Az identitásvizsgálatok egyik örökös nehézsége, hogy milyen szempontok alapján határozzák meg adott személyek identitását. Egyfelől adott a személyek saját maguk által vallott identitása, másrészt a mások vagy más – többnyire többségi – csoportok irányából történő identifikáció. Az antropológiai kutatások számára azonos fontossággal bírnak, mert ugyanabban a függvényben való ábrázolásuk megadja a lokális társadalmon belüli érintkezési felületek görbéit, a kontaktusok mennyiségét és minőségét vagy akár a kulturális interferenciák és rezonanciák1 mértékét. Bár a látványosabb eltérések (ami a vallott identitás, a felruházott identitás, illetőleg a népszámlálások során kapott – statisztikailag mérhető – identitás trichotómi-ájának interferenciáit jelenti) az etnikai alapú identifikációk során szoktak felmerülni, Hosszúmezőn2 a vallási identitás is többrétegű. A dolgozatban ezeknek a rétegeknek a lebontását próbálom elvégezni.

A különböző felekezetek együttélése a 19. század végéig jobbára három nagyobb csoportot jelentett, a római, illetve görög katolikus és a protestáns egyházat. Akadtak azonban szép számban olyan vidékek is, ahol hat vallás/felekezet élt együtt (római katolikus, görög katolikus, református, evangélikus, görögkeleti, izraelita), s az együttélésnek már korán bizonyos hagyománya alakult ki. Ilyen települések szép számmal fordultak elő a peremterületeken, ahol az idegen elemmel való találkozások gyakorisága rányomta bélyegét a mi-ők kapcsolatokra. Ezeken a területeken már az etnikus gondolkodás megjelenése előtt kialakultak az együttélés különböző formái, így a jelenben is fontos összetevője az identitásnak és az identifikációnak a felekezeti hovatartozás. Hosszúmezőn, mint ahogyan a népszámlálási adatok, valamint a római és görög katolikus sematizmusok mutatják, régre mutató gyakorlata van a felekezeti egymásmellettiségnek.

Reformátusok

Egyértelmű diaszpóraidentitás jellemzi e csoportot annak ellenére, hogy éppen ők azok, akik magukat a leginkább autochton3 csoportként definiálják. A szétszóratás élménye tetten érhető a falu térszerkezetét bemutató leírások alapján is. „Mi itten összevissza lakunk, nincs olyan, hogy magyarok itt, oroszok ott, reformátusok, katolikusok így vagy úgy” – mondta egy adatközlőm (az „összevissza” kifejezés több beszélgetés alkalmával is elhangzott). Idősebb adatközlőim azonban szinte minden alkalommal a „ma már” előtaggal együtt emlegették. Azaz létezett egy korszak, amikor minden és mindenki a helyén volt, amikor élesek voltak a településen belüli etnikus, konfesszionális határvonalak, és az volt a jó. Ennek legerősebb hirdetői a reformátusok közül kerültek ki. A szétszóródottság érzését, amelyet az ilyen „összevissza lakunk” típusú diskurzusok gerjesztenek, a csoportidentitás kohéziós erejének csökkenésében látják.

A reformátusok befele fordulásának bizonyítékát látom a ruszin–görög katoli-kus–ortodox–román–ukrán kategóriák letisztultságának hiányában is, illetőleg ezek következetlen használatában: „Nem jut eszembe nekem, milyen románoknak mondják ők itten, vallják ki űk magukat. [Kicsodák?]  A görög katolikusok. Nem jut eszembe. [Rutének, ruszinok?] Nem, nem. Ruszinok nem, mert azok inkább Szovjetbe és ezen a részen vannak ezek a ruszinok, ezek hegyek közt. [Remete nem ruszin falu?] Az is görög katolikus, de orosznak mondják űk magukat, ukrán inkább. Űk ukránok. De ezek, amelyek itten túl a Tiszán vannak, ezek meg inkább görög ka…, inkább görög izék, ruszinok. Erre Szojvának, erre Kassának. [A görög katolikusoknak általában milyen neveik vannak?] Na, ortodox. Ezeknek vallják űk magukat. [Kik?] Ortodox, ez görög katolikus és román is.”4

A reformátusok templomlátogatásának visszaesése az egyház (az egyik korábbi pap révén) és a gyülekezet közötti konfliktus kirobbanására vezethető vissza. Ennek részletes tárgyalása nem célja ennek a dolgozatnak, bár minden bizonnyal érdekes adatokat szolgáltatna a református papok és a presbitérium megosztottsági viszonyait vizsgáló kutatásokhoz. A konfliktus a gyülekezet kettéosztásához vezetett. Az sem volt ritka eset, hogy pap nélkül temettek, holott volt pap, s bár mostanra látszólag kiegyeztek a felek, az egyensúlyi állapot labilitása tetten érhető a templom csökkent látogatottságában. Feltételeztem, hogy ilyen feltételek mellett a református identitást megelőzi a magyar etnikai identitás a beszédhelyzetekben. A készített interjúk alapján megállapítottam, hogy a „reformátusok vagyunk” csak a vegyes házasságokkal kapcsolatosan merül fel következetesen, mégpedig abban a kontextusban, hogy: „igen, már régóta vannak itten vegyes házasságok. A reformátusok és görögök inkább magukkal [házasodnak], mint a katolikusokkal.”

Bármennyire is szabdalt a gyülekezet, mindig a református egyházban van a legnagyobb értékformáló potenciál, ők ennek a szórványnak a hosszú távon is érvényes megtartói. A legkorábbi magyar csoport ugyanakkor a legfiatalabb korszerkezetű is. Fiatalsága relatív, hiszen a népességszaporulat negatív előjelű, és az elvándorlás is apasztja a gyülekezetet, mégis a szinte csak idősekből álló katolikusok és az ortodoxiában „bennragadt” görög katolikusok esetében a legkisebb esély sincs megújhodásukra, hogy a magyar politikai szakzsargon egy kedvelt szavát alkalmazzam: ők már felkerültek a veszteséglistára.

Római katolikusok

A római katolikusoké a legidősebb gyülekezet. A statisztikai adatokat vizsgálva megállapítható, hogy a második világháborúig a katolikusok népszaporulati mutatói a többiekével azonos mértékben emelkednek. Majd míg a többi felekezet, ha kisebb mértékben is, de tovább gyarapszik, addig a római katolikusok a háborútól a rendszerváltásig terjedő időszakban majdnem ötvenszázalékos népességcsökkenést produkáltak. Sajnos nem sikerült adatokat szerezni a hosszúmezői német eredetű népesség felnőtt tagjainak szovjet munkaszolgálatra történő behívásáról. A kivándorlás és a deportálás együtt választ adhatna a fogyás eme drasztikus arányaira. A harmincas, negyvenes, de még az ötvenes években is a katolikus egyháznak döntő szerepe volt Hosszúmező kulturális fellendítésében, az általuk támogatott kultúrotthonban többek közt mozi (!) működött, de helyet adott különféle ünnepségek megszervezésére is.

Hosszúmezőn jelenleg nincs állandó plébánosi szolgálat, csak vasárnaponként, (sokszor csak kéthetente) jár ki a  máramarosszigeti plébános. A templom csökkent látogatottságának másik oka a hívek idős kora, sokan nem tudnak elmenni a templomig sem.

A mi – idegen viszonyban sajátos argumentumokat soroltak fel magyar identitásuk bizonyítására. Először a vegyes házasságokat említették, amelyek száma náluk a legalacsonyabb, azaz „ők vigyáztak a magyar vér tisztaságára”, ahogy az egyik adatközlőm mondta, s bár ez így leírva minden bizonnyal furcsán hangzik, az oldott hangulat miatt az adott beszédkontextusban semmilyen negatív gondolatot nem konnotált. Érdekes módon összes katolikus adatközlőm megmutatta magyarigazolványát. Ez a gesztus csak szimbolikus síkon értelmezhető, minthogy egyedül ők tették ezt meg. A többieknél fel sem merült magyar etnikai identitásuk magyar igazolvánnyal való bizonyításának kísérlete.

Görög katolikusok, ortodoxok

A görög katolikus (később ortodox) ruszin (elenyésző mértékben román) eredetű magyar anyanyelvű népességre a 20. század során több irányból hatottak asszimilációs hatások. A két világháború között még „csak” az etnikai identitásuk „visszaállítását” szerették volna elérni a román hatóságok. A második világháborút követőens már vallott egyházuktól is megfosztották őket, igaz ugyan, hogy adtak másikat helyette, mely alig különbözött az eredetitől, és hogy nem ők voltak az egyetlenek, akikkel ezt művelték, de ezek az akciók akkor is rányomták bélyegüket a hosszúmezői görög katolikusok nemcsak vallási, de társadalmi életére is. Nem okozott ugyan konfúz helyzeteket, hiszen az egyének többnyire el tudták dönteni, hogy hova is tartoznak, a csoportmutatók azonban azt jelzik, hogy legalább kettőbe szakadt az addig egységes csoport (míg legalábbis „egyik típusú identitásukat” nem háborgatták). A statisztikák szerint 1992–2002 között majdnem azonos arányban voltak ortodoxok és görög katolikusok Hosszúmezőn. Ha figyelembe vesszük, hogy hivatalosan nincs jelen a görög katolikus településen egyház, akkor ez azt jelenti, hogy az egykori görög katolikusok egy része máig nem tudott/nem akart integrálódni az ortodoxiába. Viszont az is látható, hogy a két felmérés között eltelt tízéves időszakban megfordult a két felekezethez magukat sorolók aránya. 1992-ben a görög katolikusok száma volt ötszáz körül, 2002-ben már az ortodoxoké, ami azt jelenti, hogy továbbra sem zárult le a vallási identitásukért folyó (egyoldalúnak tűnő, hiszen egyik oldalon a hagyományőrzés és ragaszkodás, a másik oldalon az ortodox egyház beolvasztó gépezete áll) küzdelem. A templomtól való távolmaradás talán magyarázható tanácstalansággal s az állandó izgatástól való kollektív megcsömörléssel. Hiszen míg Románia egész területén tombolt a vallásrevízió, addig Hosszúmezőn egy majd kilencszáz fős gyülekezetből alig egy tucat járt rendszeresen templomba, egy olyan településen, ahol korábban normálisnak számított a másik templomában való megjelenés is. A helyzet a nem „átkeresztelt” ortodoxokat is érinti. Ők is elkerülik a templomot, Szaplonca vagy Szarvaszó templomába járnak.

A lokális társadalom szempontjából az ortodoxok/görög katolikusok távolmaradása a leginkább érdekes, mert az ő esetükben marad vetülete a „vallási identitás” etnikai identitásra vetítésének.

Véleményem szerint az ortodox/görög katolikus közösségen belül a belső konfliktushoz az etnikai és a vallási identitás konfrontációja, esetleg a pap személyével szembeni ellenérzések – ez azonban inkább csak feltételezés – is vezethettek, aminek eredményeként a hívek – többségükben – megszakították mindennapi kapcsolatukat az egyházzal. Romániában az ortodoxia a „legnagyobb” vallás, ennek konnotációjaként az ortodox valláshoz szerves módon társult a román identitás. A magyar ajkú görög katolikus gyülekezetből ez ellenérzéseket válthatott ki.

Ortodoxok

A hosszúmezői ortodox gyülekezet története 1949-ben kezdődött, amikor a kommunista vezetés betiltotta a görög katolikus5egyházat. A második világháborút követően a Szovjetunió, Csehszlovákia és Románia területére került görög katolikusokat – köztük a magyar etnikumúakat – beolvasztották a pravoszláv nemzeti egyházakba. Itt szeretnénk visszautalni arra  a kijelentésre, mely szerint hivatalosan három egyház van jelen a településen. Nem hivatalosan ugyanis legalább négy, amelyek közül a legjelentősebb, és amely jelen dolgozat témáját is képezi, a görög katolikus, mely az emberek identitásában mint megbúvó identitás jelentkezik. „Amíg a görög katolikusok erősen törekedtek szertartásuk, vallási hovatartozásuk megőrzésére, etnikailag, legalábbis a jelenlegi Magyarország területén, jelentős számban magyarrá váltak. Eredeti etnikai jegyeiket mára már jobbára csak hagyományos műveltségük bizonyos rétegei s esetenként helyi elnevezésük – oroszok, korábban rácok – őrzik. E népnevek azonban gyakran nem is elsősorban a nemzetiséget, mint inkább a vallást jelentették, amely itt differenciáló erőként működött a magyarsághoz való viszony alakulásában.” – írja Bartha Elek.6 Ehhez hasonló folyamatok zajlottak le Hosszúmezőn is, melyek az ortodoxiára való kierőszakolt áttérést követően a magyarsághoz való szorosabb tartozás irányába mozdították el a közösséget.

Hosszúmező ortodox temploma a magyar ajkú görög katolikusoké volt, és természetesen a gyülekezet összetétele nem változott meg radikálisan az elmúlt hatvan évben. Így az ortodox gyülekezetet többségében magyar identitással rendelkező „görög katolikusok” alkotják.7 Az ortodox egyház államvallássá történő kinevezésével az ortodoxia Romániában összefonódott a „román” identitással. Az így kialakult zűrzavar tükröződik mind a görög katolikusok önazonosításában, mind a kívülről jövő megnevezésekben. A megkérdezettek magukat többnyire görög katolikusnak mondják, bár ez minden esetben a magyarként való önidentifikáció mögé szorul.

A román ajkú ortodoxok jobbára kivonják magukat ebből a konfliktusból azzal, hogy a templomjárási gyakorlatukat a szomszédos román falvakba (Szarvaszó és Szaplonca) helyezik át.

A lokális ortodoxiának a cigányok a harmadik résztvevői, ők ma már román anyanyelvűek.

A pap – aki magyar származású8 – kompromisszumok útján igyekszik oldani a helyzet problematikusságát. A liturgia nyelve az az óegyházi szláv, melyet sem a magyarok, sem a románok, sem a cigányok nem értenek. A prédikáció nyelve nem rögzített, aszerint alakul, hogy kik vannak többségben éppen abban a pillanatban a templomban. A pap azonban minden esetben summázza az elmondottakat a másik nyelven is.9 A további kutatásban meg kellene fejteni azokat az indokokat, amelyek nyomán a hosszúmezei görög katolikusok nem éltek egyházuk újraszervezésének lehetőségével a ’89-es fordulatot követően.

Összegzés

A református magyarok esetében mind az etnikai (magyar), mind a vallási identitás természetes velejárója a mindennapi kontaktusoknak, a római katolikusok esetében viszont a vallási identitás természetes, az etnikai identitás pedig még továbbra is szimbolikus konstrukciók támogatását igényli (legalábbis az idegennel – a gyűjtővel – szemben). A görög katolikusok esetében pedig mindkettőt a kontaktus jellege alapján konstruálják újra és újra, ráadásul nem is mindig következetesen.

Hosszúmezőn az egymás mellett élés során kialakult stratégiák inkább vonatkoznak az olyan jelenségekre, mint az együttműködés, mintsem például a rivalizáció, mely bár nem teljesen ismeretlen, szimbolikus téren is visszaszorulóban van. A gyakorlatilag színmagyarnak elkönyvelt település – az itt lakó magyarok láthatóan nem veszik tudomásul a statisztikák alapján kirajzolódó, már korántsem olyan egyoldalú nemzetiségi erőeloszlást – magyar lakosai román polgármestert választottak. Kiábrándultak az egyházból, a politikai érdekképviseleti szervből, ennek eredményeként a templomok üresen várják a híveket, az etnikai alapú szavazóbázis feloszlatta magát. A görög katolikusok/ortodoxok ma magyaroknak vallják magukat, azonban ahhoz már nem volt kellőképpen mozgósítható ez a csoport sem, hogy visszatérjenek a görög katolikus egyházba.

A reformátusok az egyetlen olyan felekezeti csoport, mely homogénnek tekinthető etnikailag, és amely önmagát is ekként nevezi meg. Ugyanakkor ők alkotják a többséget is a faluban, bár megosztottságuk eredményeként nem tudnak fellépni a kisebbségben lévő románsággal szemben. A reformátusokkal készített interjúkból egyfajta történeti elsőbbségtudat világlik ki.

Ilyés Zoltán a következőket írja a térség lakóinak etnikus tudatáról: „Az öt egykori máramarosi koronaváros középkori – nem minden esetben magyar – eredetű népességének vallása, etnikus tudata és reprezentációi, asszimilációs útja nem identikus az e településekre vagy környékükre a 18–19. században települt sváb parasztnépesség vagy a vegyes származású szakiparos népesség magyarságtudatával. Visk, Técső és Mára-marossziget autochton, református magyarsága és a huszti, hosszúmezői sváb eredetű magyarok […] eltérő gazdasági mentalitásúak, házasodási preferenciáik, társadalmi kapcsolatrendszerük, mobilitási pályájuk és nemzettudatuk is eltérő.”10

Vannak tehát magyarok, akikről mi tudjuk, hogy sokuk valaha német volt, meg  magyarok, akik valójában svábok, meg ismét csak magyarok, akik ruszinok, románok. Ott vannak ugyanakkor az „igazi románok”, akik harminc éve folyamatosan érkeznek, cigányok, akik hajdanán magyarok voltak, ma pedig már románok, vagy legalábbis ők azt mondják magukról. Adott három etnikus felekezet: a református magyar, az ortodox magyar és a katolikus magyar; ugyanakkor a többségi csoport szóhasználatából még mindig elősejlenek a katolikus sváb, görög katolikus ruszin s újabban a román ortodox kettősségek.

Létezik Hosszúmezőn egy lokális identitás is, mely a szomszéd román falvakkal szembeni elhatárolódásból jön létre, ahol a „mi”-be beletartozik minden magyar, de csak ők, mert kizárják maguk közül az újonnan betelepült románokat.

Jegyzetek

1. Kulturális interferenciának a különböző csoportok (vagy ezeken belül működő kisebb csoportok) adott, kívülről ható tényezőre kialakított adaptációs modelljeinek különbségeit, rezonanciának ezek egyezését nevezem.

2. Máramaros megye.

3. Lásd még Ilyés Zoltán: Szórványkutatás, szórványértelmezés. Megjegyzések a Kárpát-medence szórványközösségeinek társadalomtudományi vizsgálatához. In: Magyar Tudomány

http://www.matud.iif.hu/05feb/04.html. 2005. 65.

4. N. B. 87 éves, férfi

5. A görög katolikus vallás Magyarországon az 1646-os ungvári uniótól datálható, amelyet később az erdélyi román ortodoxokkal kötött gyulafehérvári unió (1697), majd a hazai szerb egyházzal való uniós kísérletek követtek. (Magyar Néprajz. VII. 426.)

6. Bartha Elek: Etnikus különbségek és a vallások integráló ereje. In: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon (Szerk. Kunt–Szabadfalvy–Viga). Miskolc, 1984.

7. Lásd még Geszti Zsófia, „Görögök” és pravoszlávok. Vallási identitás és felekezeti konfliktus egy kárpátaljai magyar faluban. In: Kisebbség és kultúra. Bp., 48–74.

8. Ez mégsem jelent példanélküliséget: „jelentős számú a magyar hátterű vagy kiegészítő kultúrájú ortodox lelkész, számottevően megjelent a vegyes családból származó, olykor magyar nyelvű lelkész kategóriája is. (Vetési László: Kisebbségi egyházak és a szórvány. [Töprengések a gondozásról, megtartásról és kutatásról]. In: Tanulmányok a szórványról. [Szerk. Ilyés Zoltán–Papp Richárd]. Gondolat Kiadó – MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Bp., 2005. 115–128.)

9. Gecse Annabella hasonló háromnyelvűségről (bár a magyar melletti két másik nyelv eltér az általunk vizsgálttól) számol be a gömöri Baraca településről. (www.djm.hu/miirtuk/egyh_falu.htm) 2004.

10. Ilyés Zoltán: i.m.