Petre Barbu: Blazare

Petre Barbu tavaly megjelent regényének címe, Blazare, szó szerint unalomnak vagy fásultságnak fordítható, de ha magyar változata születne, a Fásultak címet javasolnám. Olyan életekről beszél ugyanis a könyv, melyeknek koordinátáit kizárólag a ´89 után önmagára nem találó, a nyomorú szocializmus éveihez képest alternatív létezési módokat kereső tömb-háznegyed határozza meg, s a figurák ebből az anakronisztikus környezetből és látásmódból kilépni, legalábbis a regény első részében, nem tudnak.

A negyvenegy évesen is a szüleivel élő Tache, örökké élelmiszerek után járó anyja, mozdonyvezető apja, akinek szemgolyóit temetése előtt kilopták a helyükről, Muie, egy amatőr tévéstúdió egyetlen riportere és műsorvezetője, Sebastian, aki kefegyártásból próbál megélni, valamint a nála alkalmazott nyugdíjasok, mindannyian valami időtlen kábulatban élnek, amely még az ezredfordulón is a rendszerváltást idézi, ugyanazok a rögeszmék, és változatlanok a reakciók. Mindennapjaik egyik súlypontja – vagy talán az egyetlen – az éhség, amely, bár szó szerint nem jelentkezik, egyfajta életérzéssé vált, mint a különböző hiányok sűrített formája. Ezért is annyira fontos a tömbháznegyedben, hogy egy napon rejtélyes élelmiszersegélyek kezdenek érkezni, melyeket Tache anyja oszt ki korlátlan mennyiségben, ki amennyit óhajt, annyit vihet, s az emberek naphosszat a segélyt várják, az élelmiszerbolt körüli téblábolás, a találgatás, hogy mit küld ma az Európai Unió, teljesen kitölti egzisztenciájukat. Ebben a fásult várakozásban nem vetkőzik le régi sorban állási szokásaikat, morgolódnak, tülekednek, rohannak, ha megjelennek a sajtos- vagy halasládák. Az ingyen élelmiszerek nem lelkesítik őket, ellenkezőleg, a helyzet elégedetlenkedést és átkozódást szül, amely – derül ki – az egyetlen igazán begyakorolt érzelmi reakció a környéken. A sorban állást meghitt gyakorlatként üdvözlik, az elégedetlenkedés gesztusaira könnyen rátalálnak az emlékeik között, egy pillanatra úgy tűnik, az élet visszatér „rendes”, ´89 előtti medrébe. Az senkit sem zavar, hogy az élelmiszerek szavatossági ideje lejárt, egyeseké már a nyolcvanas években, mert az igényesség gesztusait viszont nem gyakorolták be az „ingyenélők” („pomanagii” – mondja Petre Barbu, vagyis azok, akik könyöradományból élnek).  

A tömeges várakozásból – aki nem ételre, az sikeres vállalkozásra, szenzációs hírre, nőre, pénzre, az apja kilopott szemeire vár, vár, de nem mozdul – kiválik egy-egy szereplő, és a regény egy újabb, a megmozdulásra tett nyomorú kísérletre fókuszol. Sebastian kefekötő műhelye éppúgy kudarcos, mint a helyi tévéadó dilettáns riportjai vagy Muie próbálkozása arra, hogy egy afgán csoportot Németországba csempésszen. 

Esélyeiket a boldogulásra nagyban csökkenti, hogy a szereplők nem távolodnak el az eredeti helyszíntől, mely számukra az axis mundi, és ugyanakkor a narráció tengelyét képezi: néhány tömbház, egy grandomán, Templomnak becézett közvécé és a Complex, a Komplexum, a Központ. Ez utóbbi műfajt ismeri mindenki, aki romániai tömbháznegyedben járt: eredetileg közösségi célokra szánt betontömegek, építészeti förmedvények, amelyekben üzletek, műhelyek, esetleg mozi működött, és melyek utóbb menthetetlenül lepusztultak. Nos, Tachét, a kissé ütődött narrátort és főszereplőt ez a Központ bűvöli el, kiskorától kezdve kedvenc időtöltése, hogy a konyhaablakból figyeli az épületet és az embereket körülötte. Ragaszkodása addig megy, hogy amikor az elhagyatott Központot éjszakánként „a veszettek”, a környékbeli unatkozó fiatalok lepik el, hogy kábítószeres dühüket a csupasz falakon töltsék ki, az épület védelmére kel, szennyvízcsatornára kapcsolt nagy teljesítményű szivattyúval üldözi őket. Teszi ezt egy olyan figura, aki végletesen durva a körülötte levő emberekkel, akik a maguk során nem a gyöngédségükről ismeretesek. Szereti a Központot, tisztogatja, becézgeti, vele álmodik. „Amikor odaértem a mellemig érő, fajanszos falhoz, rájöttem, hogy tulajdonképpen egy vízzel tele medence fala az, kicsit nagyobb, mint a fürdőnkben a kád, melyben kövér, ezüstös halak vergődtek. A medence csempés pultban folytatódott, melyre egy kéttányéros mérleget tettek. A csapra szerelt fekete cső úgy vonaglott a félholt halak között, mint egy fekete kígyó, ami friss vizet köpdös. Az Alimentara medencéje! A halrészleg! Az Alimentara halrészlege! – emlékeztem meghatottan. Amikor a narancssárga ciszterna bejött a Központ udvarára, tudtam, hogy aznap halat eszünk. Anyám szaladt az Alimentarába, és három alig pihegő ponttyal vagy sügérrel jött vissza. Boldogan mesélte, hogy állt sorba, éppen a medence mellett, ahová a ciszternából kirakták a halakat, hogy az emberek az eladóra rivalltak, ne tegyen vizet is a zacskóba, mert húz a mérlegen, átkozott tolvaj!, hogy a halak lefröcskölték, látod, csupa víz a ruhám, de nem mozdultam onnan, nehogy elveszítsem a helyem a sorban, ah, anyám!” (125., ford. G. A.)

És a Központ a maga során megajándékozza Tachét, ott ismeri meg első nőjét, Mariát, aki addig klubokban táncolt, és együtt új vállalkozásba fognak: az Alimentarát mint A Tragédia, Kétségbeesés és Halál Múzeumát mutogatják külföldi turistáknak. Tache, aki mindig ott élt, részletesen elmagyarázza, hol álltak a puliszkalisztes zacskók, hol a lyukas mosószeres dobozok, hol az olajosüvegek, melyekből a tisztát kellett választani, mert a ragacsosakból kiloptak és repceolajjal töltötték fel, hogyan álltak sorban az élelmiszerjegyekkel, és végül – mert a turistáknak kijár a  szenzáció – megmutatják a hűtőt, ahol három fiatalembert holtan találtak egyszer – a Securitate műve volt. Jól élnek ebből, és a Központ eközben különböző változásokon esik át, hol a tetején rendeznek be korcsolyapályát és szerveznek koncerteket, hol a NATO nyit irodát az egyik helyiségben, és ad száz-száz dollárt a környékbelieknek, hol szupermarketet rendeznek be a volt Alimentara helyén. A közösség itt ismét véleményt nyilvánít: betörik a szupermarket ablakait, és mindent elvisznek, mert azt gondolják, ez is az Unió küldte segélyhez tartozik, na meg egy alapvetően kapitalista üzletnek nincs is helye a Központban. „Nem láttam előre, hogy az Alimentara ott maradt, beékelődve a fáradt eszükbe” – összegzi a helyzetet Tache húga. (232.)

A Központ és annak fókuszpontja, az Alimentara, mely legtöbbüket bűvöletében tartja, így a kommunizmus és a félresikerült rendszerváltás jelentéseit sűrítő szimbólummá válik, egyesíti a kiszolgáltatottság és agresszió nyomait. Különösen plasztikus ilyen szempontból az Alimentara legendája, mely szerint ´81-ben rogyásig megtöltötték az élelmiszerbolt polcait, de kiderült, csak egy kínai küldöttség tiszteletére tették, s amikor ők elmentek, az is eltűnt a boltból, ami addig nem számított hiánycikknek. A környékbeliek éppen ezért a krónikus ételhiányt a kínaiak számlájára írták, és amikor három kínai a kilencvenes években ki akarta bérelni a központ egyik helyiségét, felmetszett hassal találták meg őket. A legenda bosszúja. 

Bár a narráció csontkemény, aktuális és valóságosnak is mondható jelentésmezőben mozog, amelynek referencialitása nem kérdéses, a Blazare mégsem realista, egyetlen bekezdés erejéig sem az. Referenciája a posztkommunizmusban élők gondolat- és képvilágában keresendő, egy közös imagi-nációban, amely mindegyre kicsúszik a hihetőség határai közül. A kezdő jelenetsor, amelyben Tache apját temetik, és a tömbházak népe a nyitott koporsóban a vattával kitömött szemüregeket bámulja, megadja ennek az olvasásnak hangulatát. A narrációt elárasztó borzalmas jelenetek (pl. a szennyvizes csaták plasztikus leírása) megszokottnak tűnnek, talán a kissé ütődött narrátor sajátos perspektívája miatt, akit a nyomort meg-megszakító csodák (a konyhaablakbeli öngyilkosságokat és gyilkosságokat sorozatosan egy levegőhíd akadályozza meg) is hidegen hagynak, ahogyan a nincstelenség sem érinti meg. A szürrealisztikus írásmód akkor válik explicitté, amikor a Központ szó szerint megelevenedik, és elindul, előbb a városban, aztán a mezőn, aztán a Kárpátokon át, míg a határon is átkel, s meg sem áll Madridig. A mozgó Központ titkát, bár kutatják, nem tudják megfejteni, Tache mindenesetre vele megy, és a többiek sem maradnak le, újraindulnak a bulik, fellendül a kefegyártás, a tévéstúdió, A Tragédia, Kétségbeesés és Halál Múzeuma ismét működik, Tache számára dúl a szerelem, gyereke is születik. Aztán a határon meggondolja magát, és visszatér a negyedbe, megkomolyodik, s már csak arról képzeleg, hogy a kislánya a Központ tetejéről nézi a Santiago Bernabeu stadion focimeccseit. A regénynek ez az utolsó része pörgőbb, a narráció ritmusa mintegy leképezi a Központ mobilitását, mely axis mundiból Noé bárkájává válik. Itt nyilván a parabola kínálja magát értelmezési stratégiaként, a kommunizmus nyomait összesítő helyszín kivonul a városból, és azok is sorra meghalnak, akik igazán átélték a korszak rettenetét: Tache szülei, Dura úr, egy öreg történelemkutató, na meg a nyugdíjasok. Maga Tache, aki pedig gondosan kidolgozta A Tragédia, Kétségbeesés és Halál Múzeumának történeteit, annak tudatában utazik a Központtal, hogy csak érintőlegesen, gyerekként és kamaszként volt köze a korhoz, melynek szakértőjeként fellép, és melynek jelentéseit a kollektív emlékezet számára megőrizni igyekszik.

A könyv előszavában Sanda Cordoş joggal beszél arról, hogy Románia tabutalanításának regényei közé tartozik a Blazare, Dumitru Ţepeneag, Adrian Oţoiu, Petru Cimpoeşu, Dan Lungu, Bogdan Suceavă és Florina Iliş hasonló irányultságú szövegei mellett. Ezekben a regényekben, mondja a kritikus, egy kétségbeejtő, halandzsázó, rettentő Románia jelenik meg, mely sok tekintetben elviselhetetlen. A túlzás (itt konkrétan az éhség érzetének felnagyítása, a Központ fontossága a környékbeliek életében, az épület képtelen funkcióváltásai) poetizálásként működik, és – a pszicho-analitikussal rokon értelemben – felszabadítást hozhat a múlt nyomasztó jelentései alól. Petre Barbu különösen vonzódik a posztkommunista Románia történeteihez: elbeszéléskötete (Tricoul portocaliu fără număr – A szám nélküli narancsszínű trikó, 1993), két előző regénye (Dumnezeu binecuvântează America – Isten megáldja Amerikát, 1995, Ultima tresărire a submarinului legionar – A legionárius tengeralattjáró utolsó felrezzenése, 1998) és UNITER-díjas drámája (Tatăl nostru care eşti în supermarket – Miatyánk, ki a szupermarketben vagy, 2003) a Blazaréval hasonló kérdéseket vet fel azokról a változásokról, melyek a térséget folyamatosan érintik, és melyek sajátosan torzult formában jelentkeznek az érintettek gondolataiban.

A Blazare ugyanakkor a kommunizmus és posztkommunizmus terminológiájának kérdését is érinti, nem annyira politikai értelemben, mint a mindennapi nyelvhasználat szintjén. Különösen akkor válik ez látványossá, amikor egy másik nyelvre, mondjuk magyarra próbáljuk átültetni a szöveget. Az „Alimentara”, „Complex”, „Securitate” szavaknak például egyszerűen nincs magyar megfelelője, illetve körül lehet írni őket, de pontos fordításukat, melyek a szavak mögötti történeteket, azok hangulatát is be tudnák idézni, nem találhatjuk meg. Ugyanilyen többletjelentést hoznak egyes termékeknek a nevei is, melyek egyszeri elhangzásukkal egész környezetüket fel tudják idézni. Brifcor üdítő. Perlan mosószer. Tix súrlópor. Primăvara fogkrém. Nem egyedi jelenség ez nyilván, a szocialista terméknevek jelentésgazdagságát formálta sokdíjas poénná például Wolfgang Becker is a Goodbye, Lenin című, 2002-es filmjében. A „complex” szó románul egyformán jelent komplexumot és komplexust, s az egész regény alapötletét ez az egybeesés adhatta. Az anakronisztikus bevásárló- és szolgáltató központban konkretizálódhatnak a környékbeliek frusztrációi, és eltűnésével, könnyű kisiklásával eltűnnek ezek a kisebbrendűségi beidegződések is. A váltás elsősorban Tache számára látványos, aki, míg magát a Központ védőangyalaként látja, impotens, és ahogyan a többiek a szemére vetik, loser, de az épület megmozdulásával az ő élete is beindul. A hangalak egybeesése a „komplexus” és a „komplexum” között magyarul is érzékelhető, de a „komplexum” használata idegenszerű marad, nem olyan otthonos, mint románul a „complex”. Romániai magyarok persze itt előnyben vannak, ami az árnyalatok érzékelését illeti, mert nyelvápolás ide, nyelvromlás oda, igen ritka az olyan beszélő, aki magát a tömbházak közé bevetve „központot” és nem „komplexet” mondana, s az élelmiszerbolt is határozottan „Alimentár” marad.

*Polirom, Iaşi, 2005.