Miért, hogyan, milyen körülmények között jött Bukarestbe?

Korábban kell kezdenem. Az egyetemen másod-harmadéves koromban szociológiára szakosodtam. A szociológiát akkor rehabilitálták, amikor én – ’65-ben – elkezdtem az egyetemet. Addig „imperialista áltudománynak” becézték, akárcsak a kibernetikát és a genetikát. Nagy volt a lendület, nyitás, liberalizálódás, és ennek következtében a filozófia szak keretében szociológiában is lehetett szakosodni. A lehetőség ellenére mégis kevesen tájékozódtak ebbe az irányba. Részt vettem szociológiai kutatásokon, még Ion Aluaş, Pavel Câmpeanu és Venczel József – mindhárman már régen meghaltak – vezetésével. Ezzel párhuzamosan részt vettem az Echinox című diákfolyóirat indításában, 1968 őszén. Nem gondoltam bele abba, hogy mi lesz az egyetem után, de egy dolog világos volt, hogy nem akartam középiskolában tanítani, márpedig ez a sors várt volna rám. Az echinoxos barátaim ugyan ábrándoztak a lap hivatalos státuszának kieszközöléséről, arról, hogy majd szerkesztőségként működik, de ez a terv már ’70 tavaszán kútba esett. Tehát az államvizsga előtti napokban már nem reménykedhettem sem szerkesztői, sem kutatói állás megszerzésében. Véletlenül hallottam meg, hogy Bodor Pálnál Bukarestben a tévé magyar szerkesztőségében tíz állás van, és állítólag senki sem akar odamenni. Hogy volt-e tíz vagy sem, az ma már teljesen mellékes, de tény, hogy Bodor állandóan alkalmazott főként fiatalokat, akik aztán hol maradtak, hol távoztak a szerkesztőségből. Jelentkeztem, mérsékelten örvendett, és a minisztériumi „repartíción” már úgy jelent meg a nevem, mint akit a magyar adás alkalmaz. Egyébként 1970-ben rendkívül jó állásokat hirdettek meg, a legrosszabb hely Szeben volt, vagy Temesvár. Egy-két év múlva a filozófia szakos végzett már a Duna-deltában vagy teljesen ismeretlen helyeken lépett elő... pionírinstruktorrá. A magyar adáshoz velem egy időben, 1970-ben került Spielmann Mihály, Bisztricsányi Klára, Ferencz Zsuzsa és Vári Attila, egy évre rá Máthé Évát és Kabay Annamáriát vette fel Bodor. Akkortájt szegődött a tévéhez Boros Zoltán, Csáky Zoltán és Csép Sándor. A legelején a magyar adásnál két generáció „fontoskodott”: mi, a huszonévesek és a negyvenen túliak: a rádió magyar adásától átvezényelt és a tévében lappangó, magyarul tudó emberek. Akkor döbbentem rá, hogy tényleg van Bukarestben magyarság, utólag jobban odafigyeltem, és nem mondom, hogy kutattam, de elkezdtem gyűjteni az anyagot... A rádió magyar adása valamikor az ötvenes években rendkívül nagy intézmény volt, és bár összezsugorodott néhány órára, érdekes módon – a szocializmusnak ez egyik jellemzője volt – nem dobták ki az embereket, hanem ott taposták egymás lábát. Rengeteg pénz volt ilyesmire. Amikor átvezényelték őket hozzánk, volt, aki megtanulta, volt, aki nem, volt aki összekülönbözött Bodorral, s akkor elment a rendszerből is. Társadalomtudományi olvasmányok után iszonyatosan nehéz volt áttérni a láttatásra. Utána jött egy másik nagy, ám pozitív megrázkódtatás: három és fél évi tévézés után átkerültem a bukaresti rádió magyar szerkesztőségébe. Akkor az volt a módi, hogy akivel Bodor nem tudott szót érteni a tévénél, átküldte a rádióhoz, ez volt a tévé magyar adásának a Szibériája. Egy adott pillanatban Kabay, Bisztricsányi, Ferencz Zsuzsa és én is ott voltunk a rádiónál, Vári Attila és Spielmann Misi megunta az egészet, és elment. Egyetlen bukaresti szerkesztőségben sem volt akkora mobilitás, mint a tévénél.

Kitől, mitől függött, hogy melyik intézmény miben részesül, mind anyagiakban, mind elismertségben?

Tulajdonképpen minden a pártközponttól függött, az döntött, hogy egy-egy szerkesztőségre az adott időszakban mekkora szükség volt pártpolitikai szempontból. Ilyen szempont alapján A Hét és a Kriterion egy bizonyos időszakban, a megalakulásukat követő néhány évben, nagyon erősek voltak. Ez nem azt jelentette, hogy a televízió ne lett volna fontos, mert a műsoraira nagyon is odafigyelt a pártvezetés, de úgy gondolták, a tévé elég vonzó ahhoz, hogy valaki például lakás nélkül is vállalja. Amúgy lakáshoz Bukarestben, sokkal könnyebben lehetett jutni, mint például Kolozsváron.

Nem orroltak ezért a vidéken élő értelmiségiek, publicisták, írók? Hogy Bukarestbe sűrűsödik minden, ott minden könnyebben elintézhető?

Általában nem. De az irodalom világában igen. Voltak a bukarestiek, voltak a kolozsváriak, a vásárhelyiek, és kétségtelenül volt egyfajta versengés köztük. A Korunk próbált mindenek felett lebegni, amolyan „szeressük egymást, gyerekek” alapon. De az „egymásnak nekifeszülés” már A Hét és a Kriterion megalakulása előtt is létezett. Emlékszem, diákkoromban magam sem tudtam hova tenni a bukaresti magyarokat, magyar értelmiségieket. Az embernek állandóan az volt az érzése, hogy ezek tulajdonképpen – hogy történelmi kategóriával éljek – valamilyen „hivatali nemesség” tagjai, ott vannak a minisztériumokban, a központi bizottságnál, részei a hatalomnak. Egyfajta mandarinok, akiket tudásuk és lojalitásuk okán választott a Nagy Káderfőnök. Szerintem nem véletlenül alakult ki bennem diákkoromban ez a gyanakvás a bukarestiekkel szemben. Csakis a kolozsvári, vásárhelyi kulturális köztudat termelhette ki, mert egyébként honnan ébredt volna fel bennem?! A bukaresti magyarságnak a szerkezete teljesen megváltozott a második világháború után. A két világháború között azt tartották a román fővárosról, hogy a második legnagyobb magyar város, de az a magyarság rendkívül egysíkú volt: munkások, cselédek, iparosok, két-három mérnök, pap, egy-két orvos élt itt ideig-óráig, most pedig itt volt a teljes piramis, a hatalomtól a kétkezi munkásig mindenki. A legdöbbenetesebb dolog számomra a rádiósként eltöltött éveim alatt derült ki: minden kutatóintézetben nem egy, hanem egész csoportnyi magyart találtam! Minden vállalatnál, minden intézményben, minden minisztériumban találtam interjúalanyt! Az is igaz, hogy ezeknek az embereknek az idekerülése nagy részben „pártvonalon” történt, még akkor is, ha a meghívás szakmai volt. Szükség volt jó szakemberekre, s nem tétováztak, hozták őket Erdélyből. Inkább töltsenek be magas pozíciót a fővárosban, mint közepest Erdélyben. Sokkal nagyobb volt a szakmai felfutási lehetőség Bukarestben, Craiován, mint Kolozsváron vagy Vásárhelyen. A bukaresti magyarság nem úgy működött, mint egy szerves vidéki kisvárosban. Itt úgy léteztek többé-kevésbé magyar világok, hogy semmi közük nem volt egymáshoz. Két gyenge találkozási pont volt: a Petőfi Ház és a magyar iskola. Az egyház nem, mert oda értelmiségiek nem nagyon jártak.

Nem mertek, vagy hitbeli gondok miatt?

Is-is. Olyan értelemben, hogy hol ezért, hol azért. A református munkások vígan mentek a Calvineumba, a katolikusok a Baratiába jártak, de ezek nem voltak igazi fórumok. A Petőfi Ház pedig hol igen, hol nem. Egy kicsit megpezsdült ugyan ’65 után, de aztán a nyolcvanas években inkább nem ment el oda az ember, hogy ne bosszankodjon.

A nyolcvanas években már  tévé sem nagyon volt.

A tévéadást drasztikusan lecsökkentette Ceauşescu, de utána az emberek feltalálták magukat, s jöttek a bolgár antennák. Huszár egész bemondói szövegeket szavalt bolgárul, főleg sportból, mert többnyire azt néztük. Én most sem nézem gyakran a tévét, nem vagyok s nem is voltam „normális” tévéző még tévés koromban sem. Egy darabig tévéztem ötletek, kameramozgatás, vágás miatt, főleg a technikai trükköket figyeltem. Az igazság az, hogy átmeneti megoldásként a rádiót sokkal jobban szerettem. A technikai felhajtás a tévénél sokkal nagyobb volt, mint maga az eredmény.

Hogy került a rádiótól A Héthez?

A földrengés miatt. Azaz nem éppen ezért, mert már azelőtt munkatárskodtam. ’76-ban, amikor Huszár Vilmos áttelepült Magyarországra, s az ő helye üresen maradt, filozófia szakos volt, jó barátok voltunk, s ő egyengette az utam, hogy kerüljek a helyére, mert szükség volt filozófiai-szociológiai szakszerkesztőre, mivel Dankanits történész, Ágoston Hugó pedig fizikus volt. De aztán Dalit vették fel. Dali Sándor érdekes figurája volt a magyar sajtónak, ő a KISz vagy a pionír bizottságtól került a sajtóba, de nagyon jó szervező volt. Az ő idejében nagyon feldobódott az Ifjúmunkás. A ’68-as megyésítéskor a Megyei Tükörhöz került, de bukott, amikor Király Károlyt leváltották a megyei titkári funkcióból. Akkor Huszár szavajárásával élve muszáj volt felvenni, mert odatették „zászlótartónak”. Vagyis ő volt a zászlókért felelős aktivista. Ez apróság, de jellemző a korra. Egyébként jó kolléga volt. ’77-ben a földrengésben meghalt az igazán tág látókörű Dankanits Ádám, s akkor szinte futólépésben kerültem A Héthez. Ezt tekintem a legérdekesebb periódusomnak, mert A Hét lehetővé tette, hogy végigvihessek egy bizonyos programot, elképzelést. A Hét úgy volt csoportmunka, hogy egyének munkakedvére, ötleteire épült. Itt mindenki azzal foglalkozhatott, amivel akart, s összeállt egy olyan kép, amit szerintem se azelőtt, se azután egyetlen hetilap sem valósított meg Erdélyben.

Abban a periódusban, amikor a laphoz került, elkezdődtek a megszorítások...

Igen is, meg nem is. Olyan értelemben, hogy a megszorítások nem működtek egyformán minden területen. Nemzetiségi vonalon volt egyfajta szigorítás. Különösen akkor, amikor ’77-ben megjelent Illyés Gyulának egy nagyon nagy port felvert esszéje, amelyben erdélyi kulturális apartheidról beszélt. A korábbi, 1968-ban kezdődött nyilvános nemzetiségi kulturális diskurzus valamelyest halványult, de érdekes módon ez után a fordulat után engedélyezték a TETT megjelentetését. Nem lehetett „magyarkodni”, de lehetett tudományoskodni, ismeretterjesztést művelni. Állítólag Huszár az ateista propaganda erősítése címén szerezte meg az engedélyt a melléklet kiadására. Ennek ugyan semmi köze nem volt az ateista propagandához, azonban a tudományos ismeretterjesztést így is lehetett értelmezni. Így aztán került rá pénz, papír – állás nem, mert ezt a tudományos rovat szerkesztette. Voltak olvasók, akik nem is tudták, hogy A Héthez tartozik. Olyan tudásanyagot lehetett belecsempészni, amely szinkronban volt ha nem mindig az európai, de legalább a magyarországi tudással. Talán nem is kell utólag szoronganunk amiatt, hogy az adott lehetőségeket nem használtuk ki. Persze, a nyolcvanas években a helyzet állandóan rosszabbodott, de nem hirtelen. Gyakran szigorítottak, aztán megfeledkeztek a saját parancsaikról. Amikor az embernek az volt az érzése, mintha kissé fellélegeznénk, akkor megint csavartak egyet a présen. 1971-től periodikusan jöttek Ceauşescu ilyen-olyan „történelmi jelentőségű tézisei”, s aztán ezt úgy forgatták-tették-vették, hogy azért két-három hónap után csaknem minden visszaállt a régi kerékvágásba. Ez volt az érdekessége a Ceauşescu-rendszernek, hogy nagy, durva lépésekre szánták el magukat, s aztán az apparátus lassan eltompította az ukáz élét. Állandóan készítették a nagy „ideológiai” munkaterveket, majd beérték a terv felküldetésével. De mindez a hetilapokban nem érvényesült annyira, amennyire szerették volna. A napilapoknál viszont valóban nem lehetett tréfálni, s ott olyan emberek is voltak az élen, akik egy az egyben végrehajtottak minden utasítást. A kulturális lapoknál inkább azt nézték, hogyan lehet kibújni ezek alól.

A Hétnél hogy sikerült ez?

Egyrészt azzal, hogy az első oldalon az ember „letette a garast”. Időnként erre magát a főszerkesztőt vagy a helyettesét kérték fel, akik megpróbálták valamilyen emberi hangon, normálisan eladni azt az árut. Keserves volt, az biztos. Nemcsak a magyaroknál, hanem a románoknál is így volt. Láttuk például a România Literară kínlódását, hogy megtarthassa színvonalát. Másrészt jellemző volt az idézetekkel való játék. Egy jól látható felső sarokba odatettek egy nagy Ceauşescu-idézetet, s alatta ment a „civil” szöveg. Általában az első és a harmadik oldal volt ilyen, menős címekkel és gyakran a tartalomnak is olyannak kellett lennie. Az utolsó oldalon megint feléledt az ideológiai éberség, ugyanis a cenzorok kiterítették az egész lapot, s csak az első és az utolsó oldal látszott. A pártfőnök vagy a felesége születésnapjakor, vagy egy-egy pártkongresszus, országos konferencia alkalmával gyakran olvashatatlan volt az egész lap. Ha a konferencia mezőgazdasági volt, akkor nem kellett nagyon kapkodjunk, de ha kulturális vagy ideológiai volt, akkor megnehezítette a dolgunkat. Vagy pedig nagyon sok helyre odatettük főcímként, hogy „Megéneklünk Románia fesztivál”, s alatta írtunk majdnem bármit. Az én tudós-interjúimban azért nem szerepelt idézet, hivatkozás a „nagyfőnökre” vagy feleségére, mert ott volt egy keretben, a sarokban az idézet.

Hogyan működött az öncenzúra?

Először is minden embernek van öncenzúrája, társadalmi rendszertől függetlenül. Ha ma tabutémákról beszélünk, akkor ma is van öncenzúra. Az öncenzúrának mint „intézménynek” a léte akkor merült fel először, amikor ’77-ben megszüntették a hivatalos cenzúrát. Addig létezett a Sajtóigazgatóság, a Direcţia Presei, s az alkalmazottainak voltak „recepteskönyveik”, utasítások, állandóan újabbak és újabbak, az ideológiaiaktól a katonaiakig. Olyan is volt, hogy egy riportból kivették azt, hogy nem tudom milyen faluban van egy híd. Katonailag stratégiai híd volt, s nehogy az ellenség megtudja… Az ideológiaiak sokkal rázósabbak voltak. Léteztek nem kedvelt nevek, művek, eszmények, nem feltétlenül politikai, hanem esztétikai vagy szociológiai, vagy más jellegű dolgok. Egyfajta túlélési stratégiának is lehet nevezni. Az öncenzúra ’77-ben azt jelentette, hogy a párt megkövetelte, mi cenzúrázzuk önmagunkat, mert a hivatal eltűnt. Ez a riadalom egy-két hónapig tartott, közben a megszűnt cenzúra embereinek egy részét bevitték különböző intézményekbe, a Műve-lődési Tanácsba, vagy a központi bizottság sajtóosztályára, s akkor többé nem az történt, hogy a cenzor kiment a szerkesztőségekbe, hanem fel kellett küldeni a kefelenyomatokat a kultúrtanácshoz és a központi bizottsághoz, ahol aztán rendesen megcenzúrázták. Öncenzúra persze mindig is volt, mert az ember javasolt valamit, de azon is elgondolkodott, hogy vajon mit mond erre a cenzúra. Nem igaz az, hogy addig önfeledten irogattuk a cikkeket, s jött egy fölöttes én, s az lecsapott ránk! Nem. Átigazolták, átkeresztelték a sajtóellenőrzés rendszerében működő embereket. Megspóroltak egy csomó fizetést, ez hozzátartozott ahhoz a tervhez, ami már a hetvenes évek elején indult: az apparátus visszafogása. Mind több és több feladatot adtak egyre kevesebb embernek. Ha valaki megnézi, hogy A Hétnél hányan voltak az induláskor és hányan 1989 decemberében, láthatja: a fele maradt meg. Nem egyébért, csak levágtak bizonyos állásokat a keretből. Az elején volt adminisztrátor, két gépírónő, dokumentátor, minden volt, a rovatok is nagyon izmosak voltak. Visszatérve az öncenzúrára azt mondanám, hogy a sajtóélet tulajdonképpen egyfajta tapogatózás volt, hogy hol, mivel lehet kijátszani a rendszert. Például észrevettem, hogy a szociológiát nem tiltják, de idegesek tőle. Viszont ha azt mondtam, hogy antropológia vagy társadalomkutatás, egy szót nem szóltak, még arra sem, hogy társadalomkritika. A cenzorok egyfajta ütközők voltak a párt és miközöttünk. Ha a cenzor úgy érezte, hogy nem üti meg a bokáját, akkor nem szólt bele. Ilyen szempontból érdekes cenzor volt Pezderka és Fülesi. Csak akkor álltak a sarkukra, amikor világos volt, hogy saját állásukat sodorják veszélybe, ha engednek a szerkesztőnek. Mert a kéziratot nemcsak ők olvasták a kultúrtanácsnál, hanem a központi bizottság sajtóosztályának magyar aktivistái is. A cenzornak nem az volt a gondja, hogy átmentse a kéziratot, hanem hogy ne üsse meg a bokáját. Távolról sem igazságról vagy elvhűségről volt szó. A tapogatózás eredményeképp olyan témákat sikerült bevinnem, amelyek román lapnál elvéreztek. Pontosan azért, mert például a Contemporanulban a téma volt a fontos, s nem az, hogy Popescu vagy Ionescu írta meg. Ha magyar lapban ugyanazt mondja el Popescu, az már egészen más a cenzor szempontjából, mert azt nézi, hogy ki írta, s nem azt, hogy mi van benne. Éppen ezért úgy vélem, hogy a szocializmusbeli nemzetiségi kulturális élet történetének a megírása nem is olyan könnyű feladat.

Amikor elkészített egy interjút, akkor ön cenzúrázott? Ha az interjúalany mondott valami olyasmit, amiről leírva, utólag kiderülhetett, hogy probléma lehet belőle...

Nemcsak a szerkesztő cenzúrázta önmagát, hanem az alany is. Sőt az alany még inkább. Az is előfordult, hogy én kellett meggyőzzek egy fizikust, hogy ne töröljünk egy érdekes fejtegetést a beszélgetésből, mert igaz ugyan, hogy ilyesmit nem tűrnek meg egy napilapnál, de nálunk nem okoz botrányt. Előfordult olyan letiltás, amire nem is számítottam, hogy „erről a témáról nem kell beszélni”. De ez ritkán fordult elő. Nehezen lehetett kivédeni az úgynevezett áthallásokat. Soha nem tudtuk, mire lehetett olyankor számítani. Amikor beterveztük Farkas János és Tamás Pál nagyon kritikus nyilatkozatát a magyar tudománypolitikáról, attól tartottam, hogy az áthallás miatt kiemelik az egészet. Nos, egy sort sem húztak belőle. Viszont teljes egészében és ellentmondást nem tűrően kidobtak egy fordítást Hitler irodalom- és  művészetpolitikájáról. ’81-től ’89-ig még jobban szigorodott a cenzúra, de nem a tudományos rovatban. Több ilyen úgynevezett musz-cikket, vagyis muszáj-cikket kellett írni. Nagyon gyakoriak voltak az álesemények, egyre-másra szervezték a konferenciákat, az országos tanácskozásokat, s mindent felborítottak. De azért két „nagymenet” között lehetett olvasható lapot készíteni. Közvetlenül a fordulat után Kapcsolat, környezet, közösség címmel a csíkszeredai Kommunikációs Antropológiai Munkacsoportnak egy nagy kötete jelent meg a lapban és a mellékletben közölt írásaiból. Egy szót, egy vesszőt nem módosítottak a szövegekben. Ha valaki azt mondja, hogy ’89 előtt nem lehetett élni, akkor bizonyára igaza van. De ha valaki beleszületett ebbe a világba, megtanulhatta az értelmes munka lehetőségét. Voltak dolgok, amelyekről nem lehetett semmit írni, de nem igaz, hogy nem lehetett semmit csinálni. Persze ha valaki megunta ezt az egész életmódot – mert az biztos, hogy nem volt normális életmód –, végül is elmehetett. De nagyon igaza volt annak a kutatóintézeti mérnökigazgatónak, aki azt mondta: én értem a fiatal munkatársaimat, hogy nincs elég információ, nem jutnak hozzá sok mindenhez, de ha mindent elolvastak volna, ami szükséges számukra, s ami az intézetben elérhető, akkor sokkal színvonalasabb munkákat tennének le az asztalra.

Nem érkezett el a fordulat előtti kultúratörténet megírásának ideje?

Ez még hosszú kutatások eredménye lesz. Az anyaggyűjtést el kell kezdeni, résztanulmányokat kell készíteni, de még nem érkezett el a szintézis ideje. Ilyen esettanulmányok, elemzések már születtek, de még túl közel vagyunk a vizsgált periódushoz ahhoz, hogy ezt higgadtan nézzük.

Óhatatlanul kellett kompromisszumot kötni. Meddig lehetett elmenni, mi volt az a határ, amíg el lehetett menni bizonyos kompromisszumok megtételében, illetve Ön írt-e olyasmit, amire most nem szívesen gondol?

Nem szívesen gondolok a szakmailag gyenge riportokra, cikkekre, amatőr szerkesztési megoldásokra. Ezeken kívül voltak olyan keserves helyzetek, amikor nem találtam külső munkatársat valamilyen kampány-témához, s akkor magam kellett hogy megírjam. Volt három-négy ilyen esetem. Voltak olyanok, akik kis lírai gyöngyszemet produkáltak, s abban rejtették el a pártos mondanivalót… Értelmetlennek tekintettem ezt az erőfeszítést, ami ráadásul még manipulációnak is tekinthető. De hát ki olvasta ezeket a produkciókat? Én azt mondtam, hogy olvashatatlan szöveget kell írni. Mert az olvasónak nem árt, az apparátusnak megfelel. Itt is az a helyzet merült fel, hogy ha neked azt mondják, enélkül nem jelenhet meg a lap, akkor mit teszel? Ha felelősséget éreztél a lap iránt, s nem voltál önző, akkor megírtad azt a förmedvényt. Utólag lehet ezen filozofálni, persze hogy nem írnám le most, de akkor, ha szerettem a lapot, márpedig A Hetet szerettem, akkor nem volt mit tenni – Előrés szóhasználattal élve –, le kellett tenni a garast. De A Hétnél többé-kevésbé jó hangulat volt, szemben a rádióval vagy a tévével, nagyon is szerkesztő-centrikus volt a munka. Huszár is, de még Lázár Edit is megbízott bennünk, hagyták, hogy tegyük a dolgunkat. A televízió sokkal centralizáltabb volt, Bodor nem volt bizalmatlan, de mindent akart tudni, mindenben részt akart venni. Ez alkati dolog. Nekem igazi vezető beosztásom nem volt soha a sajtóban, mert az, hogy az utolsó egy-két évben szerkesztőségi felelős titkár voltam, pártszempontból nem jelentett semmit. Szerencsére olyan emberekkel dolgoztam, akik megbíztak bennem, és a kezdeményezéseimet nem fogták vissza. Időnként Huszárnak voltak félelmei, hogy „János bácsi” ezt vagy azt megérti-e vagy sem a tudományos cikkekből. Tehát visszakanyarodva a kérdéshez, semmit sem bánok. Az az érzésem, hogy a lehetőségeket kihasználtam. Azt az információt, újdonságot, amit be lehetett hozni A Hétbe, a munkatársaimmal behoztam. Akkor kezdtem el az élettörténetek gyűjtését, ezeknek most nagy kifutási lehetőségük van. Az embernek nemcsak akkor kell dolgoznia, amikor lehetősége van közölni, hanem akkor is, amikor van ideje, van témája. Akkor nagyon sokan dolgoztak így. A csíkszeredai csoportnak sem volt nagyobb kifutási területe, mint amit A Hét és a TETT nyújtott, sokkal többet közölhettek volna a Kriterionnál, ott viszont visszafogták őket, pontosan azért, mert az írásaikban a romániai magyar kulturális élet kritikáját is megpendítették, amit ugyancsak nem szeretett az elit. És erről ma sem illik beszélni, legfennebb az ötvenes évekről.

Volt valamilyen kapcsolattartás a szociológus kollégákkal?

A szociológia 1974-től lassan-lassan ment lefelé. Olyannyira, hogy a nyolcvanas években gyakorlatilag alig lehetett szociológiát művelni, mert a legbanálisabb kutatáshoz készített kérdőívet is ellenőrizte a párt. A szociológia azonban nem csak a kérdőívről szól. Akiben volt kutatási ambíció, fantázia, a szociológiában, antropológiában lehetett egyszemélyes intézményt is működtetni. Nekem ’85-ben jelent meg kötetben az első írásom románul a szóbeli történelemről, ezzel párhuzamosan Aradi Jocóval írtunk a Korunkba ugyanerről egy cikket, amivel – ma azt mondanánk – a kvalitatív módszerre támaszkodó szociológiát segítettük. Mi abból indultunk ki, hogy olyan témákat dolgozunk fel, amelyeknek nincsenek látványos és közvetlen ideológiai implikációi. Nem lehetett a pártfőnök idézése nélkül, akkor inkább nem beszéltünk róla. A kulturális antropológiával viszont nem volt gond. A Hétben rengeteg vitát provokáltunk a tudományos oldalakon és nem csupán ott. Nem emlékszem, hogy A Hét későbbi bukaresti periódusában, ’93-tól lettek volna izgalmas viták. A régi A Hét, még a nyolcvanas években is benne volt a valóságban, sokkal jobban, mint az Előre. Az Előrének volt egy érdekes vetülete, amiről nem beszél senki. Óriási álláskerete volt, s ha egy íróval baj volt, egyik vagy másik laptól kidobták, akkor az Előréhez felvették. Egy időben ott volt a fél Írószövetség: Huszár, Bodor, Szász, Lászlóffy, Bajor Andor, Marosi Barna és még sokan mások. Ezért van az, hogy senki se kárhoztatja Szilágyi Dezsőt, minden ágyúval Hajdu Győzőre koncentrálnak.

Milyen volt Bukarest kutatásai éveiben?

Bukarest egészen elviselhető világ volt a hetvenes évek elején. De az rettenetes volt, amikor elkezdték bontani, törni, zúzni. Voltak hetek, főként nyáron, amikor alig lehetett lélegezni a por, a bontások miatt. Rendkívül rossz hangulat volt a fűtés-, az élelmiszergondok miatt is. De nekem akkor örömet szerzett a munkám. Két műszakom volt: délelőtt A Hét, délután Bukarest. Persze volt erdélyi szóbeli-történeti projektem is, az anyagok megvannak, csak egyszerre nem lehet mindennel foglalkozni. Nem érzem, hogy haszontalanul töltöttem volna az időmet. Egyetlen dolgot sajnálok, s azt hiszem, mindenki az én korosztályomból: hogy nem volt lehetőségem utazni. Nem tiltottak le, de amikor megpróbáltam, mindig azt mondták, hogy nem most. „Nu e momentul.” Ebből az ember vagy azt a következtetést vonta le, hogy kivándorol, vagy azt mondta, még azért sem megy el, s talált magának valami játékot. A Hét nemcsak azt jelentette, hogy csináltunk egy lapot, hanem azt is, hogy egy csomó embert mozgásban tartottunk, feladatot adtunk, a nyolcvanas években is jöttek fiatalok, akik megtanultak cikket írni. Nem vezércikket, hanem jó cikket. Ez nem semmi! Bárki bármit mond, a szocializmust nem úgy kell kezelni, mint egy lázálmot, amit el kell felejteni, zárójelbe kell tenni, át kell ugrani, hanem meg kell emészteni. Mert ha ilyen gyötrelmes volt az az átmenet, és még mindig az, pontosan azért van, mert a szocializmust még nem sikerült megemészteni, megérteni.