A német irodalommal, úgy van az ember, mint a német alkotmánnyal, el lehet olvasni, de nem lehet alkalmazni. Régi frissességével írja még ugyan Heinrich Mann egy új szellem szabad esszéit és lázzal teli regényeit s Hermann Kesten is iparkodik kiváló stílusával irónikus és individualista maradni s iparkodnak még nagyon sokan, — akiknek a nevét már csendesebben ejtik ki az újságok, — hogy a régi jó tradíciót megőrizzék, mégis senkise vegye rossz néven ha mi a művészi forma és az elbeszélő virtuozitás minden csodálata mellett nem tudjuk, hogy mit csináljunk ezekkel a regényekkel. Nem tudjuk alkalmazni ezeket a regényeket: bár valamennyi nagyon szép és iszonyúan tehetséges. Mindazokkal a babérkoszórukkal amit megérdemelnek, szívesen övezzük ezeket a könyveket és akasztjuk be a „szépirodalom” pantheonjába. De ugyanakkor be is csukjuk ezt a pantheont, nehogy ennek a művészetnek a finomságát és hagyományatmoszféráját összerombolja az az irodalom, amely jelenleg Németországban élesen és borzasan, de növésben van.

Ez az irodalom nem humanisztikus, nem irónikus, stilusa nem virtuóz. Ez az irodalom tárgyilagosan brutális, morálisan egyenes, etikailag esetlen. Stilusa nem a világnézet megkerülésére szolgál. Nem Voltairen Stendhalon és Flauberten orientálódik, hanem azokon a témákon, amiket ábrázol és értelmez. Gyakran nem is az ember a témája — sőt olykor tagadja az „embert” — hanem a történelem dialektikus folyamata. Ennek az irodalomnak a szövegében már nem az egyes emberek harcolnak és szenvednek, uralkodnak és győznek, hanem osztályok és közösségek, amelyben az egyének érdekszerűen kötöttek és meghatározottak a cselekvésükben. Az egyén szabadsága, amit a francia forradalom vetett föl, ennek a forradalomnak az örökösei, a nacionalizmus és a kapitalizmus által — mint ezek az írók vélik — gyakorlatilag leépült. Ennek a keserű felismerése révén írják le napjaik folyamatait s alakítják a közösségi vonatkozások szövevényeit s állapítják meg, hogy az egyént s az egyén érzésének szépségét és gyászát agyontaposta a társadalom apparátusa, amely nagyobb és hatalmasabb, mint az ember. Rendszereket látnak ezek az írók ott, ahol mások tragédiát. A tűzhely nyomorát ott, ahol más csak egy magányos bárány nyomorát észleli. S azt hiszik, hogy az embert nem az emberiesség, az egyén lázadása, a cinizmus és a rezignáció változtatja meg, hanem az ereje felismerése, az ereje organizálása s az ereje tervszerű elosztása. Ezek az írók nem hisznek a szépségben addig, amig az a folyamatok igazságát leplezi. Nem hisznek a csodában, mert tudják, hogy minden csodát az ember kényszerit ki. Azt hiszik, hogy az ember hasonmása az „istennek”, nem pedig nyomorékja.

Ez az irodalom, amely morális, etikus s magától értetődően aktivisztikus Erik Regerben olyan reprezentálójára talált, akire szükség volt. Most megjelent sulyosan testes és „unalmas” regénye* végre Komoly olvasót igényel ; olyat, aki munkát végez az olvasásával ahelyett, hogy vitetné magát a virtuozitás, a poenek és hasonló varázslások felett anélkül, hogy észrevenné, hogy a sorok közt semmi egyéb sincs, mint hiábavalóság és stilus. — Erik Reger regénye egy folyamat regénye. A folyamat a Ruhr vidék élete, azé az életé, ahol a vas és szén termelése már alig hagy meg egyebet az emberből, mint a termelésben való érdekeit. Az egyes eltűnik az aparátus mögött s a foglalkozás győz a jellem fölött. A regény a Krupp és Thyssen dinasztiát ábrázolja és a munkásságot, amelyre ennek a dinasztiának szüksége van. A névtelenek életfolyamát még nem ábrázolta senkisem ugy, mint Reger. Még senkisem adta vissza az emberek pihenésutáni vágyódásának kétségbeesettségét úgy, mint ez az író. Ebben a regényben nincs hős s ezért nincs benne idő sem. Egy kísérteties folyamat: a javak termelése fogta járomba itt az embereket s mielőtt felismernék, hogy mi történik velük — meghalnak. Hogy forradalomról van-e szó vagy pedig a kapitalista önrendelkezésről — az embernek mindig szervezkednie kell ha valamit tenni akar. S minden emberi fölött legyen az születés vagy halál, szerelem vagy egyedüliség a termelés folyamata zúg, öntve az árukat s végül maga az ember is áruvá lesz.

Tartalmilag alig mondhatunk többet a könyvről, mint azt, hogy el kell olvasni. Beszámolni e könyvről sokkal több helyre volna szükségünk, mint amennyi itt rendelkezésre áll. Olvasása közben olyan íróra ismerünk Erik Regerben, aki sokkal inkább az ismerete, mint a szenvedélye által tűnik ki. Egyáltalán nem primhegedűse annak a német nyelvnek, amit Heinrich Heine talált föl. Nem téveszti össze a poent a bizonyítékkal. Sőt, lemond a poenről a bizonyíték javára Ott ahol a lélektani beállítódású író szellemes ,ott ő esetlen, de elgondolkoztató. Azt írta meg, ami van és nem azt, ami a hölgyeknek és a szerkesztőknek tetszik.

Ma már kialakult az arcvonal Németországban a virtuóz irodalom ellen. Végre már vannak írók Németországban, akik többek mint az „örök-emberi” formulázoi és ábrázolói. Engedelmet kérünk, de ez az. „örök-emberi” ellenszenves a szemünkben. Mi azt hisszük, hogy az. ember époly határtalan és változékony, mint a világ. Mi nem félünk a haláltól. S mi nem indulunk meg azon ha valaki nyöszörögve meghal: — mert mi nem hiszünk abban, hogy valaki meghal, — mert mi nem „a valakikben” hiszünk. Azt a halált amit azok az úgynevezett mély írók úgy félnek s ezért mindig oly szívesen ábrázolnak, az élettel szembe mi kitérésnek vesszük. Organizáljuk meg az életet s akkor végre meghalhatunk, mert végre — éltünk.

Regerről mondjuk még meg, hogy könyve annak az irodalomnak az arcvonalát erősíti, amely végre magamögött hagyta a belletrisztikát, az írói virtuózitást és azt a pausalirozott emberiességet, amely minden tehetséges gyáva szemében jó kitérés napjai, folyamatai és döntései elől. Itt bizony egy új irodalom kezdődik. De minden szórakozás nélkül. Felelőséggel, ismerettel és alkalmazható bizonyítékokkal.

* Erik Reger: Union der Festen Hand. E. Rowohlt. Berlin. 1931.