A német könyvpiacon újabban egy kritikai gyüjtemény jelent meg Bernard von Bretano tollából Kapitalismus und schöne Literatur (Ernst Rowohlt Verlag) címen, mely egyelőre még nem váltotta ki azt a feltűnést, amit a német, sőt az európai irodalmak mai helyzetében megérdemelne. A könyv polémikus írások gyűjteménye s magva abban a határozott állásfoglalásban foglalható össze, hogy napjaink irodalma elhibázott. Még mindig jellemek, szubjektumok és lelkiállapotok rajzával foglalkozik, holott az idő parancsa: a helyzetek tudatosítása. Bernard von Brentano német író részéről szokatlan fordulatossággal és világossággal megy hadba különösen napjaink ama regényírói ellen, akiknél az írói formálás rekvizitumait még mindig a lélektan ós a képzelet teszi ki. Brentano apodiktikus hévvel a reportage irodalomra konkludál. A repartaget azonban nem mint műformát, hanem mint szociális előfeltevést követeli. A reporiaget tehát nem olyan egyszerűen érti, mintahogy ez az első hallomásra tűnik. A megértés céljából helyes, ha egyik érdekes analízisét, a Jacob Wassermann-féle Mauritius eset bírálatát vesszük.

Wassermann szintén azok közé a regényírók közé tartozik, — mondja Brentano — akik az irodalom korszerűségének és így a forma korszerűségének a kérdését is azzal vélik elérhetőnek, hogy egy korabeli eseményt vagy esetet vesznek fel tárgyul. Wassermann a Hau-esetet. Ebben az esetben u. i. egy férfit ítélnek halálra, bizonyítékok alapján, de bevallása nélkül, ellenére a hosszas tárgyalásoknak, majd pedig kegyelemmel életfogytiglani fegyházra változtatják a büntetését. Milyen ponton ragadja meg Wassermann ezt a témát? (Mellesleg hívjuk itt fel a figyelmet a kritikusnak ama ritka típusára Brentanoban, akit nem az érdekel, hogy milyen az, amit megcsinált a művész, hanem, hogy adott tárgyát hogyan dolgozta fel: nem a mű statikus mutatkozását, hanem a tárgy dinamikus valóságát nézi. A munkafolyamatot bírálja és nem a zárt megoldást. A kritikust a változtató és értelmetadó író érdekli, nem pedig a fotografálóan elfogadó.) Hol ragadja meg tehát anyagát Wassermann? Egész különös körülmények folytán, melyeknek ábrázolása közelről sem meggyőző, annak az ügyésznek a tizenötéves fia, aki hosszú évekkel azelőtt a Mauritius-Hau ügyben a halálbüntetést követelte, tudomást szerez erről a rég elfeledett esetről. A rendkívüli tulajdonságokkal rendelkező fiatalember imponáló energiával veti magát latba az ügy érdekében s íme mi történik: sikerül a titokzatos esetet tisztáznia. Sokan voltak, akik mosolyogtak Wassermann fölött, amiért, szerinte, az ügyészek fiai azok, akik az ügyészeket arra az egészséges belátásra ós értelemre bírják, amit különben a közönség vár tőlük. Wassermann, úgylátszik, valamit ennek a követelésnek a helyességéről sejtett, amikor könyvét írta, mert hősének a megkegyelmezése függetlenül a fiatalember tisztázásától következik be. Távol áll tőlünk, — írja Brentano — hogy egy olyan fiatalember bátorságát és tetterejét, mint aminő a fiatal Rndergasté, ne ismerjük el jó regényanyagnak. Ám mi köze van a fiatal Andergastnak az igazságszolgáltatáshoz? Wassermannál semmisem. A fiatal Andergastnak csak az apjával és a saját lelkiismeretével van dolga s ennek következtében a könyv többi figuráival. Az igazságszolgáltatással, a világgal, az olvasóval, velünk nincs semmi tennivalója. — Brentano nem mondja ki, de mi egész bátran kimondhatjuk, hogy az ilyen regényelképzelés, illetve előfordult esetek regénnyé való kialakítása tisztára a levegőben lóg: önkényes konstrukció, leplezés, a valódi értelmek nyakának kitekerése, zavar s a végső soron — hazugság; az írónak a világgal nincs semmi köze, vagy csak annyi, amennyi az újságé. Értesítést ad le róla, de nem állítja elénk, a világ eseményeit szaporítja egy újabb eseménnyel, állapotait egy újabb állapottal, embereit újabb emberekkel, a világ maga azonban, minden művész legrégibb objektuma megy tovább, elhomályosítva egy újabb tényálladékkal, ahelyett, hogy átvilágította volna a világot egy vizióval Wassermannak nincs semmi más célja, mint napjaink egy fiatalemberének igen termékeny és különös lelkiállapotát bemutatni. Valami olyasmi történik itt, mint a detektivregényekben. Adva van egy érdekes eset. A hőst a dolog nem hagyja nyugton — és kideríti. Ez a kiderítés azután sikerül. Persze az ilyesmi nem történhet némi agyafurtság és a papírok végtelen oldalainak gyártása nélkül. Különben pedig semmiről, senkiről nem tudunk semmit. Andergastról is csak azt tudjuk meg, hogy ebben az ügyben nagyon derekasan viselkedik s ha a könyv olvasása közben különféle gondolatok merülnek fel bennünk, gondolatok, amiket napjaink igazságszolgáltatásának a regényben vázolt különös állapota idéz föl: e gondolatokra sehol semmi válasz. Erre vonatkozólag Wassermann valószínűleg azzal az ellenvetéssel él, hogy az igazságosságnak a helyreállítása nem az ő kötelessége. Ő csak egy regényíró. Ám, ha Wasserman regényíró s ez azt jelenti, hogy nem nyujt egyebet, mint sikerült ábrázolását egy esetnek, amely sokkal kevesebb terjedelemben bármely napilap hírrovatában helyet foglalhat, akkor tulajdonképpen mit adott, ami már előbb nem volt adva számunkra, vagy amivel nem rendelkezhetünk különben is? — Ez a kérdés azonban egy másik kérdést is felvet: azt a kérdést, vajjon eljárhatott-e volna másképp is Wassermann? Wassermannal az események a jellemekből folynak. Ha azonban körültekintünk világunkban, csakhamar észreveszszük, hogy az események okai teljesen mások, mint az egyes emberek jellemei. Wassermann azonban kitart a jellemeknél. Az ügyész ilyen meg olyan jellembeli tulajdonságokkal rendelkezik. Következésképpen így meg úgy cselekszik. Micsoda tévedés! Egy ügyész gondolkozhat így vagy úgy, lehet ez vagy az a jelleme, valójában úgy kell beszélnie, ahogy a törvények előírják. Az ügyésznek ez a helyzete s ezért az, hogy a jelleme milyen, nagyon keveset változtat a lényegen. Az írók viszont ötven éve — s ezt Wassermann mentségére hozzuk fel — csak a jellemekkel törődnek. Nagyon helyes volna, hogy végre már törődjenek a helyzetekkel és azokkal, amik a helyzeteken kívül a jellemeket képezik, nevezetesen az ideológiákkal...

Amikor Brentano ehhez a ponthoz ér, valami olyasmit idéz, amit szórói-szóra ide fordítunk s amit bátran ki lehetne szögezni világunk minden kapujára. Az idézet Konfutsetől származik és a következő:

„Ha a fogalmak nem helyesek, úgy nem egyeznek a szavak; ha nem egyeznek a szavak, úgy nem épkézlábak a művek; ha nem épkézlábak a művek, úgy nincs erkölcs és művészet. Ha nincs erkölcs és művészet, akkor nem funkcionál az igazságszolgáltatás, ha nem funkcionál az igazságszolgáltatás, akkor nem tudja a nemzet, hogy helyén-e a keze, lába... Következésképpen ne tűrjétek, hogy zavar legyen a szavakban s jegyezzétek meg, hogy ez az egyetlen dolog, amiről szó van.”

Viszont! Helyesek-e még a fogalmaink, illetve egyértelműek-e? — kérdi Brentano. A válasza természetesen tagadó. A legfontosabb öt fogalomról egymásután deríti ki a zavart. És pedig: a nevelés, ma nem nevelés, hanem experimentum. A házassság nem házasság, hanem kísérlet. A munka nem munka, hanem foglalkozás. Az állam nem rendszer, hanem vajudó összevisszasága különböző érdekeknek. Barátság meg egyáltalán nincs már. Bárhova néz az ember, mindenütt helyzetek, állapotok — s az írók hallgatnak.

Az a kérdés, amit Brentano felvet, fogalmazható másként is. Fogalmazható például így: referálás-e vajjon az író feladata vagy pedig az értelemadás. Az író ma még általános típusa kétségtelenül csak referál. Az író viszont, akit Brentano idéz — tudatosít, értelmez. Ezért azután Brentanonak nagyon is igaza van, amikor az epikában a helyzetek értelmét tisztázó regényt követeli. Hisz nyilvánvaló, hogy a lélektani referátum-regény analízise csak statikus korokban lehet helyénvaló. Az olyan felforgatott időkben, mint aminő a mienk, amikor új ideológiák törnek uralomra, új helyzetek keletkeznek s új gondoskodásmódok új szavakat követelnek és teremtenek — az ilyen dinamikus időkben az aktuális szükségletet az új értelmet adó, az új (helyzeteket mutató, az új erkölcsi követeléseket proklamáló írások az igazi írások. Az ilyen mozgalmas időkben nem azt akarjuk tudni, hooy hol állunk, nem egy adott jellem milyensége és leírása érdekel, hanem az , hogy hova tartunk. Nem azt akarjuk tudni, amik vagyunk, hanem azt, amik lehetünk.

Brentano nem fejti ki mindenütt végső tisztasággal az előbb érinttetteket. Brentanoban rengeteg a polemikus ötlet és törmelék, amelyeknek a révén helyenként az összefüggés nem elég világos. Nagyon gyakran mondja, hogy mi az, amit nem akar. Világosan azonban seholse defineálja, amire mi rámutattunk. Könyve azonban így is olyan jelentőségű, ami az irodalomkritikában az utolsó évek folyamán páratlan. (Kolozsvár)