Nemzetiség – felelősség. Írások Gáll Ernő emlékére

„Ilyeténképp az említett szuverenitástudat lelkiismeretünk legbensőbb, sőt többnyire legtitkosabb zónájában húzódott meg. Nálunk is – mint a többi hasonló intézmény életében – nagyon sok múlott a vezetők s a munkatársi gárda eszmei-erkölcsi elkötelezettségén, ügyességén és bátorságán. Sok függött attól, mennyire sikerült úgy adózni a »császárnak«, hogy »Istennek« minél több jusson.

Ez a késélen egyensúlyozás ideig-óráig több-kevesebb sikerrel folyt. Ha a két világháború között, a román történelmi pártok kormányainak vagy a királyi diktatúrának a cenzúrájával szemben G.G. egy sajátos »ezópuszi nyelv« alkalmazásával – alkalomadtán baksissal is – védekezett, nekünk szintén mindenféle fortélyokhoz (tolvajnyelvhez, a sorok közötti sugalmazásokhoz, sejtetésekhez, az olvasóval való összekacsintásokhoz) kellett folyamodnunk.”

A szöveg annyira jellemző, hogy feltétlenül idéznem kellett. Noha egy részét Salat Levente már mottóvá emelte. Az emlékkönyv egyik legsúlyosabb dolgozatában. Persze a legfontosabbat. A császárra és az Istenre vonatkozót. De nekem a környezetére is szükségem van. Mert ott vannak az egész szituációt jellemző hívó- vagy kulcsszavak. Szuverenitás, titkos, elkötelezettség, ügyesség, bátorság, adózás, késélen, egyensúlyozás, cenzúra, ezópuszi, fortély, tolvajnyelv, sejtetés, összekacsintás. No, és a hivatkozás Gaál Gáborra. Megdöbbentő: szinte minden szó hívó- vagy kulcsszó. Amely köré élet, életmű, küzdelem, sors épül. És emberi, erkölcsi, tudományos, politikai magatartás. Igencsak beszédes Gaál Gábor, a nevezetes előd példájának megidézése. Önkéntelenül adott a két kor és feladat párhuzamossága. Párhuzam, de nem teljes. Mert az első változat kevésbé súlyos. Mert a második változat sokkal súlyosabb. Ahogy egy tradicionális baloldali magyar, azaz kisebbségi lapot csinálni kell vagy lehet a királyi Romániában. Annak a diktatúrába átmenő szakaszában is. Ahogy egy reformer-baloldali magyar, azaz kisebbségi lapot csinálni kell vagy lehet a Ceauşescu-diktatúrában. Annak a legnyomasztóbb-legdurvább szakaszában is. Gaál több, mint egy évtizedig csinálja. Addig, amíg betiltják. Gáll majdnem három évtizedig. Addig, amíg elmozdítják. Persze az egyik az első-, a másik a második folyamot. Úgy kellett szerkeszteni az első folyamot. Még inkább úgy a második folyamot. Először menedék és publikációs hely volt a magyar baloldalnak – határokon innen és túl is. Másodszor is publikációs hely volt néhány magyarországi betiltottnak. Meg kapcsolattartás a különböző reformmozgalmakkal

Nézem a Földes György és Gálfalvi Zsolt szerkesztette emlékkönyv beszédes címlapját. Rajta három fotó. Pontosabban egy fotó három változata. Az arc jobb fele, halványabban. Mintha résen kinézne a sötétből. Valamivel több az arcból, élesebben. Mintha meglátta volna, amit keres. Az egész arc a tenyerébe hajtott fejjel. Egészen élesen. Mintha befelé fordulva elmerengene az éppen látottakon. A három kivágáson rajta az egész életmű és az emlékkönyv tartalma. Ahogy az elmosódottból a határozottba, a részből az egészbe, a kifelé fordulóból a kifelé-befelé fordulóba lassan átmegyünk. Ez az életmű és életpálya görbéje. Ezt fejezi ki a kötet. Egyre világosabban és teljesebben áll előttünk.

Az emlékkönyvben Pomogáts Béla és Kántor Lajos írása villantja fel az élet és sors néhány vonását. Az első az ember, a tudós, a szerkesztő erkölcsiségét. Aki vállalja önmagát, amikor téved. És vállalja önmagát, amikor felülbírál. A második a magyar–zsidó, zsidó–magyar értelmiségi kívülről – előítéletben és szégyentörvényben – meghatározott és belülről – anyanyelvben és hagyományban – vállalt sorsát a nehéz évszázadban. Párhuzamos olvasatban. A meggyilkolt Ligeti Ernőről és a „túlélő” Gáll Ernőről. A cím egy utalása is érdekes: „pro domo”. Gáll Ernő egyik vallomására vonatkozik. Családról, indulásról, útválasztásról, magyar anyanyelvről, anyanyelvhez kötött kultúráról.

Az életműben és az emlékkönyvben nemcsak a magatartás dilemmái, hanem a tevékenység sokfélesége is. Kutató – méghozzá több témában. Ugyanarra vagy ugyanannak a változataira – körkörösen – ismételten visszatér. Kevés téma izgatja igazán. Mint a befelé forduló töprengőket, elmélyült gondolkodókat általában. Szerkesztő. Napilapnál, az Igazságnál. Hetilapnál, az Utunknál. És majdnem harminc évig az újra indult, nagy hagyományú folyóiratnál, a Korunknál. A második folyamot szerkeszti. Gaál Gábor halála után három évvel. Rá hivatkozva három évtized után is. Gaál Gábor árnyékában? Valamennyire igen. Vállalt feladatában megerősítve, kételkedő töprengéseiben elmélyítve is. Az új Korunk furcsa időpontban és ezért furcsa helyzetben is indul. Ne feledjük: ´57-ben. Egy évvel a magyar forradalom után. Két évvel a Bolyai Egyetem eltiprása előtt. Maga írja: megindulása nemzetiségi-politikai vívmánynak tekinthető. De a vívmányt később idézőjelbe teszi. És gondolatban valószínűleg közben is. Ez, a szerkesztés tevékenysége legnehezebb összetevője. Erre vonatkoznak leginkább az idézett, keserű hívó- és kulcsszavak. És itt kellett a császár és az Isten viszonyát és főképpen jussát nap mint nap, kínosan újra végiggondolni és újra meghatározni. Itt keményedett – legalábbis a vége felé – vesszőfutássá a minden lapszámra vagy minden közleményre rendelt engedmény és kompromisszum. No, meg tanár is. Kezdetben a Bolyai Egyetemen. Utána a Babeş-Bolyai Egyetemen. Kutatói érdeklődése el nem évülő csomópontjait tanítja. Filozófiát és szociológiát. És nagyon nehéz időkben rektorhelyettes is a Bolyain. ´52 és ´57 között. Amikor egyik – többnyire mesterségesen, kívülről szított – válság követi a másikat. Tehát három nagy tevékenységi forma. Vajon felerősíti-könnyíti vagy legyengíti-nehezíti egymást a három? Segíti vagy gátolja a tanár a kutatót, a kutató a szerkesztőt? Nehéz válaszolni rá. Valószínűleg az egész életmű feldolgozásának részeként lehetne. De ez még nem történt meg. Valójában nem is történhetett. Az emlékkönyv ehhez nézőpontokat körvonalaz. És adatokat-tényeket halmoz fel. Előbb-utóbb sorra kell kerülnie. Addig az emlékkönyv hozamán kell még töprengeni.

Az életmű elképesztő arányait az emlékkönyv rajzolja meg. A tanulmányokban és esszékben tartalmilag és minőségében. De a függelék bibliográfiája időbeliségében és mennyiségileg is. A cikkek és tanulmányok sorozata egyszerűen megszámolhatatlan. De pontosan tizenkilenc önálló kötet. Tizenhét életében. És kettő post mortem. Szociológia, filozófia, éretelmiség- és kisebbségkutatás. Meg sok minden egyéb is. Kolozsváron, Bukarestben, Budapesten. Főként magyarul, de románul is. ´58-ban az első könyv. 2003-ban az utolsó. A cikkek és tanulmányok ´38 és 2000 között. Hatvankét év. Benne egy szomorúan érdekes mozzanat. ´40-től ´46-ig csend. Mondhatnám beszédes hallgatás. Az elején elhallgat, amikor a cenzúra betiltja. A végén megszólal, amikor a deportálásból hazatér. Vajon elszállt, amit hallgatás közben gondolt? Vagy beépült a publicisztikájába – ´46 után. A hallgatás éveit kellene jobban ismerni. Meg összevetni az előtte és utána írottakat. Így is maradna a „lyuk az életrajzon”. Csak a következtetés lenne valamivel könnyebb.

Az életmű műfaji változatait vizsgálva válik világossá valami. Hogy az életmű és az emlékkönyv műfajai összecsúsznak. Vagyis az emlékkönyv az életművet nemcsak tartalmilag, hanem műfajilag is leképezi.

Az életmű gerincét tanulmányok képezik. Könyvnyi terjedelmű és értékű tanulmányok. A romániai polgári szociológiáról. Az értelmiség helyéről a társadalmi életben. És a nemzetiségi kisebbségek változó, de főként súlyosodó létkérdéseiről. Az emlékkönyvnek is ez, a tanulmány a legfőbb műfaja. Csak néhány példát. Egry Gábor írását az egykori regionális fejlesztésekről. K. Lengyel Zsoltét  a korai transzszilvanizmus Románia-képéről. Salat Leventéét Gáll Ernő kisebbségpolitikai koncepcióinak változatairól és kérdőjeleiről. És a példák még – bőségesen - sorolhatók.

Persze az életműben is műfaji változások. A tanulmányok gyakran a kísérletbe, az esszébe csúsznak át. Például a humanizmus viszontagságairól. Prométheuszról, a tűzhozóról. A reneszánsz emberről. Az „antropológiai” változatokról. A homo faberről, homo moralisról, homo humanusról. A nemzetiségi lét, a vállalható erkölcs és a nemzetiségi értelmiség vállalható erkölcsének dilemmáiról. Az „erdélyi lélek” mítoszairól és valóságáról. Ítéletekről és előítéletekről. A nemzeti, nemzetiségi, kisebbségi önismeret szükségességéről és kényszeréről tegnap és ma. A másságról és sajátosságról. És a kettő elismerendő méltóságáról. Az ezredforduló újjáéledő nacionalizmusáról. Az esszé az emlékkönyvben is az egyik alapműfaj. Szinte igazodik a Gáll művelte műfaji változathoz. Gondoljunk csak Tamás Pál írására az asszimilációról és disszimilációról a magyar-zsidó kisebbségi elitben. Glatz Ferenc gondolatmenetére a kisebbségpolitika lehetőségeiről. Az emocionális alap racionális alappal való helyettesítéséről. Cseke Péter tételeire a kisebbségi létértelmezésekről. Kántor Lajos és Pomogáts Béla elemzéseire a vészkorszak sorsváltozatairól és a tudós moráljának szilárd alapjairól.

Jól tudjuk: a napi dilemmákhoz kötődik elmélyült-szenvedélyes publicisztikája. Magyar kisebbségi publicista Romániában. ´38 és ´40, ´46 és az ötvenes évek között. A Korunkban, az Igazságban, az Utunkban. Először a háborús és egzisztenciális fenyegetettség szorításában. Másodszor a dogmatikus és messianisztikus behatároltság árnyékában. Ezt közelíti, ha többszörös áttételekkel is, Bodor Pál jegyzetsora a kíváncsiság szülte telhetetlenség termékenységéről. És még néhány fontos írás a kötet sokféle színképében.

Utoljára, az életmű végéhez közeledve a nehezen feledhető emlékező-vallomásos műfajok. A Pro domo, az Ettersbergi töprengés, a Számvetés. A Korunk második folyamának liriko-epikai, belső-külső históriája. És a ´77-től 2000-ig vezetett napló – a post mortem kiadásban. Van hozzá illő társa a kötetben. Vissza és előre tekintő, önmérlegelő és folyamatokon töprengő magatartásában. Agárdi Péter elképzelt beszélgetése. József Attilára utalva és Gáll Ernőhöz fordulva. Az a bizonyos alkalmi írás a szocializmus állásáról. Hogy mi menthető át – igaz magként – az egykori eszmékből világok válságában vagy válsága után.

Talán még egyértelműbb életmű és emlékkönyv összecsengése tartalmi-tematikus szinten. Szociológiáról, filozófiáról, politikáról van szó. Meg főként a kisebbségkutatás és a politika változatairól. Első nagyobb munkája is szociológia. Pontosabban szociológia – azaz tudománytörténet. Ama bizonyos könyv a román szociológia polgári hagyományairól. Magyarul és később románul is. Ebből következik, legalábbis ezzel érintkezik sok más, későbbi írás. Filozófiai munkák. Főképpen az erkölcs dilemmáiról. Erkölcsről és erkölcstanról. Gramsciról és Lukácsról. És tovább is lehetne sorolni a bölcseleti írásokat. Ehhez csatlakoznak politikaelméleti gondolatmenetek. Egyre inkább kisebbségkutatás és kisebbségpolitika. A ´45 utáni politikai publicisztika nő át politikaelméletté. E vonulat csúcsán a legfontosabb írások. Amelyek fogalommá váltak a téma utóéletében. A sajátosság méltóságáról, a nacionalizmus színeváltozásairól, a felemelt fő erkölcsi-politikai dramaturgiájáról. Ehhez közelít az Apácai-modell elemzése. A „nemzetiségi jogász” Mikó Imre megidézése. Távolabbról Rousseau és Herder-, közelebbről Jászi és Bibó inspirációja. Összefoglalóan a nem sima, nem veszélytelen utak a nemzettudattól a nacionalizmusig. „Kisebbségi” és „többségi” variációban is. E dilemmákat közelíti meg az emlékkönyv – több változatban. Földes György Kádár és az erdélyi magyarok viszonylatairól szólván. Litván György a „jászizmus” lehetőségeiről és lehetetlenségeiről. Szarka László a „kormányzó” kisebbségekről az átalakuló Kelet-Közép-Európában. És ismét csak K. Lengyel Zsolt, Glatz Ferenc és Cseke Péter a kisebbségek létező múlt- és jelenbeli meg lehetséges jövőbeli politikai gondolkodásmódjáról és politikai gyakorlatáról.

Mindezek bizonyítják a szerkesztői szándékot. Az emlékkönyv nem Gáll Ernőről szóló írásokat tartalmaz. De mindezek bizonyítják a szerkesztői gyakorlatot is. Az emlékkönyv Gáll Ernőtől inspirált írásokat tartalmaz. Nem az életművet elemzi. Ám az életmű felvetette dilemmákat elemzi. Vagyis az életmű és az emlékkönyv nemcsak műfajilag csúszik egymásra. Hanem tematikailag-tartalmilag is. Valószínű: e tárgyban csak ilyen emlékkönyvet lehetett szerkeszteni. Az előzetes szándéktól teljesen függetlenül. Ilyen műfajú és tematikai tartalmú írásokat adtak a szerzők. Mert az életmű vonzásában nem is igen tehettek mást. És valószínűleg így is van rendjén.

Az összeomlott híd

„…ebben az időben a »hídépítés« már erkölcsi kopást szenvedett. Az »együttélés« s a »testvéri együttműködés« vonzereje szintén csökkent…A hídépítés még szólamként sem volt többé időszerű. A híd ugyanis két partot, átvitt értelemben két sajátos azonossággal rendelkező művelődési entitást köt össze. A homogenizálás fogalom- és szótárában viszont csak »magyar nyelvű román írók«-ról esett szó, akik legfeljebb bizonyos kifejezésbeli vonatkozásokban térnek el a nagy többségtől, amelybe egyre gyorsabban be kell olvadniuk.”

A szárhegyi írótáborról és az annak nyomán gerjesztett műbotrányról van szó. A hívó- és kulcsszavak itt is izgalmasak. Erkölcsi kopás, hídépítés, másság, együttélés, testvéri együttműködés, azonosság, homogenizálás, beolvadás. Szoros egységet alkotnak. És az életmű legbelsejében, középpontjában helyezkednek el.

Mert bennük foglaltatik két alapvető gondolat. Amelyek köré az életmű nagy része épül. Az egyik a híd sokat emlegetett, sajnos, lejáratott fogalma. Két sajátos entitást köt össze – mondja a szöveg. Hozzátehető az evidencia. A híd kétfelől épül. Az egyik és a másik partról, az egyik és a másik sajátos entitás felől. Ha azok össze akarnak kapcsolódni. Kezet akarnak fogni. Csak az egyik part, az egyik sajátos entitás felől nem épülhet híd. Önmagával senki sem foghat kezet. A másik, hogy ki is, mi is Romániában a magyarul író író? Romániai magyar író vagy magyarul író román író. Nagy különbség. Az első nyelvében és nyelve által élő tradíciójában magyar író. Aki szülőföldjén, a mai Romániában él. Része a magyar irodalomnak és a romániai életnek. Az utóbbira az előbbi jegyében, kettős identitásában reagál. A második csak nyelvében és nem tradíciójában is magyar író. Aki szülőföldjén, a mai Romániában él. Része nem a magyar, hanem a román irodalomnak és a romániai életnek. Az utóbbira az előbbi jegyében, azonosuló identitásában reagál. Ez azonosuló identitást lehet homogenizálásnak nevezni. Aminek végső következménye a beolvadás. Nos, Gáll életműve az előbbi mellett tanúskodik. Azt védelmezi változó fogalomhasználattal, de makacs következetességgel. Ehhez akar külön elméletet kialakítani a bölcselő. Ehhez akar túlélő magatartást kialakítani a szerkesztő.

Méghozzá egyre növekedő-erősödő szorításban. Ezt két mozzanat is hordozza – vagy inkább jelképezi. Az egyik a már megemlegetett szárhegyi írótábor. A külön identitás, a romániai magyar író külön identitásának meghatározási és megőrzési kísérlete. Amit manipulált botránnyá növesztett az egyre nyomasztóbb diktatúra. A másik a torz zsarnok hírhedett mangaliai beszéde. Amely nacionalizmussá minősített minden önálló identitáskeresést. Közvetlen valósággá tette a beolvasztás fenyegetését.

Az emlékkönyvben a helyzetre több írás is reflektál. Földes György a Kádár-korszak viszonyát vizsgálja a kisebbségbe szorult magyarsághoz. Ennek legalább két jellemző mozzanata van. Az egyik, hogy lényegében mindent tudnak az adott helyzetről. De minden lépést mindig elhalasztanak. Ezt vagy a nemzetközi helyzet, a szocialista tábor belső viszonyai indokolják. Vagy a két ország közötti kapcsolatok látszatharmóniájának megőrzése. A reakciók ma már szinte komikusak. A legmagasabb szintű találkozások elhalasztása vagy kihagyása. A kiadott kommünikékbe mélyen elrejtett rosszalló sejtetések. Amelyeket ma már nem vesz senki észre. Vagy ha észreveszi, feltehetően megmosolyogja. A másik, hogy végig kitartanak a hídépítés ideologikus, egyre anakronisztikusabb metaforája mellett. Mikor tudniuk kell, mert a tényeket ismerik: a másik partról senki sem közelít. Nos, a dolgozat nem Gáll Ernőről szól. Ám a határon inneni politika akaratlanul is negatív rajzával életműve elméleti és szerkesztői kísérleteinek pozitív oldalait igazolja. Annál is inkább, mert az életműben – főként a második szakaszában – a kisebbségpolitika áll a középpontban.

Nem itt a részletes méltatás helye. De néhány csomópontot mégiscsak meg lehet jelölni. A transzszilvanizmus és erdélyiség külön entitást, lelkiséget, hagyományt, kultúrát keres múlt és jelen, magyar és román kötődés között. A kisebbségbe szorult magyarság első elméleti-érzelmi reakciója a magyar hagyományhoz való hűség lehetősége és a romániai valósághoz való alkalmazkodás kényszere között. A romániaiság Gaál Gábornál és Gáll Ernőnél is – a román progresszióval való együtthaladásban – a még lehetséges, legalábbis lehetségesnek hitt hídépítés ideológiája vagy nosztalgiája. A sajátosság méltósága pedig a kettő összefoglalása. Nem transzszilvanizmus, benne nemcsak az erdélyiség hangsúlyos. Nem romániaiság, benne nemcsak az együttélés hangsúlyos. Hanem meg akarja őrizni egyén és közösség másságát. Saját más voltát a másik más volta mellett. Amelyben mindkettő elismeri a másikat. Az egyik nem alázza meg önmagát a megkérdőjelezettségben. A másik nem alázza meg önmagát a megkérdőjelezésben. E kölcsönös elismertségben és elismerésben keresi egyén és közösség méltóságát. Erre alapozná a híd egyik pillérét. Ha ezt méltányolva a másik pillért is alapozni kezdenék. De nemigen teszik. Ezért marad tisztán egyéni elméleti teljesítmény. Jelentősége csak egy általánosabb elemzésben rajzolódhatna igazán ki.

És itt válik az emlékkönyv néhány írása ismét fontossá. Egyet emelek ki. Litván György értekezését. A „jászizmus” sorsáról Erdélyben. Mint az elméleti naprakészség és a gyakorlati megkésettség tragikus színezetű paradigmáját. Az utolsó történelmi pillanat lehetett volna a magyar integritáson belüli román autonómia, átfogó kantonális rendszer megteremtésére. A „második reformkor” elméleti lendületében – amikor Jászi Oszkár megfogalmazta. De túl volt az utolsó történelmi pillanaton, amikor – az összeomlás után – a gyakorlatban megvalósítani akarta. Nem lehetséges valami „áthallás”? Nem rímelhet erre időszerűségben és megkésettségben is Gáll Ernő elgondolásainak sorsa? Ismét le kell írnom: később, nagyobb összefüggésekben lenne tisztázandó.

A lelkiismeret önvizsgálata

„…milyen szellemi, erkölcsi és stiláris romlást idézett elő nálam is a dogmatizmus. Felelőtlen, felületesen magabiztos nyilatkozatok, az akkoriban kötelezőnek vélt címkézésekkel együtt. Tudatállapotom talán valaminő ideológiai holdkórossághoz volt hasonlítható. A lágerből szabadulva megvalósulni láttam chiliasztikus várakozásaimat… Ábrahám kebelén otthon éreztem magam, s a »vörös hold« vonzásában nagy lendülettel ítélkeztem. Mindezt pedig legmélyebb hajlamaim és régebbi nézeteim ellenére tettem. Mintha tényleg valamilyen tudathasadás uralkodott volna el bennem.”

´82 februárjában. Beszélgetés Molnár Gusztávval. Ekkor szakad ki a keserű vallomás. Nem is a szellemi és erkölcsi romlás belátása a legdöbbenetesebb. Hanem – íróemberről lévén szó – a stiláris romlás megállapítása. Bloch felkiáltása jut eszembe. Lukács stílusromlásáról ´18 ősze után. Jellemző a chiliasztikus várakozás. Ott érzi magát – az ezeréves birodalom rövidesen megnyíló kapujában. Érdekes ezen túl is a bibliai allúzió. Nemcsak az ezeréves birodalom, de Ábrahám kebele is. Ahol oly könnyű a magabiztos ítélkezés. Több, mint harminc év után érzi énje kiforgatásának. A ´45 utáni első évekről van szó. Az Igazság szerkesztőségében. Pontos magyarázatot ad rá. Visszatekintve, az Ettersberg ihlette emlékezésekben. A megaláztatások után egyetlen lehetőség látszott a kiegyenesedésre. A régi világ mielőbbi eltörlése. Az új világ mielőbbi megteremtése. Csak hittel lehetett, ami átlendült a fanatizmusba. Hittel, kétely nélkül. Fanatizmussal, racionalitás nélkül. Nehéz volt ebből kilábalni. Csak egy megoldás, nem könnyű megoldás, kínálkozott. A hitet a kétely, a fanatizmust a ráció hatáskörébe vonni. Neki sikerült. Ez billentette az életpályát és életművet helyre. Lassan bontakozott a folyamat. Az egyre nyomasztóbbá váló diktatúra is „segített”. Szembeállítani: a korai chiliaz-mussal a kései racionalitást. Így jöhetett az önmegtalálás a kutatásban; a túlélés az oktatásban; a kisebbségi szellemi identitás, a sajátosság méltósága kihordása a szerkesztésben. A Korunk működtetése a számára lehetséges utolsó pillanatig.

Az emlékkönyvben két írás is tanúskodik a folyamatról. Méghozzá két lényeges ponton. Salat Levente átfogó elemzése kisebbségi-koncepcióinak változásáról. Pontos kép a köd eloszlásáról, az elképzelések árnyalásáról. Arról, amiről már esett szó. A hit kétellyel, a fanatizus rációval való átvilágításáról. És Benkő Samu visszafogottan meleg hangú gondolatmenete Gáll Ernő és az Erdélyi Múzeum-Egyesület viszonyának alakulásáról. Az erdélyi magyar kultúra hagyományos intézményétől, az Erdélyi Múzeum-Egyesülettől való korábbi eltávolodásról és későbbi visszatalálásról. Az utóbbinak, a visszatalálásnak van egy jelképes aktusa. ´94-ben beválasztják a Múzeum-Egyesület választmányába.

E folyamat minden lépését-kanyarát, bugyrát-buktatóját végigkövetni – természetesen – nem lehet. De végső vallomásokban a végső pontok jól láthatók. E végső vallomások eligazítanak. Nem tanulmányokban, nem is esszékben-publicisztikákban. Hanem apró feljegyzésekben, naplókban.

Igaz, az önvizsgálat egyes vonásai felbukkannak korábbi, nagyobb igényű elméleti elemzésekben is. Például a Sütő András „trilógiáját” értelmezve. A Káin és Ábelt, az Egy lócsiszár virágvasárnapját és a Csillag a máglyánt. Ebből lett a sajátosság méltósága folytatása. A „felemelt fő dramaturgiájának” vizsgálata. Már a hetvenes évek második felében. Indulnak a végső folyamatok. A légkör sűrűbb lesz körülötte. A Korunk szerkesztését – mint az életműve részét és megnyilvánulási lehetőségét – kiveszik a kezéből. ´84-ben, a diktatúra végső eltorzulásának szakaszában váltják le. Ahogy ehhez közeledünk, jegyzeteiben végső vallomások szakadnak ki belőle. Odavetett, de fegyelmezetten logikus mondatokban. ´82 január 18-ról való a legfájdalmasabb. Mert az egész életpálya és életmű alapjai válnak kérdésessé. De az emlegetett felemelkedettség és az akkor még nem létező történelmi távlat talán segít. Reflexió a lengyel drámára. A „rendkívüli állapot” bevezetésére. De érdemes megfigyelni. Berlinguerről van szó. Az akkori baloldali-szocialista megújulás nagy reménységéről. És „csupán” a „létező szocializmus” csődjéről. Hogy mi lehetne azután? Itt csúszik életmű és emlékkönyv véglegesen egymásra. Talán egy Agárdi Péterrel folytatott beszélgetés – a szocializmus állásáról – tisztázhatna, ha nem is véglegesen, legfeljebb ideiglenesen és részletekben valamit. De ez csak megkésve és féloldalasan jöhetett létre. Hogy is van az emlegetett feljegyzés?

„Ahhoz, hogy ezek az egyéni és közösségi önreflexiók ne torzuljanak önmarcangolássá, bizonyos felülemelkedettségre, történelemfilozófiai távlatokban való elmélkedésre van szükség. Az utóbbi időben nagy segítséget kaptam ehhez Enrico Berlinguertől, aki éppen a lengyel eseményekkel kapcsolatban szögezte le határozottan, hogy a »létező szocializmus« rendszere csődöt mondott.”

*Napvilág Kiadó, Bp., 2005.