Az egyik zörgő, csattogó gép előtt száraz, magos asszony mozgott a gép egyhangú kommandójára. Szemei fénytelenül követték a vas karok ós kerekek mozgását, de gondolatai másfelé kalandoztak. Három borzas, mindig maszatos gyereke volt otthon. A legnagyobb két éves. Azokért aggódott.

— Vajjon mit művelnek magukra maradva? Jaj, ha megint a sínekhez mennek! Az a Jóska mindig a vasut körül mászkál. Istenem még elüti őket a vonat!

Egy percre a gondjai megszakadtak, a gépet leváltotta, aztán vissza.

— Hiába beszél nekik az ember. A Szamoshoz is kijárnak. Éppen megzavarodnék, ha bele fulladnának. Ej, tudja az Isten. Talán nem is járnánk rosszul, úgy is mi vár rájuk? Az éhezés ós még ki tudja mi!

Az aggodalmai kevés ideig kimaradtak. A karjai két mozdulatot végeztek, egyet jobbra, egyet fel. Körülötte zörgött, muzsikált a gépek zenéje. Majd az jutott eszébe, hogy az ura mostanában elmaradoz éjszaka. Kicsit haragos lett.

— Igen, ahhoz a bulándrához jár. Törje ki a nyavalya! Hát menjen hozzá egészen, ugy sem dolgozik. Ha még ügyelne a gyerekekre! De nem. Csavarog naphosszat s ha keres valamit, hát elszeszeli. Pedig, hogy kéne a pénz. Az a boltos már az uccán is utánnam kiabál. Jóskának meg kint van a ruhából a teste. Jaj és a jövő héten elseje. Egész biztos, nem tudom kifizetni a házbért,

A gépet megint leváltotta és vissza.

— Istenem a havitisztulás sem jön már megint. Pedig öt napja, hogy várom. Jaj, nem bánom járjon akárkihez az a férfi, csak gyerek ne legyen több. Mennyi baj van velük.

Hirtelen megrémült. Az este mosott s a lugos üveget az asztal alatt felejtette. — Jaj, a kicsi még belé talál inni.

Ideges lett, nem tudja vajjon maradt-e benne. Elképzelte a gyerek összemart száját. Dühös lett. Az uristenit az életinek! Csak már lenne este.

Megint váltani akart, de arrább nyult, mint rendesen. A lugos üveg nem hagyta nyugton. Hirtelen rántást érzett. Felordított:

— Jaj a karom! Jaj a karom!

Hozzá rohantak, a szijjat ledobták a gépről.

— Az Istenit, hol tartja a szemit? — kiáltott ijedten a művezető.

A karját kiszabadították, két helyt eltörött és úgy csüngött vértelenül.

— Sosem tudnak vigyázni, — mondta az előhívott mérnök. — De persze a gyár a hibás mindig.

Az asszonyt nem sokára elvitték a mentők.

— Fel kell venni egy férfit, — parancsolta a mérnök.

A munkavezető indult. A gép mint egy haragos kutya várt.

A gyár előtt két férfi üldögélt.

*

Négy hét óta reggelenként a gyár kapuja előtt találkoztak. Elő voltak jegyezve a felvételi listába. Mohón lesték, mikor szólítják már munkába őket. A többi lézengők között mindegyre egymáshoz sodródtak, mintha ismeretlen erők taszítanák, pedig éppen ellentétei voltak egymásnak.

A szombatista szögletes fejű kurta emberke. Nemrég falusi gazdálkodó volt, Zömök teste sulyosan szoríthatta az ekét a földnek, hogy kihasíthassa belőle a mindennapi kenyeret.

A másiknak, — a hitetlennek — már az apja is gyárnélküli „gyáros” volt. Az arca csupa csont, csak az ajka húsosodott mongolosan. A munkanélküli szűkösség mély völgyeket vájt az arcába. Goromba rövid mondatokkal vagdosott a beszédje. A többi munkátlanok ágy érezték a szavai dorongok, amivel a fejüket döngeti, hogy fárasztó gondolkozásra késztesse őket.

A hivőt szivesebben hallgatták, annak beszédje nem volt nyugtalanító. Ismert dolgokat beszélt. „Örök élet”-ről, „Világvégé”-ről. Ilyesmiket ugyan sosem láttak, de a bölcsőtől kezdve ezeket beszélték a fejükbe és így csak el kellett fogadni s ez sokkal könnyebb volt számukra mint töprengeni az „árnyék világ” nyomoruságairól.

A hivőt is nyugtalanították a másik tüzes szavai. Ugy érezte: bent a lélekben szunnyadó parazsakat piszkál fel az éles nyelve.

Összecsaptak a beszédben. Mindkettő észrevette, itt híveket csak ugy lehet szerezni, ha az egyik meghátrál.

Mikor a többiek megunták őket és szétszéledtek, ők a gyárral szemben levő gyepes dombra telepedtek. A hivő beszélt tovább, de a szavai mintha csak saját magát akarnák megnyugtatni.

A másik üres kurta pipát szortyogtatott.

—  Testvér, — mondta a hivő — úgy látom az Ur nem a legjobb barátod.

—  Hát aztán? — mordult fel a társa.

—  Milyen durva a hangod, pedig egy kis szelídséggel az Urnak örömet szereznél.

—  Ő is nekem, ha bejuttatna ebbe a gyárba — és a pipával rámutatott az épületekre.

Jóakaratúlag csóválta meg szeplős vörös fejét.

— Ugylátszik nem. ismered a türelmes Jób történetét, akit az Ur próbára tett. Jób minden földi jóval meg volt áldva és ezeket az Ur elvette tőle, végül pedig a testit förtelmes égő sebekkel borította el, úgy, hogy kínjában cserepekkel vakaródzott.

A másik szeméből hamiskás boszantó mosoly indult el.

—  Nagyon csodálom, mert úgy tudom, akkoriban nem igen volt még olló és a körme jó nagy lehetett. Minek vakaródzott hát cseréppel?

—  Testvér most nem te beszélsz, tudod-e?

—  Hát ki a nagy nyavalya? — vette ki a szájából a pipát.

—  A gonosz, igen a gonosz forgatja a nyelvedet, Te kommunista vagy ugy-e?

—  Én? Munkanélküli vagyok és ez olyan, mintha máris a pokolban sütögetnének. Vagy ha úgy tetszik, hát aszalnak.

A hivő kissé elgondolkozott ezen. Kétkedés rágta. A munkanélküliség neki is sok gondot okozott. „Imádkozzál és dolgozzál” — mondja az Ur. És furcsa, hiába szeretne dolgozni, munka nincs sehol.

Bizonytalan hangon mondta.

— Hitetlenek vagyunk. Ezer évnél több. hogy hamis igéket hirdetnek és ezért van a baj. Egy évvel ezelőtt katholikus voltam. A csapások egyre-másra értek. De az Ur megvilágosította az elmémet és visszatértem az ő nyájához. Nehéz volt, de végre is belé nyugodtam, hogy az Ur jónak látta elvenni a jószágom, meg a földem.

Mohón, gunyosan szólt a hitetlen.

—  Máma ezt az urat banknak, meg adónak nevezik, úgy tudom. Na, fujjad tovább, hát cseréppel vakaróztál-e?

—  Ember, fáj a lelkem érted, — mondta szánalommal.

— Nekem is — vágott vissza társa. — Az ilyen sült bolondok végett, mint ti, nem tudjuk elintézni a földi isteneket. Tudd meg, az összes bajok itt a földön keletkeztek s azt imádkozással nem lehet kikurálni. Na, de lássuk, amióta hitet cseréltél, az Ur rendbeszedte-e a szénádat, mert látom te is éppen úgy cselekedsz, hogy befaljon ez a büdös gyár, akár csak én... És kérdés, vajjon bé jutsz-e.

— Én bízok az Urban s ha eddig sujtott, ezután bizonyára segíteni fog.

*

Másnap kék köpenyes munkavezető mustrálta őket végig. A zömök hivő lekapta a fejéről szalmakalapját és köszönt.

A hitetlen csak éppen hogy megemelte a sapkája gyűrött szélét.

— Akar dolgozni? — kérdezte a munkavezető a hivőt.

—H ogyne, hát persze, én mindig akarok, — sietett a válasszal.

— Akkor jöjjön!

A hivő hátra szólt: — Testvér, lásd az Ur velem van. — És ezzel boldogan loholt a köpenyes után.

— Dolgozott már gép mellett? — kérdezte amaz tőle.

— Én? Hát persze. Kicsi koromtól — önérzeteskedett a hivő és végignézett a gépen, ami várakozva állott, aztán megjegyezte, — az ekei is gép, mert kereke van.

— Na, csak ne okoskodjon — mondta a vezető, aztán megmagyarázta, hogyan kell vele bánni, végül pedig figyelmeztette. — Az eszit s a szemit tartsa a gépen. Azelőtt egy asszony dolgozott itt, az megjárta, eltörte a kezit.

A hivő kivörösödött, az amugy is vörös feje olyan lett, mint az izzó villanyégő.

A bibliai sátán kísérteni kezdte. A koponyájában megütközött a gondolkozás a hittel. A hit ujjongott benne. Az Ur munkához segitett, látod! A sátán komolyan, káröröm nélkül ellenkezett: — Uram nem gondolod, hogy ez gonoszság tőled, az asszonynak eltörött a keze. Vagy talán nem a te akaratodból történt? S ha igen, hát én nagyon fájlalom, mert nem akarom, hogy rajtam úgy segits, hogy egy másikat agyon gázolj ezért. Néha meg szinte úgy tűnik uram, hogy itt a gépek körül nem sok szavad van.

A hit megbotránkozva dorgálta.

— Ne fürkészd cselekedeteinek okát! Nyugodj meg mindenben. Az Ur céljai láthatatlanok, de ha hiszel, eléred őket. Viszont ha engedsz az incselkedésnek, „halálok halálával” fogsz elpusztulni.

A déli szünetben is viaskodott benne a kétkedés. A fejéből sehogysem tudott kimenni az a tudat, hogy az asszonynak eltörött a keze és ő így jutott munkához. És amikor megtudta, hogy az asszonynak három gyermeke is van, még inkább elkeseredett. Szinte felkiáltott. — Uram, kivetted a szájukból a falatot, csak azért, hogy az enyémbe rakjad?

A hét vége felé lassan kezdett megnyugodni. Esténként az irás szavaiba temetkezett. A mindennapi kenyeret biztosnak kezdte érezni.

A szombati napot igaz nem ünnepelhette meg, mert megmondták neki:

— A gépnek nincs szombatja s ha a többi gép jár, akkor ennek is menni kell. Nehogy ne jöjjön, mert azonnal mást veszünk helyébe.

A bérfizetésnél újabb keserű pohár várt rá, úgy, hogy szó nélkül nem birta el.

 — Uram, ez nagyon csekély. Negyven lej napjára. Tiz szájnak nem elég. Utóvégre én férfi vagyok, mégis csak több járna, mint egy fehérnépnek.

— Sajnáljuk, azt a munkát eltudja végezni egy gyerek is. Nem adhatunk többet. Különben hivő létére minek elégedetlenkedik? Hogy akar az Ur jobbjára kerülni, ha nem nyugszik bele a parancsaiba. Lássa, a gyár tulajdonosai békével viselik az Uristen csapásait. Pedig ugyancsak suhogtatja felettük az ostorát. Tudja barátom, ezt gazda sági krízisnek nevezik. Keresse csak meg a könyveibe, ott majd magyarázatot talál ezekre. Ugy, ugy barátom, mindenkinek cipelni kell a keresztjét.

Ránézett a gunyosan mosolygó hivatalnokra és nyelt egy nagyot.

A munkások részéről is durva guny érte.

*

Tietek mulva izgatott suttogás indult neki a füleknek.

Délenként apró csoportok dugták össze a fejüket és tárgyaltak. Később a tárgyalások dühös szitkozódásba robbantak ki és nagy megbotránkozására az Ur nevét sűrűn emlegették olyan dolgokkal kapcsolatban, amit ugyan az Ur csinált, de nem azért, hogy az ő fejéhez vagdossák.

Végül ő is megtudta, miért ez a felbolydulás. A gyár összes munkásainak felmondtak. Köztük neki is. A nyakába szakadt hát megint a rém, a munkanélküliség, ez a titokzatos veszedelem, ami úgy jön, mint a jégeső. Hirtelen, váratlanul neki esik a határnak és vége az életnek.

A hivő nem ismerte a természet titkait. Ellenük legfeljebb imádkozással próbált tenni valamit.

De az elcsendesedett gyár a gépeivel gondolkozóba ejtette, A. gépnek nincs vallása, Istene pedig az ember, aki létre hívta. De ha egyszer elindul, akkor ő figyelmet parancsol. Ha nem, hát az Istene kezét leharapja, eltöri, a földhöz vágja. Viszont a figyelemért nagyon hálás. Majdnem összenő az emberrel s a kettőjük életéből egy harmadik fiadzik a hasznos gyufa, cipő, a ruhának való gyolcs, a szövet, a tégla, a vas, az olaj, a kenyér. És ez a sok nevű gyermek elkerül a mostohához, aki csak fényképről ismeri a gyárat ós a gépet. Aztán int egyet valakinek. Az tovább adja, mig végül is a gép megáll. A munkás Titán döngve becsukódik a kapu. Aztán az ember elkezd soványodni, a gép pedig rozsdásodni. Epednek egymásért. Mig végül is elpusztulnak. A magzatjuk is, amit együtt izzadtak ki a nagy fene raktárakban romlásnak indul.

A hivő ezeken töprengett, amint újra végig koldulta a gyárak kapuit.

*

Valami kapnivalója volt még a gyárból, ezért szombaton a gyufagyárba ment. Mikor kijött a. megszokástól vezetve a gyepes árokhoz ment és letelepedett. Nézte a hat darab huszlejest. Magában pedig motyogta:

— Százhusz lej, mit csináljak vele? — Tovább töprengett. — Vallást cseréltem, hogy jobban boldoguljak. Hátha tévedtem ós a hitszegéssel még jobban magamra haragítottam a menyei hatalmasságokat!? És ezért üldöz a sors.

Minél tovább gondolkozott, annál kuszáltabbá váltak a gondolatai. Egy éve, hogy átkeresztelkedett. Az összes kétkedései, amit átélt és elnyomott, most egyszerre rohanták meg. Az utóbbi évek minden nyomorusága felelevenedett előtte. Elkótyavetyélt földje és elárverezett háza.

A pénzt oly erősen szorította a markába, bogy a tenyerébe vágott. Érezte, a régi ember felszabadult benne. Az pedig elég vad, hirtelen kezű és cselekedetű volt. Haragját és elkeseredését hányszor fojtotta az italba. Az új vallás kellett jöjjön megfékezésére. A remény és a tudat, hogy igazabb és őszintébb uton fordul segítségért az Istenhez, — erőt adott neki. De most úgy érezte csalatkozott.

Felugrott, valami dacos elszántsággal indult a legközelebbi korcsma felé. Bosszut akart és ezt úgy vélte elintézni, hogy leissza magát. Hat gyermeknek mit vigyen haza százhusz lejből?

A járás némileg lecsillapította és amikor a korcsmaajtóhoz ért, a szeszszag mintha főbe verte volna. Egy éve szesz nem járt a szájába. Megállt. Mit is akarok én? — kérdezte magától. Hüm, sze nem is tudom és nekem nincsen hitem, egy éven keresztül komédiáztam. Az Urral!

Visszapillantott a gyárra s egy új elhatározás a lépteit az árok felé irányította, aztán leült arra a helyre, ahol annyit marták egymást ő é,s a hitetlen, akinek mégis van hite. Várt, tudta: a hitetlen barátja erre szokott eljárni. És jött is nem sokára. Varga csufondárosan állott eléje:

—Mi az, testvér? Ujra kezded a vakaródzást? Akarsz egy cserepet?

—Nem, de szeretném, ha meggyőznél a te igazadról.

Varga elkomolyodott és figyelmesen nézte a lesoványodott hívőt. Az beszólt tovább, a szavak kicsit nehezen jöttek.

— Itt a gyárban azt tapasztaltam, az ember irányítja azokat a gép-jószágokat. És úgy találtam, valami baj lehet az igazgatás körül. De a föld az más, a jó Isten esőmasinája öntözi s ha nem, hát olyan lesz, mint a százesztendős öreg asszony, akiből már nem bimbózik az élet. Ezért kell jóba lenni az Urral, hogy idejébe eressze meg a csapot és aztán amikor már elég, ne felejtse megállítani az áldást. Egy éve már, hogy a föld elhagyott és azóta összezavarodtam az Istennel. Nyolc hónapot dolgoztam a gyárakban, a gépeknek nem kell eső. A jég sem veri el s ha elindítom, itélet napig is eljár és csak úgy omlik belőle a portéka. Az írás azt mondja, ne nézz se jobbra, se balra, mert kísértetbe visznek a gonoszok. Én nézdelődtem és kérdeztem: miért jut olyan kevés abból a töméntelen portékából azoknak, akik kurálják azokat a jól tejelő acél teheneket? És mond meg nekem! Miért van az, hogy egyszer csak jön egy parancs és te leállítod a gépet, az orrod előtt becsapják a gyárkaput, a portéka dögivél áll a raktárban és te pucér fenékkel lesed, hogy megnyíljon ez a kapu és hozzád jusson a portéka? Az irás azt mondja, a végitélet napján az Ur angyalai belé. fajnak kürtjeikbe, amivel feltárulnak a menny kapui... és az Ur elé járulnak elevenek és holtak, hogy ítélkezzen felettük. És kiossza nekik a jussukat. Beszélj! Ezek a kapuk mikor fognak megnyílni. Mert úgy látom, itt a masinák körül más az ige és más az Isten. Felelj! Én megvagyok kisértve. A hitem veszendőben van. Uj hitet akarok. Hitet, amivel bejuthatok a kapuk mögé, ahol az élet menyországa van.

Varga komolyan hallgatta. Hosszu karjaival rákönyökölt a térdeire, — aztán felelt.

— Igaz, itt más az ige és más az Isten. De a kettő nem tartozik egymáshoz. Az ige mi vagyunk, jól nézz meg, én és te és még sok mások. Bármerre nézel, ránk ismersz. A testünket rongy fedi. a szájunk tele van panasszal és förtelmes beszéddel. Az Istenekre is ráismerhetsz. Vasalt a nadrágjuk. A hasuk olyan, mint a kilenchónapos terhes asszonyé. És még arról is megismered őket, hogy mig a bibliai ur hatnan alatt összerittyentette ezt az világot és állitólar még esőt is csinált a földednek, — addig ezek csak pusztítják a világot. Felzabálják, érted? Ezek a gyárkapuk pedig tényleg a menyországot rekesztik el tőlünk. De megfognak nyilni, mihelyt a magunkfajta angyalokkal megtudnak egyezni, hogy egyszerre kezdjünk trombitálni, mert barátom külön-külön régen rikoltozzuk a feltámadást. Azután jön az itélet, csakhogy ezek az Istenek fognak szorulni. Na jöjj! Ezek után remélem, nem fogsz külön dudálni.