Előjáték Pozsonyban.

Újsághír: „...Először a lelkes Szalatnai Rezső lép a pódiumra. Móricz Zsigmondot nem kell bemutatni — mondotta Szalatnai. — Négy évvel ezelőtt ugyanezen a helyen tartott előadást. Akkor az új magyar generáció meghívására jött közénk, annak a nemzedéknek a meghívására, amely vele és általa akarta bebizonyítani igazát. Móricz Zsigmondban a Sárarany és a Fáklya alkotóját, a nagyon szegény emberek íróját üdvözlöm most — fejezte be Szalatnai.”

A lelkesedés hevében elő szoktak fordulni ilyen gikszerek!

Más. „A Nyugat hírei”: „November 14-én a Prágai Magyar Hírlap és az YMCA meghívására Prágába utazott M. Zs., ahol az YMCA (amerikai eredetű nemzetközi egyesülés a keresztény ifjúság nevelésére) teát rendezett tiszteletére, melyen megjelent Regnier Viktor, a magyar királyi követség főtitkára, továbbá Radl Emánuel professzor, számos cseh napilap szerkesztője, a Penklub vezértitkára, magyar, cseh és szlovák írók, művészek és hírlapírók. Itt fontos nemzetközi irodalmi problémákról volt sző és a vita során a jelenlevők egyértelműleg konstatálták, hogy a különböző nemzetek között az irodalom és művészet kérdéseiben nincsen eltérés, csak a politikában.”

Ismerkedési tea, melyre hivatalosak a cseh sajtó képviselői. A forradalmi intellektuelek és munkások lapja a TVORBA is képviselteti magát.

Nézem ezt a hatalmas bajuszos fejet. Benne van: Arany János, Deák Ferenc és Mikszáth fejéből is valami.

Egy darab irodalomtörténet. Nézem ezt a fejet és eszembe jut egy mese. Volt egyszer egy író... aki egy másik fiatallal, aki komoran hatalmas sirámokban énekelte osztálya pusztulását: kiindulópontja lett az új magyar irodalomnak. Forradalmár volt és forradalmisága nagyszerű írásokban robbant ki, melyekre egy egész ország előretörő fiatalsága felfigyelt. A háborúban volt utoljára fiatal. Míg a hivatalos magyar irodalom hallgatott vagy helyeselt, ő fel merte emelni a szavát a „szegény emberekért.” Ma azonban „Úri murikat” csap és „Nem élhet muzsikaszó nélkül.” A Nyugat cégtáblájáról letörli az utolsó sárga foltot: Ignotus nevét és hirdeti az ellenforradalmi irodalom koncentrációjának szükségességét. A paraszt forradalmár szutykos kalapját felcserélte a disznósörtés zöld pörgével. „Légy jó mindhalálig”: beteljesedett rajta osztálya sorsa. Nem áruló Móricz Zsigmond! Pontos szeizmográf, aki híven leleplezi az osztályában rezgő erők utolsó lökéseit. Mindez eszembe jutott, amikor hallgatom beszélgetését a cseh irodalom hivatalos képviselőivel. Elővesz egy régi magyar Elektra fordítást. Dicsekszik: ime már akkor létezett magyar drámairodalom. (Ügylátszik azért nincsen ma.) A cseh irodalmárok elismerőleg bólogatnak, a magyar királyi követség titkárának melege lesz, a Prágai Magyar Hírlap szerkesztői jámboran „csacsenolnak” a nagy Mesternek ... És ebbe az idilikus hangulatba betörnek az első disszharmóniák. Kérdések, melyek kellemetlenek, melyek nyilt állás foglalásra kényszerítenek.

Kérdés:. „Mik a lehetőségei egy forradalmi irodalomnak a mai Magyarországon?”

Felelet: „Nincsenek lehetőségei. Be lesz tiltva.”

Kérdés: „Mi a véleménye a „100%”-ról és a „Forrás”-róI, a magyar forradalmi fiatalság ezen két elnémult lapjáról?”

Felelet: „Nem is tudtam, hogy ezek a lapok forradalmiak.”

Kérdés: „Mit tart Kassákról, Nagy Lajosról és Gergely Sándorról?”

Felelet: „Kassák Lajost szeretem, írásait szívesen leközlöm a Nyugatban. Nagy Lajos együtt indult velem, barátom volt. Az utóbbi időben elveszett a szemem elől. Gergely Sándornak egy írását ismerem, valami vak emberről.” (A mellette ülőhöz fordulva:) „Hogy is hívják ezt a regényt? Az tetszett nekem, azóta nem olvastam tőle semmit sem.”

Brávó, Kassákot szereti! Nagy Lajos, szegény az elveszett! Gergely Sándort viszont nem olvassa. Nemcsak az író Móricz Zsigmond, de a szerkesztő Móricz Zsigmond sem!

A kérdező elnémul. Pontot tesz.

Epilógus:

Nem mindenki tesz pontot. Az „újarcú magyarok” vezére: Győry Dezső például fiúi hálával csak dadogni tud: „Elment? Nem. Ezt elfelejtettük neki megmondani. Mikor elmentünk, éreztük, hogy akármilyen sok mindenről beszéltünk, semmit sem mondtunk meg neki. Utánakiáltjúk ezt is, hogy nem ment el, itt maradt, a miénk maradt... Jöjjön el mielőbb. Megint. Visszavárjuk.”

Újarcú magyarok?

A szellemi kiskorúság, a szociális vakság hisztériája.

Móricz Zsigmond és vele, benne, általa az újarcú magyarok visszataláltak a régi archoz. Soha többé el nem válón találkoztak.

Prágában is... (Prága)