt nagyon jó sütni. Ennek ellenében a másik kondás gazdájának ott van közel a dinnyeföldje és a tengeriből odaussanva lehet belsőle csenni. Igaz, hogy ritkán sikerül érettet levenni, dehát lopottnak az éretlen is jó. Amit nem. lehet megenni, megeszi a disznó, még a baját is. Nem veszi észre soha senki. Különben a szomszéd: kondásnak, mint öregebb cselédnek, már egy süldője is van a nyájban s az úgy a kezéhez van kapatva, hogy mindig ott lebzsel körülötte. Mint egy kutya; úgy járkál, utánuk. Kenyérdarabok, kenyérhéj, szalonnabőr, rosszul sült tengeri, éretlen dinnye, az mind az övé. Sanyinak még nincs, ő majd csak újévkor, ha kitölti az esztendőt, kap egyet a nyári malacokból. De azt még nem mutatták ki.

Most is úgy csináltak. Lehet, hogy meg is éheztek, mert hiszen futva volt az ebéd most is. Töklaska volt Sanyiéknál, amit nem nagyon szeret, de nem meri mutatni s utána turós galuska. De a galuskából szégyelt sokat enni, hogy ne mondják, hogy azért nem, ette a töklaskát, hogy arra spekulált. Különben is a kocsis megint hamar teletömte magát, ő meg éhen maradt. A negyed dinnye, amit kapott, az meg hamar kiesik a hasból.

De akár éhesek voltak, akár nem, a sülttengeri olyan, csemege, amit jóllakott hasra is megeszik az ember.

Ebből azért nem is lett volna baj. Hiszen a gazdák biztosan sejtették, hogy a kondások mit csinálnak, de hát elnézték nekik. Minden kondás így szokta, ez ellen nincs mentség. Hanem a Sanyi gazdáját az öreg koca sántasága bántotta. Gyanította., hogy a koca, mért sántult le, mert a fiuk összeülnek játszani, tengerit sütni s nem állnak a disznó mellett. Azok meg szétszóródnak, kárba mennek s azután bottal verik össze őket. Elhatározta még délbe, hogy rájok les. Azért is nem bántotta a fiút, hadd higyje, hogy elfelejtkezett róla.

S behuzódott úgy estefelé, amikor hüvösödött az idő, a tengeribe, onnan leste, mit csinálnak a fiúk. Látta, hogy sütik a tengerit s azt, hogy étetik — az ő tengerijével! — a szomszédék kondásának a süldőjét. De látta azt is, hogy a másik kondás Sanyit küldőin mindkét nyájat terelgetni s hogy az; ostor mellett furcsa vastag és bunkós bot van nála, amelyikkel meg-meghajitja egyik-másik engedetlenebb disznót. S bevárta, amig az öreg koca, dacára a sántaságának, megint a tengeribe tört. Egy pillanat volt az egész, már szaladt is Sanyi de mégis az öreg koca lerántott egy cső tengerit és avval bicegett vissza.

— Kücci te. Csákó ne!... ad isten azt a vén huncut gazdádat — és megint hozzáhajtotta a botot. De nem érte.

Ebben, a pillanatban lépett ki a gazda a tengeriből. Sanyi elsápadt, nem volt se holt, se eleven, a lába reszketett és nem tudta mit csináljon.

— Na kölyök az anyád bitang istenit, hát megrándult a Csákónak a lába? Nem meg mondtam, hogy ne botold a disznót és lám csak azir is?... He?

Sanyi össze volt esve, meg volt ijedve, egy hangot se tudott adni. Csak nézett és a szemében rémület ült.

A gazda pedig nekiment, mint egy állat és tarkón, hajította hogy felbukott. Azután elvette tőle a botot, hogy igéretének megfelelőleg széjjelveri rajiba, de féluton visszariadt. Mit üssön ő bottal egy ekkora gyereken és dühében izzé-porrá törte a botot. Azután felrántotta a földről, talpra állította, egy pár pofont adott neki és utánabuktatta a disznónak:

— Menj a jószághoz, majd gondom lesz rád... Majd adok én neked botot!... Meg adok a Tóth kondásának, meg a disznójának tengerit. Megolvasom gazember, hány csű hijja van a tengerinek és lefogom a biredbül...

És visszament a tengeribe s csakugyan, hozzáfogott megolvasni, hogy hány cső hijja van.

Sanyi pedig elkeseredett és csendes zokogással téregette a disznót. Nem mert a másik kondás felé menni, szégyelte, nagyon szégyelte, hogy vele igy lehet bánni. A fájdalom semmi, ha talán úgy kapta volna, hogy senki se lássa, föl se vette volna, hanem az, hogy a szomszéd kondás előtt, aki avval henceg, hogy őtet nem ütötte még meg, de ne is üsse egy gazda se, inert ő nem engedné magát. Visszaütné, ha meg nem birna meg vele, felgyujtaná a tanyáját, oszt mehetne az. Istenhez panaszkodni. Nem bánná azután, ha be is zárnák. S ő benne meg nincs bátorság, még csak egy szót sem tudott szólni.

De ha csak ennyi volna. Mert most mán sohse hisz, neki. a gazda. Akármi baja lesz valamelyik disznóval, azt mind ő csinálta.

Elment a kedve egészen. Nem érdemes itt már lakni, mert itt már őtet majd mindig bántsák. És ha lefogják a béréből a tengerit, meg még az egyéb károkat is, akkor ingyen szolgál.

És ezen a délutánon, megérlelődött benne, hogy elszökik. Lesz, ami lesz, itt már ugy sem lakik tovább. Nem bánja, ha meg is veri az. apja, de nem jön vissza. Inkább keres másik helyet és olcsóbbért eláll, hogy otthon, ne legyen, de itt nem kínlódik tovább.

Alkonyatkor beeresztette a disznót, megitatta őket, azután behajtotta és mint máskor, végezte a dolgát egy sző nélkül. De amikor jó-későn vacsorálni hivták, már nem volt ott. Egy óvatlan pillanatban a vállára lökte az, ujjasát, a nyakába akasztotta a karikását és usgye! — bele a tengeribe: irány a falu.

Egy darabig a pitvarajtóból kiabáltak neki a gyerekek, majd a gazdasszony és a kocsis is, de nem jelentkezett.

— Jegyes most — mondta a gazda, — szégyell bejönni. Vigyitek ki neki a vacsorát, majd megjuhádzik hónap...

De bizony hiába keresték a vacsorával, nem, telték sehol.

— Ez elment — mondta a gazasszony. — Hát ha elment, oda van. Én nem megyek utánna. Ilyen kölyköt kapok százat is. (Könnyen beszélt, tudta, hogy tele a falu éhező gyerekekkel.)

Sanyii pedig ijedt lélekkel csörtetett a tengeriken keresztül, szinte futva mindenütt. De mire az uraság dülőjéhez ért, kifulladt, elfáradt. Lassabban kezdett lépegetni és gondolkozni kezdett. A cselekedetének a sulya nyomni kezdte. Már megbánta, hogy eljött. Mit szólnak majd otthon? Vagy ha másik gazdához megy, milyen, nehéz lesz megint megszokni. Irtózott az. ismeretlentől. Itt már ismerte a dürgest.

Még a féluton se volt, halálosan elfáradt. Vajjon otthon, van-e az apja. Máma péntek, hátha dolgozni van, majd csak holnap estei jön haza. Majd addig az anyjának elmagyarázza, hogy miért hagyta ott a gazdát. Elsírta magát, ahogy az anyjára gondolt.

Az út mellett az uraságnak magas szalmakazla van. Körül alá van huzgálva, a kapások kicibálták, jó vackok vannak benne. Egy ilyen lyukba behuzódott, hogy pihen egy kicsit és csendesen sirdogált. Megszállta a félelem is, veszett kutya vagy rossz emberek kóboroghatnak az urasági tengeriben és neki még botja sincs.

Egy darabig kucorgott ott, néha- néha megriadt ha a szél megzörgette a tengerit, a patkányok veszekedtek, vagy a görény alatt megzizzent a szalma.

Hajnalban ijedten ébredt. Mán megvirradt, hajtani kell a disznót kifelé. De lám, hisz ő nincs otthoni, az uraság szalmájában bujkál. S most már irtózatossan éhes! Az este a nagy izgalomban még nem érezte igy.

Egy darabig töprengett. Merre menjen? Vissza-e, — haza-e? De ahogy elébevillant a gazda, meg az összes tanyabeliek ellenséges pofája, a káröröm, amit mutatnak, ha visszamegy, hát megriadt. Mégis az apja, csak apja, csak nem üti tán, agyon. S ha üti is, az nem ugy esik, mint egy idegentől.

Fröstök tájba ért haza. Az apja nem volt otthon. S az anyja is akkor jött haza a csordalegelőről, egy hát tözegganéjt hozott tüzelni.

Az, anyja nem bántotta. A hóna alá fogta a fejét és átkozta a gazdát. Hogy igy, meg ugy, fene egye le a husa körmét, nem arra neveltelek, hogy üssön-vágjon, egye meg a fene, avval a pár csű tengerivel, hogy égjen, meg vele, hogy pusztuljon, el, hogy szoruljon rá, stb. stb. — de mindezek mögött benne is felrémlett néha, hogy: — mit szól majd apád ?

Az bizony azt szólta este, mikor hazajött, — Sanyi már megszokott otthon, délután már a gyerekekkel játszott, csak még az uccára szégyelt menni, — hogy miután, kikérdezte, hogy mint esett a dolog — hát fiam oda vissza kell menni. Majd kétharmadát eltöltötted az esztendőnek, benn a bired, azt nem hagyhatjuk ott. Igy se lesz a télen mit enni. Más gazdához hiába mennél, ősz, van mán, nem, kell a cseléd. Még ahun van is avval is könnyen bánnak, hogy hadd ugorjen, meg, hadd maradjon ott a bire... Mint a te gazdád is... Nem, az anyja istenit, ha kinyaraltatott, teleltessen is, ki. Igy azt mondja, szökött szógának hátán a bire... Maj beszilek én vele ne filj semmit.

És másnap még a setét hajnalon, hogy senki se lássa, visszavitte hozzá.