Korunk 1932 Szeptember
Bensőség és realizmus
A polgári kultura válságát talán semmisem jellemzi jobban, mint azok az iratok, melyek a polgárság részéről jelennek meg erről a válságról. A polgári formák széthullását, a polgári tartalmak eltárgyszerűtlenedését ezek az iratok még szembeötlőbben manifesztálják, mint maguk a műalkotások. A műalkotások ható elemei minden töredezettségük ellenére ideig-óráig még idézik a legjobbaknál a szép látszat igézetét s csak napok vagy órák mulva derül ki róluk a formátlanság és tartalomnélküliség, a belső igazság és mondanivaló hiány. A válság természetét elemző s a válság hajtóerejeivei polemizáló iratok azonban a közvetett természetű gondolkodás s nem a közvetlen gyönyörködés számára készülnek s igy már a legelső pillanatban lelepleződnek. Tipikus példája ennek Franz Werfel egy újabban megjelent irása, a Bensősé g és realizmus. (Realismus und Innerlichkeit. Paul Zsolnay Verlag. Berlin-Wien-Leipzig). Sőt tipikusabb bármelyiknél.
Franz Werfel különben is, (még a tájékozatlanok előtt is) egyre világosabban lelepleződik. A valahai jóság-aktivista és humanista forradalmár ma már a katholikus egyház körét gyürüző vizeken evez. Ujkatholikus középeurópai folyóiratok egyre-másra beszélnek róla s minden egyes alkalommal maga Werfel szolgáltatja az okot. Épp a napokban olvastunk a bécsi Neue Freie Presse egyik vasárnapi számában, közvetlenül a pausálékba készült közgazdasági rovat után egy hosszú értekezést Werfel tollából — az Istenről... A bécsi Cafe Central egykori hires „duma”-asztala mellől igy közeleg Werfel valaminőféle szószék felé. Az az ut, amit Werfel az európai kulturválság egyre mélyülő utolsó éveiben megtett — tipikus ut. Az intellektuális polgár utja ez a kávéházi realizmustól a vallással és misztikával szaturált „bensőségek” felé. S ha ez az ut még igazi lehetne és igazi volna!! A neokatholikus bensőség e noviciusának minden értekező során azonban lépten-nyomon kiütközik az ideges kávéházi logika — logikátlansága. Werfelnek még a maga körein belül sincs igaza! (S ezekre a válságot inkább védő, mint elemző iratokra nagyon jellemző, hogy tulajdonképpen már védekezni sem tudnak. Nemcsak a tudat tartalma, de maga az a logika mondja fel a szolgálatot, amellyel hadbavonulnak. Saját maguk adják el önmagukat. Az ellentmondások, amikbe keverednek. már nem egyszerűen reprodukálódnak bennük, de százszorosan).
Mit mond azonban Werfel?
*
A mi korunk — kezdi elemzését Werfel — a „radikális realizmus” kora. Ez a radikális realizmus a legélesebben Amerika és Szovjet-Oroszország természetében jelentkezik. Az emberi lélek mindakét országban hivatalosan felesleges. Mindakét országban az ember az ökonómiai erőjáték produktuma, belső élete pedig egyenesen mellékterméke a gazdasági chemizmusnak. Amig például egy Freud még elismerte legalább a halált és a szerelmet két ösztönös hajtóerőnek, addig az amerikai behaviorista felfogás szerint a belső ember már csak a szükségletek madzagán rángatott paprikajancsi. Holott ez tulajdonképpen nem is realizmus, mert a realizmus az embernek az élet dolgaihoz való közvetlen viszonyát jelenti, azt a minden előfeltevéseknélküli vonatkozását a természethez, amit nem zavarnak se vallási, se politikai, se egyéb absztrakciók. Már pedig napjaink radikális realizmusa pontosan az ellenkezője ennek. A mi napjaink tehát nemhogy nem realisak, de éppenséggel irreálisak. — szögezi le Werfel.
A radikális realizmus — folytatja — csak egy pontban felel meg önönmagának: az emberi test felfedezesében. Különben a Történelem alig ismer de-realizáltabb, absztraktabb kort a mienknél. Ebben a tekintetben már a XIX. század erős visszaesést jelent a megelőző korok heroikus, vallásosan-aszkéta ideáljaival szemben. Ezt viszont az idézte elő, hogy a polgárság a maga ideáljául a heroikus és vallásosan aszkéta ideálokkal szemben a munkát s ennek következtében a mindenkit boldoggá tevő pénzszerzést tette. Az idő és a polgár jelszava az „extra pecuniam non est vita”, s a munka értelmetlen értelme nem az, hogy szükségleteket elégítsen ki, hanem, hogy szükségleteket hívjon életre. Ennek a rettentő irreálitásnak — magyarázza Werfet — a következménye a proletárizálódás, az irrealizálódás, a Taylor-rendszer és a bérkaszárnya. Az irrealizálódás e mindent felforgató utjában a polgárság leghatalmasabb segítőtársa a technika. Amit viszont az ipar s ennek tömegárú őrülete a léleknek még meghagyott, annak az összerombolását a tömegmunkanélküliség végezte el. Valami világ elostobásodás folyamatát éljük, A modern filozófia képtelen egy ellenmondásnélküli világkép kirajzolására, A vallások ereje megcsappant. Mi a segítség? Mi a megoldás? Megujhodás csak egy új bensőség révén lehetséges. Ezalatt a bensőség alatt azonban nem valami művészit kell érteni, hanem azt, amivel minden „lelkileg megindult, képzeletteli, legmélyebb valójában zenei ember” rendelkezik. Ez a bensőség — Werfel szerint — megtalálható minden osztályban és rendben. Az egyedüli jó a mi időnkben „az idő túlprodukció.” Az előbb-utóbb bekövetkező négy vagy öt órás munkanap ismét maga fele tereli az embert, jóllehet napjaink urai mindent megtesznek abban az irányban, hogy az embert eltereljék a gondolkodástól. Ez a törekvésük azonban nem fog sikerülni. A bensőség felé megtalálja az ember az utat. A képzelet és gondolatok látszólag irreális birodalma rövidesen felszámol ezzel a mai üres „realitással.”
*
Ezeket mondja Werfel,
Mi ebben a legfontosabb?
A polgár élet- és tudat-rendszerének ellentmondásai következtében saját tudománya, technikája és fejlődése ellen fordul s a rációval és az intellektussal szemben, (amit Werfel szinte az atheizmussal vesz egybe) az ember esztétikai támaszpontjának kiépítésiét követeli. Az ember leglényegesebb életfelületét a bensőségben látja s ezért az a megoldása, hogy az ökonómiaiak domináló fixirozása helyett önmagához térjen vissza, észre sem, véve; hogy ez az átkozott ökonómia ha X. Y. vagy az XY-ok tömeg a saját bensőségébe esik, még a legkevésbé sem tünik el a. valóságból. Megmarad. Valahogy el kell bánni vele ...
Amint látjuk, Werfel elemzése pontosan oda érkezik vissza, ahonnan elindult. Kérdése nyitva marad. Mi a megoldás? A felelet hiányzik. A képnek, amit a viliágról rajzol semmi értelme. Helytelenül interpretált fogalmak és tények, következéskép elhibázott következtetések csupán. A szavak és a logika zavara... Nem is csoda. Werfelnél a gondolkodás folyamatát állandóan keresztezi a „költő” képzeletének a csapongása. Ez persze Werfel szemében a legkevésbé sem hiba. De mit érünk az ilyen természetű gondolkodással mi, akik a gondolatok meggyőző erejét figyeljük. Végül is a válság megoldását nem várhatjuk valami vallási kinyilatkoztatástól. Kritikai tisztázás a szükségletünk. Erre a kritikára azonban Werfel tipikus válság-érzülete miatt még csak nem is képes. Elemzésével kapcsolatban nemcsak a polgári valóság, de az elemző Werfel maga is válsággal küzd. Válsággal küzd egész gondolkodása. Egy helyen például így kezdi érvelését: „Ha az élet parttalan áradás, akkor...” — és erre épiti következtetését. Honnan veszi Werfet azt, hogy az élet parttalan áradás? Bizonyára valami „költői” megéléséből. Ilyen privát „igazságokra” azonban nem építhető általános érvényre számító érvelés. — A polgár itt már a maga logikus alapját feladta. Következménye azután ennek, hogy a dolgokat és az embereket nem tudja felfogni se külső, se belső realitásukban. A realitást már csak a költői alakítás privát megdolgozásai révén tudja visszaadná. Ezt a látásmódot igazolhatja a művészet, (de ez is csak hanyatláskorabeli romantikus fokán) de megengedhetetlen akkor, amikor maga a realitás képe a problematikus. Szükségszerű ezek szerint az önkény és a torzítás, a hamis értelmezések és konkrét tévedések tömege s a kifürkészhetetlen tartalmú fogalmak. Általában a fogalmak, melyek még gyanusabbak Werfet közében, mint a konkrétumai. Ezek közt persze — például a marxizmus felé — a szimplizálástól sem riad vissza. Hogy csak egyet emeljünk ki: a marxizmus seholsem állítja azt, hogy a dolgok az ember mértéke. A marxizmus azt tanítja, hogy a dolgok és az emberek között dialektikus a viszony. Az ember a marxizmus szerint akarásaival ugyanugy függ a viszonyoktól, mint ahogy ezeknek a viszonyoknak a továbbfejlődése függ az emberek továbbhaladó akarásától...
De már elég.
A válságba került túlképzett polgár az, aki Werfel lapjairól beszél. Nem ismeretlen sem az érzülete, sem a logikája ennek a típusnak. A túlképzett intellektuellek rétege rosszul érzi magát a jelenben. Beágyazva a nagytőke és a nagytömegek közé, gazdaságilag és politikailag nulla. A monopólkapitalizmus racionalizált, bürokratizált világában hasznavehetetlen és kiszáradt. Mindenünnen tömegek, ahogy egyszer Werfel nevezte, „hordák” törnek elő. Az intellektus ebben a világban felmondta a szolgálatot, a tudomány pedig az ellenszenves technikának segít. A vallás persze más. Ez még szép lenne, mert szerepe; van benne az irracionális érzelemnek s azonkívül a tömegeket is fékentartja. Viszont ezek az intellektuelek túl sokat tanultak ahhoz, hogy az egyházak tételeiben higyjenek. A politika azután még reménytelenebbé teszi a, helyzetet. Ettől azután semmi jó sem várható. Akár a demokrácia győz, akár a diktatura — a túlművelt intellektuel nem, kerül uralomra. A túlművelt intellektuelnek a polgári rend-szférán belül nem marad más hátra, mint a szó... A kispolgár gyökerű műveltek rétege még kiéli magát a nagyember utáni vágyban (Hitler) — az olyan nagypolgár azonban, mint Werfel, kénytelen egy saját maga ideált faragni elhagyatottságában Egy új embert. Viszont ez az új ember szükségszerűen nem irható le és nem ismerhető meg. „Musisch” — ahogy lefordíthatatlan komplikáltan Werfel mondja. Itt tehát már a merő talajtalanság ingoványain járunk.
Ezen az uton halad Werfel. A feloszlás zsákját viszi a vállán. S nem tudja, hogy mi az a rothadásszag, ami jobbra-balra megcsapja az orrát... (Kolozsvár)
Vissza az oldal tetejére