A mai német politika. A világgazdasági válság további élesedése politikai fordulat elé kényszeritette a német polgárságot. A Papen-Schleicher-kormány életrehivása megerősödött, kíméletlen támadást jelent a német munkásság ellen általában, a baloldali munkáspárt ós tömegszervezetei ellen pedig különösen. A szociáldemokráciát és a centrumot a polgárság megbizható, kipróbált támaszait a. birodalmi kormányból brutális módon eltávolították s ellenzékbe kényszeritették...

Miért történtek mindezek?

A krízis következtében a német nagypolgárságon belül azok a rétegek — a keletporoszországi agráriusok és a nehéz ipar kapitányai — ragadták magukhoz a vezetést, akiknek a centrum és a, szociáldemokrácia részéről gyakorolt szisztematikus, fokozatos, minden nyilt harcot lehetőleg kerülő, a munkásosztályt a polgárság javára kizsákmányoló módszere nem volt elég gyors és energikus, A polgárságnak ezek a rétegei azok, amelyek husz évvel ezelőtt még a „saját házában ur” álláspontját érvényesítették sikeresen, amikor nem ismerték el a szakszervezeteket, nem kötöttek munkabérszerződéseket s az üzemekben (a sárgákon kivül) nem tűrtek semmiféle szervezeteket.

A nemzeti szocializmus ugrásszerű megerősödése, amit elsősorban a szociáldemokraták „kisebbik baj” jelszava tett lehetővé, eredményezte az agrárius-nagyipari reakciónak, hogy kísérletet tegyen a német munkásosztály novemberi forradalom, által nyert vivmányainak évek óta tartó fokozatos likvidálási folyamatát egy nagy csapással befejezni. Erre szolgálnak eszközül a nemzeti szocialisták. A nemzeti szocialistáknak juttatta a nagypolgárság a háboru előtti állapotokhoz való visszatérés politikájának az előkészítését, de nem azt, hogy ők uralkodjanak. Nyiltan kimondja ezt a. Bergwerks-Zeitung Hitlerire vonatkozólag:

„A legmagasabb elismerés illeti meg azonban az agitátort, aki képességeit és azt is, amivel nem, rendelkezik, helyesen képes felbecsülni s irigység nélkül az államférfi akaratára bizza magát, miután, kikovácsolta ,a fegyvert és készenlétben tartja.”

A polgárság azonban (s mint az események igazolják, egész helyesen) azzal számol, hogy jóllehet a szociáldemokrata vezetőket, mint kiszolgált kutyákat kezeli, ezek nem szűnnek meg őt az „ellenzék”-,ben sem szolgálni s egész befolyásukat latbavetni, hogy a munkásság forradalmi harcát a fasiszta diktatura felállításai ellen gátolják, szabotálják s a békességes választói harc irányába tereljék.

A polgárság régi politikájáról való átmenet, (amely az erőszak mellett a „szociális olajcsepp” politikáját ig alkalmazta a szociális demagógiában), a nyilt brutális erőszakalkalmazás politikájára a polgárságon belül sem történik surlódás nélkül.

A német polgárság egyes rétegei közti surlódások az összprofit erős csökkenése következtében — amelyen az egyesi rétegek osztozni tartoznak — a válságban különben is igen kiéleződtek. Egyidejüleg azonban a forradalmi krízis érése következtében nő valamennyi kizsákmányoló réteg egységének a szükségessége.

Az agráriusok és a nehéziparosok a dolgozók erőszakos leverésének a módszerével keresik a válságból a kapitalista kiutat s a maguk külön érdekének a teljes érvényrejuttatását. A német polgárságnak azok a részei, amelyek a centrumpárt és a szociáldemokrácia mögött állanak, a készárú ipar és a kereskedelmi tőke részei még ingadoznak, hogy a junkereknek és a monopolisztikus tőkének ez, az erőszakos utja-e a helyes és az egyedül lehetséges s hogy speciális érdekeiket feláldozzák-e a nehézipar és a nagyagráriusok, közös osztályuralmáért.

Természetesen egész elhibázott volna az egyes német polgári pártokat mechanikusan a polgárság bizonyos rétiegeinek érdekképviselőiként tekinteni. Valamennyi polgári párt, beleértve az, SPD-t, elsősorban a polgárságnak, mint osztálynak, az összérdekeit képviseli. Csak ezen belül képviselik egyes rétegek érdekeit és ezt sem, egyértelműen, A polgári pártok közti pártharcokban, a polgárság egyes részeinek ellentmondó érdekei s a pártapparátusok érdeke mellett arról van szó, hogy az állami apparátus, lehetőleg nagy részét saját embereikkel töltsék meg s mindeneik előtt a dolgozók elleni harc módszeréről. Ebben a vonatkozásban a nagypolgárság táborán belül erős ingadozások tapasztalhatók.

A polgárság részeiben mindezek ellenére nagyon gyors az a folyamat, mely jóllehet eddig tulnyomóan a centrum és a szociáldemokrácia „haladóbb” módszereit támogatta most a nyilt fasiszta reakció politikájára tér át. Szimptomatikus erre a folyamatra Warmbold gazdasági miniszternek, az I. G.-Farben képviselőjének a Brüning-kabinetből való távozása s mint gazdasági miniszternek visszatérése a Papen-Schleicher kabinetbe, továbbá az I. G.-Mannes Lammers fasisztabarát szerződése a német ipar birodalmi szövetségében s a Hörsing-féle új fasiszta párt megalapitása; a polgárságnak azonban még mindig jelentékeny részei állnak Németországban, a centrum és a szociáldemokrácia mögött és próbálják külön érdekeiket ezeknek a pártoknak a segítségével védelmezni. A centrumot és, azt S. P. D.-t tartalékban lévő kormánypártoknak tekintik arra az esetre, ha a reakció erőszakos módszerei nem vezetnek célhoz.

A mai német gazdaság A mai német kapitalizmus a világháboruban ért veresége következményeként pár különös ellentmondást tartalmaz. Monopoliszitikus karaktere a fejlődés legmagasabb fokát reprezentálja: az ipari és banktőke összenövése finánctőkévé, a vállalkozások összefogása a. monopolisztikus szervezetek minden formájába (kartell, tröszt, érdekközösség) — az U. S. A. kivételével — a legelőrehaladottabb. A háborús vereség következtében, azonban elvesztette gyarmatait és külföldi tőkebefektetéseit, lefegyverezték és sulyos hadisarcot róttak ki rá.

A német kapitalizmus újjáépítése és termelő apparátusának kiszélesítése a stabilizálás periódusában jórészt tőkeimporttal történt. A monopolisztikus fejlődés legmagasabb fokán, lévő kapitalista ország, gyarmatok és érdekszférák nélkül; monopolisztikus kapitalizmus, amely ahelyett, hogy tőkét exportálna, tőkeimportra kényszerül; lefegyverzett és hadisarcokkal sujtott imperialista ország: — ezek azok az alapvető külön ellentmondások — mindazokon kívül, amelyek minden kapitalisztikus országra nézve közösek — melyek szükségszerűen arra kellett hogy vezessenek, hogy a világgazdasági válság a német kapitalizmust különös élességgel érje és a forradalmi krízis érése meggyorsított tempóban, történjék.

A német kapitalizmus fejlődését ezek a külön ellentmondások határozták meg a háború után. Ezeknek a hatását azonban a stabilizálás periódusában időnként keresztezte a külföldi tőke hatalmas beáradása, (s részben az inflációs korszakban elmenekült német tőke visszaáradása) mely a racionalizálással kapcsolatban a fix tőke kiépítését és átépítését s az inflációs periódus alatt tökéletesen, kiürült raktáraknak nyersanyagokkal és kész árukkal való feltöltését tette lehetővé, minek következtében a belső piac ugrásszerü kiszélesedése következett be a termelőeszközök számára, ami természetesen a fogyasztási cikkek megnagyobbodott kihelyezését is maga után vonta.

Az a tény, hogy a birodalom, az állam és a községek, a nagyipar és a nagyüzemű mezőgazdaság az infláció következtében régi adósságaitól automatikusan megszabadult, látszólag jó hitelfelvevővé tette, őket: ez teremtette meg a stabilizáció peridusában a külföldi tőke hatalmas beáradásához a magángazdasági bázist. Ez a beáradás oly nagy mérvű volt, hogy nemcsak a reparációs fizetéseket, hanem a kereskedelmi mérleg passzív szaldóját is fedezhette, sőt még egy bizonyos tőkeexport is lehetséges volt a tőkeimport alapján.

A reparációs terhek a kapitalizmus egésze számára — s nem a dolgozó lakosság számára — a tőkeimport révén ideiglenesein kikapcsolódtak. A német kapitalizmus saját értékproduktumából nem fizetett reparációt; sőt ellenkezőleg, a német kapitalizmus még értékfelesleget kapott a külföldtől.

Németország fizetési mérlegének az adatai, amit egy német ankét bizottsága számított ki, 1924-től 1930-ig a következő képet mutatják:

A német fizetési mérleg 1924-tól 1930-ig

A külföldi tőke beáradása, mely éveken keresztül a reparációs terheket fedezte s a német kapitalizmus termelőerőinek a stabilizáció periódusában való gyors kibontakozásához járult hozzá, amint látható volt a különösen éles krizis tényezőjének bizonyult Németországban. Mialatt u.i. a termelési apparátus ugrásszerűen kiszélesedett, a reparációs terhek által kikényszeritett magas adózása a tömegeknek a fogyasztási erő csökkenését eredményezte. Ez Németországban szükségszerűen a krízis különös, kimélyitéséhez vezetett.

Németország fizetési mérlegének előbbi adatai mutatják, hogy az imiportált tőke kamatterhe mily gyorsan megnövekedett, ami egyre ujabb külföldi kölcsönök felvételével nyert fedezést. Mutatják továbbá, hogy 1927-től kezdődöleg speciálisan a, rövidlejáratú hitelek mily ugrásszerűen megnőttek. Igy került Németország hitelrendszere erős függési viszonyba a külföldtől s kellett, hogy összeomoljon mihelyt a rövidlejáratú hitelek anyaországukba való visszaáradása megindult; ezért az a különösen erős hitelkrizis Németországban, mely a külfölddel szemben tényleges csődhöz vezetett, (Ezt a csődöt a Hoover-moratórium és a „Stillhalte”-egyezmény leplezi.)

Hogy Németországban a krizis jelentékenyen mélyebb, mint a többi nagy imperialista országokban ,bizonyitja, hogy a termelési volumen a magaslati ponttól 1932 tavaszáig Németországban 49, U. S. A.-ban 44.4, Franciaországban 30.5, Angliában 21.5 százalékkal csökkent.

A termelés éles visszaesése Németországban, és Amerikában részben ciklikus karakterű s következménye ezekben az országokban az erősebb konjunkturának. (Franciaországban a krízis tudvalevőleg később állt be.)

Teljesen helytelen volna azonban arra következtetni, hogy mert az ipari termelés megközelítően azonos mértékben esett vissza Amerikában és Németországban, ezért a két ország helyzete is azonos. A német krízis különös mélységét csak a jelenlegi ipari termelés számának az 1913. évi ipari termeléséhez mért száma fejezi ki igazán. Ha az 1913. év ipari termelését százzal vesszük egyenlőnek, úgy 1932 tavaszán az ipari termelés Németországban 62, Amerikában 100, Franciaországban 100, Angliában pedig 83 százalék. Amig tehát Amerikában és Franciaországban a termelés volumene 1932 tavaszán még ugyanolyan nagy volt, mint 1913-ban és Angliában — a krónikus válságok országában — csak 17 százalékkal kevesebb, addig Németországban 38 százalékkal esett az 1913. év színvonala alá. Ennek a ténynek a súlyos jelentőségét még fokozza, hogy Németország iparának termelési apparátusa jelenleg sokkal nagyobb, mint 1913-ban, hisz a lakosság indusztrializálódása azóta erősen előrehaladt s a. megkisebbedett mai Németország területén körülbelül ugyanaz a lélekszám él, mint 1913-ban az egész háborúelőtti Németországban.

A racionalizálás s a termelési kapacitás ezzel kapcsolatos kiterjesztése: nem vezettek Németországban a kapitalisták részéről oly hőn óhajtott növekedéséhez a profitnak. Hamar bebizonyult, hogy a kapitalizmus általános válságának a periódusában a kiszélesbitett termelési kapacitás kihasználása magának a termelési módnak a korlátozásába ütközik. Világosan igazolják ezt a következő számok:

Száz munkahely közül kihasználtak

Ezek a számok bizonyítják: a) hogy Németország iparának termelési kapacitása, még a konjunktura idején is csak háromnegyedrészben volt kihasználva; és b) hogy a krizis a termelési kapacitás visszaesését véve alapul még mindig élesedik. A visszaesés egyik év juliusáról a másik év juliusára, 1929-ről 1930-ra 16, 1930-ról 1931-re 14, és 1931 juliusáról 1932 májusára 21. százalék.

A súlyos ipari krízis egybeszövődik a krónikus agrárkrízissel, amely ezáltal nő és visszahatólag az ipari krízist mélyíti. A külföldi tőkétől való függőség a hitelrendszer összeomlásához, vagyis ahhoz a hitelkrizishez vezetett, mely sokkal élesebb és mélyebb, mint a többi nagy imperialista országoké. Mindezek a körülmények összeségükben Németországban a. kapitalista társadalmi rend épületét alapjaiban, ingatták meg s a dolgozók és a polgárság közti lényeges ellentétet a végletekig kiélezték, a dolgozó parasztságot a legélesebb ellentétbe állította a monopolisztikus nagypolgársággal s az ellentéteket még a polgárságon belül is kiélezte a krizisben erősen csökkent értéktöbblet elosztásáért, ellenére a, dolgozók fokozott kizsákmányolásának.

Valamennyi osztályellentét e kiélesedése a kulcsa, felfogásunk szerint a német polgárság politikai frontváltozásának. A szélesebb analizis ebben a tekintetben a társadalmilag produkált értékek elosztásának marxi tanából indul ki. A tiszta kapitalista társadalomban, amely csak két osztályból: kapitalistákból és bérmunkásokból áll, a produkált érték, az évente ujjáteremtett érték két részire szakad: a munkabér összegére, amely a munkásosztályra esik (v) és az értéktöbblet összegére, amit a tőkés osztály rétegei osztanak meg (m). Ha a munkásosztály nagyobb részt kap, akkor a, kapitalisták kisebbet; a rész nagyságáért való küzdelem képezi a polgárság és a proletáriátus között a kapitalista társadalmi rend kereteiben a gazdasági harc tartalmát.

Az egész polgárságra eső értéktöbblet egy részét mint földjáradékot azi ingatlan, javak monopóliuma szedi le. Minél magasabb a földjáradék, annál kisebb a polgárság egyéb rétegeire eső része az értéktöbbletnek, a profit összegnek. Ezért van ellentét ara agráriusok és a polgárság többi rétegei között. Ezért a harc a földjáradék magasságáért.

A profitnak, illetve ara értéktöbbletösszegnek a járadék leválása után megmaradó részén osztozkodnak egyrészt a nagyiparosok, a kapitalista agráriusok (kapitalista bérlők) és kereskedelmi kapitalisták, másrészt a bankkapitalisták. Ezért van ellentét a „produktiv” kapitalisták és a bank-kapitalisták között. Ezért a harc a kamatlábak magasságáért.

Németország történelmileg adott kapitalizmusa azonban természetesen nem „tiszta” kapitalizmus. Az értéktöbblet elosztása és ezzel az osztályellentétek két fontos mozzanatban különböznek az előbbi sémától:

a)     Nem tiszta kapitalizmus, mert „harmadik személyek”, a, nem kapitalista parasztok és kézművesek még egy széles közbeeső réteget képeznek: ezek különböző formában történő kizsákmányolása a tőke által külön kiadós forrását képezi a profitnak a kapitalisták számára. Ezért objektive az a külön ellentét a „harmadik személyek” és a, kapitalista osztály között (még ha a polgárság a valóságban, a. harmadik személyeket politikailag tulnyomóan, uralja és kihasználja; is a, proletáriátus ellen.)

b)    Nem „klasszikus” kapitalizmus, hanem monopol kapitalizmus, ahol a monopol tőke a nem monopol kapitalisták profitjának egy részét magához ragadja! Ezért az az ujabb ellentét a monopolkapitalisták és a kis kapitalisták közt általában s a nehézipar legerősebb monopolistái s a feldolgozó ipar kapitalistái között különösen.

c)     A külfölddel szemben való erős eladósodásnak a következménye, hogy a reparációkon kivül a Németországban, termelt értékek: jó részét a külföldi kapitalistáknak kell leadni. Ezért az a külön ellentét még a külföldi és a belföldi kapitalisták között.

Mindezek az ellentétek a válság folyamán élesednek, keresztezik egymást és a legkülönfélekép egymásba szövődnek. Ennek a szövevénynek a helyes analízise — ami meglehetős nehéz feladat — nyujtja a kulcsot a német politikai események megértéséhez és ahhoz a számos tervhez, amely kapitalisztikus uton keresi a válság megoldását. (V.)

Autarkia, mindenütt autarkia. „A gazdasági nacionalizmus egyre ijesztőbb előhaladást tesz. Mindenfelől a becsapott ajtók zaját hallja az ember. Már valamennyi állam megszokta a külföldi árut csempész portékának tekinteni. Már a cserekereskedelem politikájának a bevezetéséről beszélnek.” (Herbert v. Beckerath und Fritz Kern: Autarkie oder internationale Zusammenarbeit? S. Fischer Verlag. Berlin, 1932.)