Az írói népszerűséget az eladott kötetek számán szokás mérni. (Korábban, amikor még nem igazán volt könyvpiac, elfogadható fokmérő a tananyagba bekerülés, az iskolai jelenlét lehetett.) Persze van, aki lenézi a népszerűséget, a többség azonban – bizonyára a szakmán belül is – áhítozik rá, vagy éppenséggel hajszolná. Napjaink kérdése, hogyan kell elindulni ezen az úton, hogyan válhatunk valóban sikeressé, az olvasói érdeklődés felkeltésével, a figyelem középpontjába kerüléssel. A média nagyhatalommá válásának új századában.

Két példa, két – egymástól távoli – írói pálya. Az összekapcsolást, rákérdezésünk időszerűségét egy évforduló, illetve egy műfaj hihetetlen nyomulása adja. A „műfaj”: a televízió. A két író: a kilencvenéves Méhes György és a még „csak” az ötvenhatodiknál tartó Mircea Dinescu. Budapest és Bukarest fesztávolságában – kolozsvári nézőpontból.

Méhes

„– Kolozsvár?… Mi hasznom lenne a hurcolkodásból?

– Kolozsvár nagy város, és lesz még nagyobb is.”

A Kolozsvári milliomosok című Méhes-regény első fejezetében a bőrnagykereskedő Mendel Soma győzködi a tímármester Keller Frigyest, hogy Szászrégenből költözzön át a Szamos-partra, itt próbáljon szerencsét. A jó évszázaddal ezelőtt indult történet a Kelet-Közép-Európában hírnevet szerző kolozsvári bőr- és cipőgyárban folytatódott. (Más kérdés, hogy mivé lett, hogyan sorvadt el e nagyüzem a kései „szocializmus” az 1990 óta tartó átmenet éveiben.)

Kolozsvár még nem volt igazán nagy város (mármint európai viszonylatban), amikor a székelyudvarhelyi születésű Nagy Elek a Református Kollégiumban (1933-ban) leérettségizett, majd elvégezte itt a jogot, hogy aztán újságírói pályára lépjen – és innen életútja az irodalomhoz vezessen. Írói neve is egyértelműen ide köti, hiszen az új nevet adó ősök, a Méhesek Kolozsvár művelődéstörténetének jeles munkásai voltak, mi több, a Református Kollégiumhoz kötődtek, híres, Göttingenben, Utrechtben, Bécsben, Heidelbergben tanult tanárokként. Az egykori Méhes Györgyről (1746–1809) azt írja az Életrajzi lexikon, hogy a kanti filozófiát tükröző főiskolai tankönyveinek kézirata a kolozsvári Református Kollégium könyvtárába került; fia, Sámuel pedig (1785–1852), a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, nyomda- és laptulajdonos is volt, szerkesztette az Erdélyi Híradót és a Nemzeti Társalkodót, sőt küldött volt 1848-ban a pesti országgyűlésben.

Kortársunk, Méhes György sok száz vagy inkább több ezer tételt felölelő bibliográfiájában (amely a Bizalmas jelentés egy életműről című monográfiát támasztja alá), néhány színikritika után, időrendileg az egyik legkorábbi, a Keleti Újságban 1939-ben megjelent cikk a Református Kollégium könyvtárában található régi kincseket mutatja be. A gyermekekhez szóló írások, mesék főként a Napsugárhoz kapcsolódnak (1957-től), de már az ötvenes évek elejétől olvashatók Méhes ifjúsági regényei. Valamivel korábbi az első színpadra szánt Méhes-mű, az első színházi siker pedig, ugyancsak Kolozsvárt, éppen negyvenéves: a 33 névtelen levél. Későbbiek a „felnőtt” regények, az Orsolya (1977), a Bizalmas jelentés egy fiatalemberről (1982), a Kolozsvári milliomosok (1997). Az újrakiadások pedig – kolozsvári és budapesti jelzettel – sokasodnak; a kiváló reklámmal dolgozó pesti Ulpius-ház vállalta fel a Méhes-könyveket.

Sikeres, népszerű író tehát Méhes György? Bizonyára az. (Egyebek közt mint az ifjúság barátja, színházjárók régi kedvence.) De valóban népszerű, igazán ismert akkor lehet, ha a televízió „nyúl a hóna alá”, vagyis művei a képernyőre kerülnek. Mondják, most folynak a tárgyalások a Kolozsvári milliomosok megfilmesítéséről, a Duna Televízió pedig folytatásokban, teleregényként mutatná be nézőinek az egykori bajor–szászrégeni–kolozsvári Kellerek történetét. Akkor pedig az ős Méhes György és Méhes Sámuel neve végképp elhalványul az íróutód hírnevéhez képest.

Dinescu

Róla a román tévéadók nézője (a romániai magyar is) már régóta tud. Egészen pontosan 1989. december 22. óta, amikor a déli órákban a bukaresti (akkor még egyetlen) adón, a híressé vált „rendszerváltó” képen más forradalmárokkal és odacsapódott különféle személyek társaságában feltűnt, egyszerű pulóverében. Sűrűn azóta láthatjuk őt – most már felgombolt nyakú ingeiben, bőrdzsekiben –, amióta a kereskedelmi tévék előtérbe kerültek, és műsoruk fontos részének tekintik (a közönségigény legkülönbözőbb formájú kiszolgálása mellett – vagy azzal összefüggésben) a politikai talk-show-kat.

Mircea Dinescu már a diktatúra éveiben sem csupán ellenállóként, hanem eredeti hangú költőként szerzett nevet magának. 1990-ben senkit sem lepett meg, hogy ő lett az újjászerveződő Romániai Írók Szövetsége elnöke. A költészettel azonban már nemigen elégedik meg. 1991-ben ő alapította Bukarestben – tehetséges ifjú újságírókkal társulva – az Academia Caţavencut, a kezdetben kitűnő szatirikus hetilapot, később (nem adva fel az iróniát) Plai cu boi címmel indított egy képeslapot, amolyan (balkáni) ellen-Playboyt, mostanában pedig az egyik bukaresti napilapban (Gândul) írja kitartóan, nem kevesebb gúnnyal, publicisztikai jegyzeteit.

A regáti Sloboziától tehát nagy utat tett meg a valamikori beosztott irodalmi szerkesztő a Herder-díjig (1999), illetve közvélemény-alakító új műfajaiig. Persze nehéz lemérni, hogy a főként éjszakai talk-show-kat hányan hallgatják, és hogy kik értik igazán Dinescu provincializmust, dölyfös hatalmat és buta nacionalizmust nem kímélő írásainak szójátékokban bővelkedő stílusát, metsző humorát. Mindenesetre feltételezhetjük, hogy értelmiségi közönsége ma jóval kiterjedtebb, mint amekkora a mai versolvasók száma.

Egyetlen szövegpéldaként idézzünk Mircea Dinescu Esti mese Teoctistnak című írásából (a Szentségekből bukásra címmel magyar nyelvre fordított, a csíkszeredai Pallas-Akadémia által 2005-ben kiadott kötetből). Az ortodox érseket abból az alkalomból szólítja meg Dinescu, hogy a szektához átpártolt cigányokat a falu pópája kiátkozta; az ottani új helyzetet „meséli el” az író a jeles főpapnak, a következőképpen: „Attól a perctől kezdve nyugodtan alhattak éjszaka a falu tyúkjai, a kukoricaszemek sem telepedtek tova kocsányukról időnap előtt, a tolvajlást pedig mint hagyományos szokást ettől kezdve kizárólag Burebista utódai, pópánk hívei gyakorolták.”

Ennek a vidéki világnak jó néhány képsorát is láthattuk különböző tévéadókon, Dinescu kommentárjaitól kísérten; azt az „antipolitikát”, amelyet helyszíni tudósításaiban következetesen képvisel. Uralkodó Dinescu-élményünk azonban a hevesen gesztikuláló, a beszélgető partner szavába vágó közéleti ember, aki semmilyen körülmények közt nem hagyja magát manipulálni.

És ezt a – pozitív – élményt egyértelműen a tévének köszönhetjük.