Azon a történelem szakaszon, amelyben a burzsoázia felfejlődött a feudális uralkodóosztály mellé, alakultak ki a nagypolgári élet formák, melyeknek nemcsak alkalmazkodniok kellett az új osztálymiliőhöz, hanem kénytelenek voltak átvenni mindazt a szerepet kulturális és társadalmi téren, amelyet előbb kizárólag a feudális osztály gyakorolt. Így veszi át a nagypolgári életforma a művészet és irodalom pártolását is és vásárolja meg a művészi termelés munkásait. Ez a mecénásság azonban nemcsak anyagi támogatást jelent, hanem annál sokkal sulyosabb kulturális felelőssége, amennyiben a, megrendelő igényeinek felállításával bizonyos meghatározott formák közé szorítja a művészt. Ezt a tudatos irányítást és az alkotások felett való következetes kritikát, melyet összefoglalva az uralkodó osztályok izléshordozásának mondhatunk, csak külső megnyilvánulásaiban vállalhatta el ez a nagypolgárság a feudális környezetben. Belső szerves kapcsolatba nem juthatott a művésszel, hiszen ehhez hiányoztak származási, ideológiai előfeltételei. Éppen ezeknek az előfeltételeknek a hiánya tette jövevénnyé a történelmi osztályban a nagypolgárt, A negatívumot a külső formák pedáns másolásával iparkodott pótolni. Élesen ütközik ki az átvett formákhoz való alkalmazkodásnak ez a görcsössége a kor építésében, amely úgy alaprajzban, mint egész felépítményben, a vertikális architekturában tulajdonképen nem más, mint másolata a főuri kastélyoknak és palotáknak. Amig azonban a feudális történelmi osztályok szerves, önmagukból és materiális helyzetükből alakult életfunkcióival rendelkeztek és lakásaik alaprajzi megoldása ezeknek a lakásdinamikai komponenseknek volt negativ vára, addig a, nagypolgárság kényszeredetten iparkodott ebbe a számára idegen és túlságosan bőire szabott szobaútvesztőibe belehízni. A főuri lakhely, melybe: az anyagi javak mint rezervoárba torkollottak bele de egyben gyujtópontja is volt a művészi és szellemi életnek, túlméretezett volt a nagypolgár számára, Mivel a homlokzat tagolása és dekorációja ugyancsak másolás eredménye vagy a történelmi stílus ujbóli átélése volt csupán, az alaprajzi és az azt bezáró fal architekturája között megmaradt a zavartalan kapcsolat, ellentmondás csak a benne lakó életformája és egy más lakásdiniamikára alapított alaprajzi megoldás között támadt.

A közép és kispolgári rétegek elszegényedése, a proletariátus tömegeinek gyors megszaporodása tették szükségessé a rohamosan fejlődő városokban a bérház építést. Az ezeket megtöltő társadalmi osztályok csak kis részben tudták megvásárolni a nagypolgári reprezentáló lakáslehetőségeket, tehát két-háromszobás egységekbe szorultak. Az új, egyszerübb igény más lakásalaprajzot kivánt, amely azonban csak kicsinyített mása volt a nagypolgári lakosztálynak, annak minden hibájával, gátlásával és csökevényével. Ennek az új, leszegényedett életkeretnek megmaradt azonban külső, homlokzati megjelenése, dekorativ oszlopaival és szobraival, a már teljesen talajtalanná vált történelmi stílusok formaegyvelegével. Szerkezetileg csak annyit változott, hogy a bérháznál az építési költség, a karbantartás és a lakbérprofit kedvező aránya játszotta a főszerepet s ennek következtében a kő helyét felváltotta az anyagszerűtlen gipsz és malterdekoráció, az olcsóbb építőanyag. Megváltozott azonban az alaprajz és a homlokzat közötti viszony, mely a történelmi korokban állandó szerves kapcsolatban állott egymással, amennyiben az alaprajz determinálta a kor konstruktiv fejlettségi fokán a homlokzat megjelenését. Ez az elszakadása az alaprajzi megoldásnak a vertikális architekturától abban az észszerütlen munkamenetben csucsosodik, amellyel az építészek a külső formákból kiindulva monumentális homlokzatok mögé, anarchikus, zsufolt összevisszaságba szorították be a bérkaszárnyák kislakásait. A hatalmasan növekvő ipari, közlekedési, kereskedelmi és gazdasági építkezés konjunkturája azonban az architektura egyre inkább feszülő belső ellentmondásainak felismeréséhez vezetett.

Ennek az építkezésnek az objektumai kizárólag a funkcionális cél és technikus számítás eredményei voltak és nem türtek semminemü „művészi problémá”-t feszegető architekturát. A kérdés ilyen akut pontján nyilik fel a szakemberek szeme és érzékelik az új kor új követeléseit. A mult század végén Németországban a Jugendstil építészei foglalnak állást az alaprajz mindent determináló fontossága mellett. Adolf Behne-t idézem:

„Az alaprajz nem egyéni értelemben vett „művészi” feladat, nem a formaadó fantázia, érvényesülési területe, hanem kényszer arra, hogy a valóságot átgondoljuk, észszerűen megformáljuk — amihez jóval gazdagabb képzelőtehetség szükséges, mint plasztikai diszitőrendszerek kigondolásához. Ahol tehát az architekturális feladat legerősebben központosul: az alaprajz megalkotásában, ott ér föl az építész müködése legdöntőbben az egyes művön végzett munka korlátozottságán túl, — az általánosig. Minden alaprajz típusos megoldást kiván. Mert ha az alaprajzot komolyan fogjuk fel. hamar rá fogunk jönni, hogy megalkotása fontos része ama feladatunknak: az összesség életét mindkét lábbal a talajon állva itt a földön kell jól berendeznünk. Ilyen oldalról fogva fel a kérdést az alaprajz nyílt feladat, azaz többfelé vannak vonatkozásai. Az alaprajz arra kényszerít bennünket, hogy az épités problémáját minden szociális következményeivel együtt gondoljuk át. A valósághoz való alkalmazkodásra szorítja az épitészt.” (Forgó Pál fordítása).

A kérdés felismerését analízis és megoldási lehetőségek keresése követte. Eredménye a szükségletekből kiinduló, minden utánzástól és művészkedéstől mentes tárgyilagos építészet lett. Természetes, hogy a befutott építészek nagyrésze elzárkozott az építészet művészi szempontjai mögé és élesen támadott minden szerinte profanizáló mozgalmat. A harc máig tart. Az új elgondolás hívei a tárgyilagos építészet minden materiális előnyét felvonultatják és rohamosan tért hódítanak. Igaz, Minden szerkezeti részletet külön kellett kiharcolni ok. Külön a látható vasszerkezeteket, külön a vasbeton-várat, a laposfedőt a leegyszerűsitett formákat, a felszakított falakat de az ökonómia, a számítás a hygienia és praktikusság győzött. Mivel az új szempont éppen az élet funkcióból indult ki és célja a materiális igények maradéktalan kielégitése volt, elvont művészi problémákat nem is akart megoldani, tehát semmilyen értelemben sem művészet többé, hanem tisztára tudomány. Tudományos módszerekkel kivánja felmérni az emberiség lakásigényeit, hogy azokat a modern technika és tudás minden eszközével kielégítse. Ez a tetőpont, ameddig a polgári építészek eljutottak. „A lakás gép” mondja Le Corbusier és a korszerű funkcionális lakhely megoldási lehetőségeinek egész, sorát dolgozza ki. Gropius precíz pontokba foglalja össze a feltételeket, amelyeknek alapján kell a modern lakásnak felépülnie. A tudományos analízisen keresztül eljutottak tehát a polgári építészek a végső letisztuláshoz, amely az építészet minden részletének újból való átértékelését és minden tradíciótól való megtisztítását eredményezte. A korszerűen: képzett építészinek tehát megvan a technikai lehetősége, hogy a szükséglakások és nyomortanyák proletáriátusát ideális lakáshoz juttassa. Fel tudja vázolni, mint kéne laknia a tömegeknek, de hogy mi módon juthatnak ehhez a lehetőséghez, arra természetesen nem tud válaszolni. És ez a polgári építészek csődje. Az emberi életfunkciókat csak lokális, sztatikus merevségükben ismerik és nem jutnak el a társadalmi erők felismerésiéhez.

Az a néhány építész, aki túljutott ezen a megálláson, az az architektura problémáján keresztül eljutott egészen a szocializmushoz. Felismerte a mai lakáskérdés kapitalista; társadalmi; szerepét, amelyben frappánsan domborodik ki az uralkodó osztályok generális elve, miszerint a biztosabb kizsákmányolás érdekében függő helyzetben akarja tartani a proletáriátust. Megértette, hogy a társadalom elemi sejtje: a család mai formájában bomlásnak indult, mély átalakulások előtt áll és ezáltal fiktívvé válnak mindazok a tervek, melyek a mai család funkciója alapján vitték keresztül alaprajzi megoldásaikat. Bizonyossá erősödött a tudat, hogy a tervek: mindaddig tervek maradnak, amig a proletáriátus nem gondoskodik azok megvalósításáról. Ez az épitési csoport felismerte a konkrét architekturális munkamenet sulyos krízisét is, amidőn a tömeg standardigényeit, még a tömegnek szóló középületek építésénél (mozi, áruház) is, a tőkésosztály elgondolásai!alapján kell kielégíteni anélkül, hogy a széles rétegek önálló állásfoglalásuk alapján befolyást gyakorolhatnának ezek kialakításánál.

A felismerések és felérzések kényszeritették a szakintellektuálokat a munkásság osztályharcos munka frontjába való beállásra. Nem azt jelenti ez a munkavállalás csupán, hogy a szocialista építészek a munkásság érdekeit kívánják képviselni az architektura síkjain, hanem azt is. hogy az osztályharc minden fázisához alkalmazzák megoldásaikat, másszóval: elismerik a forradalmi periódus konkrét feladatait, amelyben a kirobbanásig feszült, ki nem elégített igények gyors kiegyenlítődésére van szükség. (A kollektív és kommunális házmegoldások például úgy a Szovjetunió szocialista építésében, mint ott, ahol a munkásság csak részleteredményeket csikar ki, ennek a forradalmi periódusnak eredményei, melyekben a család organizációja részben — kollektiv ház — vagy teljesen — kommunális ház — felbomlik és a fizikai és pszichikai életformák, az étkezés, szórakozás, sport, szellemi élet közös helyiségekben nyernek kielégítést. Individuális csak a legszorosabb értelemben vett lakás tevékenysége marad, az is standardizálva. Ez a lakásforma addig szükségszerű, míg a kapitalista termelési módtól materiálisan tönkretett és tervszerütlenné vált családi sejtszervezet helyébe egy osztálytalan társadalomiban új, belső elemi csoportosulások nem lépnek). Ezekkel a közvetlen feladatokkal egyidőben a szükségletek tudományos felismerése és analízise alapján dolgozzák ki a felépítő munka totális programját a szocialista építészek és készítik elő a kollektiv lakásfunkció maradéktalan megvalósulását. Ebben a perspektivában a lakásdinamika többé nem mai lokális jelentőségében jelenik meg, hanem — miután a szocialista termelési rendszer determinálja a szocialista építészet további átalakulását — egy egész ország, földrész beépítési programjának centrális kérdésévé válik.

Méretekben kicsiny, de az építészek ideológiai átalakulásának folyamatára koncentráltan jellemző a csehszlovákiai magyar szocialista építésziek fiatal generációja. Szlovenszkó földje különös nagyskálájuságában hordozza a megoldást kereső gazdasági, társadalmi, nemzetiségi problémákat. A kérdések egymásbanőtt, összefonódott volta generális megoldást kiván és nem tür részletelodázást. Ennek a kibontakozásnak keresésébe jutott el a kisebbségi magyar ifjúság: az osztályok, az osztályharc felismeréséhez. A generációnak készülő építészei) Prágában és Brünnben kerültek bele Nyugateurópa ideológiai erővonalaiba, megismerték a korszerü építészet nagy lehetőségeit és hivatását, melynek eredményeit odahaza kívánták értékesíteni a, magyar dolgozók javára. Ehhez azonban a szlovenszkói építkezési ós lakásviszonyok pontos ismeretére volt szükség. A szocialista építészek első munkája tehát a konkrét anyaggyüjtés lett, mely teljes szélességében mutatta meg a földterület osztálytagozódásának, termelő viszonyainak és gazdasági fokának építészeti területeit. A munkánál hatalmasan kiszélesült a munkaterv kérdéskörei eddig ismeretlen területekkel. Bebizonyosodott, hogy az építészek csak a városi, polgári architekturát, alaprajzi megoldásait, építészeti formanyelvét ismerik és nem tudnak a falu építészeti igényeiről, sem a munkásság öntudatos követeléseiről. Mindezeket a hiányokat tervszerű gyüjtőmunkával kellett pótolni, mely kérdést a falusi és városi helyszini tanulmányokkal oldották meg. Szlovenszkó magyar vidékeit és városait készülő és végzett építészekből álló szakcsoportok járják be, mely vándorlások eredményeit az egyetemi városok szocialista épitész-szemináriumaban dolgozzák fel, vitatják meg és így alakul ki Szlovenszkó építészeti és lakásszociográfiai képe.

Az idősebb, már praktikusan dolgozó épitészek is felismerték az új szempontokból kiinduló építészet történelmi hivatását, de & kérdés mellett való konzekvens állásfoglalásban gátolta őket egyrészt egzisztenciális függésük a megrendelőtől, másrészt a közönség tájékozatlansága, mellyel életformáiból, gazdasági helyzetéiből adódó igényeket nem állított és nem ismerte fel érdekeit. A felvilágosító és öntudatositó propaganda munkáját a fiatal szocialista épitész-gárda vállalja. Célja az, hogy a készülő szakemberek még a tanulmányaik alatt kiállításokon, előadásokon, cikkeken, tanulmányutakon, vándorlásokon keresztül konkrét, a földrajzi és nemzeti adottságokat számításba vevő érintkezésbe kerüljenek a dolgozó tömegekkel, akiknek lakásszükségleteit a jövőben ki kell elégiteniök. Ily módon szisztematikusan ismertessék azt a cirkulációt, amelyben a társadalmi mozgások mint építészeti igények hatnak a szakemberre, tudatosodnak, megoldást nyernek és mint architektonális alaprajzi és térbeli formák hatnak vissza a, társadalomra.

Igy alakult ki helyi körülményektől determináltan a csehszlovákiai magyar szocialista épitészek két munkafrontja: Szlovenszkó lakásszociografiai helyzeteinek analízise s az építészinek a társadalmi munkakörforgásba való viszakapcsolása.