Mikor, miért és hogyan került Bukarestbe?

A magyarországi ’56-os nagy viták átgyűrűztek természetesen Erdélybe is, azt hiszem, nemcsak vitákról volt szó, de a viták alakjában jelentek meg azok az eszmei ellentétek, amelyek a rendszer fenntartása és radikális kritikája között fennálltak. Ezek begyűrűztek az Utunk szerkesztőségébe is, sokat vitatkoztunk Sőni Pállal, az Utunk akkori főszerkesztőjével, kivált én, aki a helyettese voltam. Késhegyig menő viták folytak közöttünk ’56 késő nyarán, amelynek városi visszhangja is volt, tudtak róla az egyetemen meg egyebütt is. Mondanom se kell: én a kritikai oldalt képviseltem.

Miről szóltak ezek a viták?

A rendszerről. Mert igyekeztek úgy értelmezni, mintha mindez csak Magyarországra vonatkozna. De kétségtelen, hogy tökéletes áthallása volt azért a mi állapotainkra is. Volt egy jó ismerősöm a megyei pártbizottságnál, aki szólt nekem, hogy feljelentettek, és azt tanácsolta, egy ideig tűnjek el Kolozsvárról.

Tudja azt, hogy ki jelentette fel, és hogy mi volt a feljelentés tartalma?

Nem tudom, hogy ki jelentett fel. A vád az volt, hogy rendszerellenes nézeteket terjesztek. Akkor jöttem fel Bukarestbe.

Miért éppen Bukarestbe?

Volt egy fogadott testvérem, aki filmrendező volt itt, és gondoltam, meghúzódom nála. Gyerekkori pajtásom, osztálytársam volt, elhaltak a szülei, s az én szüleim befogadták. És ismertem jól Mihai Beniucot, aki akkor az Írószövetség titkára volt, ő hozzásegített, hogy kijussak Szinajára az írószövetségi alkotóházba. Ott voltam egy ideig, majd visszajöttem Bukarestbe. Közben válófélben voltam. Szereztem egy albérleti szobát, és felvettek az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó magyar szerkesztőségébe, ott dolgoztam nagyon rövid ideig, ahonnan az Előréhez kerültem október elején. Robotos Imre, az Előre akkori főszerkesztője hívott mindenáron, hogy menjek oda. De hát rövidesen bekövetkezett október 23., az Előrénél is nagy botrányok voltak, épp ebbe csöppentem bele. Kovács György, a regényíró írt egy cikket, amiben az állt, hogy az ellenforradalmárok kardélre hányják a gyerekeket Budapesten. Robotos ebbe belejavított, ezt feljelentették a Központi Bizottságnál, és Robotost azonnal menesztették. Én is elmentem volna, de már akkor olyan helyzetben voltam, hogy nem volt hova mennem, tehát maradtam. Egyetlenegy cikket írtam, abban is az volt benne, hogy forradalomként indultak és ellenforradalmi jegyeket kaptak a magyarországi események, egyébként nem írtam hasonló állásfoglaló cikkeket.

Milyen volt ’56 után magyarként élni és dolgozni Bukarestben, a központi pártlapnál?

A városban nem volt semmiféle hangulat. Az ember nem érezte, hogy valamilyen népharag vagy valami hasonló lett volna. A lapnál nagy forrongások voltak: az új vezetőség számon kérte a szerkesztők októberi magatartását, ekörül voltak óriási gyűlések, vádaskodások, bírálatok, felfüggesztések, természetesen önbírálatok is.

Hogy értékelte a Ceauşescu színre lépésével létrejött változásokat? ’68 körül érezni lehetett a liberalizációs politikai diskurzust. Hogy nyilvánult meg, és mi volt a következménye?

Akkor, a hatvanas évek végén és a hetvenes évek legelején volt egy kedvező liberalizálódó tendencia, ami nyilvánvaló, hogy magában foglalta a nemzeti kisebbségeket (akkor nemzetiségeknek hívták őket). Bukarestben volt egy nemhivatalos magyar képviselet, amely a pártnál meg a Művelődési Bizottságnál szorgalmazta ezeknek az intézményeknek a beindítását. Egy ilyen triumvirátus volt Domokos Géza, Bodor Pál és Szász János. Állandóan kihallgatásokat kértünk, állandóan beadványokat írtunk, ahol lehetett, felszólaltunk, szóvá tettük, hogy ezekre a dolgokra szükség van. És mit ad isten, mit adott az isten, mert akkor ők voltak az istenek, meg is történt. Így született A Hét is. Azzal érveltünk, hogy nincs olyan tömegeknek szóló lap, amely értelmiségi szinten az ország ügyeit tárgyalja, mert a Korunk egy elit lap. És ezt beszívták. Persze ezekben a szövegekben – hát, ha a kezünkbe kerülne, elborzadnánk! – mindig benne van, hogy milyen fontosak az ország eredményei, a párt politikájának gyümölcse... E nélkül nem lehetett szövegelni vagy szövegezni. Én kellemetlenül emlékszem vissza ezekre a dolgokra, de visszaemlékszem, mert ez volt a valóság. De nem ez volt a lényeg ugyanakkor.

Milyen volt a bukaresti magyar szellemi élet a hatvanas évek végén? Kik voltak a meghatározó személyiségek?

Domokoson és Bodoron kívül mást nem tudok mondani. Lapos volt Bukarest, illetve el volt nyelve. Itt volt Beke, aki nagyon komoly szerző lett Magyarországon, kinőtte magát, akkor hallgatott, illetve hát pártkonform dolgokat írt, mint sok mindenki. Majtényi Erik volt még itt, életre szóló barátság fűzött hozzá, a családjához is. Voltak itt emberek még rajtuk kívül is, de meghatározó jellegűek nem. Akik meghatározók voltak, azok rögtön stallumba kerültek. Én, ha magamat is ezek közé számíthatom, már az Írószövetségben voltam, Bodor lett a TV magyar adásának főszerkesztője, Géza pedig a Kriterion igazgatója. Régmúlt, elsüllyedt idők. Bodor Pesten, Géza Szentgyörgyön, én pedig itt, a szőlő alatt.

Bukarestben hármunkon kívül tulajdonképpen meghatározó jellegű értelmiségi nem volt, az Előre szürkékből állt Halászon és Kacsiron kívül, mind a ketten átkerültek A Héthez. Rajtuk kívül nem volt, akivel A Hetet el lehetett volna indítani. Ezért aztán nyilvánvaló, hol volt és hol van ma is a nagy tartalék: Kolozsváron. Például Kovács András, aki nagyon érdekes figura volt, egy szombatos családból származó székely fiú, ő lett a szerkesztőségi titkár, Huszár lett a főszerkesztő, Földes, Gálfalvi a helyettes, ez utóbbi Vásárhelyről, Márki szintén Kolozsvárról.

Ki választotta ki A Hét szerkesztőit?

Különböző pártbizottságok, a bukaresti propagandaosztály, a kolozsvári kulturális osztálya a pártnak. És ahogy lehetett, egy kicsit még mi hárman is beleszóltunk, javasoltunk.

Mi történt az előkészítő időszakban? Mert ’68 végétől már kezdtek arról beszélni, hogy lesz ez a lap.

A beszéd annak a  kampánynak a részecskéje, forgácsa vagy csilláma volt, amit az előbb említettem. Elterjesztettük a közvéleményben, hogy egy ilyen lap kell, egy ilyen lap lesz, meg fog indulni. Végül mintha komolyan vettük volna saját magunkat, meg is lett. Én akkor az Írószövetség titkára voltam, Bukarestben, érdekes módon, volt magyar szellemi élet, a Petőfi Házban és különböző magánjellegű családi körülmények közötti találkozásokon, de arra nem tellett volna, hogy lapot tudjunk velük szervezni. De ez megfelelő szellemi élet volt, hogy a lapot működtessük. Körülvette a lapot a pezsgés, ami itt volt. Különösen a hatvanas évek végén, amikor megéreztük, hogy itt megpendül valami, hogy itt lehet esetleg valamit csinálni. Én benne voltam ezekben a dolgokban, nyilvánvaló, ahogy válogatva megszületett a szerkesztőség, mind a barátaim, a kollégáim voltak. Természetesen rögtön kértek tőlem írást, így találtam ki az Ezt olvastamot. Egy életen át izgatott a világirodalom, és úgy gondoltam, hogy ha a központi kérdés a lapban a hazaiak jelenléte, akkor egy ilyen kis rovatocska nem árt. Én nem is tudom megmondani, hogy hány évig csináltam. Egészen más története van a Naplónak. Annak idestova húsz esztendeje. Horváth Bandinak volt egy ilyenszerű rovata, de nem pont ilyen, vegyes rovat, idézetekkel, különböző jelenségekről, megfelelően szemtelen – érti, hogy milyen értelemben – és agresszív, de a cenzúra, a cenz ura szólt neki, hogy hagyja abba. A cenzúra így is működött, hogy nemcsak kidobott szövegrészeket, hanem irányított. Horváth gondolkozott, azt mondta, hogy abbahagyja, mert Huszárnak is szóltak. S azt mondta nekem: „Vedd át, próbáld te csinálni, mert te ügyesebb vagy, mint én, jobban ki tudsz tolni velük.” Gondoltam magamban, megpróbálom. Ilyen prózai módon született. Bár régen terveztem, hogy írjak valami ilyesmit a sajtóba, egyszerűen fejezzem ki azt, ami történik velem és a világban.

Mit jelentett akkor közéleti személyiségnek lenni, mennyire volt kötelező részt venni a politikai életben?

Először is tisztázzuk, hogy mi volt a politikai élet. Volt egy úgynevezett Magyar Nemzetiségi Tanács, amely akkor gyűlt össze, amikor azt a Központi Bizottság akarta. És ott lehetett „politizálni”. Minden attól függött. Az nemcsak bukarestiekből állt, ki volt válogatva az ország száztíz embere, bizonyos dolgokkal egyet kellett érteni, bizonyos dolgokat föl lehetett vetni. Ott is szóvá tettük ezt a három intézményt, és máskor is bizonyos dolgokat, nagyon szőrmentén, mert mindig részt vett a vezetőség, sokszor maga Ceauşescu, és egyszerűen – ha valami nekik nem tetszőt hallottak – az ember torkába szorították a szót, a szó legkomolyabb értelmében, ordibálva, asztalt verve. Ez volt a politikai élet, más politikai élet nem volt. A parlament nem létezett, vagyis létezett, de ott nem történt semmi. Voltak alapszervezeti gyűlések havonta minden intézménynél, ahol szőrmentén – attól függően, hogy honnan fújt a szél – szóvá lehetett tenni dolgokat. Vagy egyszerűen csak hallgatni lehetett. Attól függött, hogy mi volt épp napirenden: a „pofa be”, vagy „nézzük meg, miről van szó”. Ilyen szeszélyek voltak. Nem szabad elfelejteni, hogy a mai dilettantizmus több éves Romániában. Akkor is megvolt: kapkodás, hevenyészés, ezeket ki lehetett használni, más egyébről szó se lehetett. A Hét ezeket az áramlatokat szintén kihasználta, ettől függően közölt kritikai cikkeket vagy ezt-azt. Ez nagy erénye volt szerintem a lapnak, és ez is igazolta annak idején a megjelenését, persze akkor arról volt szó, hogy legyen még egy magyar intézmény. Ez izgatott a legjobban, persze a lap minősége is, de sokkal jobban a szintézisre törekvés. Mind a kisebbségi kérdésben, mind általában minden témában, amihez nyúlt. Egy kis Korunk, de publicisztikai ihletésű, olvasmányosabb, virtuálisan többekhez szól. Az más kérdés, hogy ma az embereknek nincs pénzük fűteni sem, nemhogy lelküket fűteni. Ez egy balszerencsés helyzet.

Én nem voltam közéleti személyiség. Csak újságíró voltam, nem kellett részt vennem a politikai életben, csak az alapszervezeti üléseken, ahol, ha lehetett, nem szólalt fel az ember, ha felszólalt, akkor valami semleges témát választott: a lap belső ügyei, vagy hogy nincs jól megszervezve ez-az.

Az újságírói tevékenység és írószövetségi tisztség mellett sorra jelentek meg a kötetei.

Igen, végre kaptam egy garzonlakást a Floreasca negyedben, és akkor elkezdtem írni. ’47-ben, húszéves koromban jelent meg az első verseskötetem, de prózát csak itt, Bukarestben kezdtem el írni. Aztán megjelent egy másik verseskötetem is, A sorkatona éneke, aztán egy harmadik, a Mindenkihez, az utolsó verseskötetem pedig a Szerelmes könyv, egy szép kis könyvecske. Az volt az elképzelésem, hogy ezt a maradék világot, ami itt megmaradt azok után, ami történt, az irodalomban valahogy humanizálni lehet. Ez volt az egyik elképzelésem, ami hát természetesen – világos, hogy – naivitás volt, a másik pedig az, hogy a román–magyar közeledés olyan ügy, amit szolgálni érdemes. És írtam román könyvekről, Marin Preda regényeiről vagy Jebeleanu verseskönyveiről, olyan beállítottságú művekről, amelyek nem voltak rendszer-propagandisztikusak.

Harmincéves lettem és elterveztem, hogy megírom egy Kovács Ádám nevű kitalált figurámnak az életútját: a munkás, akiből értelmiségi lesz. Megírtam a második, majd a harmadik kötetét az Elsők és utolsóknak, s azt akartam megmutatni, hogy csak belső ellentmondások árán lehet egyáltalán létezni ebben a szocializmusban. De kétségkívül ugyanakkor ezek a dolgok tézisesek is. Bennem erős volt az illusztráló hajlam, az, hogy egy bizonyos gondolati alapot vagy mondandót a könyv illusztrálja, nem ábrázolja. Az a trilógia túlságosan illusztratív, az utolsó kötetet leszámítva, ahol az ellentmondások élesebbek, ahol az összkép rámutat ezeknek az ellentmondásoknak a súlyosságára és a lelki ráhatására. Nézze, én baloldalról jöttem... A háború alatt az antifasizmusom balfelé sodort, hittem abban, hogy a Szovjetunió meg fogja oldani azt a kérdést, ami mindig foglalkoztatott: a román–magyar viszonyt. Én nem ismertem az erdélyi viszonyokat, Temesváron nőttem fel, ahol lényegében nem volt kiélezett a nemzeti kérdés.

Kolozsvárra kerülve érezte?

Kolozsváron megvolt a hagyománya, volt egy konfliktus a Dermata munkásai és a diákság között, de amikor ’47-ben rendszeresen jártam egyetemre, meg dolgozni kezdtem az Utunknál, akkor nem éreztem ezt különösképpen. Úgy latensen igen, de én akkor a kolozsvári magyar életben éltem teljes egészében: a szerkesztőségben Gaál Gábor mammogásának zenekíséretében, majd Marosi Péter jókedvének kíséretében. A szomszédban volt a Falvak Dolgozó Népe, átjárt oda Horváth István, Sütő András, volt egy szép kis világ. Az első kötetemről nagyon szépen írt Szabédi, s amikor az egyetemen az órájára kezdtem járni, akkor barátjává fogadott, vele nagyon sokat sétáltam Kolozsváron, sokat beszélgettünk sok mindenről, különösképpen a nemzeti kérdés megoldatlanságáról, arról, hogy a Magyar Autonóm Tartomány mennyire nem megoldása a dolgoknak, pedig akkor még eszményi volt a helyzet, a Bolyai önálló volt, amikor megtörtént az egyesülés, akkor már nem voltam ott.

Mikor számolt le az illúziókkal, mi hozta elő, hogy le kelljen számolnia ezekkel?

Hát ’56 után. De azért nem vontam le az összes következtetést, még mindig hittem abban, hogy a dolgok megjavíthatók. Úgyhogy nagyon sokat számított nekem ’68. És újra csapást jelentett nyilván mindaz, ami történt Csehszlovákiában. Hogy kezdtem prózát írni, megért bennem, hogy el kell mondani a világot, hogy ki kell fejezni azt, ami körülöttem van, azt, amit tapasztaltam, s nyilván, amit el is képzeltem, mert az is számított, a képzelet együtt működik a tapasztalással. Akkor az Előre kiküldött a Szovjetunióba ’59–60 tájékán, s annak az élményeként megírtam az Egy éjszaka Moszkvában című kisregényemet, amit bevontak, zúzdába küldtek azzal, hogy hamis képet festek a Szovjetunióról. A Lupta de clasăban jelentek meg cikkek e regény ellen. Keretregény, egy szállodában játszódik egy éjszaka, s ott kiderül, hogy a szovjet világ nem a világok legeszményebbike. Itt alábbhagyott már az illusztráció, és erősebb lett az ábrázolás. Ez volt az első találkozásom a cenzúrával, a könyv meg is jelent, utána küldték a zúzdába. Ez másfajta megnyilvánulása a cenzúrának. A cikkekből meg az írásaimból nyilván kihúztak, kidobtak dolgokat, de nehéz volt nekem megállapítanom, hogy a főszerkesztő vagy a cenzor tette, mert mindig a cenzorra tolták, vagy ahogy mondták: a sajtóigazgatóságra. Ezek általában kritikai észrevételek voltak.

Hogy működött az öncenzúra?

Kétségtelen, működött az öncenzúra is. Nem tudnám pontosan megmondani, de nyilvánvaló, hogy ösztönszerűen kerülhettem az olyan témákat vagy az olyan kitételeket, amelyek tilosak lettek volna, vagy amelyekről feltételeztem, hogy azok.

Erre késztették is az írókat, vagy az írók kezdtek el így gondolkozni a fennmaradásért, túlélésért? Megbeszélték egymás közt, hogy miről nem célszerű írni, vagy mindenki maga döntötte el?

Szó esett közöttünk ezekről a dolgokról, és tudtuk és rosszalltuk, hogy beleszólnak, meg belemásznak, beletenyerelnek, beletaposnak a dolgokba, írásokba. Volt egy nagyon jó kollégám a lapnál, Blénesi Ernő, vele elég gyakran beszélgettünk ezekről a dolgokról.

Később a cenzúra névlegesen megszűnt, és létesítettek az úgynevezett Művelődési Bizottságban (ami akkor a Kulturális Minisztérium volt, lényegében a Művelődési Minisztérium) egy irodát, amely továbbra is olvasta a lapokat, mindenütt, vidéken is. Az egész csak szemszúrás volt. Ezeket az intézkedéseket lényegében azért hozták, mert a Ceauşescu-korszakban ő maga is igen szorgalmazta a Nyugattal való kapcsolatokat, természetesen a pénzt és a kereskedelmi kapcsolatokat, a segélyeket. És nagyon sokan be is szívták. Londonban például a királyi hintóval vitték körbe, meg mindenféle lehetetlen dolgok történtek. A lényeg az, hogy nálunk nincs cenzúra, mert megszüntettük. És ezzel így el tudott dicsekedni a román diplomácia. Bár a cenzúra névlegesen megszűnt, de a szorítások sokkal nagyobbak lettek.

Mik voltak a tabutémák?

A sikertelenség, az, hogy nem működnek jól a dolgok, politikai időszerűségek, ideológiai előítéletek, a kollektív gazdaságok csődjei mind tabutémák voltak.

Hol volt az a határ, ameddig el lehetett menni bizonyos kompromisszumok megtételéig? A cenzúra nemcsak azt mondta, hogy mit nem szabad, hanem hogy mit kell megírni? S bizonyos dolgok megírásában meddig mentek el?

Az öncenzúránál is bántóbb volt, fájdalmasabb volt a kompromisszum tudata. Elképzelhetetlen, milyen lelki tusákba került, hogy az ember újrakezdje a napot, s most csodálkozom, hogy teltek el az évek, annyi év, és egyszerűen kibírtam. Illetve rossz szó, hogy egyszerűen, s mégis kibírtam. Ez csak úgy sikerülhetett, hogy egyfelől a magánéletemben történt egy lényeges változás: a második házasságom se sikerült, de a harmadik igen. Egy német lányt vettem feleségül, aki szinte tökéletesen megtanult tőlem magyarul, Anemone Latzina, remek költő volt, olyan átütő erejű volt a lírája, hogy felfigyeltek rá Németországban is, s bekerült a Világirodalmi Lexikonba, a magyarba. Erre legalább olyan büszke vagyok, minthogyha én lennék ott. De hát én nem vagyok külföldi író. Azt mondják, a magyar Világirodalmi Lexikon tökéletes, egy dolog hiányzik belőle: a magyar irodalom.

Állandóan helyezkedni kellett, hogy az ember olyan témát találjon, hogy ne kelljen politizálni, s a könyvek is, amiket írtam, jelezték, hogy egyre inkább vonz az intim szféra. Írtam egy kisregényt, az volt a címe: A válasz, levelekből áll az egész könyv, levélregény valójában. Aztán egy érzelmi portrésorozatot írtam: Mamaia by night. És aztán elkezdtem filozófiával foglalkozni, esszéket írtam, megjelent egy kötetem a Gondolatnál, A fennmaradás esélyei, s nálunk is egy: A hittől az eszméletig, ez is bíráló jellegű volt, a világmegváltásba vetett hit helyett az eszmélet kritikai tartását hirdette. Így próbáltam fennmaradni, és ha lehetséges, nem kompromisszumokat kötni.

’68-ban a „kettős felelősségvállalás”-vitában viszont volt egy állásfoglalása. Mi késztette annak megírására?

Az volt a véleményem, pontosabban a véleményünk Domokossal és Bodorral együtt itt Bukarestben, hogy a romániai magyar irodalom fejlesztését, jelenlétét, meglétét szegezzük szembe azzal a nacionalista, sovén politikával, amely a magyarságot asszimilálni akarja Romániában. Ezért szorgalmaztuk, hogy létrejöjjenek a különböző intézmények, hogy ezt istápoljuk. Ilyenformán úgy éreztem, ha ebből ilyen nagy kérdést csinálnak, akkor én azt az álláspontot fogom vallani, hogy a romániai magyar irodalom létező entitás, amit pártolni és fejleszteni kell. A két irodalom tulajdonképp egyet jelent, mert a hagyományaik ugyanazok, de inkább arra esett a hangsúly, hogy miért „romániai” magyar irodalom. Úgy éreztük, hogy ennek a magyar irodalomnak, amelynek itt munkásai voltunk, politikai jelentősége van. Kevés az aktív lehetősége annak, hogy a zsarnokság asszimiláló erejével szembeszálljon. Ezen belül történt minden kompromisszum, amit el lehet és el kell ítélni. Az utóbbi tizenöt évben teljesen megváltozott minden, a magyarság az asszimiláció elől emigrál, az irodalomnak pedig teljesen megszűnt a túlélést, megmaradást sarjadzó ereje.

Valakik késztették ennek a cikknek a megírására?

Nem emlékszem már.

Nem akart visszamenni Kolozsvárra vagy Erdélybe?

De, voltak ilyen gondolataim. Csakhogy a feleségem miatt ez nem lehetett, ugyanis a Neue Literatur, ahol dolgozott, itt jelent meg.

Mit jelentett az írószövetségi munka? Pontosan akkor ment át az Írószövetséghez, amikor elkezdődött ez a liberalizációs folyamat.

Hát az akkor volt, amikor megriant egy kicsikét a jég. Az én dolgom a nemzetiségi ügyek voltak, a lapok folyó ügyei, amit az adminisztráció felé közvetítettem és szorgalmaztam. Az Írószövetség rendezte az írók nyugdíjügyeit, azonkívül az Irodalmi Alap rendszeresen segélyt és kölcsönt adott az írók számára, ami a fennmaradást biztosította.

Az Írószövetség mennyire vett részt az irodalmi folyamatok alakulásában? Irányított is, meghatározta a kánont?

Nem. Az elnöknek, Zaharia Stancunak, aki kitűnő regényíró volt, nem voltak nemzeti előítéletei, nem volt nacionalista, óvakodott mindenféle ilyesmitől. Új román lapok alakultak, a Luceafărul, feljavították a România Literarăt, oldalszáma megnőtt, feljavultak a kiadói munkák, mert előkerültek a kéziratok, volt egy román irodalmi felfutás. De hasonlóképpen magyar is, hiszen megalakult a Kriterion mint keret, s az a picike szabadság, amivel Domokos Géza rendelkezett, csodákat művelt. Egyáltalán lehetőség teremtődött a romániai magyarság szellemi istápolására. Az Írószövetségnek voltak kapcsolatai különböző szocialista országok írószövetségeivel, mi foglalkoztunk azzal, hogy „cseregyerekek” címen utazgassanak az írók: ide is jöttek, s mi is rendszeresen küldtünk magyar írókat is külföldre. Volt egy nemzetiségi tanácsunk, amiben minden fiókszervezetnek volt képviselője, az rendszeresen összeült, és a fő ügyeket megtárgyalta, ezeket én közvetítettem a vezetőség felé, igyekeztünk őket elintézni, sok függött attól, hogy a Művelődési Tanács hogy volt hajlandó, jórészt nem volt hajlandó, a dolgokat elintézni, de a szomszéd országokba való küldések folytak rendszeresen, beleértve Magyarországot is.

Nem tekintették ellenséges országnak Magyarországot?

Mondani nem mondták.

Mikor vált azzá?

Erről az Írószövetségben nem volt szó, ilyen hangok nem voltak. A magyar vendégeket, úgy értem, a „cseregyerekeket” szeretettel fogadták, vagy legalábbis udvariasan, voltak bökkenők, amiket titkári minőségemben el tudtam intézni. Székely Jánosnak egyszer nem akartak útlevelet adni, és felmentem ebben az ügyben egészen a minisztériumnak az alelnökéig, az csodálatos módon nem küldött ki, felhívta a belügyminisztériumot, ekkor kiderült, hogy Székely János igen fontos kitüntetéseket utasított vissza, nincs benne bizalom. És akkor nekem eszembe jutott – nem tudom, hogyan, de eszembe jutott, mert ezek a dolgok foglalkoztattak –, hogy Székely János nem fogadta el a vásárhelyi fiók díját, hogy adják fiataloknak, nem neki, aki öreg. Ezt megmondtam, a minisztériumban intézkedtek, s Székely Jánosnak úgy vitte ki az irodavezető titkárnő a reptérre az útlevelet. Szóval volt egy kicsi mozgástér, bizonyos dolgokat el lehetett intézni.

Bodor Ádám interjúkötetében, A börtön szagában Balla Zsófia Önt Majtényival és Huszár Sándorral együtt a „magyar irodalom kijáró emberei” egyikeként nevezi meg. Hogy lehetett kijárni ezeket a dolgokat?

Úgy, hogy az Írószövetségnek megvoltak mindenfelé a kapcsolatai, s pusztán a titulusra, arra, hogy az ember az Írószövetség titkára volt, odafigyeltek. Így sikerült kijárni bizonyos dolgokat. Nyomdapapírtól kezdve útlevelekig, külföldi orvosságokig, az Írószövetség nyaralóiba való beutalásokig és így tovább.

A hatalomnak volt egy perverz játéka, az adok-kapok viszonyra gondolok, bizonyos kedvezményeket megadunk, de cserében viszont elvárjuk, hogy ne szidjátok a rendszert, ez is az öncenzúrát gerjesztette. A kijárásokért cserében elvárt valamit a rendszer? Benyújtotta a számlát?

Közvetlenül nem. Elvárták, hogy az ember jófiú legyen. Hogy ne pofázzon. Ilyen aprólékos könyvelés nem történt, inkább nagyjából és egészében folytak az üzletek, folyt a nagy üzlet, adtam nektek ezt-azt, ennek fejében a rendszert ne bántsátok. Tőlem egy évben egyszer kért a Scînteia egy cikket, ez a rettenetes kompromisszumaim közé tartozott. De nem mondták meg, hogy miről szóljon, én mindig a nemzetiségi kérdésről írtam, hogy az alkotmány mit ír elő, persze azt nem írhattam meg, hogy az alkotmányt nem alkalmazzák, vagy hogy a törvény ugyan megvan, de a gyakorlatban nincs meg. Általánosságban írtam a dolgokról, ha akarom, vemhes, ha akarom, nem vemhes, de hát ott volt a nevem! Ennek fejében kijárhattam mindenféle dolgokat.

Mikor kezdett bedurvulni a rendszer, mikor lett vége ennek a viszonylagos nagy szabadságnak?

Mindjárt a hetvenes évek elején. Ceauşescu kiment Kínába és Koreába, s onnan úgy jött vissza, hogy ne virágozzék egyetlen virág sem. Ugye volt egy olyan kínai jelszó, hogy virágozzék minden virág. Újból elkezdett köhögni a cenzúra, újból megállítottak bizonyos könyveket, újból rettenetesen elővigyázatosan kellett bánni a külföldi szerzőkkel, ki jelenhet meg, ki nem.

Mi volt a kapcsolat és a különbség a bukaresti és az erdélyi cenzorok között? Bukarestben jobban szem előtt voltak, vagy pontosan azért, mert itt voltak, ez nagyobb szabadságot eredményezett?

Itt fenn működött a protekcionista rendszer, aki egy intézmény nevében beszél, arra odafigyeltek, bizonyos mértékig. Vadim Tudor írt egy cikket a Săptămînában, amiben pocskondiázta a magyarokat, azt írta, hogy a magyarság minden háborúját és csatáját elvesztette, erre én írtam egy tiltakozó levelet, elküldtem a Săptămînának, három héten belül válaszolni kellett volna nekem, nem válaszoltak. Átszóltam a Művelődési Bizottsághoz, egy szép nap felhívtak, s az egyik titkár közölte velem, hogy valóban hiba volt, de hát ezentúl történelemről nem fognak írni csak szakértők, szóval elkenték a dolgot. Most én nem tudom, így visszatekintve, hogy ezek a kijárási dolgok legalizálták-e valamennyire a rendszert, vagy egyszerűen segítették a túlélést, merem remélni, hinni, hogy a túlélést segítették. Ami pedig a vidéket illeti, mert közigazgatásilag vidéknek számít, a kolozsvári kapcsolatok nagyon jók voltak, de a vásárhelyiek is, úgy-amennyire, a helyzetben nagy különbségek nem voltak. Ugyanúgy működött a cenzúra, ugyanúgy kellett vigyázni az embernek a szájára, hogy mit mond.

Nem volt érezhető bizonyos ellentét, a pontosan adminisztratív szempontból vidéknek számító részekről egyfajta ellenségeskedés azok iránt, akik Bukarestben éltek és tevékenykedtek? Közelebb voltak a hatalomhoz, több jutott, másrészről, hogy kiszolgálták a hatalmat?

Meg kell hogy mondjam: nekem a szemembe sose mondták. Nem hallottam efféléket. Úgy érzem, hogy akkor meglehetős egység uralkodott. És az emberekben több volt a szolidaritási érzés. Nagyobb szükség is volt rá. Aki nem vigyázott, az nagyon megjárhatta. Visky Árpád, a színész, sorban állt húsért Szentgyörgyön, járt a szája, letartóztatták, a felesége hozzám jött, hogy próbáljunk segíteni, ügyvédet szereztünk, de aztán elítélték. Tragikus eset volt. A feleségem vitte az ő feleségét a börtönépülethez, Rahovába, a kocsinkat – egy Trabantunk volt akkor – bekérték, a milícia jött és elvitték, ki tudja mit szereltek bele, máig se tudom…

Milyen volt a magyar irodalmi élet  a hetvenes évek elején Bukarestben?

Maga egy illúziót kerget, és azt hiszi, hogy A Hét a bukaresti valóságból született. Ez nem igaz. Olyan értelemben született a bukaresti valóságból, hogy itt is szorgalmazták a megszületését. Méghozzá több szinten, nekem lehetőségem volt az Írószövetség útján, Domokos Géza Központi Bizottsági tag volt, Bodor Palinak ott volt Gere Mihály a Központi Bizottságtól. Akkor mindenféle kapcsolatok kellettek. Irodalmi élet azután lett. Feljött Gálfalvi írni a kritikáit, feljött Földes, írta a maga cikkeit és tanulmányait. Itt volt Huszár Sándor, írta a maga novelláit, és ekkor lett irodalmi élet. Kacsir és Halász nem favágtak a lapnál, hanem eljöttek, Kacsirból lett egy kitűnő kritikus, most jelent meg egy könyve. A Hét teremtette az  irodalmi életet, nem pedig fordítva, az irodalmi élet A Hetet.

Milyen volt a kapcsolat a kortárs román és német írókkal?

Azt hiszem, hogy gyenge. A németekkel én tartottam a kapcsolatot, a feleségem révén, meg ismertem is mind őket, néha-néha kértünk tőlük egy-egy szöveget, vagy ha megjelent egy könyvük, akkor írtunk róla, vagy őket kértük meg, hogy írjanak róla. A románokkal Horváth Bandi tartotta a kapcsolatot, a szerkesztőségnek különösképp nem voltak ilyen törekvései, és ez is csak arra vonatkozott véleményem szerint, hogy kértek írást, cikket, valamiben szakvéleményt, kritikát. Egyébként is ezek a kapcsolatok, legyünk őszinték, leginkább formálisak, de amennyiben funkcionálisak, hasznosak is lehetnek. A Hét mindig pontos volt, évfordulóknál, vagy ha kulturális jelenségekről volt szó, akkor Bandi kikérte a véleményét egy-egy jeles román kritikusnak, vagy cikket kért tőlük. Ez így működött, hidegen és tárgyszerűen. Ha nem is hidegen, langyosan.

És a magyarországi írókkal milyen volt a kapcsolat?

Az a kevés magyarországi író, aki átjött, az lekerült Bukarestbe. Ilia Mihály, Király István, Temesi Feri, Jékely Zoltán, Kormos István, Darvas József… Mert az Írószövetségen belül mindig voltak ilyen „cseregyerekek”.

Cenzúrázták ezeket a találkozásokat?

Nem, hacsak nem volt egy önkéntes csahos kutya közöttünk. Azt nem lehet tudni. A romániai Írószövetség és a Magyar Írószövetség között volt egy egyezmény, ami évi hat írócserét jelentett. Ezek mind megfordultak A Hétnél is. Hogy miféle egyéb kapcsolat volt, amikor Pestre mentek, hoztak-e anyagot, ezt nem tudnám elmondani. Nem lehetett csak úgy beülni a kocsiba, nagyon nehezen lehetett utazni egyáltalán. Akkoriban nem volt az embernél az útlevele! Minden utazáshoz kiutazási vízum kellett, és nem adta meg a szeku. A belföldi utazásokba nem szóltak bele, az csak pénzkérdés lett volna. Azt hiszem, A Hétnek ilyen gondjai nem voltak. Amit a párt magáénak tudott, arra fizetett, de akkor szolgálni kellett.

Mi volt a legkedvesebb élménye A Héttel kapcsolatban?

Mikor egyéves volt a lap, akkor volt egy pohárkoccintás, de nagyon szerény, nem szállt a fejekbe, és volt valami könnyedség és öröm az emberekben, hogy eltelt egy esztendő, ott volt az egyéves kollekció. Valahogy megfeledkeztünk arról, hogy milyen vaskorszakban élünk, és milyen nehézségek várnak ránk, azt úgyse sejtettük volna, legfeljebb csak általános megérzésként. Ott van előttem egy olyan ölelkező együttlét, csevegés, könnyedség, öröm. Ez volt a lapszerkesztés lényege: lapot csinálni öröm és nem kényszer. De hát mikor játszanak össze azok a körülmények, amelyek ezt megengedik?! Akkor volt egy ilyen sziget az időben, így történt, finom volt, megmaradt emléknek.

És a legkellemetlenebb élmény?

A legkellemetlenebb élmény az volt, amikor a fiúkat kirakták. Annál kellemetlenebb, szörnyűbb nem volt. Senki nem tudott semmit. Ők feljöttek hozzám, itt laktam közel egy másik utcában. Egyszer csak csengettek, dél volt, beállít halottsápadtan a fél szerkesztőség, elmondták, hogy mi történt. Rögtön telefonáltam Domokos Gézának, ő már tudott róla, mert Huszár felhívta, de azt mondta, kötve hiszi, hogy lehetne bármit is intézni, mert nemzeti ügyet csináltak belőle. Amikor a magyarokkal ki akarnak szúrni, akkor mindig nemzeti ügyet csinálnak a dologból. Ez régi recept. Ezt tudjuk.

Milyen lett a lap a Huszárék eltávolítása után?

Lapos. Ha lap, akkor lapos. Nézze meg, nagyon jó a jellemzés a Magyar Irodalmi Lexikonban. Engem dicsér, mint az egyetlent, ahol még lobog a szellem. Ez is úgy volt, hogy Huszárék kiakolbólítása után közölte velem Lázár Edit, akit kineveztek akkor főszerkesztőnek, hogy megpróbálja, és nem fogja hagyni ezután sem, de a Naplót betiltották, teljesen rendet akartak teremteni. Aztán később sikerült neki, és én úgy tettem, mintha mi se történt volna, és írtam ezeket, az élet nem hagyja magát alapon.

Mi volt A Hét sikerének a titka?

Mindenhez hozzá tudott nyúlni, szintézist teremtve, népszerűen. Mondjam úgy, hogy demokratikusan? A szónak az igazi értelmében, hogy minél többen értsék meg. Érződött rajta az, hogy anélkül, hogy a mellét verné: magyar. Az Utunknak teljesen eltűnt az ilyen jellege, A Hétnek megvolt, és meg is maradt, riportokban, amiben lehetett, hol elméleti cikkekben, hol felmérésekben. Az emberek érezték, hogy ez róluk szól. Ez nekik való.

Voltak író-olvasó találkozók? Bukarestben is?

Hogyne! Igen, volt a Petőfi Házban, Kolozsváron, Nagyváradon... Nem szorgalmazták túlságosan, volt egypár, azoknak nagy sikerük volt. Egy kicsit féltek attól, hogy az embereknek túlságosan kinyílik a szájuk. Mert így is – utólag tudtam meg – Huszárnak állandóan baja volt a szekuritátéval és a cenzúrával. Állandóan gyötörték. Miközben bátornak kellett lenni, nagyon kellett vigyázni. Ki voltak rájuk, mindenki tudta, a hivatal is tudta, hogy itt mi történik. Az első ügy, az első ürügy elég volt ahhoz, hogy a szerkesztőséget felrobbantsák. Egy elnézésből, egy nyomdász elnézéséből egy román történelmi jellegű szőnyeg fordítva került a lapba. Emiatt elbocsátották Huszárt, Horváthot. Megáll az ész, hát mi van abban?! Az egész egy feljelentés alapján történt. Ez olyan, mint a szentgyörgyi zászló. Teljesen mindegy, hogy a szentgyörgyi zászló vagy a csángó iskolák, ahogy valami történik, megindul az általános ugatás.

Nekem megtiltották akkor a Naplót, aztán megengedték, mert ha igaz, akkor Lá-zár Edit ragaszkodott hozzá. Akkor már az Előrébe nem írtam semmit, csak ezt a naplót A Hétbe. Vártuk a jobb időket. Persze az emberek elmentek lassan. Bodor átment Magyarországra, aztán Huszár is, Molnár is, én maradtam itt Gézával, sokat jártunk össze, sokszor találkoztunk, sokat beszélgettünk, aztán jött a rendszerváltás, és Domokosból lett, ami lett, akkor is találkozgattunk, aztán ő is elment, én pedig még írtam két esszéregényt, a Januárt és a Májust, melyekben teljesen felszabadultan a családról van szó, apámnak egy befejezetlen regényét is közlöm benne, a másik a barátságról szól. Igyekeztem emberi világokat bemutatni, emberséget az embertelenségben. A fordulat után elhatároztam, hogy most aztán lehet politizálni. Most megoldható sok minden, amit közvetlenül a háború után is gondoltam, különösen a román–magyar viszonyra vonatkozóan, újból, és egyáltalán, a magyar egyenjogúságról. ’89. december 22-én reggel a Majtényi lányok bevittek a Rádióhoz, mondtam egy szöveget, s az valahogy nem került be csak tíz év után, s akkor is azt mondtam, hogy itt ütött a szabadság órája, de a szabadság a testvére nélkül nem ér semmit, az pedig az egyenlőség. Egyenlő jogokat a romániai magyarságnak. Lényegében ezt írtam – mindent félretéve, elhanyagolva az összes irodalmi terveimet, mindent –, tíz hosszú éven keresztül mindent a publicisztikának áldoztam. Én mindent kaptam: MÚRE életműdíjat, Pulitzer-díjat Magyarországról, Aranytollat a Magyar Újságírószövetségtől, csak az ügyek nem állnak olyan jól. Most már nem tudok rendszeresen publicisztikát írni, idestova négy éve, hogy a szememmel ez a nagy baj történt, s az az érzésem, hogy olyan nagy sikereket nem értünk el ebben a harcban, én személy szerint se. Próbáltam egy román lapot is alapítani, ami a magyar ügyekkel foglalkozzék, Foaia, egy szám megjelent belőle, megpróbáltam egy román–magyar baráti társaságot alapítani, az se sikerült, és különösképpen nem áll olyan jól az országos helyzet s a romániai magyarság helyzete sem, hogy én azt mondhassam, hogy a publicisztikámnak valami kicsi eredménye is volt. Valami egészen kicsi igen, de sok nem. Ez azért fontos, mert ez se sikerült úgy, ahogy szerettem volna. Sok minden nem sikerült az életemben. De hiszek és bizalmam van az ifjúságban, az idő nagy, és sok mindent el lehet érni, remélem.

Kérdezett Bányai Éva