Kórházi témájú szappanoperák népszerűségének pszichológiai elemzése

Nem nehéz dokumentálni, hogy a szappanoperák egyre népesebb családjában a kórházi környezetben lejátszódók, illetve az egészség és a betegségek, valamint a fogyatékosságok témakörével valamilyen kapcsolatban állók a legnépszerűbbek közé tartoznak. Az 1976 és 1981 között sugárzott Young Doctors (Fiatal orvosok), például a maga 1936 félórás epizódjával több mint egy évtizeden át bizonyult a leghosszabb ideig „plakáton tartott” ausztrál sorozatnak (és ráadásul annak ellenére, hogy a kritikusok véleménye szerint nem csak a legprimitívebb produkció volt a hazájában gyártottak közül, hanem azt a kétes rekordot is felállította, hogy soha semmilyen szakmai díjjal nem honorálták). Még lenyűgözőbb múltra tekinthet vissza a negyvenharmadik (!) évét taposó General Hospital (Általános kórház), amelyet az ABC tévéhálózat által valaha sugárzott leghosszabb sorozatként tartanak nyilván (tízezredik részét 2002 áprilisában láthatták a tévénézők), és amelyik mind a mai napig szilárdan tartja helyét a legnépszerűbb tíz amerikai szappanopera között. Ez esetben még a kritikusok elismerései sem maradtak el: az egyetlen olyan nappali órában sugárzott dráma (Daytime Drama), amelyik nyolc Emy-nagydíjat tudhat a magáénak (csak az utóbbi 11 évben hatot).

A szappanoperák népszerűségére számos tanulmány és felmérés keresett eddig választ, és ezeknek hála viszonylag jól ismertek a mechanizmusok, amelyek útján ezek a tévéprodukciók képesek a nézők millióit a képernyőhöz bilincselni hosszú hónapokon, esetenként akár éveken keresztül szent és sérthetetlen félórákat vagy órákat írva be a napi programba. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a „kórházi szappan” esetében van valami sajátos további adalék, azokhoz a függőséget eredményező általános hatóanyagokhoz képest, amelyek a többi sorozat népszerűségét megalapozzák.

A címben felvetett kérdés megválaszolása annál is inkább kihívásértékű, hogy – talán a képzelt betegségeik fenyegető árnyaival szünet nélkül viaskodó hipochonderek kivételével, akik igazából akkor érzik magukat biztonságban, ha az orvosok hada és tekintélyt parancsoló gépeik dzsungele veszi körül őket – az emberek inkább viszolyognak a kórházak steril világától, semmint arról ábrándoznának, hogy túljutva valahogy a szigorú és magukat minél hajthatatlanabb fényben feltüntetni igyekvő kapusok gátján, behatoljanak a kórtermek orvosságszagot árasztó csendjébe, hogy a műtők ösztönös félelmet keltő légkörének megközelítéséről ne is beszéljünk. Az alatt a tizenkét év alatt, amíg a kolozsvári Rehabilitációs Klinikán dolgoztam, a leggyakrabban nekem szegezett kérdés ez volt: „És hogyan bírsz abban a környezetben dolgozni? Nem túl lehangoló?” Még azok is, akik csak beteg hozzátartozójukat jöttek meglátogatni, arról számoltak be, hogy a belépés bizony szívszorongató érzés. És az a szorongás még csak nem is ahhoz a félelemhez kapcsolódik, hogy a látogatónak Hans Castorp sorsa jutna osztályrészül, akinek tüdőszanatóriumi látogatása hétéves kezelésbe torkollt, mint inkább azokhoz a dolgokhoz, amiket az ember egy ilyen helyen láthat, ahol nap mint nap az élet és halál kérdései fölött születik döntés, és ahol az emberi szenvedés és kiszolgáltatottság egy-másfél méteres távolságból tárul a szemünk elé, minimális esélyt biztosítva arra, hogy védekezzünk a realitás brutális ránk hatásával szemben.

Szinte paradoxonként értékelhető, hogy ez a félelemkeltő taszító erő, amelyet a kórházak idegenszerűsége vált ki belőlünk, gyakorolja ugyanakkor azt a szinte megmagyarázhatatlannak tűnő vonzerőt is, amelyet az egészségügyi ellátás szentélyei iránt érzünk. Ha olcsón meg akarjuk úszni a kérdés megválaszolását, kézenfekvő az Edgar Allan Poe által leírt perverz démont segítségül hívni. Nincsen bennünk egy olyan hajlam, amely akkor, amikor valamilyen szerencsétlenség helyszíne mellett haladunk el, arra késztet, hogy tekintetünket abba az irányba fordítsuk, amelyikben pontosan a borzalommal eltöltő látványt sejtjük, gondoskodva arról, nehogy elszalasszuk azt a képet, amelyről előre tudhatnánk pedig, hogy hosszú ideig fog ezentúl álmainkban újra meg újra felrémleni. Nos igen, van ugyan egy ilyen ösztönszerű késztetésünk, de az általunk vizsgált kérdés távolról sem hagyja magát ilyen egyszerűen megválaszolni. 

Közelebb kerülünk azonban a valódi tényálláshoz, ha nem hagyjuk figyelmen kívül azoknak a vizsgálatoknak az eredményeit, amelyek az egészségi állapottal kapcsolatos gondokat, illetve azokat az orvosi eljárásokat és körülményeket, amelyeket ezek megoldása érdekében vetnek be, a legjelentősebb stresszt (még pontosabban annak negatív fomáját, azaz distresszt) előidéző tényezők (stresszorok) között azonosították.

Az orvosi események és kezelések potenciális fizikai veszélyeket és olyan általános következmények lehetőségét, mint amilyenek a szorongás, a feszültség, az idegesség, az emocionalitás vagy az aggodalmaskodás, egyaránt magukban hordoznak. Mi több, a valóban bonyolult, fájdalmas és nagymértékben kockázatos beavatkozások bevetésére sokkal ritkábban kerül sor, mint amilyen gyakorisággal ezek a reakciók megfigyelhetők. Megállapítható tehát, hogy az orvosi kezelések puszta lehetősége is erőteljes stresszforrás szerepét töltheti be, nemritkán függetlenül attól, hogy valóban szóba jöhet-e alkalmazásuk (Van der Ploeg, 1988). A stresszelő orvosi eljárások fogalomkörébe az orvosi és sebészeti kezelések igen széles skáláját sorolják. Nem véletlen tehát Weinman és Johnston (1988) elégedetlensége, akik úgy  vélekednek, hogy nem célszerű ezeket úgy vizsgálni, mintha lényegileg azonosak lennének.

Volicer és Bohannon azt vizsgálták, hogy a közkórházban kezelt betegek hogyan rangsorolják a stresszelő eseményeket. Eredményeik szerint a következők lettek a legsúlyosabbként értékelve:

1) arra gondolni, hogy megvakulhat;

2) azt hinni, hogy rákban szenved;

3) arra gondolni, hogy elveszítheti veséjét, vagy valamilyen más szervét;

4) tudni azt, hogy valamilyen súlyos betegségben szenved;

5) arra gondolni, hogy megsüketülhet;

6) ha nem mondják meg, mi a diagnózisa;

7) nem tudni biztosan azt, hogy mitől szenved;

8) nem kapni fájdalomcsillapítót akkor, amikor fájdalmai vannak;

9) nem tudni, mennyire volt eredményes a kezelés, vagy miért kellett alkalmazni.

(Van der Ploeg, 1988 nyomán)

Egy másik vizsgálatban Van der Ploeg (1988) az orvosi helyzetek, eljárások és események hosszú listáját állította össze, mintegy 150 olyan stresszort írva le, melyek az orvosi ellátáshoz kapcsolódnak. A lista alapján Leiden holland város lakói közül 250 találomra kiválasztott személy értékelte négypontos skálán a helyzetekhez kapcsolódó stressz intenzitását. A kutató 93 kitöltött kérdőívet tudott statisztikailag értékelni (52 férfi és 41 nő válaszait). A legintenzívebb stresszorok rangsora a következőképpen alakult: 1) fájdalom; 2) problémák megbeszélésének képtelensége; 3) elégtelen információk; 4) foghúzás; 5) a kielégítő információk megadásának megtagadása az orvosok részéről; 6) kórházi beutalás; 7) sebészeti beavatkozás; 8) orvosi vizsgálatra küldés; 9) az a benyomás, hogy az ember már nem egy személy, hanem csupán egy szám; 10) halott emberek; 11) várakozás és kényszerítés a fekve várakozásra; 12) nehéz (érthetetlen) szavak használata az orvosok által; 13) nyílt sebek; 14) gyógyszerek mellékhatásai; 15) beszélgetés a halálról; 16) helyi érzéstelenítés; 17) különböző orvosok által megfogalmazott eltérő diagnózisok; 18) a kommunikáció hiánya az orvosok és a család között és 19) olyan orvosi vizsgálatok, melyek légzészavarokat eredményeznek. A fenti rangsor meghatározásában a nemi különbségek elhanyagolhatóknak bizonyultak. A faktoranalízis öt faktor azonosítását tette lehetővé. Ezek a következők voltak: 1) sebészeti beavatkozások; 2) a kommunikáció és a kölcsönhatások különböző vonatkozásai; 3) fizikális vizsgálatok; 4) gyógyszeres kezelések; 5) fogászati kezelések.

A stresszről majd mindenki tudja, hogy „korunk betegsége”, és sokan közülünk egészen szép teljesítményeket mutathatnak fel a vele való megküzdés terén. Van, aki egészen jól meg tud lenni jelenlétében, mások egyenesen akkor érzik igazán, hogy léteznek, amikor eléggé stresszeltnek érzik magukat. Az érem másik oldalához tartozik azonban az is, hogy nem sokkal kisebbre becsülhető azoknak a tábora, akik számára a stressz nap mint nap gondot okoz. Sokkal kevesebben vannak viszont tisztában azzal, hogy a negatív stressz egyik leghatékonyabb ellenszere az a meggyőződésünk, hogy nehézségekkel, számunkra nem kívánatos vagy egyenesen elviselhetetlen körülményekkel szembesülve rendelkezünk azokkal az erőforrásokkal, amelyek segítségével a körülményeket az általunk kívánt irányba befolyásolhatjuk, vagy legalábbis a legnagyobb mértékben az elviselhetőség határai közé szoríthatjuk.

A pszichológusok éppen ennek a stresszel szembeni ellenállásunkat fokozó meggyőződésnek a megnevezésére vezették be a kontrollhit fogalmát. Az Amerikai Egészségügyi Intézetek (National Institutes of Health – NIH) megfogalmazása szerint a kontrollhit „azoknak az egymással összefüggésben álló meggyőződéseknek és elvárásoknak az együttese, amelyek arra vonatkoznak, hogy (a) a személy képes úgy cselekedni, hogy ezáltal megvalósítsa az elvárt eredményeket, illetve arra, hogy (b) a környezet a személy igényeinek megfelelően fog viselkedésére reagálni” (Shapiro és Astin, 1998, 22. nyomán). Ay NIH definícióját idéző szerzők szerint a kontrollhit egyaránt vonatkozik arra a meggyőződésre, hogy a személy máris  rendelkezik a kontroll felett, illetve arra, hogy amennyiben igényli, megszerezheti az események alakulása fölötti ellenőrzést.

Endler és munkatársai (2000) vizsgálata azt igazolja, hogy mind a kognitív, mind az interperszonális feladatok esetében a kontroll magasabb szintjének észlelése az alkalmazkodás szolgálatába szegődik. Azok a v.sz.-ek, akik úgy érezték, hogy nagyobb mértékben ellenőrizhetik a helyzetet, amellyel szembesülnek, nagyobb mértékben folyamodtak a helyzetspecifikus, feladatorientált megküzdés stratégiáihoz, mint a kisebb kontrollt észlelők. Előbbiek ugyanakkor kisebb állapotszorongást éltek át, és a kognitív feladat esetében hatékonyabbnak is bizonyultak. Utóbbi különbség különösen a nőnemű v.sz.-ek esetében volt kimutatható.

A fenyegető események általában kevesebb szorongással társulnak, ha előre jelezhetőnek és kontrollálhatónak minősíthetők, mint azokban az esetekben, amelyekben nem láthatók előre és nem ellenőrizhetők a személy által. Eifert és munkatársai (1996) egyenesen úgy vélekednek, hogy a fenyegető események előreláthatósága és kontrollálhatósága kulcsszerepet játszik a kóros szorongás kialakulásában, fennmaradásában és kezelésében (Zvolensky és munkatársai, 2000 nyomán).

Számos vizsgálat mutatta ki továbbá, hogy az önkontroll a hétköznapi tevékenységek változatos formáit befolyásolja jelentős mértékben, beleértve a megküzdést, a negatív érzelmek fölötti uralmat, a kísértéseknek engedésre sarkalló késztetések kiiktatását, a célirányos tevékenységek megtervezését, a sztereotip formát öltő válaszok megakadályozását, a társas interakciókba való bevonódást, a gumióvszer használatát és a dohányzást. A gyengén fejlett önkontroll számlájára írják az olyan komoly szociális problémák kialakulását, mint amilyenek a kábítószerfüggőség vagy az antiszociális viselkedés (Slessareva és Muraven, 2003.).

A kontrollhit fontos problémája a kontroll helyének, vagyis annak meghatározása, hogy ki, illetve milyen tényező gyakorolja az ellenőrzést. Rotter szerint, aki a kontrollhely (locus of control) fogalmát bevezette, ha az egyén úgy fogja fel a megerősítést mint valamilyen cselekedete következményét, de ugyanakkor úgy találja, hogy az nem egészen az ő cselekedetétől  függ, akkor a mi kultúrviszonyaink közepette ezt szerencseként, külső erők keze nyomaként, végzetként, valamint előre nem látható eseményként értelmezzük. Ez annak a meggyőződésünknek a következményeképpen  körvonalazódott, hogy a körülöttünk nyüzsgő erőtényezők játéka/kölcsönhatása túlságosan bonyolult lenne, s ezért lennénk képtelenek a saját erőforrásainkra támaszkodva ezt befolyásolni tudni (Phares, 1988 nyomán). A nagyobb mértékben külső kontrollhitű, ún. externalizáló személyek úgy érzik, hogy reménytelenül áldozatai az ellenséges külső körülményeknek, s ennek igen jelentős következményei vannak alkalmazkodásuk szempontjából: nagyobb mértékben hajlamosak a konformizmusra, mivel úgy vélik, hogy lázadozásuknak amúgy sem volna értelme; gyakrabban bizonyulnak depressziósnak és kisebb mértékben képesek arra, hogy megküzdjenek a stresszelő életkörülményekkel; nagyobb mértékben vannak kitéve a rosszul alkalmazkodás lehetőségeinek, ami annak a következménye, hogy akkor, amikor lépéseket tehetnének a hatékonyabb kezelés érdekében, arra a meggyőződésre hivatkozva, hogy a dolgok önmaguk vagy más tényezők hatására alakulnak, ezeket elmulasztják megtenni; általában magasabb a szorongásszintjük, s ugyanakkor alacsonyabb az önbecsülésük.

Ha a személy úgy véli, hogy az események akár saját magatartásának, akár viszonylag állandó személyiségvonásainak következményeképpen alakultak úgy, ahogy alakultak, akkor belső kontrollhitről beszélünk. A belső kontrollhitet az értékelt cél aktívabb követésével asszociálták, amint az felismerhető a szociális cselekvésekben, az információk felkutatásában, az elevenségben, az önálló döntéshozatalban és a jóllét érzésében. A belső kontrollhit általában jobb egészségi állapottal és alkalmazkodással, több önálló kezdeményezéssel, kevesebb szorongással, a depresszió alacsonyabb szintjével, fájdalommal szembesülés esetén kevesebb fájdalomcsillapító igénylésével, megbetegedés esetén pedig gyorsabb felépüléssel társul. Az ún. internelizáló személyek többet tesznek egészségi állapotuk megóvása érdekében, és – jellemző módon – betegként több információt igényelnek betegségükkel kapcsolatban, illetve aktívabb szerepet vállalnak azokban az erőfeszítésekben, amelyek felépülésük célját szolgálják. French és munkatársai. (2005) vizsgálata szerint a szívinfarktuson átesett betegeknél a kontroll nagyobb mértékben való felvállalása hozzásegíthet a komplikációként fellépő emocionális problémák csökkentéséhez.

Utólag Levenson a kontrollhely egy harmadik lehetséges lokalizációjával, a hatalommal rendelkező más személyekkel („powerful others”) egészítette ki a Rotter által leírt változatokat, azt hangsúlyozva ezzel, hogy léteznek a külső tényezők által gyakorolt kontrollnak olyan formái is, amelyek nem a sors- és véletlenszerűség kaotikus és ellenőrizhetetlen törvényszerűségeinek engedelmeskednek, hanem a személy által „megszelídíthető” emberi ügyintézés zónájához tartoznak. A személy szolgálatába szegődő hatalommal rendelkező mások lényegileg a személyes kontroll hatáskörét terjesztik ki olyan területekre, amelyek amúgy meghaladnák az egyén képességeit. Ezt még jobban kihangsúlyozandó vezeti be Heth és Somer (2002) a kontroll gyakorlásának negyedik formáját, a személy és a hatalommal bíró másik által megosztott ellenőrzést. A kontroll kompetens mások által gyakorolt, illetve megosztott formái különleges jelentőségre tesznek szert az egészségügyi ellátás területén, amelyen belül a személy, már csak a kompetenciák objektív hiánya miatt is, kénytelen az ellenőrzés jelentős részét kiengedni a kezéből.

Az ilyen típusú helyzetekben döntő jelentőségű az egyén számára a hatalommal rendelkező mások elkötelezettsége, együttműködése és jóindulata biztosításának, azaz „megnyerésének” kérdése. Azok a stratégiák, amelyeket a személyek ennek érdekében vetnek be, lényegileg a kontroll biztosítását célzó kisérletekként értékelhetők. Ennek legelterjedtebb, szinte intézményesített formája – legalábbis a mi kultúrkörünkben – a némiképpen félrevezető néven emlegetett „hálapénz”. Félrevezető mindenekelőtt azért, mert nem csak föníciai valuta formájában ölthet testet; gyakorlatilag bármilyen ajándék, figyelmesség vagy ellenszolgáltatás betöltheti ezt a funkciót. Másodsorban pedig azért tekintjük a hálapénzt félrevezetőnek, mert nem annyira a beteg vagy hozzátartozói köszönetét hivatott kifejezni, mint inkább az orvos háláját biztosítani és ezáltal megnyugtatni a beteget, hogy a kezeléséért felelősséget vállaló személyben megfelelő, azaz az általa kezelt személyért minden tőle telhetőt mozgósító partnerre fog lelni.

A szövetséges személye irányában megnyilvánuló bizalom fontos összetevőjét képezi az orvos – elismert szakmai kompetenciáján túlmutató – emberi minőségének szubjektív észlelése a beteg, illetve az oldalán álló hozzátartozók által. Az utóbbi időben rengeteget írtak a biomedikálisan orientált orvostudomány soha nem tapasztalt fejlődésével együtt járó technicizálódásról és elszemélytelenedésről, és rengetegen tapasztalhatták meg az egészségügyi rendszer ellátására szorulók közül, hogy nemcsak a hagyományosan orvos által elvégzett vizsgálatok jelentős részét vállalta át egy-egy gép, hanem az orvosok maguk is némiképpen elgépiesedtek hivatásuk gyakorlásában, és ez a folyamat egyaránt érzékelhető az elbürokratizálódott háziorvosi gyakorlatban és a klinikákon működő szakorvosok hűvösen tágyilagos attitűdjében. A szenvedő ember oldalán ez gyakran azt a nyugtalanságot szülő benyomást kelti, hogy egy együttérzéstől mentes fallal áll szemben, akiben különleges érzelmeket sorsa alakulása nem kavar. Ezzel a nyugtalansággal szemben nyújtanak alternatívát a kórházi szappanoperák, amelyek az orvosi szakma képviselőinek humanizálása terén is jelentős szerepet vállalnak magukra. Azáltal, hogy az orvosokat nemcsak a betegeikért törődőknek mutatják be, hanem mindenféle más emberi tulajdonsággal felruházottaknak is, azt a sokat számára megnyugtató üzenetet továbbítják, hogy az orvos is ember. És ha más nem, de a szappanoperák szurkolója tudhatja, hogy az orvos is lehet közvetlen, családját szerető, sőt érte aggódó, partnerkapcsolata válságában vergődő, felettesei által elnyomott, kollégáival szolidaritást vállaló ember, aki ráadásul akár álmatlan éjszakákkal fizethet azokért az erőfeszítésekért, amelyeket annak érdekében mozgósít, hogy betege problémájára gyógyírt keressen. Azok az érzelmi állapotok, amelyeket a sorozatokban szereplő orvosok élnek át, és amelyek gyakorlatilag az emberi emóciók egész skálájára kiterjednek, az elkeseredéstől a boldogságig, illetve a gyötrő félelemtől a diadal mámoráig, nemcsak a szereplőket humanizálják a nézők szemében, hanem azt az orvost is, akinél esetleg másnap kell kivizsgálásra vagy kórházi beutalásra jelentkezniük. Ebből a szempontból sokak számára a kórházi szappanoperák nézése olyan – általában nem tudatosan vállalt – befektetés, amelynek prizmáján keresztül tekintve az orvosi intézmények jóval humánusabb és ezért kevesebb nyugtalanságot szűlő fényben tűnnek fel.

A kontrollhit másik fontos dimenziója, amelynek kérdése önkéntelenül felvetődik a kórházi szappanoperák kapcsán, az ellenőrzés gyakorlásának következményeire, ha úgy tetszik, ennek hatékonyságára vonatkozik. Oatley (1992) a narratívumok (elbeszélések) fogalmát hívja segítségül a kontrollhit megértése érdekében. Mint írja, emezek ereje nem pusztán abban rejlik, hogy egy történetet mesélnek el, hanem inkább abban, hogy változatos cselekedeteket és  következményeket kapcsolva össze önmagunk és mások megértésének sajátos eszközeit képezik. A narratívumok rendszerint egy meghatározott környezetbe („setting”) helyezett központi szereplő („central character”) cselekedeteiről és élményeiről szólnak; ezek  képezik az elbeszélés fő cselekményét. A cselekvéseket tervek kapcsolják a főszereplő által kitűzött célhoz. A történetek általában problémamegoldó motívumot tartalmaznak, azaz a központi szereplő erőfeszítései, amelyeket céljai elérése érdekében mozgósít, nehézségekbe és akadályokba ütköznek. Gyakran ezek az akadályok emóciók forrását képezik. Ideális körülmények közepette a történet a probléma megoldásával, illetve átalakulásával zárul, mégpedig olyan módon, hogy az olvasó (vagy külső szemlélő) számára nem nyilvánvaló. Egy-egy egyszerűbb elbeszélés egyetlen ilyen epizódot tartalmaz, míg egy összetettebb (pl. egy novella) több rövid történés láncolatából keletkezik, mégpedig úgy, hogy az egyik a másikból fakad. A történetek tehát – lényegüket tekintve – az események alakulása feletti kontroll gyakorlásának forgatókönyvei, amelyek művészi formába csomagolt alapvető üzenete az, hogy a kedvező irányban történő befolyásolás, az ellenőrzés lehetősége adva van. A metafora értékű történetek (azok a narratívumok, amelyek forgatókönyve megfelel a képviselt reális esemény struktúrájának) ezt az üzenetet a hipnózis meggyőző erejével közvetítik (Barker, 1996; Burns, 2001; Vargha és Dafinoiu, 2003). A kórházi környezetbe ágyazott szappanoperák részben olyan történetekre épülnek, amelyek a betegségekkel való megküzdésről, illetve a betegségek fölé kerekedésről szólnak. Ebből a szempontból a forgatókönyvek szinte pontról pontra a kommandós filmeknek a jó és rossz életre-halálra menő összecsapását illusztráló receptjét ültetik át az egészség és betegség dimenzióiba, még ha nem is feltétlenül olyan explicit formában, amint ez a Fantasztikus utazás című filmben történik, amelyben miniatürizált tengeralattjárót juttatnak – legénységgel és orvosokkal – egy magas rangú politikus vérkeringésébe az életmentő műtét kivitelezése érdekében. A kiindulópont általában valamilyen orvosi válsághelyzet, amelyben a remény leghalványabb sugara is szertefoszlani látszik, arra késztetve az orvosokat, hogy a szakmai realizmus nevében lemondjanak a betegről. Ezen a ponton szokott megjelenni az a tehetetlenségbe beletörődni nem hajlandó orvos, aki végül csak megtalálja a beteg életét megmentő megoldást. Mivel a küzdelem reális csataterét nem lehet közvetlenül megjeleníteni, a konfliktust más síkokra helyezik át: akár az osztályvezető főorvos fafejűségével kell csatát vívni, akár az idővel kell versenyt futni, akár az életmentő gyógyszert kell beszerezni, akár a beteg (vagy hozzátartozói) hozzájárulását kell biztosítani, ilyen vagy amolyan ellenállásukat legyőzve. Ez az a terület, ahol a forgatókönyvírók fantáziája nem ismer határokat. Vagy ha igen, akkor amúgy is, újszülöttnek minden vicc új alapon, a régi és jól bevált sablonokat újra meg újra elő lehet venni. A beteg embernek és a (még) egészségesnek egyaránt szüksége van erre a „még ott is van remény, ahol látszólag nincs” típusú optimizmusra, mely valamikor a saját kezelése kapcsán megélt szorongását szelídítheti az elviselhetőségig menően. 

Az események fölötti kontroll elveszítésének érzése jelentős mértékben vezethető vissza a megfelelő ismeretek hiányára. Értelemszerűen nem érezhetjük azt, hogy olyan valamit lennének képesek kontrollálni, amiről semmit nem tudunk, vagy legalábbis amivel kapcsolatos információink csekélyek. Sokan azért érzik magukat teljes mértékben elvesztődni az egészséggel kapcsolatos problémákkal szembesülve, mert nemcsak arról nincs tudomásuk, hogy milyen bonyolult kóros folyamatok idézik elő rosszullétüket vagy fájdalmukat, de még arról sincs fogalmuk, hogy milyen perspektíváknak néznek elébe. Averill az információs kontrollt a kontrollhit lényeges dimenziójának tekinti. Meghatározása szerint az információs kontroll a személynek azt a képességét jelöli, hogy megszerezze azokat az általa fenyegetőként vagy veszélyesként megítélt helyzettel kapcsolatos információkat, amelyek birtokában választ adhat arra vonatkozó kérdéseire, hogy mi fog történni, miért, melyek lesznek a történések következményei, mit lehet tenni ezek befolyásolása vagy csökkentése érdekében stb. Az információs jellegű kontroll azáltal csökkentheti a helyzet válságjellegét, hogy lehetővé teszi az események további alakulásának megbízhatóbb előrelátását, illetve annak kiszámítását, hogy melyek lehetnek a következményei azoknak a különböző megoldási kísérleteknek, amelyekhez a személy az adott helyzet kezelése céljából folyamodik. A stressz csökkenését eredményező alapvető mechanizmus itt arra vezethető vissza, hogy a helyzetspecifikus tudás redukálja a személy ismeretlennel szembeni félelmét, illetve szorongását, és fokozza azt az érzését, hogy ellenőrzést gyakorolhat az események alakulása fölött (Sarafino, 1994 nyomán). Miután a szappanoperákat hosszú időn keresztül olcsó szórakozási formaként kezelték, egyre elfogadottabb az a nézet, hogy az orvosi és egészségügyi szempontból jelentőséggel bíró információk széles körben való terjesztésének fontos eszközét képezhetik, különösképpen a fogyasztóknak azon köreiben, amelyek más utakon nem juthatnának hozzá ezekhez az ismeretekhez.

1999-ben a Betegségek Kontrolljának és Megelőzésének Központja (Centers for Disease Control and Prevention – röviden CDC) nagy kiterjedésű vizsgálatban (Porter Novelli Healthstyles Survey) mérte fel a szappanoperák közönségének jellemző egészségstílusát. A felmérés 2636 nőnemű vizsgálati személyre terjedt ki, amit a szerzők az amerikai tévénézők viszonylatában reprezentatív mintaként értékeltek. Az eredmények tanúsága szerint a megkérdezettek 33 százaléka havonta legkevesebb pár alkalommal néz nappali órákban sugárzott szappanoperákat, és majdnem fele (48 százalék) értékelte úgy, hogy ezekből tanult valamit a betegségekkel és a betegségek megelőzésével kapcsolatban. Mi több, a felmérés kérdéseire válaszolók 34 százaléka állította, a birtokába jutott friss információk arra késztették, hogy ezek szellemében tegyen is valamit. Ami a szóban forgó konkrét intézkedéseket illeti, ezek a következőképpen oszlottak el: a megkérdezettek 25 százaléka beszámolt valakinek az új ismeretekről, 13 százalék igyekezett meggyőzni valakit, hogy intézkedjen a betegség megelőzése érdekében, 7 százalék orvosi kivizsgálásra jelentkezett,    6 százalék pedig megelőző intézkedésekhez folyamodott. Jellemző módon a szappanopperák egészségnevelő hatásából legnagyobb mértékben a színes bőrű tévénézők profitáltak (69 százalék), szemben a „fehérekkel”, akik közül csak 48 százalék érezte, hogy a szappanoperák számára eddig ismeretlen információk birtokába juttatták, ami lényegileg azt jelenti, hogy utóbbiaknak elérhetőbbek azok az egészséggel kapcsolatos információk, amelyeket mások a szappanopera útján szereztek be.

A felmérés adatai arra engednek következtetni, hogy a tévében sugárzott szappanoperák egy olyan egészségnevelő szolgáltatás szerepét képesek betölteni, amely a szóban forgó műsorok 38 millió rendszeres nézője számára biztosíthat könnyen érthető, időszerű és helytálló, mi több, rendkívül hatásos módon tálalt információkat a betegségek, a fogyatékosságok és a sérülések megelőzésével kapcsolatban. Még azokban az esetekben is, amikor az érintettek aránylag kis százaléka tesz konkrét lépéseket az ezúton szerzett információk alapján, ez azt eredményezheti, hogy a tévénézők milliói előzhetik meg hatékonyabban a különböző betegségeket, illetve biztosíthatnak akár maguk, akár hozzátartozóik számára kedvezőbb egészségi állapotot. Ez a lehetőség a felmérés eredményeinek tükrében annál inkább nagy jelentőségű, mivel úgy tűnik, a szappanoperák közönsége több egészségi problémával küzd, mint azok a megkérdezettek, akik nem néznek rendszeresen ilyen műsorokat. Nem tűnik véletlennek tehát, hogy a vizsgálatban megkérdezettek 38 százaléka fejezte ki igényét, hogy több olyan történetet szeretne látni a képernyőn, amelyik valamilyen módon kapcsolatban áll az egészség kérdéskörével. A felmérés szerzői ugyanakkor arra is figyelmeztetnek, hogy amennyiben a szappanoperák téves információkat „csomagolnak” történeteik mellé, vagy úgy ábrázolnak az egészség szempontjából kockázatos viselkedésbeli megnyilvánulásokat és szokásokat, hogy elmulasztják azok negatív következményeit is bemutatni, akár milliók egészségi állapotának romlásához járulhatnak hozzá. 

Szintén pozitív eredményeket könyvelhet el az egészségnevelés terén a Family House (Családi ház) címmel sugárzott egyiptomi sorozat, amelyik olyan egészségügyi problémákkal kapcsolatos információkat közvetített a nézők számára, mint amilyenek az AIDS, a heveny légúti fertőzések, az otthoni balesetek, a drogfüggőség stb. Farag és Elkamel (1998) felmérésének adatai szerint a tévénézők majdnem háromnegyede vallotta, hogy valamit tanult a sorozatból. Nem véletlen, hogy a sorozat anyagi támogatói között olyan intézmények szerepelnek, mint a Ford-alapítvány, az International Development Research Center vagy az USAID. Myers (2002) a dél-afrikai fiatalok 70 százaléka által nyomon követett Soul City sorozattal kapcsolatban állapítja meg, hogy jelentős mértékben befolyásolta pozitív irányban az olyan problémák iránti attitűdöket, mint amilyenek az AIDS, a magas vérnyomás vagy a nőkkel szemben elkövetett erőszak. A felmérések adatai szerint nem kevesebb mint 1,2 millió személy vallotta, hogy a sorozat hatására kész változtatni szexuális és egészségtámogató magatartásán. A szerző értékelése szerint az a mechanizmus, amelynek alapján ez a viselkedés szintjén mérhető jelentős változás bekövetkezik, annak a következménye, hogy a nézők azonosulnak kedvenc szereplőikkel, és így mutatnak hajlandóságot magatartásuk megváltoztatására. Szintén viszonylag elismerően nyilatkoznak Massarani és De Castro Moreira (2002) arról a munkáról, amelyet a TV Globo (a legnagyobb nézettségnek örvendő brazil tévécsatorna, melynek adásait naponta mintegy 85 millió személy nézi) által műsorra tűzött O clone című sorozat végzett a klónozással kapcsolatos tudományos ismeretek és erkölcsi dilemmák népszerűsítése terén, elismerve ugyanakkor, hogy a helytálló információk mellé klisék és esetenként vitatható leegyszerűsítések is keveredtek, ami végül is nem feltétlenül kérhető számon egy alapvetően szórakoztatni akaró sorozattól. Legalábbis addig nem, amíg a szórakoztató történetek kontextusába ágyazott ismeretek nem válhatnak az egészségre nézve káros viselkedések és szokások forrásává. A közelmúltban például kifogások merültek fel azzal kapcsolatban, hogy a szappanoperák jóval optimistább prognózist sugallnak a kómában levő betegek esetében, mint amilyent az orvostudomány jelenlegi fejlettsége mellett objektíven el lehet várni. A száraz tudományos ismeretek szempontjából ez a kifogás teljes mértékben helytálló lehet, más szempontból viszont nehéz lenne megindokolni, milyen negatív következményekkel járhat, hogy egy olyan szélsőséges esetben, amelyben a reménykedés mellett a hozzátartozók amúgy sem sokat tehetnek szerettünkért, a remény kicsit nagyobb szeletébe kapaszkodhatnak.

Befejezésképpen nem szeretnénk azt a benyomást kelteni, hogy a kórházi szappanoperákat amolyan híg lére eresztett népi egyetemek fényében kívánnánk feltüntetni. Ezek a produkciók olyan szórakoztató sorozatok, amelyek a bármilyen témájú hasonló termékek minden csínját-bínját bevetik a minél elsöprőbb siker elérése érdekében, és amelyek népszerűségi mutatói egyenes arányban vannak azzal a mértékkel, amelyben e fáradozásukban célt érnek. Ugyanakkor azonban úgy érezzük, hogy sikerült megragadnunk legalább néhányat azok közül a hatótényezők közül, amelyek az általánosakhoz hozzáadódva nemcsak növelik a kórházi témájú szappanoperák nézőinek számát, hanem ugyanakkor megteremtik annak a reális lehetőségét is, hogy ezeket a műveket hatékony egészségtámogató magatartásformák kialakításának szolgálatába állítsuk.

IRODALOM

Barker, P. (1996): Psychotherapeutic Metaphors. A Guide to Theory and Practice. New York, Brunner/Mazel, Publishers.

Burns, G.W. (2001): 101 Healing Stories. Using Metaphors in Therapy. New York, John Wiley& Sons, Inc.

Centers for Disease Control and Prevention (2000): 1999 Porter Novelli Healthstyles Survey. Soap Opera Viewers and Health Information. APHA Executive Summary, November 15, 2000.

Endler, N.S.–Macrodimitris, S.D.–Kocovski, N.L. (2000): Controllability in cognitive and interpersonal tasks: is control good for you? Personality and Individual Differences. Volume 29, Issue 5, Pages 951-962.

Farag M.–Elkamel (1998): Soap operas may be good for health: impact evaluation of the Egyptian soap opera, Family house. Eastern Mediterranean Health Journal. Volume 4, Issue 1, 1998, Page 178–180.

French, D.P.–Maissi, E.–Marteau, T.M. (2005): The purpose of attributing cause: beliefs about the causes of myocardial infarction. Social Science & Medicine. 60. 1411–1421.

Heth, J.T.–Somer, E.(2002): Characterizing stress tolerance: ‘‘controllability awareness’’ and its relationship to perceived stress and reported health. Personality and Individual Differences 33 (2002) 883–895

Massarani, L.–de Castro Moreira, I. (2002): Human cloning: A soap opera as a science communication tool. Paper presented in 7th Conference on the Public Communication of Science and Technology, 4-7 December 2002, Cape Town, South Africa. Further information at http://www.fest.org.za/pcst/programme

Muraven, M.–Slessareva, E. (2003): Mechanisms of Self-Control Failure: Motivation and Limited Resources. PSPB, Vol. 29 No. 7, 894–906.

Oatley, K. (1992): Integrative Action of Narrative. In: G.J. Stein, J.E. Young, (eds.): Cognitive Science and Clinical Disorders, San Diego, Academic Press, Inc.

Sarafino, E.P. (1994): Health Psychology. Biopsychosocial Interactions. Second Ed., New York, John Wiley & Sons.

Shapiro, D.H.–Astin, J.A. (1998): Control Therapy. An Integrated Approach to Psychotherapy, Health, and Healing. New York, John Wiley & Sons, Inc.

Sørlie, T.–Sexton, H.C. (2001): Predictors of the process of coping in surgical patients, Personality and Individual Differences. Volume 30, Issue 6, 947–960

Van der Ploeg, H.M. (1988): Stressful Medical Events: A Survey of Patients’ Perceptions. In: S. Maes et al. (eds.): Toics in Health Psychology. Chichester. John Wiley& Sons.

Vargha, J.L.–Dafinoiu, I. (2003): Intervenţiile metaforice. In: Dafinoiu, I.–Vargha, J.L. (2003): Hipnoza clinică. Tehnici de inducţie. Strategii terapeutice. Iaşi, Polirom.

Wahler, R.G.–Castlebury, F.D. (2002): Personal narratives as maps of the social ecosystem. Clinical Psychology Review. Volume 22, Issue2 , Pages 297–314

Weinman, J.–Johnston, M. (1988): Stressful Medical Procedures: An Analysis of the Effects of Psychological Interventionsand of the Stressfulnessof the Procedures. In: S. Maes, et al. (eds.): Toics in Health Psychology. Chichester. John Wiley& Sons.

Zvolensky, M.J.–Lejuez, C.W.–Eifert, G.H. (2000): Prediction and control: operational definitions for the experimental analysis of anxiety. Behaviour Research and Therapy, Volume 38, Issue 7, 653–663.