A válságban vonagló európai kapitalizmusnak ma kétségtelenül Franciaország a gyujtópontja, de egyben utolsó, még biztosnak tetsző menedékvára is. Franciaországban aránylag kevés a munkanélküli, sőt maga a munkanélküliség is csak az utolsó másfél év alatt ütötte fel a fejét. Franciaországban, a polgári forradalom klasszikus országában, ennek a forradalomnak legfőbb vívmánya, a kapitalizmus maradéktalan uralomrajuttatása, a burzsoázia uralmának széles megalapozottsága ezt az épületet ellentállóbbá tették. Franciaország még ma is a sok kistőkés és a kevés proletár országa, ez a társadalomeloszlás egyben arra is vall, hogy a modern kapitalizmus fejlődése terén is kissé hátramaradott szerepet tölt be. Az egész európai és amerikai kapitalizmus pillanatnyi helyzetét tekintve kétségtelennek tetszik, hogy ha ideig-óráig tartó segitség jöhetne, ez csak Franciaországból indulhatna ki.

Talán a legélesebben világit rá a francia kapitalizmus fejlettségi fokára az a tény, hogy Franciaország ma, az ipari fejlettség korszakában még mindig a kisparasztok, kézművesek és kispolgárok országa. A francia társadalom alapja változatlanul. miként a francia forradalom előtt és az után is, a parasztság. Az 1921. évi népszámlálás (ez volt a legutolsó) 54%-os paraszti népességről beszél, míg ez a szám az Egyesült Államokban 49, Angliában csupán 20. És míg Angliában a bérlőrendszer, Amerikában a mezőgazdasági vállalkozás rendszere fejlődött ki, a francia paraszt a kisbirtokos típusát képezi, amelyik a földjét saját maga miveli és abból él. 8,519.000 mezőgazdálkodóból 5 mil. önálló, ahogy Siegfried mondja, a maga ura. Ezzel szemben az ipar, különösen pedig a nagyipar, teljesen izolált szerepet játszik s így nincs is döntő befolyása a francia társadalom valamely osztálya gondolkodásának olyanfoku átalakítására, mint ahogyan ez bármely nagy nyugati ipari államban adott. Flandria és Lotharingia képezik csupán a francia nagyipar két gócpontját. 21,721.000 dolgozó ember közül 6,181.000 esik az iparra, tehát 28 százalék, egy valóban „nagyiparról” azonban még itt sem lehet szó. Mert a 6,181.000 közül csak 4,027.000 (tehát ennek 69 százaléka) állandóan foglalkoztatott munkás. Ezzel szemben 1,162.000 önálló munkás és nem kevesebb, mint 683.000 mester. (11%). Öszszehasonlitásul vegyük az angol ipart: 90% kvalifikált munkás, 6.3% önálló (workers on their own account) és csak 3% mester: ime a strukturális különbség a két ország iparában. Emellett Franciaország nagy gyáraiban hihetetlenül kevésszámu munkás dolgozik. 1921-ben 4 millió tanult munkás közül mindössze 774.000 volt olyan, aki 500 munkásnál többet foglalkoztató gyárban dolgozott. Egy másik bizonyítéka a munkásosztály szétszórtságának és széttöredezettségének: 1925-ben 1,846.000 volt a szervezett munkások száma. Az amszterdami szakszervezeti internacionálé ugyanerre az évre 605.000-ben jelöli meg a Conféderation général du Travail tagjainak a számát, s ez a szám az 1929. évben 525.000-re esett vissza. (Az angol szakszervezetek taglétszáma 1920-ban 8 millió volt.) Franciaország ma az egyetlen európai ország, amely ugyszólván teljes gazdasági autonómiát tudott magának biztosítani.

Bevitelre csak nyersanyagokból szorul, különösen gyapjuból és nyersselyemből, szenének legalább egy ötödéből és egész petróleumszükségletéből. Viszont minden élelmicikket bent az országban termel. Gabonaimportja rossz termés esetén 10—15 százalék, viszont igen jó termés esetén maga is exportál, de exportja ebben és egyéb termékeiben is más országokéhoz hasonlítva jelentéktelen (átlagban 20 százaléka a termelésnek, míg az angol textilipar pl. termelésének 4/5-ét exportálja) egy tényező, amely amellett bizonyít, hogy a világgazdaság és világforgalom korában Franciaország ipara és kereskedelme bizonyos területi önállóságot őrzött meg, ami a nagy gazdasági megrázkódtatásokkal szemben ellentálóbbá teszi.

A francia kapitalizmus egészen más fejlődési irányt vett fel, mint Európa többi országában és Amerikában. Szétterjedt a népesség legkisebb pórusáig, mélyen beette magát a társadalom életébe és ezzel konzerválólag hatott a fejlődés tényezőire. Franciaországban nem következett be olyan ipari fellendülés mint Németországban. Angliában, Amerikában. Ennek egyenes következménye volt, hogy a francia társadalom ellentétei sem fejlődtek olyan élesen, mint a nagyipari országokban. S ehhez tegyük hozzá, hogy Franciaország nem ismeri a mezőgazdasági népesség nyomoruságának azt a mérvét sem, ami Európa agrárországait annyira jellemzi.

Siegfried gyakran idézi könyvében Alain-t, aki Franciaország egyik nagy polgári szociológusa. Alain egy helyen ezt mondja: „Ami a demokráciában leginkább szembetünik, az ennek antiszociális szelleme” és hozzáteszi, hogy minden demokratikus irányzat, szemben a természetes társadalmi renddel, társadalmat romboló. Siegfriednek erről az a véleménye, hogy ez a megállapítás egyedül Franciaországra érvényes, de az angolszász demokráciára például már sem. Holott tudvalevő, hogy ez a megállapítás nem a demokráciára érvényes, de az osztálytársadalomra, amelyben az efajta, legyen az akár francia, akár angolszász — áldemokrácia kifejlődhetik. Valóságos demokrácia nem is képzelhető el egyebütt, mint az egyetlen természetes társadalmi renden, a szociálista társadalmon belül.

Franciaország a kispolgárok országa. A francia kispolgár önző, individualista, takarékos, kicsinyes, hallatlan ösztönnel rendelkezik a magántulajdon irányában. Minden idegszála a fennálló rend megvédéséhez köti. Irtózik mindentől, amiben a kollektivitás legkisebb csiráját is megsejti. Háborúban is csak azzal mozdítható meg, hogy az ország megvédése egyben vagyona megvédését is jelenti. Ennek látszólag ellene szól az a tény, hogy Franciaországban vannak a világ legradikálisabb nevet viselő pártjai és hogy még a majdnem kimondottan jobboldali pártok is radikális programmal rendelkeznek. Ez igen könnyen megtévesztésre adhat alkalmat Franciaországban, s ez az előbb elmondottakból is nyilvánvaló, nincs tere a tömegpártokon nyugvó politikának. A francia politikában egyének, árnyalatok és csoportok szerepelnek. Magában a népben, a parasztság és kispolgárság széles rétegeiben megkövesedetten él a francia forradalom tradiciója, valami dogmává merevedett radikalizmus és forradalmiság. Politikailag a nép kizárólag ezen a nyelven közelithető meg. Ezért „radikális” minden párt, ezért szerepel a legtöbb párt nevében a „szocialista” szó, ezért jelszó a minél radikálisabb baloldaliság és jaj annak a pártnak, illetve jaj annak a néhány politikusból álló csoportnak, amelyik nem áll eléggé balfelé. Természetesen ezeket a baloldali politikusokat mi sem zavarja abban, hogy a gyakorlatban egészen reakciósak legyenek, vegyünk csak példának egy Poincarét, egy Tardieut, egy Laval-t, egy Briand-t, s amikor ezt a reakciós politikát folytatják, a kispolgárság és a kisbirtokos parasztság széles rétegeinek teljes egyetértésével találkoznak. Ha egyikük-másikuk meg is bukik, ez nem jelenti az ország irányváltoztatását, inkább azt, hogy akadtak még baloldalibb frázisokat hangoztató, tehát „haladóbb” politikusok.

A francia szociáldemokrata párt, az „Egyesült Szocialisták” a városi kézművesiparosság, a munkásarisztokrácia, a tisztviselők és alkalmazottak pártja, baloldalinak látszik annyiban (ezt a „baloldáliságot” a fent elmondottak után persze csak nagyon viszonylagosnak kell tekinteni) mert a nagy francia forradalom polgári demokráciája letéteményeseként kezelik. Ez a párt — főként, mert ujabban felé fordul a parasztság bizalma is — a holnap kormányzópártjának tekinthető. A francia szociáldemokrata párt soha, még kezdeteiben sem folytatott marxista gyakorlatot soha nem volt a szociális oppozició, a fennálló rend tagadásának pártja, hanem ellenkezőleg, az uralkodó rendszer baloldalának képviselője volt, s az ma is.

A francia polgári baloldalt két nagyobbnak mondható párt képviseli, a radikális-polgári Radikális Szocialisták Pártja (Herriot. Chautemps, Daladier) és a már emlitett kispolgári-szociáldemokrata Egyesült Szocialisták Pártja (Leon Blum, Renaudel, Paul Boncour). Az előbbi 114 képviselővel és 1,655.000 szavazattal, az utóbbi 107 képviselővel és 1,698.000 szavazattal rendelkezik, s a tendencia az, hogy a radikális szocialisták mindinkább jobbra tolódnak, s a kispolgárok és kisparasztok a haladás pártjának az Egyesült Szocialista Pártot tekintik. Valamikor, mielőtt a kommunista párt feltünt volna a francia politikában, a szociáldemokrata pártot forradalminak tartották, szélső revizionista és reformista beállítottsága azonban ma már napnál világosabb. Nemcsak Franciaországban, de még a II. Internacionálén belül is.

A kommunista párt 1,064.000 szavazattal, 11 képviselővel rendelkezik, az összes választók 11 százalékát reprezentálja. Feltünő mandátumainak kicsiny száma szavazatainak számához viszonyítva. Ennek a ténynek a magyarázata abban található, hogy a francia ipar erősen szétszórt, kevés az ipari centrum és ezért a kommunista párt igen sok helyen szerzett töredékszavazatokat. A kommunista párt mögött az ipari munkásság leghaladottabb rétege sorakozik fel.

A francia kapitalizmust sajátos strukturája egyelőre még megkimélte attól a sulyos válságtól, amelybe a világ nagykapitalista államai jutottak. Franciaország ma még bizonyos fokig kerékkötője a teljes széthullásnak. De a bomlási folyamat már kezdetét veszi Franciaországban is. Az utolsó év eredményei: feltünően növekedő munkanélküliség, deficites költségvetés — mind erre vallanak. (Budapest).

* Ezek a sorok tulajdonképpen Andié Siegfried: Das heutige Frankreich (Deutsche Verlangsanstalt, Stuttgart und Berlin) cimű könyvének ismertetése. Andre Siegfried polgári politikus, pártállására nézve republikánus, ami ebben az esetben egészen jobboldali pártállás. Könyvének egyetlen és kétségtelen érdeme, hogy keresztmetszetét adja a mai Franciaországnak, felkutatva azokat a tényezőket, amelyek a francia társadalom egyes osztályainak s különösen a kistőkés-kisbirtokos osztálynak, mint a legnagyobbnak, állásfoglalását, világszemléletét kitermelik.