A világgazdasági krizis sohse látott méreteket ölt. Az ijesztő arányú munkanélküliség, a legkülönbözőbb gazdasági vállalkozások egyik napról a másikra való összeomlása, az európai középosztályok rohamos balratolódása, a bankösszeomlások, stb. stb. mindennél világosabban mutatják, hogy az ember tehetetlen báb a gazdasági erők játékában s helyzetben, mentalitásban szükségszerűen arra tolódik, amerre a gazdasági erők mozgatják. Viszont az is világos, hogy a megoldás nem következhet be a részletjelenségek likvidálásán, az egyéni problémák megoldásán keresztül. A hiba az alapban van.

Totis Béla értekezése (a Korunk szeptemberi számában) két fő hibába esik: 1. összetéveszti az okot az okozattal; a már eredményként előálló jelenségeket veszi mozgatóerőnek, 2. ebből következőleg az embert elsősorban, mint lélektani jelenséget állitja be, ami azonos azzal, hogy a fennálló problémákat lélektani uton lehet likvidálni. Ez azonban a dolgok gyökerének teljes eltakarását jelenti. Különben pedig: — Helyre kell igazítanunk azt a történelmi tévedését, hogy a „vágyaikból fakadt, az embereknek az a törekvése, hogy közösségbe egyesüljenek”. Az ember azért tömörült közösségbe mert egyedül elpusztult volna. A termelőeszközök fejlődésével a horda, termelő közösséggé, társadalommá alakult s így a létért való harc az ember életében a termelés formáját öltötte magára. Az egy bizonyos formájú termelésre épült társadalom viszont, mert az ember csak a termelésben tud elhelyezkedni és szükségletei kielégítésének módját a rendszer szabja meg, olyan milyenségű vágyat, fogalmat, gondolatot hoz létre az egyénben, amilyenre a rendszernek szüksége van. A vágy csak látszólag egy mindentől független adottság. A vágy egésze már jelentkezése pillanatában magában foglalja a rendszer lehetőségeit, követelményeit vagy a rendszer egyénre irányuló elnyomásának következményeit. Az egyéni vágy és a társadalom összeütközése abból adódik, hogy a társadalom nem az összesség, hanem egy kisebbség érdekét tartja szem előtt. A rendszer által kitermelt törekvéseket érvényesülni hagyja mindaddig, amíg érdekeit nem veszélyeztetik, ezentúl azonban könyörtelenül fellép ellenük; másrészt úgy teremti meg saját ellenmondását, hogy az összesség érdekét alárendelve egy kisebbség érdekének, nem adja meg emezek számára szükségleteik kielégítésének lehetőségét. Nem a civilizációval és a kulturával, hanem az osztályok kialakulásával, megszilárdulásával és a kizsákmányolás fokozódásával növekszenek az akadályok. Az egyéni vágy és a társadalom csak az osztálytársadalomban ütköznek össze szükségszerűen. A konfliktusok az egyén harcát jelzik a rendszer ellen. Az egyéni vágyat a rendszer és az egyén kölcsönhatása determinálja. Nincsenek tehát önnemző adottságok. Az egyén társadalmi produktum.

Mindez a történelmi materializmus tanítása, mely épp azzal az évezredes elmélettel helyezkedik szembe, ami szerint mindennek, ami az egyéni, vagy a társadalmi életben történik az emberi vágy és törekvés az elsődleges mozgatóereje s így ezek orvoslását az egyén megváltoztatásában kell keresni. Ám a történelmi materializmus rámutatott arra, hogy a bajokat bárhogyan is igyekeztek az egyén megváltoztatásán keresztül orvosolni, azok valamilyen formában újra felütötték a fejüket, mert az egyéni törekvések és cselekedetek csak következmények és azt jelzik, ahogy az egyén a termelésben elfoglalt helyénél (osztályhelyzeténél) fogva a társadalomra visszahat. Ha tehát a bajokat orvosolni akarjuk, az okot kell megszüntetni s ezzel megszűnik az okozat is. Az egyéni és társadalmi élet bajait csak a rendszer megváltoztatásával lehet kiküszöbölni.

Ami pedig az egyén nemi célját behelyettesítő munkát illeti, az előbbiek alapján világos, hogy a munka alapja, feltétele annak, hogy az egyén egyáltalán exisztálhasson és szükségleteit kielégíthesse. A termelés formáját magára öltő munka az, ami a vágyat irányítja és nem fordítva. Hogy a munka visszahat az emberre, az bizonyos, csakhogy nem abból a szempontból, hogy kielégíti-e, vagy sem lelkileg. Hiszen éppen annak, amit Totis Béla „holt anyaggal” való dolgozásnak nevez, annak a munkának és a termelőnek kölcsönhatása teszi ki az emberiség fejlődését. Éppen „a holt anyagon” keresztül történt meg és történik a világ átformálása. A munka megválasztásánál csak igen kivételes esetekben jöhet a világra való hatás célja számításba. A nagy többségnél, legyen az orvos, kapitalista, hivatalnok, bérmunkás, kisiparos, stb. az számit, hogy hogyan biztosítja a létfentartását, esetleg magasabb profitját hogyan elégítheti ki. A munkásnál éppen úgy, mint az intellektuelnél előfordulhat, hogy szivesebben választja ezt a szakmát, mint amazt, de nagy általánosságban a munkakör megválasztását a kereseti lehetőségek szabják meg mindkettőnél. A pénzért robotoló orvos, ügyvéd, hivatalnok, stb. éppen olyan mechanikusan kényszerül a munkáját végezni, éppen úgy holt anyaggal dolgozik, mint a munkás. Ennélfogva a bérmunkásnak nincs egy speciális lélektana. A társadalom megoszlik dolgozókra és dolgoztatókra. A dolgozók, akik az elnyomást érzik, oppozíciós álláspontot foglalnak el. Ezek között vannak, akik meneküléssel keresnek kiutat, itt szerepe juthat a lélektannak, viszont azok, akik a reális gazdasági és osztálytársadalmi adottságokkal néznek szembe, azok egy más társadalom felépítéséért folytatnak harcot. Ez azonban nem valami elfojtott, hanem igenis tudatos célért folyik: a gazdasági alap megváltoztatásáért. Az osztályharc nem a bérmunkás lélektani problémáival születik. A történelmet osztályharcok teszik és ez mindig egy gazdasági és politikai felszabadulásért folyt. Eszerint az osztályharc egyrészt a létért való harc egyik megnyilvánulási formája, aminek gazdaságiak az okai, másrészt az osztályharc nem valamely egyedülálló egyén hadakozása, hanem egy egész osztálynak a maga érdekében egy másik osztállyal vivott harca. Ebben sem a bérmunkás nem állhat egyedül, sem az intellektuelnek nem juthat más szerepe, mint a munkásnak: mind a kettő számára a harcot jelenti a felszabadulásért. (Kolozsvár)