Nemzetközi szempontból kétségtelenül másodrendű az a konfliktus, mely hónapokon keresztül zajlott a Vatikán és Mussolini között; nem másodrendű azonban, hogy milyen volt az olasz nép magatartása ezzel a konfliktussal szemben.

Az olasz nép helyzete ma a legsilányabb Európa valamennyi népe között. Olaszország épúgy nyög a tőkés társadalmi rend krízisének következtében, mint akármelyik más nép, de míg a többi népek dolgozói, éhezői, munkanélküliei valamikép nyilvanithatják sérelmeiket és bajaikat, az olasz ezt sem teheti. A hivatalos statisztika májusban 676.725 munkanélkülit jegyez fel. Tudnunk kell, hogy ez a szám azokból a munkanélküliekből tevődik össze, akik a fasiszta munkásszindikátus tagjai és a fasiszta szociális politikát ismerve, minden jóhiszeműség mellett nyugodtan lehet állítani hogy fenti szám nem felel meg a valóságnak. Egyedül azok az öntudatos szocialista munkások, akik nem lettek tagjai a fasiszta munkásszervezetnek és akik természetesen legelőször vesztették el munkájukat, sokkal nagyobb számban vannak, mint azt a fenti szám jelzi és a szervezetlen napszámosokat véve. akik között az ellanyhult hajózási forgalom miatt, szintén rohamosan emelkedik a munkanélküliség, a megadott hivatalos szám háromszorosára növekszik.

Olaszország ma Európa legdrágább állama. Az olasz nép, mint ismeretes, Európa egyik legigénytelenebb és legrosszabbul táplálkozó népe. Mussolini mondta néhány héttel ezelőtt: az olasz nép még nem szokta meg, hogy naponta kétszer egyen, ezért Olaszország nem fogja annyira megérezni a gazdasági krízist, mint a többi népek. Minden szerénysége és kisigényűsége mellett is a kapitalizmus válságos helyzete, a fasizmus pártpolitikája miatt oda jutott, hogy a kispolgárság egyrészén kivül, mely az olasz társadalmi osztályok között viszonylag a legszerencsésebb helyzetben van (a fasizmus kispolgári forradalom!?!), minden más társadalmi osztály erkölcsi és anyagi ereje végén van. Ennek dacára az olasz nép letargikusan őrli napjait. Az őket nagyon jellemző impulzivitásnak, mely elégedetlenségükből kifolyólag meg kellene nyilatkoznia, semmi nyoma. Ennyi türelmet egy leigázott, nyomorgó népnél ritkán lehetett tapasztalni. Az olasz nép napirendre tér a mai helyzet felett, bár várja a mentőangyalt, akiről nem tudja, hogy ki lesz és mit akar; teljes politikai orientáció nélkül állnak. Az olasz nép szociális kultúrája, érzése és öntudata olyan alacsony fokon áll, hogy képtelenné teszi saját nyomorúságos helyzetének igazi felbecsülésére. Ez áll az antifasiszta értelmiségre is. Szocialista ujságirók, kik a fasizmus előtt a szocializmus agilis hirdetői és harcosai voltak, vagy a fasizmus szolgálatába szegődtek, kulimódra és teljes kompromisszumot kötve dolgoznak, vagy emigráltak vagy otthonmaradva, otthagyva a szerkesztőségi asztalt műfordításokkal és ügynökösködéssel keresik meg létminimumukat. Mint természetes és ismeretes Olaszországban szocialista munkáról nyolc óv óta szó sincs. Ez a csendességre való kárhoztatás nagy szocialista publicistákat, köztük nem egy még ma is aktiv egyetemi tanárt teljesen letört, szkeptikussá tett. Egészen speciális tünet ez. A börtöntől való félelem ellenére azonban mégis él bennük egy rejtett optimizmus: — de az utat a cselekvésig nem ők épitik ki. Ezt valaki mástól várják. Az öregek meg vannak elégedve azzal, hogy a multban eredményesen működtek; a továbbit csinálják meg azok, akik utánunk következnek. Ez a hangulat tapasztalható a szocialisták között. A polgári intellektuelek viszont még az olasz liberálizmus aranyéveiben sem jutottak túl a demokratikus nézőponton s csak a merészebbek voltak a Mazzini-féle liberálista republikanizmus hivei. Az öreg szocialisták a fasiszta sajtó oroszországi rémhíreitől befolyásolva az elmult két, három évben szintén támogatói lettek annak a mozgalomnak, mely Franciaországból irányítva a földalatt mozog, lappal rendelkezik, sőt röpiratokkal is dolgozik. De a szocialisták, akik oda orientálódtak, gyorsan el is hagyták a Mazzini-féle republikanizmus támogatását s most ismét a fent jelzett várakozási pozíciót foglalták el.

Fontos leszögezni a tényt: a várakozó lelkiállapotban élő olasz nép nem érdeklődik a Palazzo és a Vatikán konfliktusa iránt. Nem is olvassák az azzal foglalkozó publikációkat. Ösztönösen jó úton járnak. Arról a kis rétegről viszont, melyet érdekel a Palazzo és Vatikán konfliktusa, meg lehet figyelni, hogy antifasiszta polgári intellektuellek, akik abban a reményben szimpatizálnak a Vatikánnal, hogy a pápaság hatalma a katholicizmus. nemzetközi hatalmára, valamint az antifasizmus erejére számítva, — erősebb lesz a kormányénál s hogy a konfliktus vége egy katholikus kormány lesz, melyet már könnyebb lesz megbuktatni. s utána jöhet egy másik. Ezek a polgári intellektuelek, akik a fasizmus bukásában látják Olaszország társadalmi problémáinak, gazdasági krízisének megoldását, elszigetelten élnek saját latinos, olaszos polgári kultúrájukkal, teljesen közömbösen, mert informálatlanok a világ eseményeivel szemben. Ehhez nagyban hozzájárult a fasiszta sajtópolitika, mely természetesen csak a neki konveniáló eseményeket hozza és mindent elhallgat annak a görbének nagy állomásairól, mely a szocializmus pozitiv eredményeit jelzi az utolsó nyolc évben. Természetes, hogy informálatlansága is — az olasz ujságolvasó kilencvenszázaléka nem jut túl a Corriere della Sera híradásain nagyban elősegíti konzervatizmusát és megakadályozza abban, hogy felismerje kora ideológiáját.

S végezetül: mint már leírtuk: az olasz dolgozók nagyobbrésze nem fasiszta. Tisztában vannak a fasizmus ideológianélküliségével, a katholicizmusban sem hisznek, mert régen belátták e szisztéma elavultságát, ideológiai csődjét. A pápai enciklikák kitételei, valamint a Vatikán hivatalos lapjának, a L´Osservatore Romanonak problémamegoldásai vicelapbavalók. melyeken az agyonhajszolt olasz dolgozó csak keserűen mosolyog. (PL: „Imádkozni kell tehát; imádkozni és imádkoztatni, mert a mi imádságaink hatalma, hogy úgy mondjam: mindenható...” A pápa szavai a katholikus asszonyokhoz. Vagy: „A munkanélküliség Isten büntetése... a munkanélkülinek ideje van bűnei megbánására...” A Quadragesimo Anno-ból stb., stb.)

A fasizmus politikája nagyban visszatolta és lehetetlenné tette Olaszországban a tudományos szocializmus elterjedését, megsemmisítette a szociális irodalom által elérhető szociális nevelést és felvilágosítást, megakadályozta, hogy a most növekedő generáció egyáltalában tudomást szerezzen másról, mint fekete ingéről és fasiszta jelvényeiről. Az egyetemek ifjúsága az olasz egyetemek szerény, konzervatív követelményein kivül nem foglalkoznak egyébbel a sporton kivül. A sport a fasiszta pedagógia által nem a fizikum megerősítését szolgáló eszköz, hanem cél, amely abszorbeálja az olasz ifjúság minden energiáját. Nagyszerüen bevált eszköz a gondolkodás és öntudatraébredés ellen.

A fasiszta diktatura, valamint a Vatikán átlátszó politikájának komponenseiből azonban már rajzolódik az az eredő, mely a leggyökeresebb változás megvalósulásához vezet. (Genova.)