A béke arca százféle. Hogy ki melyik arcát fordítja az olvasó felé, ez a tény már egymagában is állásfoglalást jelent. A legtöbben, mert állásfoglalásról van szó, természetesen elfelejtik a forradalmat, ahogy az a békéhez illik. Ezeknek a béke ott. kezdődik, ahol a forradalom végződik. Tehát: infláció, siberek, pénzháború új segédcsapatokkal, új ifjúság bárokkal, boxmérkőzésekkel, autómárkákkal, öngyilkosok és slemilek, modern ágyasházak egyforma ágyrajárókkal, a szexuális nyomor ríj felöntésben, mint a felvilágosultság diadala. Béke: a menekülés, a habzsolás békéje; maga is — öngyilkosság és halál. Heinz Liepmann (Der Frieden brach aus. Phaidon Verlag, Wien) hiába erőszakolja könyvét generációs fontoskodássá, nem más ez, mint siberkölykök lázongása és üzletfölénye konkurrens slemilapák ellen. Harc a börzén, a Bárban és az ágyasházakban: nyers dokumentálásra váró anyag, Liepmann néha meg is ragadja (“Mi nem vagyunk gyerekek, mi vének vagunk. Aggastyánok és ringyók. Mi látjuk: a pénz minden és mi látjuk: a pénz semmi) — mégis: líra lesz belőle, egy siberkölyök expresszív lírája egy tüdővészes lány felé. A valóság embertfacsaró ereje feloldódik viziós játékká. Infláció Jézus vizióval: mindenesetre nem mindennapi dolog, de a játék: irónia vegyítése szentimentalizmussal hamar megbosszulja magát, ájultságot eredményez és a végén: nincs egyetlen mondat, mely kiutat mutatna, nincs egyetlen tett, mely alap lehetne, legfeljebb egy bizonytalanul felszabadutó kacagás, mint befejezés. De ez nem dokumentálás, holott mi tiszta képet akarunk, tiszta feleletet a miértekre. Ebből tehát nem lehet generációs lírát facsarni, épp azért láthatatlan hatalmaikat kell felvonultatni, a szavak mélyén a halál melankóliájának kell remegni, az emberi „sors” imaginációját kell még titokzatosabbá tenni. Akárcsak Heinrich Mann (Die grosse Sache, G. Kiepenheuer, Berlin). Már nem a ma a fontos, nem a dokumentálás, de újra az író, aki korlátlan ura anyagának, játszik vele, álmot, színt, mozgást lop oda, ahol könyörtelenség, pénzhajsza és szürkeség az alapmotívum. Szuverén: ez legitimációs vesszőparipája és ezt a szuverenitást a nagy úr leereszkedésével önkényesen használja fel, keresztülrobog vele a kor színpadán, csoportosít, rendez, gyönyörködik, kártyavárat épít, ledönti; a bölcseség édes aromáját csöpögteti és eltűnik. Elv menekült, itt se volt, nem látott, nem adott semmit. Szuverén: magasabbrendű, magunkra hagyhat. Az egész olyan, mintha szakálasan valami isten látogatott volna le erre az inflációs világra és hozott volna — megváltást? Nem, de hozott moralitást, amivel félek, nem tudunk semmit sem elkezdeni, mert annyira költészet, annyira mese, hogy szinte gúnynak tetszik. „Tanuljatok meg örülni — mondja ez az isten fiainak és leányainak. A nagy dolog nem létezik, ezt az ember csak kitalálja. A valóság: a szivetek, ez pedig egészséges.” A nagy dolog? Adva van egy mérnök, aki leesik az állványról és kórházba kerül. Főnöke, barátja, a volt kancellár, aki ma a nagy tröszt vezére, meglátogatja, lányai is, fiai és veje is meglátogatják. Közéjük dobja a nagy dolgot. Ekrazit: egy új találmány. Az értékesítésért, az egymás kijátszásáért megindul a harc a koncernek, a lányok, a volt kancellár és a veje között. Ravaszsággal, síbermódszerekkel, ököllel (valóságos boxbajnokokkal) repülőgéppel és szexuális egymástiharapással. Irónikus lidércfények imbolyognak, komédiáznak, a valóság délibábszerűen lebeg a küzdelem színtere felett. A regény: a pénz, a kapitalizmus vibrációja, de egy pillanatig sem a pénz, vagy a kapitalizmus valósága. A kapitalizmus, a pénz különb komédiákat produkál, itt épp azért középkori rekvizitumok, csapóajtók, lépcsőrejtelmek, embergépek kísértete játszik, ahogy az már illik egy mérnök képében leszállt istenhez. A végén kisül, hogy az ekrazit találmány szamárság, nincsen, nem létezik; játék volt, bűnhödés és jutalom, Ingék és Margók hisztériája és a vége a fenti moralitás, ajándék a jóakaratú embereknek, édes bölcseség, mely ecetté válik, mihelyt hozzáér a valóság ... A ma írójának kötelessége: mindent látható valóságára leegyszerűsíteni, úgy, hogy ahhoz ne kelljen hozzátenni, hogy attól ne kelljen elvenni semmit. Erről a mi zavaros és összekuszált világunkról tiszta képet kell adni a tömegnek és nem még rejtélyesebbé tenni, imaginér moralitássá zsoltározni. Heinrich Mann regénye: a semmi mesteri, majdnem perverz kiélése és lényegében nem más, mini menekülés az állásfoglalás elől. a lényeges mondanivalók elől, a tömeghez szólás elől. Játékkal takart szociális impotencia. A „Nagy dolog”: az írói szuverénitás menekülést álcázó arisztokratizmusa. Könyvét csak így lehet értékelni és épp azért — félretenni.

Lion Feuchtwanger szintén szuverén módon dolgozik (Erfolg-Kiepenheuer), de mert pozitiv talajon áll, valóságképet tud közvetíteni. Feuchtwanger az európai béke, az európai reakció egyik legkülönösebb provinciáját, Bajorországot boncolja elénk. Aki Bajorországról akar beszélni, annak az igazságtalanságokról kell énekelni.” A juszticmordokról. „Politikailag mozgalmas időkben ez olyan, mint a járvány. Az egyik felszedi az influenzát, a másik justicia karjaiba kerül.” Mint Martin Krüger, az egyik müncheni képtár igazgatója, a világhírű műkritikus, aki épp azért olyan képeket vásárol, ami a sörös korsóknak nem tetszik. Lehetetlenné kell tenni. Felpiszkálják magánéletét, hamis tanú bőven akad és így senki sem csodálkozik, hogy hamis esküvés címén Krügert ítélik el néhány évre. A miniszterek és a söröskorsóik fellélegzenek, csak néhány barát és egy bátor nő küzdenek érte tovább, amíg kijárják a kegyelmet. De addigra meghal a férfi a kórházban és ami marad: az ennek a nagyszerű nőnek az elkeseredése és feltámasztó hadjárata ezért a szellemgyilkosságért. Ez a Krüger eset, miután része az egésznek és mert Johanna kilincselések és ravaszságok között összeköttetésbe kerül mindazokkal, akik ennek a földdarabnak a reakcióját intézik, lassan felfedi az összefüggéseiket. És előttünk a bajor csárda minisztereivel és felelőtlenjeivel, Oberamergau és a sörcsarnokok, Ludendorf, Hitler és az iparbárók, írók és szélhámosok. Feuchtwanger maradéknélkül éli bele magát alakjaiba és ez annyira sikerül, hogy szemünk előtt jég szikrázik, a konturok olyan élesek, hogy már Jupiter lámpára gondolunk. Feuchtwanger szeret és gyűlöl, közelférkőzik, hogy a következő pillanatban elmeneküljön, hogy lehűsítse haragját, szeretetét, hogy távlatot nyerjen, hogy objektivitása gyilkoló iróniává változhasson. A fehér faj annodacumáli eseményeit a kétezredik év távlatából általánosítja, döblini módszerrel statisztika- és egyéb montázsokat szór el regényében, mely végeredményében mégis csak ennek a Krüger esetnek lesz nagyon kikóstolt, imponálóan felépített regénye. De mért éppen Krüger? A bajor reakciónak más és tömegbehatóbb esetei, összefüggéseket jobban feltáró juszticmordjai voltak; a bajor fensíknak más világraható eseményei voltak: golyókkal falhoz szegezett munkások martiriuma, brutálisan letaposott osztályharcok, mért éppen Krüger? Mért a művész s a szellem piszkolásának ez a speciális esete, ha Bajorország reakcióját akarjuk felvázolni? A kritikusok azt írták: Feuchtwanger könyve a szellem bajorországi kereszteshadjárata. És mi történt, mi történik a szellemmel? Eltapossák, mert egyedül van, mert árva, mert nincs tömege. Feuchtwanger könyvével változást akar előidézni a szellemreakció soraiban. Gépfegyvernél többet ér a jól megírt papiros, mondja Feuchtwanger. Igen, többet, ha a papirost gépfegyverként alkalmazzuk, ha a toll élét az igazi okra irányítjuk, ha minden bajnak a fészkére célozunk. Feuchtwanger az európai békereakció egyik főfészkét boncolta elénk, egyetlen pozitivitása Hitlerék genezise, de nem tud vele mit kezdeni és nem tudja szivén találni. A szellem ugyan nevetségessé teszi ezt a speciális bajor eredőt, de mert ellene csak a Krüger-eset álarcába tud küzdeni — a hitlerizmus vígan tovább él... Feuchtwanger az európai béke egyik viharfészkének egészét akarta elénk vetíteni, nagy aparátussal, széles terpeszkedéssel dolgozott, épp azért nem lehet véletlen, hogy pont az osztályharc ténye, a bajor proletársors maradt ki regényéből. Az intellektuel objektivitása így, mint indiferencia lelepleződik. Regénye irodalmi adottságból született, műve a szellem hites izzása, civilkurázs az irodalmi kultúra csúcsfokán, de a tények, a tömegsors forradalmi valóságát nem vállalja, nem vállalhatja és így kereszteshadjárata aránylagos pozitivitása dacára is — nem találhatja el halálosan a baj okát és így nem hozhat változást. (Stósz)