I.

Dél van. A levegő lázasan vibrál. A házak fejére omlik a napból a hő és szinte haliam lehat, ahogy lecsurog az üzletek elé.

Lent a kocsi-uton parasztok mennek. Mint a fáradt állatok, úgy cammognak rongyos csomagokkal megrakódva és csomóbaverődve.

Az úri nép könnyedén és egyenkint közlekedik a járdán.

Megkondítják a déli harangszót.

Valaki nagyot kurjant a főtéri sarkon:

— Éljen Marx!

A járók lassítanak mellette és mosolyogva nézik. Akad egy-két bátor is, aki megáll. De már szót váltani senki sem mer az alakkal, aki pedig többekhez is barátságosan szavakat intéz.

Mint a bélpoklostól, úgy óvakodnak Marx miatt tőle.

De csak itt künn az uccán.

—   Részeg — mondja valaki.

—   Nem nagyon — védi egy másik.

Tényleg nem olyan, mint akit nyugodtan részegnek lehetne nevezni. Ivott, az bizonyos. A haja is rendetlen egy kicsit és a ruhája is gyürött. De kék szemeivel tisztán és élesen néz s a járása sem ingó.

Jótermett férfi, negyvenéves lehet és sovány.

A nők sokat kinéznek belőle.

Lassan, de határozottan jön a főtéri járdán. Néha mosolyog, néha komor. Gyors, szinte villanásszerű átmenettel csinálja. Mindenesetre egy kicsit őrült, vagy nagyon fanatikus. A sarok óta nem kurjantott, többé az emberekhez sem szól.

Csak jön, jön... és betölti maga körül feszültséggel a levegőt, mint a nyomor a gondolatot.

Meglátja a járdaszéli kicsi asztalt, melynél egy fiatal, fonnyadt kicsi nő sorsjegyet árul. Egyenesen odamegy és nyujtja a nőnek a kezét.

—   Dudics vagyok — mondja. A nő visszahuzódik.

—   Mi tetszik? — kérdi ijedősen.

Dudics összehuzza a szemöldökét és szurósan nézi. Aztán hangosan elneveti magát és sokkal részegebbnek játssza magát, mint . amilyen valójában. Csuklik egyet és így szól:

— Egy pohár snapszot kérek.

A nő összeszedi magát. Önvédelemből, üzleti érdekből és tetszésből is, udvariasnak és műveltnek mutatja magát.

— Sajnálatomra, snapsszal nem szolgálhatok uraságodnak — mondja.

Dudics kocódva nevet.

—   Ugyan nagysád, ne tegye magát!

—   A legkevésbé sem, úram.

—   Akkor adjon egy pohár snapszot!

—   Snapsz végett szíveskedjék a kocsmába fáradni.

—   De én magához ragaszkodom! — rakoncátlankodik Dudics. — Adjon nekem valamit!

A nő felemeli a sorsjegy-köteget és pergeti, mint a kártyát.

— Tessék venni egyet! — mondja. Nyerhet egy milliót! Holnap is huzás lesz.

Dudics megszegett nyakkal és vigyorogva nézi a nőt, mint valami éneklő madarat. Aztán elveszi tőle a sorsjegy-köteget, megpergeti ő is, majd felemeli a levegőbe és kemény, megdühödött arccal úgy kurjantja, mint Marxot:

— Lotérie in numerar!

Aztán villanásszerű átmenettel röhögés szakad fel a száján. De a következő pillanatban megmerevített arccal kitép egy sorsjegyet gyorsan, kivágja érte az asztalra a száz lejt és szónélkül távozik, mint egy lelépő katona.

Egyenes vonalban és gyorsan megy. Mindenki kitér előle, mint egy motorbicikli elől.

Az emberek félnek tőle és gyülölik, mert nem olyan, mint ők.

 

II.

Másnap délelőtt kimegy Dudics a sétatérre. Az arca fakó, ha süti a nap. Az árnyékban egy kissé zöldes. A járása fáradt, a szeme is fáradt. A gyomra ég és eledelt kiván. Utolsó pénzén megvesz egy sósperecet és egy padra leülve enni kezdi.

Szinte morzsánkint eszi, hogy tovább tartson.

Egy öregember jön, sárga jegyekkel a kezében. Mellette megáll, letép egyet és szónélkül nyujtja.

—   Van már — mondja Dudics.

—   Mutassa!

Dudics méregbe jön. Nem annyira az öreg bizalmatlansága miatt, mint azért, hogy jegy nélkül már ezeken a vad padokon sem lehet ülni. Sem elmenni, sem jegyet venni, sem szólni nem akar.

— Mutassa! — szól rá megint az öreg. Dudics feláll, mutat a fenekére és visszaül.

— Már ki is van jukasztva — mondja és olyan az arca, mint egy kölyöknek.

Az öreg meglepetten szorong.

— Hivatali személy vagyok — szól végre és elmegy. Dudics tovább ropogtatja a perecet.

Kövér és sokfodrú felhődarabok úsznak az égen. Valami szél is van, melyben siránkozva susognak a fák.

Jóidő mulva egy férfi büllög erősen sántán. A jobbik lába egészen merev, talán nem is igazi láb az. Már messziről meglátja Dudicsot és vizsgálódva nézi. Ahogy elérkezik egy szintben véle, megáll és odaköszön bátortalan hangon:

— Szervusz, Dudics!

Pillanatokba telik, amig megismeri Dudics.

—   Szervusz — feleli neki egykedvűen. A sánta odabüllög és leül melléje.

—   A nevemre nem emlékszel? — kérdi.

—   Arra nem — mondja Dudics.

—   Zonda vagyok, így már italán emlékszel?

—   Igy igen.

—   Talán rándevud van? Akkor nem zavarlak.

— Van, de csak később — dicsekszik Dudics. — Nem nagyon zavarsz.

Együtt szolgáltak volt a vásárhelyi hatvanketteseknél. Künn a harctéren is együtt voltak, szinte egy egész esztendeig. Onnan ismerik egymást s onnan ered a Zonda műlába is.

A beszélgetést is onnan kezdik. Amikor elérnek a jelen napokig, elhallgatnak és gyanusan vizsgálják egymást.

—   Te most mit dolgozol? — kérdi Zonda végre.

—   Én itt ülök s várom a jószerencsét.

—   Miféle jószerencsét?

Dudics előveszi a sorsjegyet és mutatja.

— Ma is húznak — mondja. — Éppen most húznak, tízkor. Zonda elveszi a jegyet és úgy vizsgálja, mint a hamis pénzt.

Irigy erre a kicsire is, mint a nyomorékok általában.

— Ritka dolog, hogy nyerjen az ember — jelenti ki végre és visszaadja a jegyet.

—   Majd meglátjuk, — felel Dudics. Sokáig hallgatnak.

—   Mennyit lehet nyerni? — kérdi Zonda.

—   Egy milliót.

—   Hát igyekezz.

A mai huzáson nem lehet annyit, — mondja Dudics. — A main csak egy negyedet lehet.

—   Na, az nem is olyan sok.

—   Nekem elég volna.

Zonda kíváncsi és ajzza Dudicsot, mint egy ördög:

—   S mit csinálnál véle, ha megnyernéd?

—   Ur lennék — feleli Dudics.

—   Hogy lennél úr?

—   Ugy lennék úr, hogy mindenekelőtt vennék egy autót. Most nagyon jót lehet venni hetven-nyolcvanezerért, mert az uraknak is lefelé megy.

—   Tudsz vezetni? — igyekszik megfogni Zonda.

—   Tudok.

— Turákat csinálnál?

—   Turákat is.

—   Fuvaroznál is vele?

—   Egy fenét!

Hallgatnak megint egyideig. Lassan meggyül a pir a Dudics arcán, aztán odafordul Zondához és valami forró, sátáni gyönyör ragyog a szemeiben, ahogy mondja:

— Tudod, mit csinálnék? Kiöltözném gyönyörűen, odaülnék a volánhoz, kiengedném a kocsit a városba, kinézném a legelőkelőbb úrat és azt elgázolnám... Egy úri gesztussal elgázolnám ...

—   Ezt a tervet csak helyeselni tudom — mondja Zonda.

—   Elhallgatnak. Mindaketten mennek az autóval és keresik a legelőkelőbb úrat.

Egyszerre rájuk dobja valaki durván a hangját:

— Álljon fel!

Egy rendőr áll előttük és mellette a jegyadó öregember.

— Mit akar? — kérdi Dudics a rendőrt.

—   Hivatali sértés történt — mondja az öreg. A rendőr megfogja a Dudics karját és huzza.

—   Mit csináltál? — kérdi Zonda.

—   Nem voltam hajlandó jegyet venni.

—   S fenekét mutatta neki — egészíti ki a rendőr. Zonda benyúl a zsebébe és kivesz két lejt.

—   Kérek két jegyet! — mondja.

Az öreg ad is neki kettőt. Zonda megtartja az egyiket, a másikat pedig Dudicsnak adja.

—    Most már rendben van. Tessék ezt az embert elengedni! — mondja erélyesen a rendőrnek.

—    Maga ne járjon a szájával! — kiált rá Zondára a rendőr és Dudicsot dühödten előrelöki.

A rendőr, az öreg és Dudics megindulnak. Mennek hárman és nem szólnak egy szót sem. Egy idő mulva a Dudics karját elengedi a rendőr és úgy haladnak, mintha rokonok volnának. Átmennek néhány mellékuccán és a főtérre érnek. S ahogy itt haladnának hárman szótlanul, egyszerre feléjük rohan egy nő és örömmámorban kiált:

— Kihúzták! Kihúzták!!

Egyenesen a Dudics nyakába ugrik és úgy mondogatja:

— Nyert! Nyert!

Dudics leveszi a nyakáról a nőt.

—    Mennyit nyertem? — kérdi.

—    Negyedmilliót! Negyedmilliót!...

Dudics körülnéz, belekezd fütyörészni, majd hirtelen odafordul a rendőrhöz.

— Ajánlom magamat — mondja neki és kezet fog vele.

Az öreg is kezet fog és megindul a nővel együtt a városháza felé. Az Öreg és a rendőr szájtátva néznek utána, mint ahogy nagy úrak után néznek a szegények.

 

III.

Lassan és bársonyos ringással egy gyönyörű autó halad a főtéren átal. Ablakain csillog a napfény és sötétkék színe szinte illatozik.

A volánnál ott ül Dudics és boldogan ereszti. Az arca kitelt és gondosan meg van borotválva. Drága szürke ruha van rajta és kék selyemnyakkendő.

Ugy ül és úgy hajt, mint egy herceg.

Átvezeti a főtéren a kocsit és befordítja a Ferdinand király utra, amely egyenes vonalban kígyózik messze s amelyen nagy a forgalom mindig.

Kezdetben lassan megy, aztán gyorsit.

Éles és erős pillantásokkal előre néz és azokat vizsgálja, akik átmennek az uton.

A sok nyomoruság és kutya-élet után a bosszura szomjasan vágyik.

Vad örömében olyan, mint a tigris.

Lesi, hogy kire ugorjék rá bugó kocsijával, amit fegyverének érez, ahogy a tigris fegyverének érzi a karmát.

Átment a hidon és gyorsabbra kapcsol. S akkor feltűnik neki egy úr, amint az uttesten átmenni készül. Zsakett és magas, fényes cilinder van rajta. Fehér keztyűt és botot tart hanyag mozdulattal a jobb kezében.

Tizenöt lépésre lehet, amikor rálép az utra.

Dudicsnak megmerevedik az arca és vad fény lobban a szemeiben. Keze, mint az acél és a gerince ordit.

Olyan, mint az ördög.

Gőzt ad a gépnek, rohanva dudál és több sikoltás hangzik egyszerre fel.

A gép reccsenve megáll és Dudics lassu mozdulatokkal kiszáll.

A cilinderes ott fekszik vérben az uton. Rögtön tömeg follya körül és rendőrök rohannak.

Tiz perc mulva a mentők autója bug.

Két orvos az áldozat fölé hajlik. Egy rendőrtiszt a zsebeit kutatja ki és a megtalált iratokat magához veszi. Aztán odaszól Dudicsnak:

— Üljön fel!

Felülnek mindaketten a Dudics autójára.

— Hajtson a rendőrségre! — utasítja Dudicsot a tiszt. Elindulnak. Lassan, puhán és szótlanul mennek.

A rendőrtiszt az iratokat nézi.

— Ki volt? — kérdi végre Dudics.

—Wéber, szociáldemokrata képviselő.

—   Igen?!

—   Igen.

Hallgatnak. A rendőrtiszt tovább nézi az iratokat.

—   Éppen a gyáriparosok bankettjére készült — mondja.

—   Honnan tudja?

—   Itt van a meghívó — mutatja a tiszt. Dudics lebiggyeszti az ajkát.

—   Sajnálom — mondja.

A rendőrtiszt rágyujt egy cigarettára.

— Maga dudált — szól megnyugtatólag.

— Én dudáltam — mondja Dudics és végtelen nagy melegséget érez szétáradni magában.

Boldognak érzi magát, mert tudja, hogy nem hiába élt.