Etiópiában az MTV, 1978. szeptember 9–22. Elmondja Dunavölgyi Péter

Az etióp forradalom negyedik évfordulóját ünnepeltük 1978 szeptemberében. Etiópiában ekkor már négy éve békétlen, forradalmi állapot van. A régebbi amerikai tévé-berendezéseik már nem üzemeltek, újakat s a régiekhez alkatrészt az amerikaiak nem szállítottak. A szocialista országok szerepleosztása szerint az egyik ország katonát, a másik fegyvert adott. A Magyar Televízió fölajánlása egy háromkamerás, használt közvetítő kocsi volt. Az etióp kormánynak ment a fölajánlás, hogy ez lesz az ajándék, és ezzel közvetíthetik majd a forradalmi évforduló egyhetes eseménysorozatát Addisz Abebában.

Ahogy a nagykönyvben meg van írva, elindul az ügy. Kijelölik a közvetítő kocsit, ami abban az állapotában már nem volt drága, de még használták, nem egy lelakott, kiselejtezett eszközről van szó. A műszakiak fölkészítik, és Berecz Jánosné Ánya átveszi az ügyet további szervezés céljából. Ánya Berecz Jánosnak, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága későbbi titkárának volt a Szovjetunióból származó első felesége. Egy picit lehetett érezni, hogy nem magyar anyanyelvű, de nagyon jól beszélt magyarul. Ő volt a tévé külügyi osztályának a vezetője, ahová a BM-ből került. Mindenki Ányának, vagy Berecz elvtársnőnek hívta. Nehéz volt hozzá bejutni, mindenki félt tőle, szigorú volt, a titkárnője, Ilonka  keresztbefeküdt az ajtaja előtt.

A közvetítő kocsit Ányának 1978. augusztus közepéig el kell juttatnia Etiópiába.

A Német Demokratikus Köztársasággal veszi föl a kapcsolatot, és a szállítást egy NDK teherhajóra szervezi meg. A hajó Rijekából indult, a közvetítő kocsit oda kellett elvinni. És emlékezzünk arra is, hogy a szocialista Jugoszlávia útlevél és valuta szempontjából kapitalistának számított.

Abban az időben ugyanis, amelyikről beszélünk, az állami vállalatoknak, így a Magyar Televíziónak is, devizakeretük volt. A híradónak például egy évre nagyjából száz kapitalista napja volt a hetvenes évek második felében.

Kapitalista valutanap, hogy pontos legyek. A száz kapitalista valutanap pedig nagyon kevés volt. 

A keretet a Magyar Nemzeti Bank kezelte. Amikor megszületett a kiutazást elrendelő kiküldetési rendelvény, bementek vele az MNB-be, kihozták a valutát, el lehetett utazni, utána azonban el kellett számolni a pénzzel. Hozni kellett külföldről a nyugtákat, számlákat, jegyeket.

Úgynevezett osztott napidíj volt akkoriban, ami azt jelenti, hogy egy részét kizárólag szállásra lehetett költeni, egy másik részt a költségekre, s a harmadik volt szabadon felhasználható. Az osztott napidíjat többek között azért vezették be, hogy a kiutazó külkeresek és egyéb állami emberek ne a szállodán takarékoskodjanak, a saját hasznukra. Előfordult, hogy a külföldi partner udvariasságból elindult meglátogatni a kiutazott magyar közembert, és valami olyan városszéli rettenetbe érkezett, hogy hanyatt-homlok elmenekült. Ugrott az üzlet, odalett hazánk presztízse.

A közvetítő kocsit gyorsan kellett volna lejuttatni Rijekába. A gyorsasághoz két sofőr kellett volna, hogy váltásban tudjanak vezetni. Durván úgy kétszer két kapitalista napot kellett volna kettejüknek kifizetni, és egy éjszakára szállást. Sokallta a tévé vezetése a négy kapitalista napot, meg még két emberre a szállásköltséget is.

Ehelyett egy sokkal drágább megoldást választottak a tévé vezetői.

Bérelt a televízió egy trélert a Maspedtől, a Magyar Teherfuvarozási és Szállítási Vállalattól. Fölrakták a közvetítő kocsit, és a tréler elindult az Adria partjai felé. Csak egy baj volt, hogy a tréler lerobbant. Az NDK hajónak meg indulnia kellett a rijekai kikötőből, mert Etiópiában már nagyon várták a fegyvert, amit szállított. Ebben az időben zajlott a mozambiki–etiópiai háború, kellett a fegyver, mint egy falat kenyér. Elment a hajó, a közvetítő kocsi itt maradt.

Ekkor jöttem én képbe.

A közvetítő kocsit ugyanis fölrakták egy panamai zászló alatt hajózó teherszállítóra, ami el is indult vele Afrika partjai felé, majd nyomtalanul eltűnt. A közvetítő kocsi sehol. Senkit nem lehet utolérni. A telefonokat nem veszik föl, a telexekre nem jön válasz, a hajótulajdonos bejegyzett címén senki.

Hetvenötig én belpolitikai riportokat gyártottam a TV Híradónál. Abban az évben Horváth J. Ferenc – (a TV Híradó főszerkesztő helyettese volt, hozzá tartozott a külpolitikai rovat) – javaslatára Matúz Józsefné elfogadta, hogy létrehozzák a híradó külpolitikai gyártását, mert akkor már volt olyan mennyiségű külföldi forgatás, ami ezt indokolttá tette. Így lettem én az egyszemélyes külföldi gyártási apparátus, én foglalkoztam a külföldi forgatásokkal.

Nagy Richárd volt a Magyar Televízió elnöke. 1978 júliusának utolsó, vagy augusztusának első napjaiban fölszólt a Matúznénak.

Baj van!

A közvetítő kocsinak, égszakadás-földindulás, és ha csak jelképesen is, de oda kell érnie Addisz Abebába. Mert Győri Imre vezetésével magyar állami delegáció utazik a most már jelképes átadásra, elkíséri őket Megyeri Károly, a Magyar Televízió alelnöke. És ha a kocsi nem is érkezik meg, de jelképesen át kell adni. Mindent tegyük meg azért, hogy Győri elvtárs Addisz Abebában az etióp kormánynak legalább a jelképes kulcsot átnyújthassa majd. A Magyar Televíziónak pedig a közvetítő kocsi hiányában meg kell oldania, hogy a forradalmi ünnepségek egyhetes eseménysorozatát az etióp tévé végig leközvetíthesse a saját népének.

Nálad ott van ez a Dunavölgyi, aki három éve ilyen dolgokkal foglalkozik, mondta Nagy Richárd Matúznénak. Ha valaki ezt meg tudja oldani, az talán a Dunavölgyi.

Hívjuk ide!

Matúzné lerendelt.

Délelőtt volt, ott ültek hárman. Nagy Richárd, Matúz Rózsika és Ánya. Közölték, hogy minden más munka végzése alól föl vagyok mentve, ez a feladat.

A: legyen egy jelképes átadás.

B: az az apróság, hogy a Magyar Televízió valamilyen berendezésével közvetítsük le a forradalmi ünnepségeket egy héten keresztül.

Akkor hívjuk ide Kerpelt is!

Kerpel Róbert volt a tévé első műszaki igazgatója, s nagyon hosszú ideig, egészen a nyolcvanas évek közepéig töltötte be ezt a posztot. Igazi profi volt. Odajött, és azt mondta, hogy ő nem tud olyan berendezést, amivel ezt meg lehetne oldani. Hacsak nem küldünk egy újabb közvetítő kocsit, ami viszont már nem fog odaérni.

Délután kettőkor újra összeülünk. Addig ki kell találni a megoldást.

A helyszíni és a külföldi helyszíni közvetítéseknek köszönhetően nagyon sok műszaki kollégám, barátom volt itt a házban. Elmentem hozzájuk, hogy szerintük mit lehetne csinálni?

Volt két-három kolléga, aki azt mondta, hogy meg lehetne oldani ezt a dolgot azokkal a kétcollos könnyűelektronikai berendezésekkel, amelyek abban az időben jelentek meg, s noha ilyen feladat céljából azok még soha nem voltak összekapcsolva, és nincs is ez kipróbálva, de szerintük sikerülne. A könnyűelektronika idézőjelben értendő, mert csak a kamera nyomott tizenvalahány kilót, egy kábellel volt hozzákötve egy dohányzóasztal nagyságú rögzítő berendezéshez, amelyet két markos ember cipelt, ha éppen odébb ment az operatőr. A kétcollos tekercsnek, amelyre rögzíteni lehetett, ugyancsak tíz kiló fölött volt a súlya. De ezt a berendezést ilyen célból még soha nem működtették üzemszerűen.

Ahogy kettőkor visszamentünk, anélkül, hogy a hírforrásaimat megneveztem volna, előadtam ezt, mint lehetséges megoldást.

Nem biztonságos. Nincs kipróbálva.

Nagy Richárd röviden lezárta a vitát, biztonságos, nem biztonságos, merjük, nem merjük – meg kell csinálni. Azonban kipróbálni se lehetett semmit, mert a berendezések nem voltak itthon!

Augusztus első napjairól beszélünk, másodika, harmadika lehetett, 1978. Zajlott a VIT Kubában! A Világifjúsági Találkozó. És az összes könnyűelektronikai berendezés kint volt a VIT-en, Kubában. Ezek felvételi berendezések voltak, vagyis nem azért vitték őket oda, hogy közvetítsenek, hanem hogy riportokat csináljanak velük.

Akkor várunk.

A műszaki szakembereket elkezdtük kiválogatni és felkészíteni a küldetésre. Kitalálták, hogyan kell összekötni a berendezéseket ahhoz, hogy úgy üzemeljenek, mintha egy közvetítő kocsi különböző kamerái volnának.

A VIT utolsó napja augusztus ötödike volt, magyar idő szerint már hatodika. Ötödikén Elek János és Baló György még tudósít ezekkel berendezésekkel Kubából, és Pestről el kellett intéznem, hogy még aznap éjszaka becsomagolják őket a kinti műszakijaink és a kubaiak nemzetközi technikai személyzete. Már nem emlékszem pontosan, vagy az Interflugon, ami a kelet-német légitársaság volt, vagy az Aerofloton, ami meg a szovjet, szereztünk annyi csomaghelyet, hogy még aznap éjjel mindent el lehessen hozni Kubából. Meg is érkeztek a berendezések Budapestre, és megkezdtük a felkészítésüket az Addisz Abeba-i feladatra.

Mindenki időben megkapja a védőoltásokat sárgaláz, tífusz és kolera ellen. A szeptember eleji utazásra egészségügyileg mindenki felkészülten áll. A berendezések nagyjából össze vannak rakva.

De még ekkor is történt egy malőr, mert a szervezésben átnyúltak a fejem fölött, és azt gondolva, hogy segítenek, a nemzetközi osztály a tudtomon kívül megrendelte a csomagoló anyagokat. Egy probléma volt, hogy nem kérdezték meg, milyen géppel megy a rakomány. Lufthansával ment.

Miközben én még azzal voltam elfoglalva, hogy megtudjam, mekkora a repülőgép ajtaja, a nemzetközi osztály már gyártatta a ládákat, amelyek természetesen nem fértek be az ajtón. Úgyhogy indulás előtt két nap, két éjszaka a díszletgyártó üzem újabb ládákat készített nekünk.

Komoly vámvizsgálat volt, az MNB engedélye kellett, ki kellett hívni a vámhivatalt, aki itt a tévében megvizsgálta, elvámolta, leplombálta a ládákat. Ahogy ez rendesen üzemelt. Kiszállítunk mindent Ferihegyre, ahol a vámosok ellenőrzik, hogy a vámpapírok rendben vannak-e, a plombák sértetlenek-e. Bepakolunk a Lufthansába, a gép elmegy. Mindez olyan augusztus 25-26. körül van.

Etiópiából újabb kérés érkezik.

Az eredeti terv az volt, hogy lesz az egyhetes közvetítés, Elek János riporter meg Török Vidor operatőr fog utazni, a híradó számára az eseményekről filmriportokat készítenek, amelyeket repülővel küldenek haza. És ha pár napos késéssel is, de a híradó beszámol az eseményekről.

Ez az időszak még nem a kommunikáció évszázada. A vidéki és külföldi telefonszámokat még nem lehetett csak úgy feltárcsázni, hanem meg kellett rendelni a postai telefonközponttól, és órákig kellett várni, mire kapcsolták. Voltak persze kiváltságok. Az állami sürgős rendelést félóra alatt behozták, a dupla állami sürgős pedig már szinte olyan volt, mintha azonnal kapcsolták volna. De ezeket csak állami intézmények használhatták, az átlagintézmények és az átlagemberek nem.

Európában ekkor már kiválóan működött a telex. Azok a televíziók, cégek, amelyek között telex összeköttetés volt, nem küzdöttek kommunikációs problémákkal. A telexgép tulajdonképpen egy nagy írógép volt, telefontárcsával fölszerelve. Betárcsáztam a kívánt telexszámot, és amit ezután én itthon lepötyögtettem, és papírszalagon nálam megjelent, ugyanaz megjelent az ellenfél papírszalagján is Moszkvában, Párizsban, Londonban, New York-ban. Külön telexszobában volt a gép, ahová általában nem volt mindenkinek szabad bejárása. A gép használatára különleges szabályok vonatkoztak, amelyeket viszont a puhább időkben már hanyagolni lehetett. De az afrikai és az ázsiai országokkal a telexhálózat nem volt kiépítve. Külügyi táviratok szintjén ment a dolog. Mint a szikratávíró, ráadásul kódolt.

Külügyi táviratot küldött az etióp forradalmi tanács is, amelynek akkor Mengisztu Haile Mariam volt a vezetője, és fölkérték a magyar külügyminisztériumon keresztül a Magyar Televíziót, hogy ne csak a közvetítésben vegyen részt, hanem a forradalmi ünnepségekről készítsen egy egyórás amhara nyelvű filmet az etióp tévé számára, és ugyanazt párhuzamosan magyarul, amelyet a Magyar Televízió fog sugározni.

Mindezt két ember, még ha Török Vidor és Elek János is, már nem tudta volna megcsinálni.

Úgy döntöttek, hogy többen utazunk.

Operatőrnek kijelölték két kollégámat, idősebb Czabarka Györgyöt és Mészáros Kornélt, aki akkor még segédoperatőr volt, engem pedig gyártásvezetőnek.

A híradónál az volt a gyakorlat, hogy a hangot a gyártásvezetők csinálták, nem volt külön hangmérnök. A híradó mobilitásához már a hetvenes években hozzátartozott, hogy minél kevesebb ember képes legyen elvégezni egy munkát. Többféle szakképzettségük volt a munkatársaknak. A híradónál minden gépkocsivezetőnek világosítói alapismeretei voltak, minden felvételvezetőnek, gyártásvezetőnek, ha riportra járt, hangkészítési ismeretei kellett, hogy legyenek. Operai, zeneakadémiai felvételeknél mindig diszponáltunk hangosztályt, ami azt jelenti, hogy hangmérnök és mikrofonos jött. A színházi eseményekre, ha vidéken tartották őket, már nem biztos, hogy hangosztályt is vittünk, de Pesten általában igen. Nagyon bonyolult és szép munka több mikrofonnal bemikrofonozni a termet a tökéletes hangfelvétel érdekében.

A kérdés mindnyájunkhoz úgy szólt, hogy ha önkéntesen elvállaljuk, akkor megyünk Etiópiába, és mi csináljuk meg a filmet. Ugyanis ha emlékeim nem csalnak, csütörtökön délelőtt érkezett az etióp kérés, és a rákövetkező kedden vagy szerdán kellett utazni. Nekünk pedig nem voltak oltásaink.

Oltás nélkül nem lehet utazni. Nem csak azért nem, mert az ember elkaphat valamit, hanem a WHO, a Nemzetközi Egészségügyi Világszervezet szabályai nagyon szigorúan előírják, ha egy olyan országba lépsz be, ahova nincs érvényes oltásod, akkor két hétre karanténba helyeznek. A sárgalázoltáshoz például kéthetes megelőzési idő van, és nekünk öt-hat napunk maradt indulásig. És nemcsak azt nézik, hogy mikor adták be, hanem az orvosnak igazolnia kell a megelőzési időt is. A kolera és a tífusz egyszerűbb eset, de egyszerre nem adható, legalábbis nem ajánlott.

Igent mondtunk, mindhárman.

Mészáros Kornél meg én már csak azért is, mert fiatalok voltunk, s az ember ilyenkor mindenbe belevág. Abban az időben nemhogy Afrikában, de még Európában is nagyon kevés helyen voltam. Kíváncsiak voltunk, és gondolkodás nélkül rávágtuk az igent.

Pénteken délelőtt kimentünk a Nagyvárad térre, a Közegészségügyi Intézetbe –  felvenni a sárgaláz, a himlő, és a kolera elleni oltásokat – ahol Újhelyi doktor bácsi, egy joviális, hatvan körüli férfiú ült, és azt mondta, hogy hát ezt nem lehet. És elmondta, amit úgyis tudtunk, hogy megelőzési idő van, hogy neki igazolást kell adnia és így tovább.

Minket pedig küldtek, és be kellene, hogy adja.

Hát az nem megy.

Lesújtva visszakullogtunk a televízióba, és mondtuk, hogy nincs oltás.

Nem úgy van az! Már elment a külügyi távirat az etióp elvtársaknak, hogy minden rendben.

Nem volt itthon az egészségügyi miniszter, Medve László volt a helyettese. Késő este fölhívta Medvét a pártközpont, és utasította, intézze el, hogy másnap Újhelyi doktor bácsi beadja az oltásokat. Ha nem sikerül, akkor neki magának kell ezt megtennie a miniszterhelyettesi irodában. A lényeg, hogy szombat reggel nekünk olyan papírjaink legyenek, amelyek megfelelnek minden törvényes követelménynek, és legyen beadva az oltás.

Szombat reggel megint mentünk a Közegészségügyi Intézetbe. Újhelyi doktor bácsi mondta, hogy ő ezzel nagyon nem ért egyet, majd beadta az oltásokat, megírta a szükséges papírokat, és azzal búcsúzott, hogy fiúk, ebből még nagyon nagy baj lesz. Mi pedig szeptember 9-én, ha jól emlékszem, keddi nap volt ez, elindultunk Etiópiába, a műszaki berendezések már ott voltak.

Indulás előtt magamhoz vettem az ajándék közvetítő kocsit  jelképező kulcsot. És egy gyönyörű diplomát, amelyben a Magyar Televízió igazolta, hogy a közvetítő kocsit ajándékba adja az etióp kormánynak, pártnak és népnek. Megyeri Karcsi alelnök és Győri Imre, az MSZMP KB titkára egy nappal korábban már el is utazott. Az én táskámban lapult jelképesen a közvetítő kocsi.

Elindultunk, Elek János, Török Vidor, Mészáros Kornél, Czabarka Gyuri meg én. A műszakiak már ott voltak. Nagy poggyászt is vittünk, mert nem csak közvetíteni kellett ezeket az eseményeket, hanem fölvenni is, amihez több mint száz darab kétcollos tekercsre volt szükség, amit a vámcsomagba, amivel elment technika, már nem tudtunk belerakni, mert száz tekercset olyan rövid idő alatt nem sikerült összeszedni. Kézipoggyászként cipeltük, ami fejenként egy többlet csomagot jelentett, plusz még a filmfelszerelés.

Frankfurtban leszálltunk, a jegyünk egy Ethiopian Airlines gépre szólt, ami Londonból jött, és Frankfurtból este tíz harminc körül kellett volna indulnia Addisz Abebába. A gép azonban Frankfurtban nem szállt le. Londonból ugyanis nagy késéssel indult, és Frankfurtban éjfél és reggel öt között a zajhatás miatt nem lehetett leszállniuk a gépeknek. Az Ethiopian Airlines Frankfurt fölött átstartolt és elment.

Bedobós telefonon fölhívtam a Magyar Televíziót. Mert ott üzemelt. De az ügyelet Bereczné Ánya otthoni számát természetesen nem adta ki. Ott fegyelem volt.

Ugyanilyen fegyelem volt a pártközpontban is, mert oda is telefonáltam.

Mondtam, hogy államközi botrány lesz, ha nem sikerül intézkedni.

Mondták, hogy nem addig az! Telefonáljak tíz perc múlva, addig K vonalon megkérdezik Bereczet.

K telefonjuk abban az időben fontos politikai intézményeknek volt, és fontos politikai személyeknek otthonra is fölszerelték. Négyjegyű hívószámmal lehetett tárcsázni azt az intézményt vagy személyt, aki a titkos K telefonkönyvben szerepelt.

Ánya vette föl, amikor újra telefonáltam. Mondta, hogy ne izguljak, majd csak kitalálunk valamit az éjszaka folyamán. Menjünk ki a városba, és szerezzünk valami szállást.

A Német Szövetségi Köztársaságba nekünk tranzitvízum kellett volna! Akkor nem úgy ment, hogy csak kisétálunk a repülőtérről. Azonban Elek János kollégám, mialatt én telefonáltam, a helyi hatóságoknál kisírta a tranzitvízumot. És azt is megnézte egy Lufthansa pultnál, hogy másnap el lehetne menni Rómába, és onnan Alitaliával tovább Addisz Abebába. Van hely.

A pultnál tárgyaló Elek Jancsi és köztem, aki meg Berecz Ányával telefonáltam, Czabarka Gyuri közvetített. Tájékoztattam Ányát, hogy nagy valószínűséggel kimegyünk a városba, és hogy nagy valószínűséggel Rómán át repülünk tovább.

Hajnali négykor telefonált a szállodába Bereczné, hogy a repülőjegyet, amivel tovább mehetünk Rómába és Addisz Abebába, kitelepítették a frankfurti repülőtérre.

Szerencsésen megérkeztünk Rómába. Három-négy óra volt az Addisz Abeba-i gép indulásáig, elkezdtük hát a becsekkolást az Alitaliára.

Hol a vízum?!

Nekünk nem volt etióp vízumunk, csak egy szikratáviratunk, amelyben az etióp külügyminisztérium, miután a kormányuk meghívottai voltunk, tájékoztatta a Magyar Televíziót, hogy az etióp vízum a stábot az Addisz Abeba-i repülőtéren fogja várni.

Mondták az olaszok, hogy ez nagyon szép, de nekik kevés. A szabály ugyanis úgy szól, hogy senkit nem engednek föl arra a repülőgépre, amelyik olyan országba megy, ahová az utasnak nincs vízuma. A nemzetközi gyakorlat az, hogy ha nincs vízum, nem engednek kiszállni a gépből, és a mi konkrét esetünkben az Alitalia költségén kellett volna Addisz Abebából visszahozniuk.

Újabb telefon Ányának.

Ő meg valahogy elérte a római magyar sajtóattasét, aki épp aznap költözött volna haza Rómából. Be voltak már csomagolva. Éppen indulni akartak. Nagyon boldog lehetett, amikor fölhívta a külügyminiszter, hogy most azonnal menjen ki a repülőtérre, és csak azután indulhat haza, ha látta, hogy elszállt velünk a repülő Addisz Abeba felé.

Kijött és megcsinálta.

Elrepültünk Rómából, és a repülőgépen hét évet fiatalodtunk. A kezünkbe vettünk ugyanis egy etióp újságot, és megtudtuk, hogy aznap 1971. meskeren hónap 4. napja van.

Addisz Abebában a technikusok azzal vártak bennünket, hogy kipróbálták a berendezéseket, minden üzemképes. A város szerkezetileg egy nagy lepényre emlékeztet, van egy aránylag városias központja, ahol az állami hivatalok vannak, a vasútállomás és az Afrikai Egységszervezet székháza. A helybeli időszámítás szerint a hatvanas évek végén, a hetvenesek elején jártak, akkoriban folytak ott a nagyobb építkezések. 

Én Addisz Abebában találkoztam először éhező szegény emberrel. Ma már itthon is van erről tapasztalatunk, a hajléktalanok szinte természetes tartozékai Budapestnek. Szembetalálkozol egy valóban csontsovány, kéregető gyerekkel. Az első gesztusod az, hogy adsz. Mire fölnéztel, már azonnal ötven ugyanolyan csontsovány gyerek tolong körülötted. Afrika második legnagyobb piaca van Addisz Abebában, a Mercato nagyobb, mint a kairói bazár –, ahol a legmodernebb elektrotechnikai árutól a használt aszpirinig és a rozsdás szögekig minden kapható. Vettem egy fonott nyelű tevefarok légycsapót és az itt látható kecskebőrre festett dobot. Nemcsak pénzért lehetett vásárolni, hanem működött a klasszikus cserekereskedelem. Behozta valaki a megtermelt zöldségét, és elcserélte bádogra, hogy megjavíthassa a tetőt a házán.

A pénzük értéktelen volt, hogyha véletlenségből túl sokat váltottál, ők maguk se váltották vissza. Etióp bírnek hívták.

Egy 19. század elején  épült szállodában kaptunk helyet a pályaudvarra merőleges utcában. Ez volt a Hotel Ras. Ahol nekünk hármunknak még arra is figyelnünk kellett, nehogy elfelejtsük minden ételről megkérdezni, hogy miből készült. Belül voltunk a két hét megelőzési időn, és semmiféle baromfiszármazékot, tojásételt nem ehettünk, mert a sárgaláztünetek azonnal kijöttek volna rajtunk.

Ahogyan már mondtam, Mengisztu Haile Mariam volt a forradalmi tanács elnöke, amit ott dergnek hívtak. A történelmi előzményekről röviden annyit, hogy négy évvel korábban egy elhúzódó, nagy szárazság következtében éhséglázadás tört ki, amelynek élére álltak a katonák, és megdöntötték Haile Szelassziénak, Etiópia császárának, Júda oroszlánjának uralmát. Haile Szelasszie Sába királynőjétől származtatta a családját.

A trónfosztás után katonai tanácsok vették át a hatalmat, s ezek is többször váltották egymást. A helybeliek az utcán azt mondták, hogy mindig az volt a katonai tanács elnöke, aki gyorsabban lőtt a derg ülésein.

Júda oroszlánja, ha jól tudom, analfabéta volt, de hogy írni nem tudott, az egészen biztos. A napjait úgy kezdte, hogy reggel sétált a palotakertben, és meghallgatta a besúgók jelentéseit. Amikor elmondták, amit előző nap és éjszaka megtudtak, akkor következett a császár fülének meghallgatása. Ö volt a főbesúgó. És ment mellettük a tollminiszter, aki a császár minden fontos mondatát lejegyezte, meg azt is, amire a császár azt mondta, hogy le kell írni.

Haile Szelasszie huszadik század elején épített, korinthoszi oszlopokkal kombinált neobarokk palotájában adott fogadást a forradalmi katonatanács és az élén álló Mengisztu Haile Mariam Castrónak meg a jelenlévő szocialista országok KB-titkárainak, illetve a sajtó képviselőinek. Már nem sétáltak oroszlánok szabadon a palotakertben. Haile Szelasszie idején az volt a szokás, hogy a park egy részét oroszlánok számára tartották fönn.

Körülbelül tíz-tizenöt percet tartózkodtak a nép között, majd visszavonultak különtermükbe. Castro volt a díszvendég. Az összes többi szocialista országból a titkárok voltak jelen, csak Kuba képviseltette magát főtitkári szinten. Az asztalok roskadoztak a gyümölcsöktől, húsoktól. A császár idején az volt a szokás, hogy a fogadások végén a maradékot kiöntötték az ablakon az utcára a népnek, akik közt elterjedt, hogy fogadás van, és ott tolongtak ilyenkor a palota körül. Hát kinéztem az ablakon, de nem sok embert láttam lent. Alighanem tudták már, hogy úgyse dobnak ki nekik semmit. A fogadás végén a személyzet elvitte a maradékot egy kisebb épületbe, és hogy ott mi történt vele, azt nem tudom.

A forradalmi ünnepségeken Fidel Castro is megjelent. Ahogyan akkor fogalmaztak: a kubaiak jelentős katonai tanácsadói szerepet töltöttek be Etiópiában. Ami a gyakorlatban azt is jelentette, hogy kubai feketék harcoltak az etióp hadseregben.

Addisz Abeba egyik főutcáját jelölték ki az ünnepségek számára. Körülbelül akkora volt, mint Pesten a Dózsa György út. Egy héten keresztül folyamatosan vonultak rajta az etióp hadsereg reguláris csapatainak különböző részeiből odavezényelt egységek, a törzsek katonai alakulatai, a törzsek női katonai alakulatai. A vonuló katonai egységek között mindig két-három néptánccsoport jött. Amolyan katonai kulturális parádévá alakult az a hét.

Megtörtént a közvetítő kocsi ünnepélyes, jelképes átadása is. Győri Imre, Megyeri Károly a táskámból átadta a diplomát és a jelképes kulcsot az etióp televízió és a párt képviselőinek.

Mindenki nagyon meg van elégedve.

Az izgalmakon is túl vagyunk, mert az átadás a második-harmadik napon történik, a közvetítések rendben mennek, az amhara nyelvű film készül, kezdődik az éles hadgyakorlat Dzsidzsiga városa mellett, ahová elmegy Castro, ennek következtében Mengisztu Haile Mariam is, meg mindenki más.

Légi úton visznek oda, nyolcvan-kilencven kilométerre attól a helytől, ahol már folyik az igazi háború a mozambiki csapatokkal. Nagyon közel volt az éles hadgyakorlat a forró háborúhoz. Délről a mozambikiak elég mélyen be tudtak jönni Etiópiába, de aztán állóháborúvá alakult át az egész, mert az etióp felföldre egy-két szurdokszerű völgyön keresztül vitt az út. Az etiópok berendezkedtek arra, hogy ezt a két völgyet, ha kell, életük végéig védik.

Leforgattuk a hadgyakorlatot is, engem Castro whiskyje mentett meg. A tilos oltások következtében ugyanis közel negyven fokos lázam lett, hasmenés, hidegrázás, étvágytalanság, kiszáradás. A magyar kormányőr, aki Győri Imrét kísérte, nekivágott, hogy a kubai kormányőröktől valami erős italt szerezzen nekem. Elegánsan a kezébe nyomtak Fidel készletéből egy üveg whiskyt.

Kellett is a szíverősítő, mert a visszaszállításunk nem volt megszervezve. Odafelé igen. Repülőn elszállítottak mindnyájunkat egy katonai reptérre, onnan pedig katonai helikopterek vittek tovább a hadgyakorlatra. A helikopterek elmentek, mi pedig maradtunk, és amikor a hadgyakorlat befejeződött, szólnak, hogy futás, mert jönnek a helikopterek. Jöttek is, de jóval kevesebb, mint amennyi kellett volna. Aki fölfért, azt visszavitték a repülőhöz. Rohanás a filmfelvevő géppel, a magnóval, és minden más holmival, amivel utazik egy stáb, és föl kell a katonai helikopterre kapaszkodni, miközben már emelkedik, és részvéttel nézni azokra, akik lemaradtak. Jól jött a whisky.

És az is, hogy lassan véget is értek etiópiai kalandjaink. A visszautunk ugyanolyan volt, mint az odavezető. Addisz Abebában egy napot kellett várnunk, mert elromlott a repülőgépünk. Így lett egy szabad napunk, amikor megnézhettük a várost, viszont lekéstük a római csatlakozást, ki kellett menni a repülőtérről egy szállóba, de újra nem volt olasz vízumunk.

Az eredeti stáb, Elek Jancsi és Török Vidor az eredeti utazó turnusban volt benne, korábban indultak, és simán hazaértek. A csontbrigád ragadt Rómában, Czabarka Gyuri, Mészáros Kornél meg én.

Elhúzott függönyök mögött szundikáltak a római repülőtéren az olasz határőrök. Kinyitottuk az utolsó üveg jó barackpálinkánkat. Hangos pálinka, méterekről meg lehet érezni, ha valaki csak egy kortyot is ivott. Pláne ha egy egész üveg párolog! Úgy helyeztük el az üveget a határőrfülke ablakai előtt, hogy a pálinkaillat előbb-utóbb áthatoljon a függönyökön.

A számítás bejött.

Az egy üveg barackpálinkáért három darab huszonnégy órás római vízumot kaptunk. Kivittek minket egy szállodába, hogy megaludjunk. Az a szálloda, ahova a foglalásunk szólt, közben valahogy betelt, a hatalmas csomagjainkat visszapakoltuk a buszba, és mentünk egy újabb szállodába, ahol kaptunk szobákat, de miután beköltöztünk, kiderült, hogy nem működnek a vizesblokkok. Újabb szállóba akartak költöztetni minket, de szóltunk, hogy nem. Vizesblokk nélkül is maradunk.

Tizennégy nap Addisz Abeba után végre hazaértünk, és elkezdődtek a viszontagságaink. A szigorú útleveleseknek hogyan magyarázzuk meg, hogy miképpen kerültek nyugat-német és olasz vízumok az útleveleinkbe? Az nem úgy volt ám, hogy egy magyar televíziós csak úgy suttyomban vízumokat üttethetett a szolgálati útlevelébe. Igazoló jelentések sorozatát kellett írnunk, hogy mi volt az oka annak, hogy Frankfurtban is, Rómában is kimentünk a városba.

Ezzel is megvoltunk, és elkezdtük vágni a filmet. Jött egy etióp újságíró, aki megírta hozzá az amhara nyelvű szöveget, és alá is mondta. Az egyórás amhara film magyar változata huszonöt perc lett. Az a címe, hogy Forradalom rakétákkal, mezítláb.

És mindenki boldog volt, hogy ilyen kiválóan sikerült az út! Győri Imre és Megyeri Károly már kint is boldog volt, s mire hazaértünk már még boldogabb lett mindenki. Lehívatott Nagy Richárd, a tévé elnöke. Ott volt Berecz  Ánya meg Matúz Józsefné Rózsika. Megdicsértek, mondták, hogy nagyon jó.

Meg van mentve a Magyar Televízió.

Meg van mentve Magyarország.

Meg van mentve pártunk és kormányunk.

Mindenki meg van mentve!

Köszönik.

A jutalom pedig az, hogy Ányához, akihez mint a külügyi osztály vezetőjéhez napokig nem lehetett bejutni, soron kívül bármikor bemehetek. Nekem, aki a híradó külföldi utaztatását bonyolítottam, hetente többet is, létkérdés volt, hogy Ányához bármikor bejussak, elmagyarázhassam, miért kell az utat engedélyeznie, aláírnia, és miért soron kívül, miért gyorsan, miért fontos...

Ezt kaptam jutalmul, hogy Nagy Richárd Berecz Ányával ezt megbeszélte, elintézte.

És végre az is kiderült, hogy a panamai zászló alatt hajózó teherszállító egy jobb üzlet reményében a közvetítő kocsinkat valahol Nyugat-Afrikában kirakta, fölvettek a helyébe valami más szállítmányt, és elúsztak Dél-Amerikába. A közvetítő kocsi egy kikötőben várakozott, amíg elő nem került a panamai zászló alatt hajózó teherszállító. Ismét fölvette a közvetítő kocsit, és elvitte Etiópiába, egy kicsit rozsdásan ugyan, mert a háromnegyed éves tengerparti várakozás párás, sós levegője nem múlt el nyomtalanul. Időnként a hullámok is fölnyalakodtak az oldalára, de a saját kerekein gördült be Addisz Abebába. Aminek örömére külügyi táviratban jött az etióp kérés, hogy akkor rendbe kéne tenni, közvetítőkész állapotba kellene hozni. Faludi  Béla gyártásvezető kollégámat bízták meg a feladattal. A műszaki személyzet ugyanaz lett, aki velünk is kint dolgozott, mert nekik már voltak helyi tapasztalataik és személyes szakmai kapcsolataik. A közvetítőkocsit egyhónapos kint tartózkodás után a valóságban is átadták.