Az ugrás

Nem tudta, de aztán gyorsan rájött – az ember a legtanulékonyabb patkány –, hogy rinyálásával csak még veszettebbül feltüzel: ezért újra meg újra megpróbált fölhagyni vele, de mindig visszatért ócska eszközéhez. Én közben máglyám martaléka voltam; úgy működtem, akár egy bemelegedő vágymotor: a láng, ami gyulladt bennem, csak újabb lángot lobbantott: a tűz csak olaj volt az újabb és mohóbb tűzre: – az őt ért kínzás együgyű könyörgést váltott ki belőle, hogy a továbbiakat elkerülje, de ez csak annál szilajabbul szította a vágyamat egy újabb fenyítésre. Valóságos láncreakció volt ez, erdőtűz, járvány, hirosima.

„A tett és az epedő vágy a bűnre ernyedetlenül ostorozzák egymást: a tett oltani próbálja a vágy szomját, de ezzel csak még mohóbb vágyat gerjeszt. Én tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy amit teszek, az csak megszázszorozza alávaló és mocskos kívánságaimat, melyeket még nagyobb, még szörnyűbb gaztettek követnek, és így tovább. Végül is különös és szórakoztató időtöltés ez: elkövetni a bűnt, bármi áron, cinikusan és aljasan, hogy újabb bűnöknek utat engedjünk… Minden létező vétket el kell követni, bármi vagy bárki árán: és csakis magáért a bűnért, a törvénytörésért, a szépség és az értékek káromlásáért.

Hát tehetek én róla, hogy csakis azt fogadom el törvénynek, ami bennünk szunnyad? Nem erőltetek én magamra semmit: se igát, se gondolatot – és rád se, hidd el. Hát mért tukmálnék én rád olyat, amiben nem lelem kedvem? Csakis abban találok véznácska örömet, hogy téged gyötörhetlek: lángolok érted, mint egy kuvaiti olajkút.

Ó, szerelmem, miért bántasz, miért citerázza a térded, hogy nem gondolok bele a te helyzetedbe, mikor te sem az enyémbe… Mit tegyen az, aki csak véres verítékkel szerezheti meg az élvezetét, mert csupán a gyötrésből, a hatalom gáttalan gyakorlásából tud némi kéjt kicsikarni magának? Törődj bele, hogy én vagyok az erősebb – én már beletörődtem, hogy te vagy a gyengébb… Vagy tudod mit? Csinálsz, amit akarsz. Csak hát… Én vagyok az erősebb, és kész.

Én nem kétlem, hogy te vagy a gyöngébb, – te igen? Hát gyere, védd magad, bizonyítsd be, hogy erősebb vagy-e. Habár – igencsak kedvemet szegné, ha már nem is védekeznél. Legyőzni, megalázni, kihasználni a gyengébbet és elkövetni rajta minden létező bűnt, eltaposni újra meg újra a magunk élvezetéért: ez ám az istenadta gyönyör!

Én biz egy utolsó, alávaló, kenetteljes gazember vagyok, valóságos szörnyeteg, aki őrjöngve duzzad az erőtől, és minden bűnével csak egyre erősebb lesz; nyakán kötélvastagságúra dagadnak az erek, ha bömböl a kéjtől. Hát mit kezdjek ezzel a fölgyülemlett méreggel, kedvesem? Ki kell ontani, nyilván, mert még megöl. És hát ha választhatok, hogy téged öljön meg vagy engem, akkor nem habozok egy percig se. A kétség szakadékába kergetlek, halálra ijesztelek, míg sikoltozni nem kezdesz a pániktól, és aztán nekilátok… szépen, szisztematikusan a kivégzésednek…

Az Isten basszon szájba, hát tényleg nem érted, miről beszélek? Sírsz, összetörsz, jajveszékelsz: csak tetézed a bajt, kicsi szívem, mert szítod a vágyamat. Legalább csodálj, gyönyörködj bennem, borzongj meg; tessék: üvöltök, mint egy fenevad; káromkodok, angyalom; mint egy részeg kocsis, tajtékzok, ordítok!

Meglehet, a természet tiltakozik a bűn ellen, és ezt úgy tudatja velem, hogy neked elered a könnyed; akkor viszont csúfos játékot űz velünk ez a hatalmas úr, mert engem meg feltüzel, és pont hogy rábeszél a bűnre: akarata az, hogy minél hamarabb és erőteljesebben kövessem el… Hát mit tehetnék, mondd csak? Hagyom játszani. – Én elismerem, hogy ő az erősebb. Te is tedd ezt – velem.

Nehogy azt hidd azonban, hogy az én kis önjáró poklom maga alá temet engem is. Nem… Nekem a hajam szála se fog görbülni; ez úgy igaz, mint hogy te – itt ülsz; egyetlen horzsolás nélkül fogok kisétálni innen, ebből a véres piknikből.

A lehető leggyorsabban lepaktálok magammal: nyilvánvalóan nem fogok ugyanazzal mérni magamnak, mint mérek másoknak, – nem őrültem meg ennyire; csak a gyöngék vagy a sült bolondok nem használnak kettős mércét, akiknek teljesen elment az eszük, vagy eleve túl hülyék ahhoz, hogy átlássák az önzés szükségességét és kötelező alattomosságát. Önzőnek kell lenni: ez az első és megfellebbezhetetlen alaptörvény. Aki ezt megszegi, arra: halál. Vagy a zsoldja legyen: lassú elsorvadás. – A részvétnek, ennek a típusos betegségnek, náthának, pestisnek még az írmagját is ki kell irtani: az őssejtjeit is.

A szánalom, a sajnálat, a bűnbocsánat fárasztóak – de nem fárasztanak ki. Nem lehet tőlük aludni. Meg kell hát teremtenünk törvényi feltételeit a magától értetődő, problémamentes önzésnek, és – végső soron: a gyilkolásnak.”

„Én bizony nem áldozok olyan előítéleteknek vagy törvényeknek, melyek állítólag a »szent társadalom egységéhez« és »zavartalan működéséhez« szükségesek: én ilyen sótlan örömöknek nem adózok. Mi közöm nekem társadalomhoz, anyához vagy hozzád, azon kívül, hogy gyötörhetlek, és te ezt hagyod, mert – Isten érti, mért – nem tudsz elszökni?! Hálára, kegyelemre, részvétre ne is számíts, csak gyűlöletet érdemelsz tőlem, mert gyengébb vagy, és itt párologsz a szemem láttára: felébreszted a gyilkos ösztönöket bennem, aztán fölháborodsz rajtuk… Mit tegyek; tökéletes alany vagy, hogy uralkodhassak rajtad, hogy kiélhessem vad és tagolatlan bosszúmat minden ellen, ami erőtlen és vézna, de fönntartja a jogot magának, hogy – létezzen!… Fönntartani merészeli… Milyen alapon?! És én milyen alapon tekintsek el a dühömtől? Mit számít nekem a te boldogságod? Mire jó az, ha átérzek valamit a helyzetedből? Én kibújok ezekből a hitvány bilincsekből, mint egy Houdini, és végére járok a magam dolgának: vagyis az ösztöneimnek.

Mit legyek én érthető vagy következetes, ha épp nem úgy diktálja az érdekem?… Állhatatos kizárólag a bűn kiélésében vagyok; bármi más elvhűség teljességgel fölösleges és ártalmas, mert gondolkodást igényel, ami nemhogy felszabadítaná az érzékeket, a vágyat a bűn elkövetésére, de egyenesen csökkenteni próbálja azt. A gyönyör forrása egyedül a hatalom könyörtelen és fáradhatatlan alkalmazása lehet, valódi élvezetre csakis a bűnben lelhetünk – hiszen már akkor is duzzadó kéjérzet társul hozzá, ha pusztán képzeleg róla az ember, pláne ha el is követi a valóságban!

Ma már szörnyű nehéz rálelni a valódi gyönyörre, olyan sajnálatosan csökkennek a tiltások. A gyönyör és az uralom érzete ugyanis arányosan nő azoknak a gaztetteknek a számával, melyeket amúgy nem lenne szabad elkövetnünk: ez alapszabály, amelynek fennmaradásáért én a véremet adnám, törvény, amit nem lehet megtörni, mert magát a törvényszegést szolgálja. Minden feltételt és keretet meg kell ehhez adni, mert kizárólag ez biztosítja a gyengék szenvedését és az ebből meríthető élvezetet a hatalmaskodók számára. Az ún. egyenlőségben ugyanis kisebb mértékben nő a gyöngécskék öröme – ha nő egyáltalán –, mint csökken az erőseké. – Ez egyszerű fizika, kedvesem: Erósz energiájának helyes fölhasználása, melyben a bűn segédkezik, az izmok mozgatása, az ösztönök gátlástalan kiélése, a vágy szítása, a düh, a harag, az erőszak, a barbarizmus méltósága, a magasztos erő…

Tudnod kell, hogy én egy percig se gondolok bele abba, amit mondok, nem számolok következményekkel, mert az csak megtorpantana a menetelésben. Még elrontanám a lépést a gavotte-ban… Töprengjen magán az, akinek nincs jobb dolga: az ilyen ember vagy gyáva, vagy gyenge – mindkettő megvetendő. Szánalmasnak nem mondanám, mert szánalom mint olyan nem létezik.

Hiába hajtogatod hát eszelősen, hogy alapelv az »együttélés törvénye«, hogy ne tegyek veled olyat, amivel korlátozlak a szabadságodban, mert azzal meg az én szabadságomat korlátozod. Elveszem, amit elvehetek: ennyi, nincs ebben semmi több, nincsen mélyebb értelme, jelentése, háttere – csak teszem, ami rendelkezésemre áll. (Erőm nyújtja tálcán.)

És ki mondja meg, melyikünk szabadsága értékesebb? Nekem – az enyém, nyilván; annak is a sajátja, aki ezt tiltani próbálja – másképp nem tiltaná. Mi haszna származna egyébként belőle? Ha nem a maga kiváltságát képviseli, akkor kiét? És ők, a gyengék, akiknek otrombán a pártját fogja, ők kiknek az érdekét fogják védeni? A sajátjukét, csakis a sajátjukét, nemde? Hiába hangoztatják az ostobák, hogy ez »mindannyiunk érdeke«, legalábbis a »nagy többségé«… nemigen hiszem, kincsem, hogy az egyik emberfajtából többet pottyantana ide a természet – sokkalta valószínűbb, hogy a »nagy többség« agyrémével ti riogattok, akiknek ez vastagon érdeke. A gyengék nyomnak el minket, pompázatos vadállatokat, akikben tombolna a vád, a megvetés, a mámor, dörömbölne és pusztítana a győzelem iránti vágy – de mire élnénk isteni erőnkkel, már beidomítottak bennünket, hogy ezt tennünk tilos, addigra már legyengítettek, megfertőztek minket a részvét vírusával. Pedig – gondolj bele: nem is létezik részvét!… Ugyanolyan kreálmány, mint a hit, a jóság, az erkölcsök vagy a hála… melyekkel ellenkezik a józan ész.

Bármi, amit teszünk, kedvesem, mások szabadságába ütközik: csak ezt néha erénynek hívják, néha bűnnek. Már az is, hogy levegőt szívsz, párologsz, kiválasztasz, már az is zavarja mások köreit; ez van; nincs ebben semmi komplikált. Mindenki küzd: ki így, ki úgy. – Nos, akinek van egy kis sütnivalója, az a napnál világosabban látja, hogy a hatalommal vissza kell élni, méghozzá a lehető legravaszabbul és legálnokabbul; és legyinteni kell azokra, akik az ilyen igazságokra kijönnek a sodrukból, majd mindenféle őrültségeket handabandáznak; akik sértve érzik magukat, hogy ők ezt nem tehetik meg másokkal, vagy nem merik megtenni – vagy csak megrémülnek az erő kétségbevonhatatlan jelétől.”

„Egy kis példát nyújtok a kegyetlenkedésre. Igencsak bosszús volnék, ha nem élhetném ki rajtad ocsmány vágyaimat, az összes förtelmet, amit csak megszülni bír a képzelet, tekintet nélkül rád vagy rám. A lehető legkegyetlenebbül fogom végrehajtani mindazt, amit pokoli fantáziám megkövetel, semmiben nem állom útját, hadd szárnyaljon csak: ő engem szolgál – hát megtehetném, hogy én ne szolgáljam őt? Megtehetném, hogy ezt a kedves invitálást ne viszonozzam? Az udvariatlanság a legnagyobb bűn, amit elkövethetünk a képzeletünkkel szemben; olyan vétek, amire már nincs is büntetés – vagy: csak az van. Ebben az ócska és kicsinyes színjátékban én ugyan nem veszek részt, és azt se engedhetem, édes lányom, hogy te megtedd.

A képzelet, aranyom, nem tűri a bilincseket – vagy ha eltűri, akkor az már nem fantázia, csupán valami csizma alatt nyöszörgő féreg, ami rágni sem tud már rendesen… A képzelet mindig hatalmasabb követőinél, és minél engedelmesebben hajtjuk végre utasításait, annál messzebbre röpül, annál nagyobbak a követelései. A vágy kiélése csak még merészebben felszítja a vágyat; a kéj kútja kimeríthetetlen; csak arra kell ügyelnünk, hogy gyilkos és vad játékaink nekünk ne ártsanak – a többiekkel törődni pedig dőreség.

Reszketek a dühtől. Vérszomjas vagyok, kincsem, – ez volna a vétkem? Lehet, hogy neked könnyebb megállnod vágyaid teljesítését; számomra fölfoghatatlan, hogy gyönyörűségesnél gyönyörűségesebb örömök százaitól fosztod meg magad az alantasan ostoba előítéleteiddel, melyek mindenestül ellenkeznek a természet rendeleteivel, – de ez a te csacska magánügyed. Azt viszont már korántsem tűrhetem, hogy te akár egy percig is korlátozz engem az ösztöneimben, legyen a kedvem akár az, hogy szidlak, gúnyollak vagy elteszlek láb alól. Igazodjatok csak ti a ti »szent törvényeitekhez«, a »fajfönnmaradáshoz« meg a »társadalmi konszenzushoz«, én addig portyázni megyek a birkák közé…

Teljességgel érthetetlen számomra az a képtelen törvény, hogy ne merjünk olyat megtenni másokkal, amit nem akarunk, hogy velünk is megtegyenek. Micsoda alávaló ostobaság! Ne merjem elkövetni, amit mástól nem akarok?… Mintha megtilthatna bárki bárkinek bármit is! Legföljebb elrettentés létezik a világon, vagy megfélemlítés, – ezek pedig nem egy égre firkált parancsból vagy törvényből erednek, csupán félelemből; nem is egy »mindent átfogó« belátásból – hacsak a félelem belátását nem tekintjük annak: vagyis azt, hogy a gyöngék rettegnek a vadaktól, akik a természet parancsait vakon teljesítik. – Ha azt mondanád, kis primadonnám, hogy ne akarjam megtenni azt, amit nem akarok mástól, akkor még érteném is, miről karattyolsz, és egyszerűen kikérném magamnak ezt az indiszkréciót. De így… hogy fölszólítasz, hogy ne merjem elkövetni?… Hát micsoda moslék ömlik a te szádból, kérlek szépen? Mi ez a zavaros lötty?! Tisztázzunk hát valamit, de villámgyorsan: az akarat bizony vágyból születik, amit a természet oltott belénk, a »ne merj« vétója viszont az akasztanivaló aggodalomból, ami épp ettől a vágytól retteg – ezt pedig ti érzitek, hitvány nyúlszívűek. Számomra magától értetődő, hogy kihasználom helyzeti előnyömet, az előjogot, mellyel fölruházott a születésem, és visszaélek vele maradéktalanul, ahol csak tudok: eltaposom a gyengébbet. – De csitt!”

„Végre odajutottál, szépségem, ahová mindig is akartál, szégyen és gyalázat borít, mint egy leprást, és én ehhez maximálisan segédkezet nyújtottam. Ne hitegesd magad, és legfőképp engem ne, hiszen ismerlek: úgy áhítozol a megaláztatásra, mint más a mannára… Én már nevéről se ismerem az irgalmat, eltapostam magamban a részvétet, a bűntudatot, az önvádat, vagy bárhogy is hívják azt a sötétben gubbasztó vámpírt, ami állítólag szívja ilyenkor az ember vérét. Nem érem föl ésszel, hogy lehetett ilyen velejéig bűnös ostobaságot kieszelni, ilyen nemtelen támadást indítani a káprázatos gyönyör ellen, ami mások szenvedéséből meríthető, mikor nem élt még ember a Földön, akinek az önvád bármiféle élvezetet szerzett volna… Én, állítom, nem szégyellek, nem bánok semmit, olyan pompásan elállatiasodtam már, hogy mások érveit fölfogni, a szenvedők könyörgését meghallani – képtelen vagyok.

Az én szívem – kormos kis kamra: olyan aprólékosan égettem ki belőle minden emberi érzést, hogy ma már gondolkodás nélkül tagadom a szánalmat, a sajnálatot vagy a jóságot, és a legmélyebb undort és megvetést érzem, ha mégis velük kell vesződnöm.

Kiélhetem magam rajtad: hát kiélem, és kész, nincs ezen mit nyammogni tovább; ebben lelem kedvem, ez okoz nekem örömet, és nem gátolhat meg benne senki. Ha bármikor, a későbbiekben felelősségre akarnának vonni ezekért a szavakért vagy a tetteimért, akkor természetesen letagadom az egészet, tokkal-vonóval, az utolsó momentumig. Magától értetődik; nekem vigyáznom kell magamra.

Már csak a megaláztatásban vagy a fájdalomban találok picinyke kéjt: én magam meddő vagyok, kiszikkadt öl; az én elhasznált és durva érzékeimet már igencsak bajosan lehet fölcsigázni; közönyös vagyok, unott, fáradt, kiégett és poros, mint egy üzemen kívüli vaskohó. – Törekedj hát arra, lankadt kankalinom, hogy elviseld ezeket a kínokat, és esetleg kéjjé alakítsd át őket, mert úgyse tudsz fölskiccelni nekem olyan érvrendszert, amivel megmagyarázod, miért ne tegyem ezt veled.

A vád, a bűn, a vétek (és ehhez hasonlók) bosszantó, lehangoló ostobaságok, csak pórázra kötik a képzeletet; a meghódítandó területek viszont – a vád, a bűn, a vétek – szárnyalni hívják. A kínjaid – mulattatnak, bármilyen mélyek és kétségbeejtőek, sőt: azzal arányosan gyönyörködtetnek. De hát ilyenkor csak emlékeztesd magad arra, hogy én – foglalkozom veled. Nem hagylak el.

Végül, még egyszer: a leghatározottabban szeretném fölhívni a figyelmedet, hogy mindenestül véged van, kicsikém, a szó átvitt és visszatért értelmében, senki és semmi nem óv meg téged tőlem, megnyomorítalak, megcsonkítalak, aztán végzek veled, mintaszerűen, ahogy kell, eláslak, vagy elégetlek: még a fogbeledből se tudják majd megállapítani, ki voltál. Hiába sikoltozol: a könnyeid, a nyöszörgésed csak dühöt és parázna vágyat ébresztenek bennem, és arra késztetsz, hogy még válogatottabb tortúrákban részesítselek, és még nagyobb élvezettel fejezzem be a szerepemet. Én eszményien érzéketlen vagyok már a morális kétségek iránt. Nincs mit tenni. De te – aki nem vagy itt, és nem is leszel soha –, te azért még feltüzelsz, babám.”

*

Az Úr adta, az Úr elvette. Nem… az Úr adta, és én elvettem. A szégyen, az a fránya viszketés taszigált vissza hozzá; ez volt a pechem… Volt vagy lett? Viszket a kezem. Gőgjének az ára a rémségek kicsiny bazára. Hehe. Köszönje magának, ne nekem. De ő nem is köszönt meg magának semmit… De nekem se! Hát ez az. Nem hagyta, hogy jóvátegyem a dolgot, nem bocsátott meg… Na most akkor ezt hogy bocsátja meg? Hehehe.

Mi ez a zaj? Most azt tehetek vele, amit csak akarok… De eddig is azt tehettem, nem? Ellenem volt, vele buktam volna én is. – Vagy… Nem, nem…

Jó ég, hisz én… Hogy tudtam ilyenkor elaludni!?… Én voltam az, vagy egy nyuszt a nyulak közt?… Hallga, jóuram! Ezek az én kezeim, az én ujjaim… a gondolataim… Ez elment vadászni, ez megszúrta, ez hazavitte, ez megsütötte, ez az iciripiciri meg mind megette! – Nem. Meg kéne nyugodnom, gyorsan. Priznicet a nyakamra… El kellett hallgattatnom, mert… De mért nem magamat? Szó se róla, jó ügyet szolgáltam! Én nem akartam őt eltörölni, de ő engem igen, a bűntudattal! Már nem bírtam tovább. Vészesen fogyott az erőm, a belső vérzés ilyen, igen… Igen, a testüregekbe csorog el a vér, nem lehet látni… Ahogy engem se most, hehe.

De jó, jó, lássa, kivel van dolga. Belebújok ebbe a kis bűnbe, nehogy ő húzzon magára. Csinos! Csak így szabadulhatok meg tőle. Vagy… Csak ha nem kapom magamra az ő fájdalmát, ez volt ugyanis a csapdája… – Na most akkor melyik? Két kés, de ugyanoda döf! – Türelem: szabad vagyok, állítom, hogy az vagyok, amitől rettegek, hogy vagyok. Mondjuk: egy tetű vagyok. Ítélet így nem érhet, hm. Tévedés ne essék, a vád a teremből kitessékeltessék!… Haha. Ügyes előrelátás!

*Részletek egy regényből