Tamás Tímea: A hetedik törpe

Manapság nem tanácsos félni a haláltól, nem tanácsos nagy szavakat használni, nem tanácsos bánatról írni, nem tanácsos Istent bizonyos módon emlegetni, nem tanácsos imádkozni, de nem tanácsos tagadni sem. Nem tanácsos kliséket használni, nem tanácsos eredetinek lenni, nem tanácsos álmodni, de ébren lenni sem tanácsos. Nem tanácsos kicsinek lenni, nem tanácsos nagynak lenni, de a kettő között, átlagosnak lenni sem tanácsos. Talán szeretni sem (agapé, philia). Meg aztán nem tanácsos elvágyódni, de maradni sem tanácsos, egyáltalán nem tanácsos írni, nem tanácsos meghalni. Csakhogy ezekkel a kijelentésekkel baj van, mégpedig az, hogy a felsőbbrendű géppuskák évek óta értelmüket veszítve lógnak valamelyik múzeum falán. De akkor ki szabja meg, mi tanácsos?

Nem is beszél a törpe felsőbbrendű géppuskákról, annál inkább divatról, módiról, kánonról („mikor az erdőn túl nem érti őket senki / hisz már rég nem módi érthetőnek lenni” (A hetedik törpe), „És ki mondja meg, hogy mi a jó?” (Vers a versről)). Vagyis inkább a divattal szembe(n) beszél, azon kívülről, mint róla. És ha lehet, még távolabbra vágyódik attól.

Lapozva a kötetet találhatunk szinte teljesen szabad verset, magyaros felező nyolcast páros rímekkel („egyszerű” verset, népiest), és bár a kötet különálló versekre tagolódik, uralkodó motívumok kötik össze azokat. Igazából összefüggő versfüzért alkotnak, melyet végigkísér a magány-bezártság, a bánat, az elvágyódás (lehetetlenségének) nyomasztó érzése, az álom, Isten, az ima reménye.

A törpe olyan állomásra kalauzolja az olvasót (mint idegenvezető vagy mint jegyellenőr?), ahonnan a végtelenbe-elmúlásba lehet utazni. Hogy melyikbe, az vagy rajtunk, utazókon áll, vagy a kettő ugyanazt jelenti. (Heidegger javasolja a Mit jelent gondolkodni? című írásában a rákérdező gondolkodást, melynek útján a legvégső határig, a halálig juthatunk el.) Ezen az állomáson jegyet ugyan lehet venni, peron is van, amin meg lehet állni, de nincsenek sínek, és nem is biztos, hogy megáll majd a vonat (Állva). Sőt az sem biztos, hogy ki marad a peronon, és ki utazik végül is („a végtelenbe menet / Valaki egyszer visszainteget”). Erről a mágikus peronról vezet be minket a törpe saját világába, mely olyan, ahogyan ma nem lenne szabad kinéznie egy (irodalmi) világnak, zsúfolásig tele félelemmel, magánnyal, elmúlással.

A törpe magányán nem kell csodálkoznunk, ez a törpe túlélte meséje minden szereplőjét, látta őket megkeseredni, megöregedni, elmúlni, meghalni (A hetedik törpe). Egy törpe, aki valaha gyermeknek is álmodta magát, mára azonban csalódásoktól telve, megundorodva a látszatoktól, a létbe zártnak érzi magát, és az egész kötetben keresi a módját a vonatra való felülésnek, a szabadulásnak. Ilyenformán – mint öreg és bölcs törpe – létkérdéseket feszeget. Azonban, a költőkkel és filozófusokkal ellentétben, „kik tudták hogy kell a világot / fabrikált mércék alapján kinevetni” (Lényeg), a törpének egyetlen válasza sincs készen, éppen azért, mert nem fabrikált magának mércéket.

Talán törpének kell lenni, hogy ily módon lehessen beszélni a világról, a törpe saját világáról. Még akkor is, ha az ember nem törpe (A két Téről). Ebben a világban szinte mindig ősz vagy tél van, igazán karácsonyról sem lehet beszélni. Az egész lét voltaképpen olyan, mint egy labirintus (Keresés), melyből nem vezet ki semmiféle fonál – ha van is kulcs, nem tudjuk, „minek a nyitja” –, de van minotaurusza, maga az idő, mely „arcodra tapad / reszkető kézzel kapaszkodik / körmei már bőröd alatt”. Igaz, az emberiség, tehát a nem-törpék, már megtalálta a választ a problémákra, az elviselhetetlen környezetet, a rabságot, az egész harmadik évezredet légkondicionálta (Bent).

Alacsonyságából adódóan a törpének eleve fel kellene néznie a mi természetes magasságban található dolgainkra. Ehelyett inkább kijelenti, hogy másképp látja, vagyis inkább a megsejtettet, csak már emberszájban elkoptatottat mondja el újra. Hozzánk képest tulajdonképpen nemcsak más szemszögből lát, hanem más szemszögből is mutat. Az embertől hallva („kinek gondját is megette / kirágta szétnyűtte a moly”) kliséjellegűt törpeként elmondva újból hangossá, betűvé, elmondhatóvá próbálja tenni a törpe.

Mint törpe, akinek már nincs mit veszíteni, hiszen mindenki, aki fontos volt számára, maga a mese is már a múlté, és akit így is kinevetnek, egyáltalán azért van, hogy kinevessék (Zenélő bohóc I, II megkockáztatja a divatos beszédmód elleni beszédet. Saját apróságát éri tetten az utas (mi) és a törpe egyszerre, amikor a beszéd váratlanul imába fordul, például becsúszik egy meglepő ámen, vagy már eleve imaként indul. De nem csupán a keresztény világnézet szűrődik bele a törpeség(ünk)be, hanem találunk a sorsunk felett fonogató (uralkodó) párkákat is, és egyébként is útvesztőben bolyongunk, de az sem biztos, hogy világnézettel állunk szemben: a meséből a valóságba álmodni magunkat annyit jelentene, hogy ébrenlétünket mesevilágnézetek szövik át.

Eleget zötyögtünk már az ámokvonaton ahhoz, hogy az ablakból kitekintve belássuk a lét őszből télbe váltó vidékeit, a hetedik törpeség szemüvegén keresztül. A törpe tehát egy fordított világot mutat, mintegy tükröt. Csakhogy magunkat is tükörben szoktuk szemlélni, vagyis a tükörvilág fordítottsága már nem is annyira bizonyos. Vajon a látott világ igaz, vagy az ellentéte az, vagy egyik sem?

Törpénk álmodta magát gyermeknek, embernek. Nem is véletlen az asszociáció gyermek és törpe között, éppen termete miatt. Más, fontosabb hasonlóságra is bukkanhat az utas/olvasó. A törpe maszkja gyermeki maszkot is jelent tehát bizonyos mértékben, öreg törpeként valahol a gyermeki termet és az emberi bölcsesség között lehet megbújni általa. E mögül a maszk mögül aztán már elmondhatók (nemcsak a nincs mit veszteni elv alapján) olyan összefüggések, melyek mind a divatos agghoz, mind a divatos gyermekhez, de még a húszéves, világot birtokló óriáshoz is méltatlanok (költészetben is). És valóban rájátszik erre a szerző. Tulajdonképpen olyan életigazságokat mondat el a törpével, amelyek már százegy helyütt elhangzottak, mégis naivan bízik abban (mármint a törpe), hogy lesz hatása annak, amit mond, egyébként miért mondaná.

Kérdés azonban, hogy a ma embere hisz-e a törpékben, egyáltalán hisz-e a mesékben, igazságokban. Ha Hófehérke meghalt, Isten úgyszintén (vagy ha nem halt meg, ahogyan Zarathustra mondja, mindenképp rossz napokat él), ugyan mi oka lenne hinni egy hátramaradt, kvázi itt felejtett törpében, akiben oly sok halálra ítélt bánat lakozik, hogy még a szegény kis szimbolista klapeceken is túltesz. Annyi biztos, hogy még a ma embere is szeret utazni, és miért is ne szeretne. Ha utazni szeret, nyilván nincs sok kifogása az ellen sem, hogy egy ámokvonaton száguldozzon összevissza a végtelenbe(n). A kalauzokat pedig – ha már úgyis van jegyünk – nem kell feltétlenül szeretnünk, de még észrevennünk sem muszáj, így miért ne lenne mindegy, hogy alázatos, gyermeki törpe az illető, vagy pedig emberien udvariatlan és kekeckedő.

Végezetül mint volt utazója a kötetnek, el kell mondanom, nem bántam meg a vonatozást, szívesen meg is hívok mindenkit, akinek van már jegye, de az sem nagy baj, ha nincs. A lényeg, hogy szeressen egy kicsit vonatozni. És minél rozsdásabb a sín, ha van egyáltalán, annál kevésbé forgalmas tájakat ígér az utazás.

*Polis, Kolozsvár, 2005.