Az emberjognak ezt a szentháromságát — ismeretesen — az 1789-es francia forradalom repítette világgá: A feltörekvő és hatalomrajutott tiers etat jelszava volt, melynek varázsos ereje Európa-szerte magával ragadta a lelkeket. Az új „kinyilatkoztatás” ezuttal is az ideológia szárnyain röppent fel, az enciklopédisták irásaiból. Nem mintha ideológiák formálnák a világ arculatát, de mindenképpen előretükrözik azokat a történéseket, amelyek a földalatti mélyekben — szinte geológiai eltolódásokhoz hasonlatosan végbemennek s amelyeknek szeizmográf érzékenységű megszólaltatói minden idők ideológusai.

A francia forradalom legnagyobb ideológusának Rousseau-t kell tekintenünk. A „társadalmi szerződés” és az „Emile” teljes értékű kifejezői a francia forradalom ideológikus tartalmának. Az „Emil” bevezető mondatai vallomásszerűen elárulják Rousseau ember- és élet-szemléletét. Az ember a természettől fogva jó, csupán a társadalmi lét teszi rosszá stb. Rousseau, ahogyan lelki életében (neurózisáról köteteket irtak) úgy világszemléletében is megosztott volt.

Kiegyenlíthetetlen dualizmus jellemzi életét és életművét. A társadalom „rendje” fájdalmasságra hangolja s a dijoni egyetem pályatételét, hogy a művészetek és a tudományok előmozditják-e az emberiség boldogságát, tagadólag válaszolja meg. „A tudományok és művészetek nem jelentettek annyi jót a világnak, mint amennyi bajt okoztak.” „Ahol emberek összejönnek, ott a morális levegő megromlik.” És így tovább. A társaslény Rousseau a természetbe menekszik, amelynek látszólagos békéje elcsititja. „Egy magános sétáló ábrándozásai” c. irása sajgó kifejezése a menekvő rousseau-i idillizmusnak — a realitás elől. Ez a „noli me tangere” lélek végsően negativizmusba torkol. Kulturszemlélete, pedagógiája egyaránt negativisztikus. És ennek a negativizmusnak ideológiai egyenértéke a szabadságideál. A nevelés ne nyuljon alakitólag a gyermek fejlődő organizmusába, a társadalom ne formálja az egyént; a laisser aller, laissez faire közgazdasági eszméjének ideológiai pendantja a rousseaiui ábránd. Természetes, hogy ez az eszme nem az egekből szállt le a földre, hanem ellenkezően, a földről igyekezett a magasba. A manchesteri-tan és a rousseaui-tan csupán különböző reaktiv kifejezési formája egyazon alap-adottságnak: a feudális társadalmi rendszer visszahatásainak. Ami a gazdasági és szellemi kötöttségek és kiváltságok ellenmérge volt, a szabadság, az lett a francia burzsoaforradalom s a tükröző ideológiák vezérmotivuma. Ez a szabadságideál érzületi és gyakorlati kifejezésében elsőbben is negativisztikus volt. Szabadság, egyenlőség és testvériség: — ebben a trinitásban az első szón volt a hangsuly, a többi csupán érzelmi sallang volt.

A szabadságeszme a kanti fogalmazásban kapta meg legmagasabb etikai kifejezését, amely az emberméltóság kritériumául az egyén öncélúságát vallotta. Egyik ember ne legyen a másik eszköze, az egyenlő szabadság rendje szabályozza a közösség életét. Ez az ethikai szabadságeszme a közgazdasági mancheszterizmus praxisában éppen a szabadság visszájához vezetett. Gazdasági téren az ipari kapitalizmus kifejlődéséhez s a munka-bérrabszolgaság rendszeréhez, politikai kihatásaiban viszont a korrupt demagógiához. A megváltó délibábos teória az „aki birja-marja” brutális praxisába fajult el.

Ez a szabadság senkit sem tett szabaddá, csupán számosabbá és érezhetőbbé tette azokat a kötöttségeket és nyügöket, amelyeket a szabadságot profitáló uralkodó osztály, a kiváltságosok és kizsákmányolók rendje, a kizsákmányoltak vállaira rakott. Ezzel az álszabadsággal szemben a szocializmus tana az egyenlőség követelését állította szembe. Az egyenlőség jelszava kiválóan szocialista tanítás. Rousseau „Contrat Social”-ja a szabadság és egyenlőség megvalósítását vallja a két legfőbb célnak a közületek életében, de ugyanakkor egyértelműen megállapítja, hogy az egyenlőség csupán eszköz a megvalósítandó szabadság érdekében. A szocializmus tana viszont az egyenlőséget elébe helyezi a szabadságnak. A tiszta politikai demokrácia hatékonytalanságának felismerésével a gazdasági és társadalmi demokrácia prioritását vallja, amelynek ideológiai kifejezése az egyenlőségi ideál. Azt sem lehet állítani, hogy ez volna végső célkitüzése, mert legtávolabbi törekvése az osztálymentes társadalom, amelyhez az utat az egyenlőség alapzatával rakja le. A priori elképzelhetetlen, hogy a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenség rendszerében — amely a Hochkapitalizmus érájában rendkívüli arányokban, éleződött ki — a szabadság követelése megvalósulhasson. Szabadság csak az azonos és kölcsönös kötöttségek szférájában valósulhat meg. Másként individualista anarchizmusra vezet. A polgári társadalom szabadságideálja szörnyű torzképpé fajult, rajta a hegeli „List der Idee” fátuma teljesedett be.

Szocialista közösségben a szabadság és egyenlőség jelszavai elvesztik ősi ellentétüket. A kölcsönös kötöttségek, az egyenlőségadta szolidaritásban fejlődhetik ki az egyének szabadsága, amely azonban nem anarchisztikus, hanem lelki alkatában szociális, kooperativ lesz. Ebben az új közösségben mindenki egyénisége legjavát adhatja, a közösség vivője és visszhangozója minden egyéni kezdeményezésnek, amely az egyetemesség és egység céljait szolgálja. A szociális egyéniség roppant felfokozódását várhatjuk a kollektiv közösségtől, amelyekben az egyenlőség és szabadság követelése végre harmonikus értelmet kap s ahol az egyes gyökeret ereszthet a közösség termőföldjébe. Mert nyilvánvaló, hogy éppen az intenzív közösség tesz szabaddá s viszont annak hiánya jelent „vogelfrei” létet.

Kapitalista társadalomban szabadság és egyenlőség egymást kizáró entitások. Ezt jól tudták a rendszer ideológusai s a trinitást elejtve, a szabadság monizmusát hirdették. Minden, egyenlőségesitő törekvést durva merényletnek tüntettek fel az emberi természet egyéni változatosságaival szemben. És így degradálta az egykor világboldogító polgári ideológia az egyenlőség eszméjét a szocialista világrend attributumává, amelyet megvető lekicsinyléssel illetett. A polgári lét egyenlőségi rendjére France találta meg az illusztratív szót: „a törvény egyaránt tiltja a gazdagnak és szegénynek, hogy kolduljanak...” Természetes, hogy a polgári világnézetnek e1 kellett ejtenie az egyenlőségi tan eszméjét, mivel a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenség olyan szembeszökő ellentéteket hozott létre, amelyeknek realitásával szemben az egyenlőség ideológiája valóságos torzképpé fajult. Természetes, hogy ebben az osztálytársadalomban a testvériség gondolata is csupán írott malaszt marad. A magántulajdon „szentségén” épült társadalom dinamikus erői, a profit és a szabadverseny osztályellentétekbe tagolták az emberi közületeket. A kapitalizmus imperialista célzata — amely lényeigének immanens hajóereje — a bellum omnium contra omnes állapotát hozta létre. Maga a nemzeti eszme is” amely a francia forradalom ideológiájában, valamint a Manzoni elgondolásában befelé forradalmasító s kifelé a népek testvériségének eszméjét valló volt, a kapitalizmus pórázán támadó-, expanzív jellegűvé vált. A gazdasági létforma determinációjában a társadalmak valamennyi ideológiája imperialista célzatot kapott, „Nem adhatok mást, mint ami a lényegem.” A történelmi materializmus tana egyetlen mondattal kifejezte az elemi valóságot: a történelem az osztályharcok története. Marx volt az egyetlen szociológus, aki nem deklarált apriorisztikusan valamely tant, hanem, a fejlődési célzat felismerésével ai szocialista társadalom kifejlésének dialektikus szükségét tanította. A szocializmus tana véghezvitte a proletáriátus öntudatában a gazdasági egyenlőségités bekövetkezésének szükségét. A marxizmus gazdaság-társadalmi nivellálása mellett a pszichoanalízis tanítása a biológiai nivellálás felforgató gondolatát fejezi ki, amidőn ösztönegyéniségünk eredendő azonosságát tanítja a neurózis empíriáján keresztül. De éppen az, amiben mindnyájan egyenlőek vagyunk, vagyis ösztönegyéniségünk — gátlója az ember felfejlődésének, mivel nehezen racionalizálható, rebellis s visszaesésekre hajlik. Ez a freudi kulturpesszimizmus — amint már korábban fejtegettem — nem fér össze a marxi tanítás optimista pátoszával. A nagy nivellálok — Rouesseau, Marx, Freud — között vannak meglepő kiegészülések, viszont lényegi különbözőségek is. Rousseautól Marxig egyenes vonalban fut a társadalmi lét kritikája. Mindkettő az ember alapvető jóságát vallja, amit csupán a társadalmi lét korrumpál. De itt elágaznak. Rousseau kulturpesszimizmusa a természet quietizmusába menekszik, viszont Marx az új társadalomépítés aktivizmusához vezet. Freud leirta a mai ember neurotikus konfliktusait anélkül, hogy felismerésének szociológiai következéseit levonta volna. Szó sincs róla, hogy Marxot és Freudot világnézeti jelentésében azonosítsuk. Viszont értékesíthetőnek véljük a szocialista nevelés és életforma számára azokat a felismeréseket, amelyeket a pszichoanalízis a polgári társadalom neurózishoz vezető konfliktushelyzeteiből szűrt le. A rezümé: a szentháromság eszméje széthullott s ha újból ötvözni fogják, úgy nyilván az egyenlőség amalgámjával. A trinitás csak a kollektivista társadalomban változhatik élő valósággá. Ez a társadalom véget vet a kizsákmányolásnak s a gazdasági és társadalmi egyenlőség alapján nyugvó közösség ugyanakkor a mindenki számára egyaránt biztosított szabadság forrása lesz. Az osztálynélküli társadalom az emberivéválás korszakát nyitja meg. Az ellentétekkel megosztott, egymással szembenálló csoportokat az emberegység állapotába vezeti át. Harcos, épitő munkájának ez a végső célja és értelme. (Karlsbad)