Vida Gábor: Fakusz három magányossága

„…az a szakmája, hivatása, mestersége, hogy álmokat, képzelgéseket komolyan vegyen, mert az emberek, akik ügyes-bajos dolgaikkal megkeresik majd, erre vágynak: hogy valaki egyszer, legalább egy beszélgetés erejéig vegye komolyan, amit mondanak, azután mehessenek tovább, immár komolyan véve, meghallgatva, egyedül és üresen, mint addig”, olvashatjuk Vida Gábor Fakusz három magányossága című könyvének első bekezdésében. És ezzel talán el is mondta a három történetet: mintha három pszichológiai esetről, komolyan vett történetről lenne szó, amelyben elmosódik a határ a valóság, álom és képzelgés között, és amely közben és után Fakusz ugyanolyan magányos és üres, mint előtte. Ezek a történetek, melyek által önmagát keresi, önmagát írja, az irodalmi hagyományból építkeznek. Három különböző történet, különböző szereplőkkel, stílussal, különböző műfajokra rájátszva, mindig másképp, de ugyanazt a végkövetkeztetést levonva. Megidézi a tömegirodalmi műfajokat, a magyar és a világirodalom jelentős alakjait, műveit, a Bibliát, különböző elváráshorizontokat mozgatva meg ezáltal.

Az első történet diákjainak világa mintha átmenetet képezne a Rezervátumban megjelenő egyetemisták mítoszteremtő tenni akarása, identitásteremtése és a másik két kisregény Fakuszának semmittevése, életuntsága, egzisztenciális magánya között. A cím a beszélő névvel (Angelika) sejtelmességet (ritka név), földöntúlit sugall, ugyanakkor a gyermekkor angyalváró hitvilágát is felidézi. A furcsa, titokzatos szereplők által behálózott történet egyszerre anti-detektívregény, anti-kísértettörténet és anti-szerelmesregény. A regény átveszi a tömegirodalom műfajainak elemeit, de kijátssza, újraírja azokat; felkelti az olvasó elvárását, majd kielégítetlenül hagyja azokat. A klasszikus krimi és kísértettörténet sajátosságai (cselekményközpontúság, konstruáltság, a befejezés központi szerepe) csak látszólag, a szerelmek pedig csak lehetőségként, vágyként jelennek meg. A regény nem a feltett, az olvasóban kiváltott kérdésekre ad választ. Nem tudjuk meg, hogy ki volt a gyilkos, a kísértet sem lepleződik le valójában, nem kapunk végső, logikus magyarázatot, a detektív nem hívja össze a végén a szereplőket, és nem rekonstruálja az eseményeket, és a cigányasszony félrevezető jóslatával ellentétben a szerelem sem teljesedik be, egyik nővel sem. Fakusz nem illik bele a detektív, a kísértetleleplező, a hősszerelmes tipizált kategóriáiba, csak betölti ezeket a szerepeket, mert ezeket adta neki a „történet”. Valójában nem ő cselekszik, hanem az események történnek vele, a problémák keresik meg őt, miközben ő gondolkodik, reflektál rájuk. Nyomozása a könyvtárban kezdődik, ez a nyomozás és az olvasás nyílt összekapcsolását jelenti, utalva arra, hogy az ő nyomozása olyan, mint az olvasás művelete: csendben, ráfigyeléssel várni, hogy megszólaljon a mű, hogy az egyértelmű válaszok hiányában, saját asszociációink révén, vágyaink kivetítése által kapjunk kérdéseinkre választ. Ezzel magyarázható a valóság, képzelet és álom összemosódása. A regény tehát Fakusz nézőpontjának, érzéseinek, gondolatainak kivetítésévé válik, a történet, a végkifejlet elveszíti jelentőségét. A lányokat is a történet adja, nem alakul ki igazi szerelmi három- vagy négyszög, mert nem alakul ki igazi kapcsolat sem, csak annak a lehetősége, vágya (ez vetítődik ki a jóslatra, ami kijátssza a klasszikus történetre számító olvasó elvárásait). Valójában nem is választhat közülük, mert nem egyet szeret, hanem a hármukból kialakuló Nőt. Egyikük sem válik a szerelmes történetek Igazijává, a viszony nem teszi egyedivé őket, nem kísérik el Fakuszt további útján. Az első könyvben nagyon hangsúlyosan ki van emelve Fakusz pszichológus volta: figyelmeztetés, hogy ő nem detektív, és nem hősszerelmes. Erőteljesen jellemzi a kívülmaradás, a közöny (kívülről érkezik, és nincs elkötelezve valamelyik oldalon, valaki mellett), a magányosság, a passzív várakozás (a tisztánlátás várása). Fel-fellobbanó lelkesedése, kutatókedve, aktivitása nagyon rövid idejű, és csak az események intenzitása váltja ki belőle. A következő két kisregényben ez másként alakul.

A második kisregény (Fakusz és az almásderes) a városból való kivonulás története, a jézusi, robinsoni, Tímár Mihály-i, ábeli magány választása. A regény mindenik párhuzamra rájátszik, de egyiket sem igenli teljesen. Kivonulása értelmezhető istenkeresésnek is, erre utalhat a ló – szent állat – keresése, megszelídítése. Ez az istenkeresés nem tudatos és nem sikeres. A ló keresése viszont tudatos volt: ennek a hiánya indította el útján, az ez utáni állandó vágy eredményezte az álmot és következményként a „valóságot”. Robinson intertextuálisan is megjelenik, de a két helyzet nem teljesen ugyanolyan, hiszen Fakusz magánya megválasztott létforma. Megtalálja ugyan magánya társát, Mónyi/Almát (cigánylány egy cigánytáborból, ami bizonyos egzotikumot jelent, mint Péntek bennszülött néger volta), akit ő nevez el (mint Robinson Pénteket), de az a történet végén elhagyja őt. Jókai hősére főleg a nőügyeiből kialakuló kettős élet révén hasonlít. A városi Tímea/Marianne a számára érdektelen problémák (munkahely, karrier, pénz) világát idézi. (Ennek további emblémája a Mama bankkártyája is.) Az erdőben „talált” Noémi/Mónyi/Alma az, akiről a világ nem tud, csak a „szigetlakók”, ezáltal olyan, mintha sajátja volna. A világ, az ember, amelyik egyedül csak az övé. Viszont Tímár Mihállyal ellentétben neki nem sikerül tartós boldogságot elérnie még itt sem. A nők elveszik egymást tőle, mások pedig a megszelídített lovát veszik el. Ábel erdei kunyhós életének oka, célja és lefolyása is más. Fakusz tette a tehetetlenségérzés, idegenségélmény, kiszolgáltatottság-érzés elleni otthonkeresés egy formája. Az otthont, amelyet megtalál, amelyért dolgozik, ami mellé társat kap és értéket, elveszíti: „Nem kell, nem kell semmi, mert semmi sem az enyém.”

A harmadik kisregény tartalmazza a legkevesebb intertextust, irodalmi, kulturális utalást. Mintha több, egymástól független részből állna (benzinkutas események, a cobolyprémes hölgy, a hegymászás). A benzinkutas munka a hétköznapi életbe való beilleszkedésre volt kísérlet, ami (és ezt már az elején sejteti a tulajdonos, amikor végzettsége miatt nem odavalónak tartja) nem sikerül. Sőt ironikus, ahogy éppen a másik végletbe érkezik: egy amerikai akciófilmre emlékeztető, azt parodizáló szituációba kerül. Aztán megjelenik a cobolyprémes hölgy iránti vágy. A vágy tárgyaként Zibellinát jelöli meg, aki végig bizonygatja, hogy neki nincs olyan prémje. De nem is fontos, hogy van-e, és az sem, hogy ki ő valójában, mi az igazi neve. Csak a hiány betöltése fontos, egymásra vetítik vágyaikat, olyannak látják a másikat, amilyennek látni szeretnék, egyfajta belső szükséglet nyomán. Erről a nőről tudunk a legkevesebbet, és talán ő hasonlít leginkább Fakuszra, kielégíthetetlen vágyaiban, magányában, kereső ember voltában. Megsokasodnak a filozofikus fejtegetések, az egzisztenciális otthontalanság érzése uralkodik: „ha nincs már kivonulás, mert sem hova, sem honnan, akkor legalább a vágy: elfelé, máshova vagy sehova, mert a máshol, meg a sehol pontosan olyan, mint az itt”, „mindenütt Isten háta mögött”. És nem megy fel a hegyre, ahol az Isten lakik. A bibliai példákra (Mózesnek a hegyen kinyilatkoztatott törvények, Jézus felmenése a hegyre a tanítványaival) rájátszó jelenetben Fakusz, önmaga és Isten keresésekor nem jut fel a hegyre, de abban a hitben tér vissza, hogy „ott ül az Öreg”. Eldönthetetlen, hogy milyen változást jelent ez Fakusz életében, és hogy jelent-e egyáltalán változást.

Fakusz végigjárja a kultúra különböző rétegeit, ideit. E megkonstruált, hagyományból építkező történetek kitalálása, a képzelet, álom megélése jelentik a közönyből való kilépés lehetőségét. Helyét, élete értelmét keresné, és mint ahogy a gyilkost, ezt is „könyvtárban”, a könyvek között keresi. És nem véletlen, hogy éppen ebben a sorrendben jelennek meg. Az első kisregény a fiatalkort jelképezi (szimbolikusan visszatér diákjainak életkorához), aminek a jellegzetes műfajai által próbálja megtalálni az érdekességet, szépséget az életben. A második az érett kor, amikor irodalmi klasszikusokat olvas, és amelyben keresi megnyugvása, saját otthona helyét. A harmadikban, nem sikerülvén az utolsó kísérlet a társadalomba való beilleszkedésre, a fiatalkori mulatásokba is csak nosztalgikusan és a régi képességeit (ablakos ugrás) elveszítve kerülhet vissza. Az Isten és önmaga végső keresésében merül ki a történet.

Ezek a történetek teremtik meg azt a karaktert, akinek a legjellemzőbb tulajdonsága a magány lett. Bármit mesél is, végső soron mindig a magányról mesél, a történetek véget érnek, a magány nem, mert eleve adott: „ennyi marad az emberből, egy történet félig, és talán nem is baj, hiszen megvan a másik fele is valahol, meg kell hát becsülni a történeteket, egyebünk úgysem igen van”.

*Magvető Kiadó, Bp., 2005.