Május 2006 A tévé és műfajai |
Bevezető Állástalan táncosnő Kemény István A tévé és az interaktivitás, avagy miben veszünk részt? Virginás Andrea Mitől habzik a kórházi szappan? Vargha Jenő-László Terri Schiavo, a magyar hős Sonnevend Júlia „Ez egy őszinte és szókimondó könyv” Leonard Muha–Balázs Imre József Andra szerepei Leonard Muha A tévé, a tévé, a tévé Gáspárik Attila Beszélgessünk határokon át Nagy Gy. Boglárka A Trianon-különszám: egy médiaesemény diskurzusai Virginás Péter A videoklip narratív elemei Zsizsmann Erika Elalvás előtt reklámdömping Keresztes Péter A küldetés Zelei Miklós Naiv Növény Harcos Bálint 1956–2006 A megtorlás kegyelme Visky András „A történelmi költészet” forradalma – 1956 Gyarmati György Toll Az író és a népszerűség (meg a tévé) Sebestyén László A titkok megfejtője Heim András A gyötrődés gyümölcsei Demény Péter Mű és világa Mérföldkavics Szántai János Közelkép A szociológiától idegesek lettek Rostás Zoltán–Bányai Éva Vallási identitás Hosszúmezőn Szilágyi Levente Katedra Történetiség: hagyomány, kulturális emlékezet/Történetiség: korszak, korszakolás, „nagy történet” Bara Katalin–Csutak Judit Téka Hai–hui: fától a gyurmáig Gál Andrea Önmeghatározás történetekkel Bucur Tünde Csilla Kalauzunk a két Té avagy T, mint törpe Váradi Nagy Pál Zarándokok, kegyhelyek Szakács Gabriella A Korunk könyvajánlata Talló A kritikátlan erdélyi magyar színház Szabó Annamária Abstracts Számunk szerzői | Gyarmati György „A történelmi költészet” forradalma – 1956 Fotók az 1956. évi magyarországi forradalomról Az 1956-os forradalom 50. évfordulójához közeledünk. Fél évszázada, egy őszi nap estébe hajló délutánján történt. Egyetemista, főiskolás fiatalok rendeztek Budapesten békés – békésnek induló – felvonulást. Pontokba szedett követeléseikről ismét kiderült, hogy „a szó veszélyes fegyver”. Néhány óra múltán jött is a válasz, valódi fegyverekből és lövegekből… Ezért is szembetűnő, hogy meghökkentő gyorsasággal bénult meg és omlott össze Magyarországon a magát szocialistának nevező rendszer. Az, amelyet a kortársak a rettenet korszakaként, a kíméletlen államhatalmi erőszak esztelen tobzódásaként ismerhettek meg a megelőző évtized szinte Másképp közelítve: 1956 ősze Magyarországon „a történelmi költészet” forradalma volt. A követelések – részint tartalmukat tekintve, más esetekben meg szinte szó szerint – rímeltek az 1848-as Mit kíván a magyar nemzet?! 12 pontjára. Mondhatni, március kelt életre – bő száz év múltán – októberben. Persze a tempora mutantur szerint korhoz igazítva. De ugyanarról s (majdhogynem) ugyanúgy szólt újra a nemzeti fohász: a börtön-, bitó- és bilincs-mentes szabadságról. Csak néhány példa a „történelmi rímekből”: A forradalom hétköznapjainak pillanatfelvételein – holott csak egy erősen szelektált fotócsokrot tudtunk e patinás műterem falai közé szorítani – szisztematikusan visszaköszön a már említett „történelmi költészet” a szimbólumokban, a cselekvő ikonográfiában is. A lencsét élesítő Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését. Évenkénti országgyûlést Pesten Törvény elõtti egyenlõséget polgári és vallási tekintetben. Úrbéri viszonyok megszüntetése. A katonaság esküdjék meg az alkotmányra, A politikai státusfoglyok szabadon bocsáttassanak. Uniót Erdéllyel. Szabadság, Egyenlõség, Testvériség! Teljes vélemény-, szólás- és sajtószabadságot, szabad rádió követelünk. Általános, egyenlõ, titkos választásokat követelünk Vallásszabadságot, továbbá az eszmék szabad áramlását. Követeljük a beszolgáltatási rendszer eltörlését. Az összes szovjet csapatok azonnali kivonását Magyarországról. Követeljük az összes politikai és gazdasági perekben Közép-európai (dunai) konföderációt. A régi magyar Kossuth-címer visszaállítását. korabeli képíró az aktuálisat rögzítette. Mégis, nem Petőfi soraira – Lambert szívében kés, Latour nyakán kötél – rímel-e a Rákosi-címerben kés, Sztálin nyakán kötél – felvételek tucatjain is megörökített – strófa? (A fiatalabb generációra tekintettel talán magyarázatot igényel: sorra vágták ki a nemzeti trikolór közepéből a kommunista rendszert 1949-től szimbolizáló ún. Rákosi-címert, hogy helyet csináljanak az évszázada mindenkoron a magyar szabadságot jelképező Kossuth-címernek.) A Kossuth-címer azután szinte elárasztotta az országot. Röplapokon, a szabaddá lett újságok címoldalán, a forradalmi szervek levélpapírjain éppúgy ennek használata jött divatba, mint ahogy feltűnt ez a heraldika a honvédség tankjain vagy éppen a ledöntött szovjet emlékműveken is. De a Kossuth-címer mást is jelképez. A megbukott Rákosi-rezsim címere az elszabott határú Magyarország terrénumát jelképezte. A Kossuth-címer azt a magyar nemzetet verbuválta újra egybe, melynek a szomszédságban élő fiai azonnal szolidaritást vállaltak az aktuális határköveken „belül rekedt” patriótákkal. Aligha feltételezhető, hogy a szegedi, a debreceni, a miskolci a veszprémi vagy a soproni egyetem diákjainak pontjai eljutottak a lélegzetvételnyi szabadság napjaiban Pozsonyba, Szabadkára, Kassára, Munkácsra, Temesvárra, Kolozsvárra vagy Marosvásárhelyre. Aligha olvashatták a Duna-völgyi megbékélést, a kossuthi Duna-konföderációt külpolitikai programmá kívánó passzusokat. A felvidéki, a kárpátaljai, a délvidéki és az erdélyi magyarság mégis azonnal rezonált – szolidaritást vállalva és maga is kezdeményezve – mindarra, ami 1956-ban mintegy benne volt a levegőben, csak a gyújtó szikra kellett, hogy felvillanjon. 50. évfordulót mondtam az elején, erről szól ez az év. Az 1848-as forradalom 50. évfordulóján a nagy mesemondó, Jókai Mór azon munkálkodott, hogy a már megpecsételt alkotmányjogi kiegyezésen túl is összebékítse a „nem engedünk a 48-ból” közérzületű magyar nemzetet – királyával, a Hofburg-beli Ferenc Jóskával. A dolog több mint felemásra sikeredett. A történelmi emlékezet kiegyezésének ára az lett volna – törvénnyel is szentesítetten –, hogy a forradalmi március emléknapját helyezzék át április 11-ére, a ’48-as törvények királyi szentesítésének dátumára. De Március mindenkoron ünneplésre való emléke addigra már oly intenzíven belegyökeresedett a honi közérzületbe, hogy a néhány éven át erőltetett – közintézmények számára kötelezővé tett – jubilálások köznevetség tárgyává válva enyésztek el. Októberhez képest nekünk nincs okunk új dátumot keresni, de más dolgunk még akadhat. Többek között azért, mert 1956 emléke fél évszázad múltán sem áll a megbecsültség azon grádicsán, ami – jelentősége alapján – megilletné. Emellett az is tudatosítandó, hogy 1956 októbere nem csak a „lyukas zászlóba” szorult terrénumú Magyarország forradalma volt. Azoké is, akik a környező magyar lakta partiumokban vallották továbbra is magukénak azt, amit a Kossuth-címer megjelenített a kortársi közgondolkodásban. Még akkor is, ha ezért – többé-kevésbé előre kalkulálhatóan – újra bitó, börtön, bilincs vagy számkivetés járt a vérbefojtás után évekig tobzódó megtorlás részeként. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc persze sok mindenben különbözött évszázaddal későbbi, 1956-os „utószülöttétől”. Éppúgy, ahogy sok-sok differencia számlálható elő a 19., illetve a 20. század történései, „uralkodó eszméi” és túlélhetősége között is. S különbözött persze az események egyidejű dokumentálása is. Kossuth Lajos kortársai, szépapáink korából a naplók, skiccek, kőnyomatosok patinásodtak kordokumentumokká. A múlt század közepéről – az előbbieken túlmenően – már hangfelvételek, mozgófilmek vagy éppen a körülöttünk látható fényképfelvételek váltak relikviává s persze évtizedeken át rejtegetni való tilalmas corpus delictivé. De majdhogynem ugyanennyi elem sorolható a hasonlatosság – netán az azonosság – rovatba is. Túl azon a trivialitáson, hogy előbb is, utóbb is külső nagyhatalmi intervenció fojtotta vérbe a nemzeti trikolór alá sereglők szabadságvágyát. Azonos tőről fakad a „kortalan” szabadságvágy, s ami már sokkal több ennél: a szabadság elérése érdekében meg nem spórolható cselekvés és annak felelős vállalása. Még akkor is – tessenek majd ilyen közelítésben is számba venni a fotókon megörökített, kimerevített jeleneteket –, ha a cselekvéssel ki-ki saját életét kockáztatta. Sok-sok egyéni elszánás adódott össze ekkor, hogy kikerekedjék belőle a közösségi, nemzeti-társadalmi akaratérvényesítés. A történteket ezen a szálon végiggondolva aligha kell talán különösebben bizonygatni: 1956 ugyanúgy a magyar nemzet egyetemének legkiemelkedőbb teljesítménye volt a huszadik században, mint 1848–49 egy évszázaddal korábban. 1956 októbere újra felmutatta azt a nemzeti trikolórt és azt a címert, amely 1848–49 óta a modern magyar nemzet megszületését jelképezi. S a születés után felcseperedni, élni – méghozzá szabadságban. Jókai idejében, illetve a fél évszázados forradalomjubilálás – millennium környéki – éveiben a historizáló irodalmi romantika volt divatban. Manapság holmi „posztmodern” dívik – ezt sulykolják jelenkori főáramlatként. De azért nem csüggedjünk. A józan észnek – legalábbis egyelőre – még nem mindenütt járt le a szavatossága, a normális gondolkodás azért még nincs betiltva. Sok évtized fegyverek árnyékában és fenyegetettségben megélt kényszerű némasága után – immár lehetőség is van emlékezni. Közeleg a tisztelgés órája és az elődök iránti kötelező respektuson túl immár a lehetőség is megadatott az októberhez méltó emlékezésre. Ne rontsuk el ezt az esélyt! A fényképek emlékezésre hívó kordokumentumok. Egy-egy képnek lehet különböző olvasata a néző saját „belső optikáján” átszűrve. Nemkülönben különböző lehet a látvány gerjesztette asszociáció is. De – úgy gondolom – található egy közös konklúzió a Kis-Szamos partjáról nézve is. Annál is inkább, mert a Szalontától, Váradtól, Németitől nyugatra debütáló „nagyszínházi” premierrel egyidejűleg, itt – a közeli Mátyás-házban, a kincses város diákszállóin – zajlott párhuzamosan az odatúli hőseposz kamaraelőadása. A közérzületen nehezebb szétszálazó spektrumanalízist végezni. Az összkép meg azt nyomatékosítja, hogy a fotókon megidézett performansz volt az elmúlt évszázadban a magyar nemzet leghősiesebb közös szabadságapoteózisa. A hézagosan felidézett történelmi költészetben nemcsak Október rímel az évszázaddal korábbi Márciusra. A strófavégek – ugyanúgy, mint korábban – Nagysallót, Husztot, Branyiszkót, a házsongárdi (november eleji) alkonyt is zengik. Kolozsvár, 2006. március 31. |