AZ UTOLSÓ TIZ EV MAGYAR KÜLPOLITIKÁJA

A Bethlen-kormány bukása jelentőségében méltóan sorakozik az 1931-es év egyéb nagy változásai mellé. Magyarországon sem történt egyszerű kormányváltozás, még ha méreteiben egyelőre az nem is bontakozott ki, (legalább is látszatra még nem). Itt is egy rendszer szünt meg. Amikor a Bethlen-kormány utóda a Népszövetséghez fordult, hogy újabb kölcsönt közvetítsen Magyarország számára, (kölcsönt, melynek felhasználását majd egy, a hitelezők által kiküldött ellenőr végezheti, aki egyuttal az egész költségvetés terén „tanácsadója” lesz a magyar kormánynak), akkor korszak záródott le. Nemcsak a pénzügyi önállóság korszaka. A magyar kormány kénytelen lemondani az önálló külpolitikáról is és ezáltal az utolsó évtized európai történetének egy nem érdektelen fejezete ért véget.

Volt idő az elmult években, amikor a magyar külpolitikának bizonyos szerepe, sőt fontossága is volt az európai államok diplomáciai szórakozásaiban. Korántsem olyan fontosságú szerepe, mint lehetett volna akkor, ha a magyar külpolitikát még polgári szempontból is ügyesebben és tájékozottabban intézik. De még így is, középponti fekvése miatt, statikai erejénél fogva, sok esetben döntött el a magyar kormány magatartása helyzeteket, melyekben fontos volt Magyarország magatartása.

Ki tagadná ma már hogy például Olaszországnak szüksége volt Magyarországra. A magyar irredenta, a magyar nemzeti elkeseredés fegyvere, vagy legalább is az a nemzetközi vélemény, hogy ezt a fegyvert Mussolini eszközül felhasználhatja, ha sor kerülne rá. nem lebecsülendő nyomatékot kölcsönzött az olasz külpolitikának különböző manővereihez. A fascista imperializmus történelmi szerepe viszont ma már tisztázott: francia és jugoszlávellenes fegyverkezésével, zsaroló akcióival hosszú időn keresztül egyik legfontosabb kerékkötője volt az európai polgári államok egységfrontjának megteremtését célzó angol és francia törekvéseknek. De nem csupán közvetve volt ilyen szerepe Magyarországnak az elmult évtizedben. Az olasz nacionalizmus munkáját végezte Magyarország kicsiben, a kisantanttal szemben. A magyar nacionalizmus működő és létező erő volt, mellyel a kormányoknak számolniok kellett terveikben.

A külpolitika, tudjuk, csak az állam osztálytartalmának nemzetközi méretekben való kifejeződése. Független, „osztályfölötti” külpolitikai nincs, de nyilvánvaló, hogy nem is lehet.

A kommün után Magyarországon uralomrajutott politikai rezsim első évei részint a berendezkedéssel, részint a hatalom örömeinek élvezetével teltek el. A magyar diplomaták tevékenysége kizárólag arra szorítkozott, hogy külföldön védjék kormányukat az akkori magyarországi viszonyok miatt történő támadásokkal és szemrehányásokkal szemben. A rendszer a legradikálisabb nemzeti jelszavakat hangoztatja, a békeszerződés ratifikálásának napján nagy háborús tiltakozó tüntetést rendez. A szabadságjogokat megszüntették és a rendszer vezetői ellenőrzés nélkül maradtak. Hazafiatlanság lett volna bírálattal illetni azokat a férfiakat, akik nemzeti politikájukkal visszafogják szerezni az elszakított területeket. Mégis mi volt e hazafias uralom első kinyomozható és határozott „külpolitikai” tette? A gödöllői francia-magyar szerződés 1920 juliusában, melyben Magyarország felajánlkozott és kötelezte magát Lengyelország megsegítésére, amikor a lengyel militarizmus offenzíváját visszaverte az orosz nép. És talán ellenszolgáltatást kötött ki a lengyeleknek nyujtandó segíttségért az akkori magyar kormány? Talán feltételt szabott, hogy akkor segít, ha visszaadják ezt, vagy azt? Nem, ilyen alkalmat a magyar kormány nem használhatott ki.

Ez volt az első „irredenta” külpolitikai tett. Ezután sokáig nem lehet felfedezni semmi ilyenfajta tevékenységet. Nem is volt rá idő. Ez volt a kiviteli és behozatali engedélyek korszaka. Amennyiben egyáltalán foglalkoztak ötletekkel, azok gyerekes naivitásoknak tünnek fel ma, de azok voltak már akkor is. A módszer az volt, hogy a lapokban „eszméket” vetettek fel, ezeken aztán hónapokig elrágódtak, a sajtó, az egyesületek, a hazafias gyülések, stb. Egy ilyen ötlet volt a lengyel-magyar korridor, de ennek szükségességéről és célszerüségéről nem a franciákat, angolokat, vagy éppen a csehszlovákokat igyekeztek meggyőzni, hanem csak önmagukat. Már csak azért is, mert ez összehasonlíthatatlanul könnyebb volt. Több száz ilyen önagitációs cikket olvashattunk abban az időben és a nemzetgyülésen is rengeteget szónokoltak róla, sok „zajos helyeslést” aratva vele.

Lassanként lejárták magukat a leghirhedtebb frázistermelők és jött Bethlen István, hideg és biztos osztálytudatával. A politikai pártok korrupciójának fölényes ismeretében kiépíti és megszilárdítja a reakció uralmát. Bethlen nagy ereje, hogy mer olyan ajánlatokat tenni ellenfeleinek, miket más restelne. Nem hisz senkinek, bizalmatlan mindenkihez, általában aljasnak tartja az embereket. Az egyéni és a csoport-korrumpálásnak olyan tökéletes szisztémáját honosította meg, hogy kivívná ezzel Machiavelli elismerését is.

Bethlen István kormányzásának első éveiben bontakozott ki az elgondolás a magyar köztisztviselő polgárosztály megteremtéséről. Tisza Kálmán az elszegényedett középbirtokos nemességet elhelyezte a hivatalokba. Bethlen ezt a réteget gazdaságilag felerősíteni kívánta, hogy így a feudalizmus szilárd támaszává váljék. Mint köztudomású, ez a politika lett később a Bethlen-rezsim pénzügyi összeomlásának egyik főoka.

A nyugodt berendezkedéshez pénz és hitelek kellettek. Magyarországnak nem is annyira a népszövetségi kölcsönre volt szükség-e, mint inkább arra, hogy újra hitelképessé váljék, hivatalos és nemzetközi szanáltatása révén. Kölcsönt vettek fel a megyék, kölcsönt a városok, a községek. A Speyer-kölcsönből tisztviselőtelepeket építettek a városok, villát a polgármesterek, sőt a felvett pénz egy részén még közműveket is emeltek és a magyar vidéki városok főtisztviselőinek nagy része jómódú ember lett. Mint az úri származásukhoz illett is. A zsidók ezt nem merték kifogásolni, a feudálisok viszont tudatosan meg akarták osztani az élet javait a bürokráciával. Csak egy ember akadt a magyar földbirtokos nemességben, akinek sehogysem fért a fejébe az a szempont, ami miatt az uralkodóosztály türte a bürokrácia gazdagodását. Csak Gaál Gaszton, a boglári Don Quijote tiltakozott az ellen, hogy senki sem kíváncsi, miből építenek maguknak elegáns villákat a Rózsadombon és a Balaton mellett olyan emberek, akiknek ötszáz pengő a havi fizetésük.

Megelégedés és nyugalom töltötte el tehát a magyar polgárság legfontosabb és hangadó elemeit, (a budapesti „demokrata” polgárság véleménye akkor még nem volt mérvadó.) De közben az évek multak és a féldiktatura fenntartását valamiképpen indokolni kellett. Halhatatlanul fejti ki Marx a politikai gazdaságtan bírálatához írt „Bevezetésében”, hogy az ideológiai „felépítmény”, (mely Magyarországon ez esetben a nacionalista-irredenta ideológia), hogy hat vissza dialektikusan — az „alapra.” Az osztályuralmat ékítő hazafias indokolás bizonyos idő után cselekményre kötelez. Az évek multak és a utódállamok csak nem akartak maguktól összeomlani.

Valamit kellett tehát „csinálni”. A magyar külpolitika problémája alapjában véve igen egyszerű volt, úgy látszik, azért nem tudtak a külügyminiszterek egy évtizeden keresztül rájönni. Magyarország változtatni igyekezett azon a helyzeten, melybe a békeszerződés vetette. A cél elérése érdekében követhető taktikát meghatározza elsősorban az igények nagysága. Ha a magyar kormány a „mindent, vagy semmit” álláspontjára helyezkedett a békerevizióért vívott (e helyen nem vizsgáljuk, hogy valóságos, vagy látszólagos) küzdelmében, akkor békés megegyezésről nem lehetett szó Magyarország és az utódállamok között. De a magyar kormány beérte volna kevesebbel is, talán olyan kevéssel is, amekkora áldozatra például a csehszlovákok hajlandók is lettek volna egy időben. Igaz, hogy a kibékülés csak akkor lett volna lehetséges, ha a magyar kormány őszintén és hátsó gondolatok nélkül köti meg. De a 920-as évek első felében olyan kormánynak, mely a soviniszta jelszavaknak köszönheti életét, lehetetlen volt „lemondani”, vagy ahogy azt Magyarországon kifejezni szokták, „egy tál lencséért eladni előbbszülöttségi jogát”.

Amennyiben a békés megegyezés utját nem volt hajlandó vállalni a magyar kormány, csak egyet tehetett volna, legalább is a normális emberi ész szabályai szerint. Oly politikát folytatni, mely több engedményre kényszeríti az utódállamokat, mint amennyire azok önként hajlandók lennének. Németország taktikáját kellett volna a magyar burzsoáziának saját szempontjából és érdekéből is követni. A német külpolitikához való illeszkedés esetén azonban Magyarországnak is „keleti” orientációt kellett volna követnie.

A magyar kormányban erre semmi hajlandóság nem volt. Az orosz-lengyel háborútól kezdve mindvégig, mondhatnánk egész a legutóbbi időkig végighuzódott a magyar külpolitikán a vágy, a gyakran kimondott, de mindig gondolt reménység, hogy az antanthatalmak egyszer csak elfogadják felkinálkozását arra, hogy a szovjetellenes hadjáratban mint a keresztény emberiség élcsapata vonuljanak a magyar parasztlegények az istent és a magántulajdont meggyalázó oroszok ellen. Mindig várták ennek az időnek elérkeztét, hogy majd akkor Magyarország jutalomképpen fog jogaiba visszakerülni. Aztán meg akadályozta a magyar kormányt a hazafias pártok szakértő diplomatáinak éleselméjű és előrelátó figyelmeztetése, mely óvta a magyar kormányt attól, hogy a szovjettel próbáljon paktálni, mert ily módon Magyarország örökre elveszíti a cári kormány jóindulatát. Azét a császári orosz kormányét, mely majdan a bolsevizmus bukása után Oroszországba törvényesen uralomra kerülend.

De nem is kellett a magyar kormányt óvni. A közönséges értelmes lények által elképzelhető két módszer közül egy harmadikat választott. Nem békült, de nem is igyekezett kikényszeríteni a béke-revíziót. Ekkor csinálták az idő elméletet, mely szerint, mint azt „a nemzet patriarchája” Apponyi Albert megállapította, az idő kizárólag Magyarországnak dolgozik. Már láttuk, hogy Magyarországon szerencsésen megfogalmazott szólamokkal elég tisztességesen és elég sokáig lehet semmittevést űzni. A magyar külpolitika egére mindent elhomályosító fénnyel tűnt fel az optánsügy csillaga. A magyar külügyminisztérium átalakult az optáns-földesurak ügyvédi irodájává. Miután Romániával a tárgyalások sikertelenek maradtak, 1925 elején a magyar kormány elismeri Szovjetoroszországot, hogy Romániára nyomást gyakoroljon. Az elismerést később visszavonja és a megkötött szerződést nem ratifikálja a magyar kormány, mert az ország vezető tényezői közül azok, akik nem érdekeltek az optánspörben, ellenzik „világnézeti” okokból. A magyar burzsoázia ugyanis távolról sem érzi magát olyan erősnek, mint a német és félelmi képzetei sokkal erősebbek német osztályostársaiénál.

Megint egy év elmulik. Közben lezajlik a frankpör. A magyar ipar terjeszkedni szeretne, a mesterséges védelemmel életrehivott új iparágak teljes kapacitását nem tudják a magyar fogyasztók igénybevenni. Szovjetoroszországba szeretne exportálni a magyar ipar. A megkötött és elejtett orosz-szerződés után egy évvel ismét sürgeti az ipar az orosz üzletet. Megint meghiúsul az akció. De az iparnak szüksége van piacra. Kárpótlásul kierőszakolja az emlékezetes „mohácsi beszéd”-et, a jugoszláv orientációt. A magyar gyáriparosok vámuniót szeretnének létrehozni Jugoszláviával, de a délszláv kormány nem reagál a felhívásra. A jugoszláv orientációért különben a magyar mezőgazdák sem lelkesedtek. A mezőgazdaság érdekeinek jobban megfelelt az olasz orientáció, mert Olaszország élelmiszerbevitelre szorul. Az olasz barátságot a magyar nagyipar kezdettől fogva helytelenítettte, mert ez elrontja Magyarország dolgát Jugoszláviával és esetleg Romániával, azzal a két országgal, melyek hivatva volnának a fejlettebb magyar ipar termelési feleslegét átvenni.

A nagyipar és a pesti liberális polgárság képviselete az olasz orientáció első csalódásaitól kezdve már nyiltan hirdette a „nagy” célkitűzések feladásának szükségességét és azt, hogy Franciaország védnöksége alatt Magyarországnak a kisantanthoz kell közelednie.

A francia orientációt követelte a szociáldemokrata párt is, hiven a „Szociálista Munkás Internacionále” általános franciabarát és oroszellenes magatartásához.

Az olasz barátkozás gazdaságilag sem járt különösebb haszonnal a magyar polgárságra. Olaszország nem annyira magyar, mint inkább olcsó gabonát kiván vásárolni. Az olaszokkal kötött kereskedelmi szerződésben Magyarország nagy engedményeket volt kénytelen tenni az olasz főzelék, virág és déligyümölcskivitel javára. Ugy, hogy a magyar mezőgazdaság is meglehetősen vegyes érzelmekkel tekintett az ideális és anyagi érdektől mentes olasz szövetségre. Amily mértékben azután Magyarország nehézségei növekedtek, oly erővel jött meg a „reálpolitikusok” hangja is. A Bethlen-kormány ingadozni kezdett. Abban az időben, amikor az optánsegyezményt megkötötték, 1930 elején, már üres volt a magyar állampénztár. A magyar kormány rájött arra, hogy a francia és a magyar nemzetet elválaszthatatlan kötelékekkel füzik egymáshoz a történelem szálai. De e szálakkal még nem lehetett a francia-frank kölcsön bankjegyeit átkötni, mert Olaszországnak még volt egy ütőkártyája. Az úgynevezett revíziós blokk, mely a különböző okokból, de ugyanazon célért küzdő államok ad hoc szövetkezése lett volna. Olaszország barátságot kötött a Szovjetunióval és adva volt a lehetősége a német-olasz megértésnek. De Németország nem bizott abban, hogy az olaszok szándékai komolyak. Hiszen Olaszország még intim szövetségesét, Magyarországot sem tudta rávenni, hogy kövesse az olaszokat a radikális reviziós politika utján.

Magyarország pedig nélkülözhetetlen láncszem lett volna ebben a blokkban. De a magyar kormány „nem volt hajlandó az ötéves tervet pártolni”. Amiből kiderül, hogy a magyar kormányt nem anynyira a békerevizió, mint inkább az ötéves terv izgatta. Az olaszok tehát megunták a játékot és kibékültek a franciákkal. Ez váratlanul érte Magyarországot, éppen úgy, mint az osztrák-magyar vámunió bejelentése. A magyar külpolitika nagy ügyességgel tudott ebben az ügyben is oly „óvatosan” viselkedni, hogy végül is semmi előnye nem lett egyik féltől sem.

Ezután már rohamosan jöttek az események. Megbukik a Creditanstalt és magával rántja egész Középeurópa bankvilágát, ha nem is a bukásba, de a válságba. Kifakadnak az összes gondosan rejtegetett sebek. A magyar államkincstár sulyosan eladósodott, a hitelező bankok kérik a pénzt, A franciák magas lóra ülnek és megbuktatják Bethlen Istvánt. Az új kormány pedig csak úgy kap pénzt, ha lemond minden reviziós célkitüzéséről. Feltétel nélkül. Az ország újra pénzügyi ellenőrzés alá kerül és ezzel lezárult a kurzus „külpolitika”. Pedig a külpolitika, a diplomatásdi-játék a vadászat mellett legkedveltebb sportja volt a magyar dzsentrinek!(Budapest) Horner Miklós