Új irót mutatunk be olvasóinknak. — Dömötör Teréz érdek lődésünkre a következőket irta magáról „Huszonhat éves vagyok ; tizenhat éves koromtól mostanig gyári munkás és cseléd voltam. Sokat szenvedtem gyerekkorom óta. Az életem csupa esemény és folytonos védekezés az eltiprás ellen, de megtanultam látni.” — Különben pedig alább következő irásai beszélnek róla.

 

SZOLGÁLNI MEGYEK...

Cseléd lettem a sártói méltóságos uréknál. A szomszédasszony szerezte a helyet, mikor kimaradtam a negyedik polgáriból. Apám betegen jött haza a harctérről. Vártuk mint az éhes görények. Azt hittem, ha itthon lesz jóllakhatok, de csalódtam Napszámba kellett járni, nem került jobb a csámpás cipő helyett. Szolgálni küldtek. Akinek szeretője van, az már szolgálhat. Hát igen, sokszor guggoltam este a fal mellett. Vártam... Eljött amig jött, mikor teherbe estem megunt. Más után futott.

Konyhaleány lettem a nagy major közepén.

Egykedvüen vettem a dolgot. Nem tudtam mibe indulok. Cselédszoba. Valódi uraságtól levetett, már szétmálló selyem paplan, fosztatlan tollal kitömött vánkos, csücskén kakastoll kunkorodott murisan.

A szobalánnyal aludtam.

Minden cselédelődöm testszaga, a bejáró béresekével együtt ott fülledt a szellőzetlen, dohos ágyban. A saját: fészkünk tisztántartására nem jutott idő. Undorodva feküdtem és irigyeltem a méltóságosasszony ágyát.

Márciusban négy órakor még éjjel van, ilyenkor ébresztettek. Kedvetlenül dolgoztam. Amit rámbíztak, nekem szokatlan és nehéz.

Elfáradtam mire megviradt.

A méltóságos asszony 10 óra felé került ki frissen. Parancsokat lángolt. Kezeit csókra nyujtogatta a jól idomított cselédség felé. Ilyenkor látszott meg rajtuk a helyi jónevelés. Rám került a sor. Én lázadó voltam és csak jónapot köszöntem. Nyeles szemüvegén keresztül vizsgált. Erőltetett fölénynyel fölnevetett: nem érteni magukat, hogy ilyen rövid ruhát viselnek, hát mit hordjunk mi, ha folyton utánoznak! — Csináltatott is olyan hosszú ruhát helyette, hogy majd el buktam benne.

Nem csak erőnket, az izlésünket is elrabolják — mert csinosabb voltam agyonnevelt lányánál.

Korántól későig mindig mosni, súrolni, kotorni könyökig a piszokban. A más piszkában — a magunké is utálatos — hát még a másé, az úri piszok! Az urak szerint az ő piszkuk, hozzánk képest tisztaság.

Pénzt dugnak el, kipróbálják nem lopunk-e. A cseléd csak annyit ér, amennyit a munkája. Mint ember nem számit.

Az urak szerint cselédnek cseléd a gyereke. Nagyapját is szolgasorba látta a béres. 1919. A kizsigerezett emberekben új világnézetek rügyeznek. 1920. Nagy késéssel, fáradtan érkezik meg a forradalom ide is.

A cselédek istenkedve tudták, hogy nekik szól. De jajgattak: ha nem lesznek urak, kinek szolgálunk!?

*

Az udvarban egyedül ténfergett egy kanpulyka. Beteg. 5 hete folyton eszik és nem emészt. Bögye már nagyobb mint a teste és még mindig eszik. Kapállódzva fölhentereg, úgy kell fölemelni. Sajnálom. Látom rajta, hogy örül az életnek.

Végnélküli lencse válogatások a konyhán, vetőre.

Süt a nap, szeretnék kint ülni.

A vak Zsiga bácsi hordja a fát. Kosarat fon nyers vesszőkből, este furulyáz az istállóba, Nóniusz mének hallgatják, ezek ismerik őt, — zabot kapnak tőle éjjel. Nótákba éli ki magát — részére nincs asszony — hisz vak. Pedig tavasz van.

Én meg mindinkább formátlanodom. Kárörvendve néznek rám. Örülnek a bajomnak, meg irigyelnek is, hogy többet tudok náluknál.

*

Valaki mondta: besúgták, hogy hízol.

Behivattak.

A méltóságos káromkodott:

— No, te jómadár, te gyalázatos, szégyelheted magad. Volt pofád ide jönni, így?! Jól nevelt az anyád! Az se lehet különb. Menj te ringyó!

Meg ne lássalak bent, mert kilöklek.

Csak úgy dült belőle a szidás.

Eszembe jutott, hogy alig egy órája kerülgette az istállók körül Akica, a méltóságos kisasszony cigarettával és konyakkal a fiatal stramm parádéskocsis szeretőjét. Mi cselédek ilyesmin nem ütközünk meg, természetesnek találjuk.

Azt hittem nekik van igazuk. Szégyeltem magam. Azontúl még keservesebb volt. Mindenki heccelt, csúfolt.

Hát hogyan lett az a rengeteg ember? Mindenki ugyanúgy születik. Az előbb érkezettek csúfolják a készülődőket. A természetet csúfolják. Az ember csak a maga formálta, törvénynek elnevezett tévedéseit tiszteli.

*

Nagymosás kezdődik éjfél után 2 órakor. A gyengeségtől nem tudtam fölkelni. Az egyik béresasszony a fülembe kiabált:

— Tercsi keej fő. A hajnal csillag a gané tetejin futkároz, te még! aluszú, mit gondúsz ki fog helétted dugóznyi!?

Vak Zsiga bácsi hordta a tüzifát a konyhára. Maradékot kapott érte.

Nagymosás után untató, nagy teregetések. Hétágú koronás fehérségek, (selymek lengnek hosszú, zsinórokon.

*

A majorba cigányasszony settenkedik, talán az segít rajtam. Már ő is tudja. Les rám az udvaron. Alkalmat keres. A tyúkólnál összeérünk. Hízelgőn, tudákosan sugdos. — Lehet ám a bajon segíteni, ha jól meglakal.

Semmim sincs.

Vigyorogva tanácsol :

— Ván á spájzbá ölíg.

Másnap reggel egy oldalast, nagy üveg paradicsomot talál a vetőgépben a szín alatt.

Nem elég. Már pénzt is kapott — a magaméból. — Még mindig hallgat elégedetlenül. Sunyi és telhetetlen. Képzelt sorsszövő — kifogytam, nem tömhettem tovább feneketlen zsebeit.

Hosszú hallgatások után titokzatosan fülembe súgta:

— Igyon meg fé litér vérésbort.

És én már hatodik hónapja úgy voltam...

*

A folytonos erős munka legyengített. Szombaton későn keltem, súrolatlanul maradt a szakácsné különszobája.

Őméltósága megrántotta a karomat — súrolni kergetett. Néztek, figyeltek, szókorbácsokkal tartottak ébren. Mintha csak a padló méltatlankodását sikoltotta volna a méltósága, a lelkesedés nélküli vízzel, ronggyal, kefével való pancsolás láttán.

— Te piszok, — jobb lett volna, ha az anyád sikálni tanított volna iskola helyett.

Kínos helyzetemben majdnem vért izzadtam ilyeneket hallva.

Aztán megint más munkára vezényeltek, ha az kész volt — megint. A testi munka változatai és az a törekvés, hogy lehetőleg jól végezzem, enyhítettek gyötrelmeimen. Késő esti lefekvéskor a többiek szerint: bőgtem — a kakastollas rossz szagú párnák alatt. Másik oldalon a szobalány fekszik, kimerülten a fáradságtól, de ezzel nem törődik a kisbéres, félálmában boldogítja erős lökéseivel. Juliska feje beütődik az ágy végébe, — nem érzi, nem érez semmit. Agyonstrapáit teste halott, lelke a parkettvikszeléssel bajlódik.

Késő este fáradt újraéledése a boldogabbaknak. Csoportosan csavargó fiatalok dalolnak, fütyölnek szájba dugott orgona levéllel.

„Tulsó soron fütyül a zsidó”, — végnélkül ez megy.

Benéznek a cselédszoba ablakán, aztán benyulnak az ablakfölötti galambházba, fiakért.

*

Vendégségek vannak, nekem nem szabad elől mutatkozni. Meglátnának. Juliska borravalót kap. Vén úr hivja a vendégszobába. Undorodom a szagoktól, a kövérhústól. De jó volna máshol lenni. Egyedül.

*

Ketten vagyunk Zsiga bácsival a konyhán. Dugó, a futóbolond roszogott be. A barázdában bukdácsoló fürjre emlékeztet. Rongyok lógnak róla. Képzelt hegedűjén játszik. Rám kiált eszelősen:

— Há aggyanak valamit!

Azt mondják, híres zenész volt.

Zsiga bácsi vigasztalódott a nálánál is szerencsétlenebben.

Húsivét előtt — hét szekér fölvidéki munkást hozatnak. Kell az ingyen munkaerő. Egy korona napszám, reggel kenyér, délben leves.

Semmi más.

Vinnék ki az ebédjüket. Kikoplalt és ütődött emberkékre bizzák az ebédvivést. Ezeket nem használhatják a kinti munkánál. A várakozó szamaraskocsi körül apró porontyok hancúroznak. A két hülye cipeli a kendért. Ügyefogyottan emelik a kocsira.

Éppen akkor mászik elő két kis kölyök a kocsi alól. A kondér lebillen. Kiömlik a forró leves. Hullává forrázza a mászkáló kis gyerekeket.

*

 

Nagycsütörtökön boncolják a megfőtt, összezsugorodott izmú kis testeket. Cseléd konyháról visznek asztalt, lavórt a temetőbe a boncoláshoz...

*

Megdöglött egy borjú. Ugyanazon az asztalon mérik ki, félkilónként minden cselédnek, amin a két gyereket is trancsírozták. Le se mosták. Gyerekvérre borjúvér maszalódik. Mindegy. A döglött borjú jó volt. Ritkán jutnak húshoz. Köszönik szépen a husvéti ajándékot őméltóságának .Kézcsókra sorakoznak a kegyes adományért.

*

Akica születésnapja. Joga van jót gyakorolni. Kis kosár cseresznye vart előtte. Nagyot markol, hogy jószándékunak lássék. Amit adogatott az csak néhány szem. Maradt is a kosárba még, de bevitték a speizba.

*

Gépeket javítanak a kovácsműhely előtt. Az inasok nyerstojást isznak. Este lányok mulatnak a kert alatt. Tavasz van. Párzó összetapadt lepkék röpülnek — gondnélkül. Pacsirták.

*

Én dolgozom, senkit nem bántok, — mégis megvetnek. Morgok — inkább férfi szeretnék lenni, mint nő. Ilyen helyzet! Úgy érzem igazságtalanság történik velem. Utálom magam. Nem jó élni!

A majorbeli cselédek úgy mennek munkába, mintha megvolnának elégedve...

A méltóságos úr elégedetlen.

*

Egyszerűen kocsira raknak. Hazaküldenek. El akarok utazni másfelé. Nem lehet. A kocsis parancsot kapott, hazai Hiába kérem őt, — a méltóságos parancsolt. Jó szolga. Teljesíti a parancsot.

Anyám megy el a kocsi mellett.

Szégyellem magam.

Mintha nem is ismerne.

 

MEGAKARNAK JAVITANI...

Apolától két inget vettem olcsón, ráadásul kötényt is adott. Gyönyörűséggel viseltem durva csollán ingeim után a finomakat. Mosáskor láttam ilyet uraknál.

Ki hitte volna? Amint ez később kiderült, Apola lopta a fehérneműt, mert nem volt neki és mert mániája a csenés.

A fölösleg került hozzám.

Rájöttek. Apolát a gazdái elkergették.

Tényleg. — Apola sunyiképű.

Tárgyaláson a nagysága toporzékolva ezerkoronás abroszt is követelt. Apola nem akar tudni róla: — tagad. Bebizonyították: — még mindig tagad. Ott vagyok én is a két inggel, amiről nekem azt mondta: ajándékba kapta. Vissza kellett adni. — Hát orgazda vagyok: a szemembe mondták. Apolát egyhónapi fogházra, engem fiatalkorút — javitóra itéltek.

Megakarnak javítani. Már meg is kezdték.

Börtönőr kisér; szid; erkölcstan órát tart a lépcsőkön. Sok ember jön szembe, — miért néznek úgy? Ugylátszik az egész világ törvényszék, bíró, itélnek mindenki fölött.

Nem szégyellem magam, nincs okom rá.

Apola tisztázta magát az őr előtt, szlovákul beszél. Mire a fogházbaérünk, én vagyok a tolvaj.

Kékorrú, dühös őrmester vesz át. Apolát beajánlja az őr: földije. Befeketit, mert magyar vagyok, Apola szerint „za dojku bola” és csak 16 éves. Pofont mért az őrmester, mert gyerekem volt. Megakar javítani. Neki fáj ha valaki rossz, azért fáj neki a gyerekem is. Talán nekik kell gondoskodni róla?

Ujjlenyomatot vesznek, kezem csupa olaj, nincs hol megmosni. A friss piszok el takarja a régit.

Furcsán érdekes itt.

Hosszú üres folyosón kisérnek, úgy hallatszik mintha szembe jönnének ugyanannyian. Sok ajtó, lépésnyi távolságra. Női hangok az ajtók mögött.

Esteledik.

A zárka sötét luk, irgalmatlan bűzzel, a sarokba klozett. Koszos rend. Két priccs, undok pokrócokkal. Négyen vannak bent a szerencsétlenek. Pap-gazdaasszony politikai fogoly, sikkasztó pincérlány, két lezüllött utcai nő közé kerültem. Mindegyik tudja, miért mennyi büntetés jár. Őszinték egymás között. Az enyémet sokallották.

A három lány egymásra mászkált. Nem birták ki paráználkods nélkül. Nem törődtek jelenlétemmel s nem adtak helyet aludni.

Jelentéktelen kis megmentett tárgyakat tettek érdekessé, törött fésűt, fogkefenyelet, gombot, dobozfödelet és egyebeket dugdostak, fényesítették, unalmukban. A vacsorát katonacsájkába hozták; nyálkás gerstlikása, dohos, undok, ehetetlen, pedig irgalmatlan éhes voltam. Sajnáltam a dióskalácsot,. amit apa vissza vitt szomorúan, mikor meg tudta, hogy nem beszélhet velem. Hirtelen azon csodálkoztam — miért vagyok itt? Miért van börtön? Miért ilyenek ezek a nők ? Mit keresek köztük?

Ja! megakarnak javítani.

Még éjjel hívnak az irodára. Megmondják, hogy javítóba visznek. Ébren vagyok hajnalig. Hallgatom a vonatfüttyöket. Érkeznek, indulnak. % hegyoldalban. Rémes innen. Borzongok, felejthetetlen. Szörnyű a bizonytalanság is, hova visznek. Kóstolónak elég volt amit átéltem, féltem már mindentől. Vártam aszlottan a reggelt.

A vonaton vigyázott rám az egész fülke, ha a kisérő börtönőr rövid időre kiment. Mindenki tudta, hogy rabot visznek személyemben, minden uj fölszállónak elujságolták. Néztek csodálkozva, szemtelenül, sajnálva, örvendve a saját szabadságuknak, ők nem olyanok, vigyáztak rám nehogy megszökjek. — Kínálták az őrt pálinkával, aki hálából egész mesét talált ki rólam. Nagynak érezte magát, látszott rajta, hogy feszül a bőre — alig: fért el benne. — Várták pletyka éhesen a részleteket. A vége felé már rablógyilkossá fujtak. — Mindenki lenézett és büntetett a szemével. Elitéltek saját belátásuk szerint, — akasztásra, életem fogytáig elzárásra, ötven botra, nyilvános megszégyenítésre, lófarkára kellene kötni, ilyenek a legrosszabbak, mondogatják és haragusznak rám. — Javitani akarnak.

*

Két kisasszonynak adott át az őr. Beirtak, a gondnok kedves volt. — Magyarul beszélt velem.

Dolgozni kellett: tollat fosztani, harisnyát kötni és hallgatni. Bezárva, kívülről bemeszelt ablakok mögé, este lámpa nélkül. Olvasni szerettem volna, de nem lehetett, csak vasárnap egy órát „Boldog, házi esték”, „Józan András” és hasonló könyvecskéket.

Verklizés, vihogás, kéjes visitozás, legények kurjantása a hinták felől, az intézet mögött.

Mennyi megfoltozásra összeterelt lány, csupa ringyó, mégis kedves. Otthon érzik magukat. Évek óta megszokták. Fékezhetetlenek, ujabb csínyekkel késleltetik szabadulásukat. Árulkodás. Apró komiszság tövisekkel áskálódtak egymás ellen. A közössorsban se lettek testvérekké. Szépek, csinosak és gonoszak. A jóságot csak színlelték.

*

Kubicával jóba vagyok. Őt se szeretik. Lopott, sokat, gyereke is van, de ahhoz, hogy a többiek is kiállhassák, nem elég könnyű. Kinézik maguk közül. Egymás mellett alszunk, suttogva tervezgetünk, — sok időnk van, így ütjük el — arra az időre, ha kiszabadulunk. A szomszédok is ezt teszik. Hallom amint szerepeket osztogatnak. Kubica elaludt, én a szomszédba figyelek a sötétbe . . . Sonka is van a spájzban, meg kenyér! Nyál gyül a számba. Kis darab kenyér jár a margarinnal rántott: melegvízhez, kétszer kis darabka hús hetenként és kétszer granadirmars, — koszos teknőből adják — férfirabok fő,zik. A többi napokon zsizsikes borsót meg susovicát. Vacsora nincs. Éhes vagyok én is. Velük együtt sütök-főzök otthon, zsíros palacsinta szagot varázsolok magamba, kirántott húst, kalácsot. Mind undorodunk a kukacos omácskáktól. Megbeszélik ki fogja majd a vénkisasszonyok üzletéből elcsenni az ennivalót. Az egyik a legnagyobb szörnyüségre is vállalkozik, aztán a pénzt majd a hasára köti és elutaznak. Egész egyszerű lesz, úgy gondolják.

*

Éhes vagyok. Miért koplaltatnak ? A többi ágyon is éhesek. Mindenre képesek volnánk korgó gyomrunkért! Éhes ember nem látja a határokat!...

Zapletál pasas-fogásból tart előadást, Marencsák, meg arról, hogy hogyan kell előszobákba besurranni, esernyőt, kabátot elcipelni.

Véber szívgörcsöt szimulálni tanít.

Megakarnak javítani.

György Bözsi féltékeny, mert a gondnok engem hív port törülni az orvosi rendelőbe.

Mindennap megyünk „na prechadzku” — sétálni. A séták alatt választott ki a gondnok úr, az ablakon keresztül. Bözsit megunta, frissre vágyott. Én lettem a szerencsés. Hízelgett, mákoskalácsot hozott, simogatott, kért — adjam oda magam.

Hogyan meneküljek ? Elmesélte, öt éve boldogtalan a feleségével. Át rendelt a lakására, a nagyságos asszony nincs otthon. Kanapéhoz húz, úgy bánik velem és gügyög mint egy csecsemővel.

„Cicuskám”.

Hogyan meneküljek ? Szűz vagyok — hazudom. Megsimogatom a ke-ízeit és kérem hagyja meg. Szegény vagyok. Ez az egyetlen kincsem.

Ha tudná!

Elkérte a címemet. „Majd, ha kiszabadul”. Akkor nem felelős értem. Térképet rajzoltat velem a falumról. „Kereszt lányom van ott” — mondja: „Azt is meglátogatom”.

*

Levelet is írhattunk minden hónapban. Csomagot kértünk. — Éhesek voltunk. A helybeli lányoknak makové loksát, sodrott csikmákot hoztak. Jó volna jóllakni!

Sokat imádkoztattak bennünket a kápolnában. Böjti istentiszteletek voltak naponta. Bűnbánatra nyaggattak. Hittan órákra járt be egy fiatal pap..

György Bözsit két; éve javitották már. Szembe velünk a sok apróablakú férfifogház. Jelekkel udvarolnak Bözsinek, levelet csempésznek át agyafurt ügyesen.

A lányjavitó és a férfifogda párzó vágyakat sóhajtozott egymás felé. A vágyak körül kielégítetlen kalandok szövődtek, erről mesélnek a lányok: a munkateremben. Kiváncsi vagyok, hogy csinálják az eseményeket.

Vasárnap van, ide hallik a szabadok vidám élet-zsivaja a körhinták felöl. Nem győzték türelemmel, a korláttalan életvágy kitört belölük.

Föllázadtak.

Ordítoznak, szidják a felügyelőt. Én is, — nehogy jobbnak lássanak. Őrült dőzs. Belül nincs kilincs. Észrevétlenül kinyilik az ajtó. A felügyelő-néni áll az ajtóban. Valamennyit „sötétbe” küldik egész napra — ablak és fekvő hely nélküli kamrába. Engem kiméinek.

Másnap ujabb szállítmány érkezik. Két szlovák parasztlány, Klincsák Betka és Bohuska. Nagy batyukkal, tömve sokféle jó hazaival. Füstölt kolbász, pogácsa, nagy kerek kenyér. Körülhizelgik a gazdagokat, hátha jut valami morzsa.

*

Gyónásra készítik elő a lányokat. Husvét lesz. Az udvarban már hajtanak az egres bokrok. Nagytakarítások.

Szeretnék átmenni Bözsi szobájába. Szívgörcsöt szimulálok, azután mintha kísértettől félnék, gyönge hangon kérem át magam a másik szobába. Megteszik.

Nappal is fekszem, Bözsi ott van mellettem, ollóval kinyitja a kilincsnélküli ablakot, vigan kokettál a fiúkkal.

*

Délután gyónás a kápolnában. Én még „beteg” vagyok. A káplán külön hozzám jön, az ágy szélére ül. Elkezdem a gyónást, néhány bűnömet sorolom. Várja a VI. parancsolat megszegését is. Hogy nem beszélek róla, megkérdi: paráználkodtál is? Ártatlanul nézek rá, letagadom. Én tiszta vagyok. Örül neki, szent dolgok érdekében agitál, vállamról kissé lecsúsztatom a kendőt. Áttüzesedik kerek vállam nézésében, szeme és beszédje zavarodik a közelségtől, reszket, nagy erőlködéssel tartja vissza magát — kis hijja, hogy nem szegtük meg a hatodik parancsolatot. Stólát nyújtott csókra, a kezére csókoltam érzékiségemet. Sajnáltam.

*

Csomagot kaptam. Felügyelőnéni üres szobába vitte — ne adj senkinek. mondta.

Én nem így gondoltam: szétosztottam...

*

Orvosi vizit, kisült, hogy gyerekem volt. Vizestejet talált a mellemben.

A gondnok meg a pap nem hitték el.

A felügyelőnéninek kirobbantottam, hogy mit akart tőlem a gondnok. Engem szidtak érte. A gondnok nagy úr! Igyekeztek a dolgot elsimitani. Azon voltak most már, hogy kitegyenek. Egyszerre megjavultam volna ?

A gondnok úr kedvesei, a két felügyelő-kisasszony is fujtak rá. Alig „győzte békíteni őket, legalább ők maradjanak meg számára. Megígérte, rajtuk kívül nem hív mást port törülni.

Utáltak. Minden mozdulatom védekezés volt.

Szilvási Etel ideje letelt. Boldogan dudolja a hagyományos kis dalt:

Spanem Bohem ti kriminal

idem, precs

Már én többé itt sétálni

nem megyek.

Elbucsuztam a lányoktók

utoljára gondnok uram

magátol.

Nincs inge, nekem is csak egy ócska. Neki adtam. Megígérte küld be kenyeret, nagyot! Egészet! Elhittem. Ezt mindenki megígérte, ha kiszabadult. Etel se küldött. Elfeledkezett, biztos tele ette magát.

Léleknövelő bánatiszapok rakódtak le agyamba, szívembe.

Embereket ismertem meg, egy skatulyába zárt életet.

Kerestem is valamit, kétszázkoronát harisnyakötéssel.

Kaptam egy „pre poustenie”-t, elbocsátó levelet és kinyitották a nagy kaput.

Nyeltem a szabadságot. Mögöttem a javításra megérett intézet.

Ugy jártam mint a sajó kutya — nem merte meginni a csupatejet — löttyhöz volt szokva.

Május elseje volt éppen.