Ilja Ehrenburg és Ludwig Renn utazásaik eredményekép két újabb könyvvel léptek a nyilvánosság elé. Renn a harmadikkal, Ehrenburg a tizedikkel. Renn oroszországi tapasztalatait dokumentálja (Russlandfahrten —Lasso Verlag, Berlin). Renn a forradalmi munka földjén nehezen melegedve jár utána minden élményének, Ehrenburg a forradalmi csalatás földjén az ellentétek kavargásában és feltárásában úgy érzi magút, mint hal a vizben. A mai Spanyolország: igazi ehrenburgi téma, ehrenburgi elintézéssel: „az ember gunyolhatja is, de ugyanakkor részvétet is érezhet.” Dialektikus feltárás a riporteri éleslátás könynyelmüségével és a költő szomorkás mosolyával. Ugyanakkor azonban el kell ismerni, hogy a mai Spanyolországot senki más ilyen életközei nem hozta még elénk, mint ez a világjáró orosz. Olvastam hivatalos párttéziseket Spanyolországról, költők és tudósok pro- és kontráját, de csak most tudom, hogy körülbelül mi. is történik ott, most, amikor elolvastam Ehrenburg legújabb (és talán legjobb) könyvét. Látom a madridi felhőkarcolókat, a Párissal vetélkedő uccákat, de a felhőkarcolók alatt „ott nyüzsög Madrid faunája: a rokkantak, vakok, a szifiliszrágta paralitikusok hada.” Spanyol szellem? „Régen Spanyolország kiváló szellemeket ajándékozott a világnak, ma az egyetemi könyvtárban minden könyv forditás.” Vagy: „Spanyolországban egy csomó baloldali ember van. Mindent ismernek, a charkowi irókongreszszus határozatait épúgy, mint Eisenstein új filmjeit, csak saját hazájukat nem ismerik.” Csipegetem a malaga-szőlőt, de Ehrenburg kézenfog és megmutatja az epekeserű igazi Malagát: a kietlen munkáséletet és megérteti, hogy mért épp az édes Malagában pusztították el a legtöbb templomot és kolostort. És tovább megértjük a templomrombolások igaz okát: a papok és kolostorok itt gyár-, bánya- és földtulajdonosok, akik a profitot ugyanugy sajtolják ki, mint világi testvéreik, ami nem is csoda, ha Ehrenburg megállapítása szerint a spanyol kolostorok nem mások, mint nagyszerű szanatóriumok. A talmi felhőkarcolók és kolostorszanatóriumok mögött azonban ott van az igazi spanyol valóság: a nyomor, éhség és munkanélküliség. A spanyol Verchovináról, Las Hurdes-ről és az Estramaduráról elképesztő dolgokat olvashatunk. Az éhező, a munkanélküli csakugy, mint azelőtt: Freiwild, kit nyúlként puffantanak le a „Guardia Civil”-brávói, a „Dolgozók Köztársaságának” oszlopai. A köztársaság a hadsereg létszámát ugyan leszállította, de a csendőrségét megduplázta. Ez a köztársaság jól tudja, hogy az ellenség nem a határokon túlról fenyeget, de belülről, a saját falai közt: maguk a munkások és éhező parasztok, akiknek nevében a történelem legelképesztőbb farizeizmusa vigyorog: a spanyol dolgozók köztársasága! Dolgozók köztársasága: és a munkanélküli segély ismeretlen fogalom! A királyt óriási vagyonával futni hagyták, de minden más maradt a régiben: a spanyol burzsoázia, ez a buta ós üzlethez, vállalkozáshoz egyáltalán nem értő kicsinyes élvhajhászó parazita a „szocialistái” segítségével továbbra is az ország élősdije marad és teszi tönkre a munkásságot és ezzel az egész országot. Az elmondottakból világos, hogy Ehrenburg gyilkos iróniája tág teret kap, de Ehrenburg ugyanakkor magához is öleli ezt az uraitól, természettől, farizeusaitól és rebuplikánusaitól tönkrecsalt népet és remegve kutatja, félve kérdezi: van-e itt remény, van-e itt kiut? A felelet: „Spanyolország nem a Carmen és nem a torreádorok, de még csak nem is Blasco Ibanez regényei. Spanyolország 20 millió magányos Donkizsott, kietlen sziklák és keserű igazságtalanság, dalok, amik szomorúak, mint a száraz olajfák zörgése, sztrájkolók — kik közt még véletlenül sem találsz „sárgát” — tompa moraja. Spanyolország: a jóság, a részvét, az emberiesség. Egy nagy ország, mely inkvizítorok, léhütők, Bourbonok, gazemberek, zugügyvédek, angolok, brávok és méltóságokkal teleaggatott stricik dacára is megőrizte ifjúsága tüzét.” Ennyi. És ez remény? Lira. Ehrenburgi specialitás. A humanitás szociális panteizmusa: mindenütt jelen való és mindenütt elömlő. Fáradtságot, kiégettséget takaró naiv mindenbeszerelmesedés: egy szer a szlovenszkói bacsa a zsendicével, máskor a spanyol partizán. Paradicsomi idill, vagy forradalmi nyersesség: mindegy. Ehrenburg szeme egyformán csillan fel a zsendicés bacsánál és Malagában, amikor a munkás előhuzza a matracából a revolvert: ime jövő, ime forradalom! De tényleg csak annyi lenne a spanyol forradalmi valóság? Meg lehet-e itt állni és megelégedni a matracos revolverrel, nincs itt egy utazónak más feladata és más mutogatni valója. A „deutungok” ideje már lejárt, a revolvernek való gyerekes örvendezést, a „hőskort” a pozitív forradalmi valóság váltotta fel: okok és okozatok pontos lánca, lehetőségek számsora, Ehrenburg nagyszerűen látja meg a bomlásában gonosz és nevetséges régi spanyol rendet, de az újnak a lehetőségeihez nem nyujt segédkezet. Az utjelző táblákról megfeledkezett.

Renn könyvét nem szabad Ehrenburgéval egyszerre olvasni. Szürkesége, józansága egyszerű tőmondat-megállapitásai, az ehrenburgi játékos és mégis imponáló emberkavargás után tényleges szürkeséggé kopnak. De ez csak egy pillanat, ez csak látszat. Mintha egy virágzó parkból hirtelen átmenet nélkül az egyhangú fenyőerdőbe lépnénk. Egy-két óra mulva már csak a fenyőerdő monotonfenségét látjuk: a parkot szinkavargásával elfelejtettük. Valahogy igy vagyunk Benn könyvével is. Itt nincsenek sziliek, trükkök, grimaszok és könnyek. Itt eltűnik a lira, a lehetőség, a kóstolgatás, a játék, a mindenbeszerelmesedés. Rennben nincsen semmi mozgékonyság, semmi ami riporteri, ötletesség. Kezében a töltőtoll ós a nagy könyvnyi notesz: néz, lát, ir. Kérdez, beszélget, ir. Pontosan, lassan, megfontoltan, láz nélkül. Átlőtt középső újja nem engedi, hogy játékosan fogja a tollat, hogy siessen, hogy könynyelműsködjön. Hórihorgas alakja lehajol a dolgokhoz, emberekhez: mindennél pontosabb fényképezőgép, mert ember, mert becsület, mert lelkiismeret (mert zseni) — tárgyaival szemben. Télen együtt jártam vele a Verchovinát és akkor megértettem a Krieg és Nachkrieg száraz aszketizmusát, megismertem az új Flaubert-t, a koranyag lelkiismeretemberét: Ludwig Rennt. Könyvében két oroszországi utazásáról számol be. Második utazását igy vezeti be: „Első utamon, mint utólag meg kellett állapitanom, sokat nem láttam... Most a munkást akartam felkeresni magában a gyárban és ezért együtt indultam el Otto Rössiger takáccsal. Ő jól ismerte a textilipar minden csinját-binját és ami a legfontosabb: évekig a legkülönbözőbb német üzemekben dolgozott. A munkát beosztottuk: én forditok, ő fotografál és én írok. Ilyen módon természetesen kissé egyoldalúan csak a textilipart tanulmányoztuk. Jobb lett volna a nehéz ipart, mert ez jellemzőbb Oroszország jelenlegi ipari állapotára. De ehhez hiányoztak szakismereteink.” Ebben a bevezetésben benne van az egész Renn, benne van a magyarázat, hogy Ehrenburg után mért hat szürkén, de benne van a bizonyosság is: nincs és nem lehet könyvének egy mondata, amit cáfolni lehetne és szabadna. A renni metier etosza feltétlen-hitet és feltétlen objektivitást követel meg az olvasótól, mert becsület és igy kell, hogy becsületesen hasson. Kenn emberekkel beszél, egy sokat és sokáig csevegővel. Amikor fel akarja jegyezni: tolla nem fog: „amikor megkérdeztem magamtól, hogy mit is mondott, kisült, hogy semmit.” Itt a különbség Ehrenburg és Renn között. Ehrenburg hozzátesz, kiegészít, lehetőségekkel kisérletezik, beleél alakjaiba olyat is, ami biztosan nincsen meg bennük. Renn még azt is elhagyja, ami bennük van, mert az lényegtelen, mert nem oszt ós nem szoroz. Ami megmarad, az ennyi: „Még el fog tartani egy pár évig, amig a villany eljut minden zugba ós a traktor minden szántóföldre. Mit fog akkor még egy idegen hatalom csinálni, ha ezt le akarja rombolni? A földet újra felosztani és a traktort az ócska vas közé dobni? Van egy időpont, amikor a szociális gazdasági rendszer van annyira megtámadhatatlan, hogy sem katonai erőszak, sem gazdasági kényszer többé nem foghatnak rajta.” Az ötéves terv! Kenn nem zeng himnuszokat, a statisztikák hisztériája sem ejti meg. Megállapit; „Az első ötéves tervvel majdnem készen vannak és már a második ötéves terv előkészítésén dolgoznak. De ennél sokkal több történt: Oroszországban az osztályok tünőben vannak. Nálunk az osztályellentétek elviselhetetlenül magas falakká tornyosulnak és mindnyájunkat pusztulással fenyegetnek.” Ez a könyv utolsó mondata. Egyszerű, mert igaz. Igaz, mert a becsület mondja, a koranyag lelkiismerete: Ludwig Kenn.

Ehrenburg és Renn utaztak, utána elmondhatták, hogy mit láttak és emberek olvashatják, forgathatják, koptathatják könyveiket. E sorok irója is megírta egyik utazását, épp azt, amit Kennel együtt tett meg: a verchovinai éhségnézést. De könyvét, melynek cime: „Az éhség legendája” elkobozták. Az éhség legendájából igy ugyan megszülethetett egy másik cáfolhatatlan kordokumentum: a „demokrácia legendája”, de a némaságra ítélt tollnak ez gyenge vigasz. Grimasz, amivel nem tud mit elkezdeni, grimasz, amit szeretnék Ehrenburg elé tartani, hogy véglegesen kiláboljon gyerekbetegségéből, a zsendicés bacsából, hogy igy revideálhassa gyerekesen komolytalan európai játékát: hitét a szlovenszkói paradicsomról. (Stosz)