I.

Turnowsky Sándor ellenvetései részben általános jellegűek, részben tömegpszichológiai álláspontjának védelmét célozzák. Általános jellegű ellenvetései annyira elárulják mélyen gyökerező polgári ideológiáját, hogy elolvasásuk után még csak érthetőbbé válik a tömegpszichológiai kérdésben való reakciós állásfoglalása.

Arra a szemrehányásomra ugyanis, hogy marxista létére nem a történelmi materiálizmus módszerével fog a tömegpszichológia problémájának kutatásához, azzal felel, hogy „objektiv* szociológus számára a történelmi materiálizmus nem dogma” s hogy szerinte a kérdés csak az, hogy „objektiv** tudományos szempontból” helytállóak-e megállapításai vagy sem. S ezt írja ugyanabban a cikkben, amelyben őmaga Wittfogelnek „A polgári osztály tudománya” című könyvére, hivatkozik s a Korunknak ugyanabban a számában, amelyben élénk vita után újabb megvilágítást nyer, hogy még a logika és a matematika sem mentesek osztály-jellegektől. S ha ma már világosan áll előttünk még az „exakt” természettudományokban is felfedezhető (bár természetesen kevésbé kiáltó) osztály-jelleg, akkor mire építi, milyen alapon keresi T. a szellemi tudományokban s kiváltképpen éppen a szociológiában és szociálpszichológiában az osztályok feletti „objektivitást”? Hát ne tudná T., hogy nincsen „objektiv” szociológus, csupán polgári és marxista szociológus van? Hogy a polgári osztály az ő érdekeit, az ő uralmát szolgáló tudományokat azért nevezi objektivnek, hogy az elnyomott tömegekkel azok általános és örök érvényességét elhitesse s ezzel uralma zavartalanságát biztosítsa? Hogy a tudományok objektivitásáról szóló tanítás a vallás után a legveszedelmesebb maszlag?

A vád, hogy a történelmi materializmust dogmának tartjuk és hogy a tudomány objektivitását nem respektáljuk, éppoly gyakori és ismert fegyver az ellenfél fegyvertárából, mint az, hogy — mindenbe politikumot keverünk. Természetes tehát, hogy T. ezzel is megvádol: „Adler követői vitték be a politikumot az új lélektani irányzatok közti vitába”. Az „objektiv” tudós persze itt sem: veszi észre, hogy a politikum benne van a tanításokban, csak nem látszik s annál veszedelmesebb és hogy nekünk éppen kötelességünk ezt a politikumot felfedni és ártalmatlanná tenni. Vagy ne tudná T. hogy az „objektivitás” és „politikamentesség” leple alatt tudja és szokta az uralkodó osztály az ő uralmát biztosító politikát legjobb eredménnyel gyakorolni?

A tömegpszichológia kérdésében T. legfontosabb ellenvetése hogy a „tömeg” fogalmát szük térre szorítom, amidőn csak az osztálytudatos tömegei nevezem annak. Ez a vád ebben a fogalmazásban semmi esetre sem helytálló, hiszen a tömeglélekre vonatkozó fejtegetéseim jelentékeny részében az 1918 októberi romboló tömegnek ő általa a felhozott példáját használom fel érvül saját megállapításai ellen. (Lásd cikkem II. 799. oldal). A tény csupán az, hogy én az osztályharcos tömeget kihangsúlyoztam, mert sajátságos módon T. éppen erről a tömegről feledkezett meg. (Elnézhető egy „objektív” szociológusnak, de nem egy marxistának). Egyébként a „tömeg” szó fogalmának hiányos körülhatárolása éppen a T. cikkének kardinális hibája. A tömegnek azon tulajdonságai, amelyeket Le Bon és Freud nyomán felsorakoztat, a csőcselékről vannak részben véve, részben inkább elképzelve és azután önkényesen minden fajtájú tömegre kiterjesztve. Az eredmény, hogy az olvasó, különösen a szocialista beállítottságú olvasó, aki ,,tömeg” alatt mégis elsősorban a proletártömeget érti, joggal meríti azt a meggyőződést a cikk nyomán, hogy az „alacsonyrendűség és megbízhatatlanság” jelzői erre a tömegre vonatkoznak. T. tehát egészen szűk térről meríti a tömegre vonatkozó leértékelő megállapításait és azután észrevétlenül általánosítja őket. Mindezt teheti azért, mert nem határolja körül a „tömeg” szónak azt a fogalmát, amelyet vizsgálni akar. Ebben a pongyolaságban odáig megy, hogy mig eredeti cikkében mindig csak a Le Bon-féle tömegről beszél (mely alatt az egy helyen összegyült és közös céltől vezérelt embercsoport értendő), addig polemikus hozzászólásában már szűk neki Le Bon „foule”-ja és Tarde „public”-jét fogadja el a „tömeg” definiálására, amelybe aztán beletartozik a rádió hallgatósága, az ujság olvasótábora stb. is, szóval megfelel a „közönség” sőt „közvélemény” stb. fogalmának is. Azt hiszem azonban, hogy T. maga sem hiszi, hogy a Le Bon-féle tömegről tett megállapításai maradék nélkül ráhuzhatók volnának ezekre a „tömegekre” is. Egy ennyire kitágított értelmű tömegről nem lehet pszichológiai megállapításokat tenni, különösképpen nem egy marxistának, akinek a tömeglélek vizsgálatánál első kérdése az kell hogy legyen, milyen osztályhelyzetű és összeállítottságú tömegről van szó (kispolgári, proletár, intellektuel, paraszt stb.).

Ehelyett T. Le Bon nyomán csupán a „heterogén” elemekből öszszeverődött tömeget tartja, szem előtt (csőcseléktípus).

Kiválogatja belőle azokat a tulajdonságokat, amelyek a fennálló társadalmi rend biztonsága szempontjából veszedelmesek, vagy morálja és általában ideológiája szempontjából „alacsonyrendűek” és minden fajta tömegek általános jellemzőjeként állítja oda, észrevétlenül befeketítve ezzel a proletártömegeket is, miáltal betetőzi Le Bon ezirányú reakciós működését.

A tömegről csak rosszat tud mondani s mivel ezt a tudományos „objektivitás” álarca mögött teszi, megkönnyíti, hogy elhigyjék neki. Nem látja meg a tömegek szimpatikus oldalait — mert ezt csak proletárszemmel lehet meglátni — nem látja a tömegek alkotóerejét, történelmi szerepét. Mindezek alapján minden okunk meg van annak a leszögezésére, hogy a tömegléleknek az az „objektiv” beállítása, amelyet T. nyujt, egyoldalú, tendenciózus és reakciós.

Még egy pár megjegyzés inkább a szempontok különbözőségének ki-domborítására, mint az. „objektiv” igazság kiderítésére: T-val ellentétben. nem hiszem, hogy van tömeg, amely „a rombolásért rombol”. Feladata magaslatán álló tömegpszichólógiának még a látszólag a „rombolásért romboló” tömegben is fel kell fedeznie e látszat mögött rejlő mélyebb motívumokat és nem elégedhetik meg az uralkodó osztálynak oly konvenabilis „alacsonyrendű, romboló, szadista ösztönök” megállapításával.

A Hitler-párt feltűnő megerősődése a német választások alatt nézetem szerint szintén nem a tömegek „alacsonyrendűségének és megbízhatatlanságának ékes bizonyítéka”. Egyáltalában nem lehet ezt a politikai jelenséget ilyett egyszerűen elintézni, hogy megállapítjuk, hogy a Hitlérpárt „a tömegek legsötétebb indulatainak felkeltésével megtévesztette és meghódította az intelligens német választók millióit”. Miért nem sikerült mostanáig ugyanezekkel az eszközökkel a Hitlerpártnak a milliók megtévesztése? Talán mostanáig „felsőbbrendű” volt a tömeg s most egyszerre alacsonyrendű lett?

Nem. E jelenségnek tudományos tömegpszichológia segítsége nélkül tisztára marxista analizise sokkal mélyebben megvilágítja azt. E szerint e jelenség egy lassan beérett fejlődési fokozat-e tömegek öntudatosulása utján. A polgári, demokrata és szociáldemokrata pártokban elhelyezkedet tömegek a saját addigi vezéreiken keresztül- és tullátva rájöttek*** (ime mit tud az „alacsonyrendű” tömeg), hogy a demokrata és pacifista frázisokkal nem lehet sorsukon változtatni, hogy erélyesebb eszközökhöz kell folyamodniok: radikalizálódniok kell. (Megírta annak idején minden újság). Egyöntetűen rájöttek, hogy nyomorúságuk egyik legfőbb oka az az extraprofit, amit jóvátétel” címén az idegen kapitalistáknak ki kell izzadniok. E tömegek egyrésze azután, amelyik felismerte, hogy saját kapitálistái az idegen kapitálistákkal kéz-a-kézben végzi ezt a kipréselési műveletet, balra radikálizálódott. Más-része azonban még nem jutott el ennek is a felismeréséig és ezért engedett a csábításnak és jobbra radikálizálódott. Ennek a cinkostársi viszonynak a fel nem ismerése azonban semmi esetre sem meríti ki az „alacsonyrendűség” kritériumait. (Azonkívül nem is bizonyos, hogy ez a fel nem ismerés tömegpszichológiai jelenség, hiszen vannak kiváló egyének, akik mint ilyenek sem jutottak el ennek a felismeréséhez s semmi sem bizonyítja, hogy a tömeg nehezebben jutna el e felismeréshez, mint az egyén).

De ha ezt a tájékozatlanságot T. tömegpszichológiai jelenségnek és az alacsonyrendűség bizonyítékának veszi, mit fog majd kezdeni ezzel a teóriájával, ha e tömegek idő multán éppolyan tömegesen ott fogják hagyni a Hitlerpártot ? Miivel akkor majd újra valami jót fog kelleni a tömegről mondani, valószínű hogy T. nem fog zavarba jönni, hogy azt is valami rosszal magyarázza.

Természetes, hogy a fenti kis magyarázat távolról sem meríti ki az említett választási jelenség marxista analízisét, de ez nem is lehet célom. Csupán ujólag rá kellett mutatnom T. makacs alacsonyrendűség-keresésére a tömeg minden jelenségében, ami teljesen elveszi- előle a mélyebb bepillantás lehetőségét.

Hozzászólása utolsó passzusában egy ellentmondással vádol meg T. Eszerint a tömeglélek legfontosabb tényezőjeként a tömegben létrejövő hatványozott közösségi érzést állítom oda, viszont máshelyen megállapítom, hogy a mai társadalomban közösségi érzés nem alakulhat ki az emberekben. Az általam leírt hatványozott közösségi érzéssel rendelkező tömeg tehát a valóságban nem létezik, csupán ideál, „vágyteljesülés” számomra.

Ugylátszik elkerülte T. figyelmét, midőn a proletártömegről azt írom, hogy „egyedül ebben a közösségben születhetik közösségi érzés...” (id. cikkem 804. oldal). A tömeg tehát melyre gondolok, nem egy ideál, egy vágyteljesülés, hanem egy tényleg létező tömeg a proletártömeg. Egyébként a nem-proletárt sem mondom sehol minden közösségi érzés hijján valónak, már pedig ha csak „minimális mennyiségben” van ez meg az egyénben, tömegbe verődve meg van a hatványozódás lehetősége. T-nek ez a kísérlete tehát, amellyel mintegy perdöntő ellentmondást akar rámsütni, nem egyéb rabulisztikus félremagyarázásnál.

Végül a magam ideológiai helyzetének a tisztázására tiltakoznom kell T. azon beállítása ellen, mintha én az Ips-t a marxizmussal azonosítottam volna. Ellenkezőleg. Cikkem II. részében kifejezetten rámutattam az ips-ai mozgalom veszélyeire s az ips. teoriának és gyakorlatnak precize körülhatárolt lehetőségeire a marxizmus szempontjából. Másrészről a T. által felsorolt 100 százalékos marxistákat, akik egyben freudisták, magam is ismerem. Freudizmusuk abból az időből datálódik még, amidőn Freud fellépése valóban birt még bizonyos forradalmi jelleggel. Hogy ma is, freudisták-e valamennyien, nem tudom s azt sem, hogy még mindig 100 százalékos marxisták-e. Nem is fontos. Az ugyanis bizonyos ,hogy a freudizmus segítségével nem sikerült „kimélyíteniök” a történelmi materializmus elméletét.* Általában gyanus nékünk minden elmélyítési kísérlet.

Eddig csak egy olyan „szerző” ismeretes, akinek sikerült kimélyítenie ezt az elméletet s ez Lenin.

*Megjelentek a Korunk 1930. évi decemberi számában.

** Általam ritkitva (K. E.)

***A marxista tömegpszichologiának lehetne feladata e ráeszmélés lelki processzusának közelebbi analizise a kérdéses tömeg speciális ismerete a apján s főleg annak a megálapitása, milyen egyéni és milyen tömeglelki tényezők mekkora és milyen szerepet játszottak ebben a ráeszmélésben.

****megkisérlik a pszichoanalizist a történelmi materializmusba bekebelezni, ami a társadalmi fejlődésről szóló felfogásnak mindenfajta magyarázgatásokkal és kiegészitésekkel való eltorzitását vonják maguk után”. (Így ir pld. Sapir az „Unterdeni Banner des Marxismus” IV. 1. számának 146. oldalán „Reielt és Varjas „elmélyitési” kisérleteiről

II.

Neufeld Bélával szemben is elsősorban védekeznem kell azon beállítás ellen, mintha én az adieri tanításokat „a szocialista társadalmi rend egyivású lélektani reprezentánsának” minősítettem volna, akár azt akarja mondani, hogy szerintem a szocialista társadalmi rend embere olyan lélekkel fog rendelkezni, amilyennek Adler ma az „emberi lelket” leirja, akár pedig azt, hogy az Ips-t, úgy ahogy van, marxista pszichológiának tartanám. Én csupán azt állítottam és bizonyitottam, hogy mig a freudizmus kifejezetten individualista, addig az Ips. kollektivista világszemlélettel rendelkező és abban gyökerező tanítás és mint ilyen utóbbi közelebb áll a szocializmushoz. A freudizmus az egyénből indul ki s onnan jut el a közösséghez amelyet az egyéni kiélés útjában álló akadályként negative értékel, az egyén és közösség harmóniáját ösztönelmélete alapján lehetetlennek tartja, mig az Ips. a közösségből indul ki, az egyént a közösség termékének tartja, ideálja a megvalósíthatónak hirdetett harmonikus (szocialista) közösség. A freudizmus szerint, hogy éppen Neufeld szavaival éljek, „az élettani”, az Ips. szerint ,,a társadalmi meghatározottság a döntő az emberegyéniség kialakulásában”. Bár N. ezt látja, bár azt is látja, hogy Freud saját ösztönelmélete alapján a kommunista társadalom eljövetelétől nem remél megoldást, mindezek ellenére” — az ösztönelméletek ellenére is kifejezetten előbbre lendítő forradalmasitó tendenciát” lát a freudizmusban. Bár ez álláspontja megindokolásával adós marad s csupán a sajátmaga elismerte ellenérveket sorakoztatja fel, mégis az én álláspontomat nevezi „szubjektív projekcióknak” s úgy állítja be a dolgot, mintha egyetlen érvem a Leninre való hivatkozás volna, ami „kissé groteszkül” hat rá, mivel ugyanakkor „a tekintély kultusza ellen” hadakozom.

Aki azonban cikkemet a Lenin nevével szemben való elfogultság nélkül olvasta, láthatja, hogy az érvek sorozatának a végén hivatkozom Leninre s nem azért, mert „tekintély” hanem azért, mert véleményével fején találja a szöget s kés mondatban élesebben rávilágít a freudizmus marxistaellenes voltára, mint más oldalakra terjedő magyarázatokkal. Bizonyára nem hatott volna groteszkül Neufeldre ha Bernsteinre vagy Kautskyra hivatkozom, sajnos azonban nem ismerem — bevallom, nem is tulságosan érdekel — álláspontjuk ebben a kérdésben. Ellenben módomban van I. Sapirnak nálamnál talán kevesebb temperamentummal, de annál alaposabb marxista tudással e kérdésről megírt 40 oldalas tanulmányából egy-két mondatott idézni: „A Psa. általános nézetei a személyiség természetéről sem a konzekvens materializmus sem a dialektika követelményeinek nem felelnek meg. A legsúlyosabban abban vét a dialektika ellen, hogy az emberi személyiséget túlságosan biológizálja s szociális komponenseit elhanyagolja.” Ha tehát N. részére a kérdés, hogy a biológiai vagy társadalmi meghatározottság-e a döntőbb az emberegyéniség kialakulásában, mint írja, még eldöntetlen, akkor számára a marxizmus kérdésében való állásfoglalás is eldöntetlen. Mivel pedig Freud tanítása az élettani komponens primátumát, döntőbbvoltát hangoztatja, azért e tanítás marxista szempontból reakciós. Ez elv alapján ugyanis a freudizmus, mint Sapir írja „...az egyéni bio-pszichologikus elváltozásokat a szociális és történelmi változások alapjává teszi meg”. (Id. cikk 146. old. V.ö. cikkem I. 689, „fordított történelmi materializmus”-ról szóló részével.)

Ha mindezek után N. még mindig „képtelen belátni” a freudizmus reakciós voltát, akkor nincs más hátra, mint a reakcióról alkotott fog-almaink különbözőségével magyarázni azt, vagy pedig saját szavai alapján feltételezni, hogy „vérmérsékletének titkos rezgései” vannak a freudizmus számára, viszont nincsenek a marxizmus számára. Egyébként Freudnak sem orvosi és pszichologiai zsenialitását, sem történelmi, főleg orvostörténelmi szerepét és bizonyos tekintetben forradalmi multját nem kell sem velem, sem az Ipsz.-val vagy a marxizmussal szemben megvédelmeznie Neufeldnek. De maga Neufeld is, nagyon helyesen mult időben beszél Freud forradalmi tevékenységéről. Forradalmi multja azonban a burzsoáziának is van. De senkinek, sem osztálynak, sem egyénnek a forradalmi multja nem tehet elnézővé a jelenben betöltött reakciós szerepével szemben. (Brassó)