A forradalmi irodalom problémája bár elválaszthatatlan a politikumtól, lényegében kérdés mindenütt, ahol a korszerű és törekvéseiben avan garde irodalom adott. A forradalmi irodalom kérdése így bizonyos értelemben az irodalmi alkotásokat értelmező és értékelő meggondolás gyakorlati kérdése is s ezért fontos megemlékeznünk a világ forradalmár íróinak nemrégiben tartott Charkov-i nemzetközi kongresszusáról, mely tanácskozásai során kizárólag ennek a kérdésnek az eldöntésére vagy legalább is a kérdés helyes felvetésére és megválaszolására szentelte idejét. Ezen a kongresszuson, hogy a résztvevőkről is mondjunk valamit, huszonhárom állam írói jelentek meg. Németországot többek közt Ernst Glaeser, Ludwig Kenn, I. R. Becher, Egon Ervin Kisch, Anna Seghers, F. C. Weisskopf és mások képviselték. Amerikából Michael Gold és Groper, Franciaországból Aragon és Sadoul jelentek meg. Voltak azonkívül még Japánból, Ausztráliából a többségben levő oroszokon kívül s igen nagy számmal magyarok...

A kongresszus központi kérdése, mintahogy már jeleztük, a forradalmi irodalom kérdése volt. Ezt a kérdést a hozzászólok az összes lehetséges szempontból érintették s így a kérdés nemcsak világnézetileg adott oldala került szőnyegre, hanem az írásforma problémája, az írás módszereinek a megállapítása s végül azok a vonatkozások, amelyek a minőség emelésének problémáját érintik. Megállapítható, hogy a kongresszus plénumán a kérdés központi lényegét illetően két front került szembe egymással. Az egyik arcvonal úgy vélte, hogy az igazi forradalmi irodalom és forradalmi kultúra a proletár irodalom és proletár kultúra, s hogy ez csak a forradalmi munkásosztály produktumaként lehetséges. Ennek az irodalomnak a formái a munkástudósítások, a tudósító csoportok tevékenységének beszámolói s a proletárok által alkotott regény. Ez a vonal írót és írását elsősorban alkotójuk osztályhovatartozósága szempontjából bírálja el. Ebben a koncepcióban az a proletár irodalom, amit proletár alkotott.

Az előbbi arcvonallal szemben azoknak a csoportja vonult fel a kongresszuson, akik a polgári tradíciók és a forradalom ügyét szolgáló nagy irodalmi műveket elismerik. Ezek szemében a bírálat előterében a minőség áll s ezzel kapcsolatban élesen kihangsúlyozták, hogy nagyon sok úgynevezett, osztályhovatartozósága szerint proletár író írásmódja konvencionális és kispolgári s közben természetesen nem hagyták említés nélkül a polgári irodalomformák összeomlott és öszszeomlásban levő tüneteit. A forradalmi irodalmi termelés világnézeti alapjául persze ez a vonal is a dialektikus marxizmust jelölte meg, feladatáúl pedig a kapitalisztikusan gondolkodó ember gazdasági és erkölcsi alapjainak a megváltoztatását. A hozzászólók egyike, az ismert orosz theoretikus, Averbach megpróbálta a két vonal egyeztetését. Szerinte a legfontosabb a világnézet tisztasága, ugyanakkor azonban ebbe implicite beleértendő a nivőemelés követelése is.

A kongresszuson hosszú vita fejlődött ki a forma problémája körül s ebben a vonatkozásban teljesen általános volt az idegenkedés a lélektani regényektől. Egyöntetüen követelték a visszatérést azokhoz az irodalmi formákhoz, amelyek lehetővé teszik a történés egészét a dialektikus marxizmus alapján kifejezni. Az egyik felszólaló szerint a forradalmi írók kötelessége a lélektani regény elutasítása és a csatlakozás ahhoz a műfajhoz, amelynek képviselői az irodalomban Cervantes és Grimmelshausen. – E. G.