A Piazzán hemzsegnek az emberek, mert vasárnap van; a kávéházi asztalkák elöntik a járdát egészen a széléig, mint valami áradás. Száguldanak az autók, az este langyosmeleg, örömvágy tölti meg a levegőt arany himporral, az égről izgatott fecskesikolyok zuhannak a tömeg közé, mely olyan mint egy nagy rózsabokor. Az idő úgy surran el az asztalok mellett, mint a gyermek, akinek nincs kedve lefeküdni. Kissé alkonyodik már és az édes levegő lankasztóan lágy lesz; már elrepültek a fecskék a messze távolokba, tul a világ határán.

A tér fölött egy palazzo homlokzatán egy toronyóra őrködik. (Asztalok a szabadban, polgárok a kávéházban, juniusi vasárnap: a hangos tömeg között a néma főszemély a nagy sárga belülről világító arc.)

Az emberek, akik be vannak préselve az asztalok közé a fényes üvegtábláktól az ucca széleig, tarkán színesek és ugy fecsegnek, mint előbb a fecskék. E járdaszéli asztalok egyike mellett, az asztalsarkán egy vasárnapi család telepedett meg.

Tagjai: az anya, az apa és egy nyolcéves gyermek.

Az anya nem örült a vasárnapnak, sem a rózsás levegőnek, sem pedig az előtte álló fagylaltos pohár dus fénylő szinpompájának.

Gyűlölettel tekintett maga köré. Mély gyűlölettel volt eltelve mindazok iránt, akik előttük érkeztek és most jobb asztalok mellett ülnek. Gyűlöletének mérge megmérgezi a fagylaltot, ugy hogy violaszinü lesz. És most még vérforralóbb dolgot vett észre: néhány vendég, nem olyan közönséges székben ült, mint ő, hanem kosárszékben! Tekintete rávillámlik azokra az arcokra, az emberek messziről megérzik a vészes tekintetet, elhalványodnak, beszédjük hirtelen akadozni kezd, zavartan megfordulnak,nem tudják honnan jön ez a rohamszerű rosszérzés. Az asszony dühössége örjöngővé fokozódik, belseje az egekbe kiált valami után, amin haragját kitölthetné.

Az apa hallgat, végignéz az asszonyon, azután a fiucskát nézi csendesen.

De a gyermek a boldogság védő takarójába van beburkolva teljesen.

Épp most ért fagylaltjának a végére. Nagy boldogsága föléje emeli mindennek. Egyedül érzi magát a világon ezzel a kis fagylaltmaradékkal maga előtt.

Nem tudja a tekintetét levenni róla, feszült figyelemmel néz a kanálra, mely alulról közeledik feléje. Legszívesebben még a szájában is nézné az édességét, az a kívánsága, hogy lássa, mint folyik le a torkán, ahol valami földöntuli gyönyörüségben olvad el. Közben arra gondol, hogy nemsokára, mikor teljesen elfogyasztotta a fagylaltot hogyan fogja felemelni a fejét, hogy megbámulja a sok elhaladó autót.

Hivja a gyereket az autóknak a lármája.

De a gyermek várhat. Hosszan behunyja a szemét a gyönyörök e tengerében, a jelen élvezet szürcsölésében és az eljövendőnek elképzelésében. Olyan boldog, hogy elfelejtette, hogy vannak szülei.

*

Az asszony most a férfit vette célba és tekintetének lőtávolában tartotta.

Az ember egy perccel előbb még szelíden nézte szalmaszálát és az asztal hűvös peremét simogatta ujjaival. Hirtelen megtorpant az ujja, mosolya kettétörött a közepén, mint egy kulcs a zárban. Érezte a sárga tekintetet a koponyáján. Elállott az élet körülötte.

Mindenütt zaj, mozgás, ártatlanság: az asztal légköre mintha megdermedt volna.

De hirtelen, átmenet nélkül megváltoznak a dráma elemei.

A gyermek meg volt a fagylalttal és fejét az autók felé fordította. Tekintete ragyogó lett, mint ama fényes ládák, visszatükrözte ezüst fényszóróikat. Minden fénylett a gyerekben, a vér és az öröm gyorsan és boldogan keringtek benne, mint száguldó kerekek; és akkor hirtelen kitört belőle a boldogság, fel kellett ugornia helyéből, magasan emelte a két karját és tapsra ütötte kezeit az élet láttára. Ennél a hirtelen mozdulatnál keze meglökött egy poharat, mely leesett és összetört.

Az üvegdarabok csörrenésénél a gyermek egyszerre észrevette, hogy nincs egyedül a világon és felüvöltött az ijedtségtől.

Az apa zavartan emelte fel fejét, gyorsan lehajolt, hogy elkapja a poharat, azután megbánta hiábavaló mozdulatát, felkelt és elhalványodott.

De az anya szikrázott az örömtől. Elfojtott gyűlölete rögtön dühösséggé változott és ez a düh üdítően felszabadító kitörésre készült.

Hagyta, hogy elteljék egy pár pillanat, mely szivének mondhatatlan kéjt szerzett, fenékig szürcsölte az aggodalomteljes várakozást, mely körülötte uralkodott. Kezében tartotta a fenyegetést mint egy zászlót, vagy mint egy ostort. Aztán tekintetét a fiu arcába furta és a harangnak bizonyos mérsékelt fajtájával rákiáltott: „Hülye” és kezét pofonra emelte.

De még mindig várt, hogy elmuljék még néhány pillanat. Az ember nem dob el magától egy pofont csak olyan egyszerűen. Az anya azt akarja tudják, hogy közeleg a pofon és pedig egy megtámadhatatlan kifogástalan pofon. Megvan minden joga ehhez a pofonhoz és ez felfokozza az élvezetet. Sőt: kötelessége a pofon, anyai kötelessége: tudnotok kell, hogy egy tökéletes pofon lesz, a pedagógia és az ethika magaslatán álló pofon: a pofon, mint a családi erkölcs fundamentuma, mint az emberi társadalom mértföldköve. Technikailag is hibátlan lesz; hogy lássátok, nem csak aféle röpke ötletről van szó, nem: elő lesz készítve, ki lesz mérve, végre lesz hajtva. A gyermek vár, mereven mint egy szobor. Az apa szégyenkezve vár.. „Egész csapat állj” A kar most kellő magasságban van, a tenyér pontosan az arc irányában, elsőrangu pofon lesz. Vigyázz! Az anya keze támadásra beállított üteg. Kész!

Az anya arcán mosoly terül el. Aki csak ezt az arcot látja, azt hihetné, hogy egy paradicsombeli angyal mosolya ez.

De aki a gyermekre tekint, annak borzongás futja át a hátát.

Ebben az arcban nem volt már semmi gyermeki vonás. Olyan volt, mintha évtizedes gyűlölet és félelem mintázták volna. Másodpercről másodpercre váltakoztak a félelem és gyűlölet és a besüppedő szemekben gyültek össze. Ijesztő, szörnyen groteszk volt a gyermek arca: az egyik szem mintha az egész gyűlöletet, a másik, mintha az egész rémületet fejezné ki.

A kéz átvágta a levegőit és a pofon teletalálatban becsattant az eltorzult arcra és megfagyva ott maradt.

*

A levegő körös-körül halottsápadt volt, azután heves sírásban tört ki, mely rövidesen szivettépő zokogásban olvadt szét; mindhárman felállottak, az apa fizetett, lehajtott fejjel; elmentek, az anya maga után vonszolta a gyermekeit, mint egy ugrándozó zsákot; utánna lépkedett az apa ünnepi fekete zsakétban, melynek rövid szárnyai a lábaihoz ütődtek. Követni kell ezt a három emberpéldányt.

Egészen közel laknak. Hamar hazaérnek ha csak megfordulnak egy pár sarkon és sötét és szűk uccácskák hálozatát metszik át. A gyerek most teljesen átengedte magát a cipeltetés élvezetének, időnként azonban egy-egy erélyesebb rángatás e tréfa mélyebb értelmére emlékeztette. De az apa lelkét düh és határtalan szeretet árasztotta el, rohamszerűen; karjába szerette volna kapni fiacskáját, hogy magához szorítsa és elvigye messzire, messzire. De legjobb lett volna az asszonynak valami szörnyűt mondani, mert megütötte az ő magzatát, azután elkergetni őt és soha viszont nem látni! A gyerekkel kettesben egy szép világos ebédlőben ülni, fehér asztal mellett, mint a vendéglőben... fehérkötényes leány szolgálja fel az ételt, ő meg kiválasztja a gyermeknek a legjobb falatokat, inni is ad neki édes bort és végül nevetve néz rá, most jön a meglepetés: kabátja hátsó zsebéből lassan egy csomagocska édes csemegét huz ki s odaadja a fiucskának. És így lesz ez minden este, aztán elmennek együtt a moziba, némelykor a színházba; és az sem baj, hogy holnap hétfő van, nem kell többé irodába járnia, hogy most gazdagok, minden este

későn taxiba mennek haza, — de most már kellene valamit hirtelenében mondani annak az asszonynak, valamit ami ugy csap belé, mint a villám, ami szétzuzza és odavágja a földhöz, vagy falnaklapitja, mint az árnyékát, mely most fordul be éppen a sarkon. De a saját árnyéka is befordul a sarkon és aztán a földre bukik. Most mikor meglátja a saját árnyékát, elszégyeli magát. Kinyitja a száját, mondana valamit, de az asszony, mintha megakarna fordulni, erre ő gyorsan a cipőjére néz, ugy tesz, mintha megbotlott volna. Az asszony megáll, hazaértek, az asszony megfordul.

*

A férfiben a büntetésosztás vágya, a bosszú kéje után való sóvárgás kinná fokozódik. Hirtelen azon veszi magát észre, hogy hiszen már meg van a kész terve. Miközben az asszony megfordult a küszöbön, gyorsan belenyul belső zsebébe: és nedves szemében valami elégtétel féle csillant fel.

Ezt mondta tehát: „Menj csak fel, én még veszek magamnak egy pár szivart.”

Az asszony arca megvető fintorrá torzult, ami beleegyezést jelentett. Aztán anya és gyermek eltüntek a sötét kapualjában.

Az apa egy percig mozdulatlanul várt, aztán ismét a zsebébe nyult: igen, ott volt a szivar. Az ember kiegyenesedett: az apai szeretetnek egy ujabb meleg hulláma öntötte el és egyben mérhetetlen düh az asszony ellen, aki az ő teremtményét bántotta. Gyorsan végigszaladt az uccán, beosont mint egy árnyék egy kis mellékucca torkolatába és egy kis térre ért. A tér is sötét volt, sötét volt valamennyi ház mind a négy oldalon, egyetlen ház kivételével: kétemeletes épület csukott ablaktábláinak réseiből fény szürődött ki a térre. A férfi mielőbb tovább ment, gyanakvóan nézett körül. Nem látott senkit, nem hallott semmit. Majdnem lábujjhegyen ért el a megvilágított ház szűk kapujához, mely csak be volt támasztva, belökte, egy szük, fényes fehér majolikacseréppel kirakott folyóson ment végig, a folyosó végén egy másik ajtó volt, erősen csukott vasajtó. Megnyomta a csengőgombot. Azonnal felnyílt egy kikémlelő ablakocska a vasajtóban, két izzó parázshoz hasonló szem vizsgálóan nézett rá egy percig, aztán becsukódott a kémlelő és hangtalanul kinyílt az ajtó. A férfi belépett és hallotta, hogy csattan mögötte a zár. Felment egy pár lépcsőn. Fenn sietősen tudakozódott a tulajdonosnőnél: „Van szabad lány? Most mindjárt.” „Kettő szabad.” „Akármelyiket, csak gyorsan.” Követte a lányt egy másik lépcsőn felfelé, eltüntek. Egy pár perc mulva visszajött, lement az uccára, ismét gyanakvóan körülnézett, fellélegzett. Gyorsan hazament, szivét büszkeség és jóllakott elégtételérzés töltötte el. Most már senkit sem gyűlölt többé. „Édes, édes fiacskám,” mormolta. Élete rendes kerékvágásba jutott, vidámnak és szabadnak érezte magát, mint egy isten, aki megbüntetett egy halandót. Hazaérkezett. Kivette zsebéből a szivart; szivarral kezében lépett be a szobába és igy szólt feleségéhez: „Na itt vagyok kedvesem; ugy-e nagyon gyorsan viszszajötem?”

Fordította: Horváth Henrik