Eszkatológiai alapok mai krízisekhez

Rugási Gyula budapesti bibliakutató véleménye szerint a mai keresztény ember hátat fordított a vallások által kínált jövőképnek, de már a haladás eszméje sem alakítja az erről szóló gondolkodásmódját. Ezt a szemléletet – a közhiedelemmel ellentétben – nemcsak a felvilágosodás alapozta meg, hanem legalább ennyire maga az egyház is.

Foglalkoztatják-e az eszkatológust a mai világ vagy a történelem eseményei, vagy pedig a történelmi szemlélet idegen tőle, mivel tárgya egyfajta eleve kinyilatkoztatott jövő?

Az eszkatológia fogalma a nyugati hagyományban – és itt teljesen mindegy, hogy szekularizált hagyományról beszélünk, vagy pedig színtiszta teológiáról – teljes mértékben kinyilatkoztatás-függő. Vagyis amennyiben a jövőt próbáljuk meg valamilyen formában fürkészni, és a közeljövőre vonatkozóan prognózisokat adni, akár a világ átfogó kríziseit kívánjuk vizsgálni, két alapvetően különböző megközelítésmódba botlunk.

Az egyik az analogikus gondolkodás, vagyis a történelmi megismerés megszokott módja, amelynek alapját hajdanvolt történések adják, és csak annyit árul el, hogy a múlt és a jelen eseményei feltűnően hasonlítanak egymásra, és a történész számára az analógiák egyfajta bázisát képezik.

Amikor azonban a zsidó-keresztény kinyilatkoztatáshoz nyúlunk vissza, akkor észrevehetjük, hogy a Biblia világában a Végre vonatkozó kijelentések és mindazok az elemek, amelyek az elmúlt kétezer év során erre ráépülnek, szükségképpen egy és ugyanazon történetben gyökereznek. Egy történetünk van, mely visszavonhatatlanul és meggátolhatatlanul halad ama Vég felé, amelyet a kinyilatkoztatott szövegek és a próféciák hagyományoznak ránk. Mindannak, ami csak megtörténik az úgynevezett válság égisze alatt, annak pontosan így kell megtörténnie.

Ezért annyira más a jelen világ arculatát úgy értelmezni, hogy a jövőt kényszerítő erejűként tekintjük, mintha történészként esetlegességekből – akár egy kaotikus jelhalmazból – valamifajta rendet varázsolnánk. Semmiféle gátja nincs azonban annak, hogy egy, a kinyilatkoztatás hagyományától független krizeológia gyakorlatilag hasonló eredményekre jusson, mint a par excellence teológia.

Az eszkatológia fogalmát gyakran cserélik fel az apokalipsziséval, azt gondolván, hogy az apokaliptikus gondolkodás szükségképpen a világvégére irányul. Ez nem így van: az apokalipszis jelentése feltárulkozás, le-lepleződés, kiderülés, míg az eszkhatoné a Vég. Lehet apokaliptikusan gondolkodni mindenféle eszkatológia nélkül, azonban a zsidó-keresztény hagyomány – tekintettel elsődleges jövőre irányultságára – a két fogalmat nem csekély joggal használja szinoníma gyanánt.

Az iszlám is kinyilatkoztatott vallásnak tartja magát, azonban prognózisa az emberiség sorsát illetően szöges ellentétben áll a zsidó-keresztény kinyilatkoztatással. Ha két rivális, kinyilatkoztatásra épülő hagyományt ütköztetünk – a muszlimot és a zsidó-keresztényt –, akkor szükségképpen szembesülünk azzal, hogy a két igazság közül végül csak egy „derülhet ki” igazként. Ez az apokalipszis fogalmának újszövetségi értelmezése. A jelen világ egyik legnagyobb politikai krízisét tehát olyan szellemi és logikai erők motiválják, melyek teljességgel kibékíthetetlenek.

Annak, hogy az apokalipszis nem feltétlenül jelenti a Véget, nem lehet az oka az, hogy eddigi történelmünkben a legutóbbi időkig nem fordult elő, hogy ezt apokaliptikus eszközökkel és globális méretben maga az ember képes előidézni?

A világválság fogalma bibliai értelemben nem jelent mást, mint az Egyházon kívüli világ vagy annak egy szeletének válságát. A harmincas évek nagyon széles krizeológiai irodalma – mely nálunk annak idején főleg Hamvas Béla munkásságában öltött testet – is világválságról beszél, holott szó sem volt erről. Az európai kultúra volt válságban, és a második világháború is – Japántól eltekintve – ennek a kultúrának a meghasonlásából érlelődött ki. Az elmúlt hatvan évben e fogalom azonban valóban globális válságot jelent, mely a különböző civilizációk háborúságát előfeltételezi. Nincs a glóbuszunknak olyan zuga, mely kivonhatná magát eme kényszerítő erő hatása alól.

Lehetőségünkben áll azonban, hogy ezt a globálisnak nevezett krízist visszavetítsük akár az Ószövetségre, akár a krisztusi kinyilatkoztatásra, akár a hagyomány szellemében fogant gondolkodásmódok megnyilatkozásaira, és két korszakra bontsuk a történelmet. Az egyik éra kozmikus jellegű, vagyis a világvégére vonatkozik; a Biblia – egyebek mellett – az utolsó ítéletet, valamint a mindenség újjáteremtését helyezi erre az időszakra. Ezt azonban megelőzi az ún. messiási korszak (a Messiás visszatér a Földre, és ezer évig ő maga kormányozza azt – lásd. Jel. 20, 1–6.); ez a korszak még része a világtörténelemnek. Mind a zsidó, mind pedig a keresztény hagyomány ismeri ezt az időszakot, s ennek a szemléletnek megfelelően a világ krízise még tovább folytatódik, és nem oldódik meg az örökkévalóság teljes uralmának bekövetkeztéig.

A történelmi krízisek és a természeti katasztrófák szükségszerűen ébresztik a mai emberben a világvége gondolatát?

A kereszténység születésének időszaka egybeesik a zsidóság berkein belüli eksztatikus Messiás-várás korszakával, hiszen például a Dániel-próféciákból ki lehetett számolni, hogy nagyjából akkorra volt várható a „Fölkent” eljövetele. Olyan korszak volt ez, amikor zendülés, krízis, eszkatologikus várakozás olyan mindennapinak számított, mint ma felkelni, megreggelizni és elolvasni az újságot. Ez volt annak a kornak a textusa – egyik értelemben az uralkodó szöveg, másfelől pedig az ember élő szövete, vagyis húsa és vére. Nincs ellenemre, hogy ugyanezt az analógiát alkalmazzuk a mostani korszakra, de egzakt módon bizonyítani, hogy ilyesfajta „profetikus időket” élünk, nem lehet. Ha ez így lenne is, a Messiás valószínűleg nem egy akadémiai székfoglaló vagy egy kávéházi beszélgetés során fog eljönni – ámbár ez sem lehetetlen.

Az antikvitás történelemfelfogása ciklikus: számára természetes az, hogy a birodalmak elmúlása felett elmélkedjenek akkor, amikor azok erejük teljében vannak. Mennyire predestinál egy közösséget a zsidó-keresztény lineáris történelemszemlélet más fejlődési pályára, mint az antikvitásé?

Nem tudjuk megítélni, hogyan gondolkodna ma, mondjuk, egy hellén műveltségű késő római arisztokrata ifjú, aki nem volt keresztény. Azt tudjuk csupán, hogyan gondolkodik ma valaki teljesen profán módon, nem hívőként. A kétfajta szemlélet között azért elég nyilvánvaló különbségek vannak.

Szent Ágoston az Isten városáról című művével létrehoz egy olyan hagyományt, amelyet az európai történelemfilozófia joggal tekint valamiféle ősforrásának, függetlenül attól, hogy Ágoston tulajdonképpen a mi fogalmaink szerint nem történelemfilozófiát, hanem „kríziselméletet” írt. Arra volt kíváncsi, hogy a bibliai próféciák miként jósolják meg ennek a birodalomnak – vagyis a Római Birodalomnak – a végét, amelyből azonban nem következik a „világnak” a vége is. Amikor 410-ben a gót Alarik elfoglalja és kifosztja Rómát, akkor megrendülnek a keresztények is. Olyasmit éreztek, melyhez foghatót mi nem éltünk át eddig sem a Szovjetunió felbomlása idején, sem a 2001. szeptember 11-i események figyelemmel követése során. Egészen más a könyvekben és tekercsekben leírt apokaliptikus jóslatok egy részének múltbéli beteljesülését látni, mint benne élni a teljes összeomlásban. Ágostonnak és kortársainak nem absztrakt környezetben kellett következtetéseiket levonniuk a történelemről, hanem valamennyien „gyönyörködhettek” a birodalom észak-afrikai területén folyó vandál pusztításban, mely akkoriban tényleg apokaliptikus méreteket öltött. Ebben a szorító présben – melynek oldalait a bibliai exegézis, kultúrtörténeti hagyomány, a történelemről való elmélkedés és a közvetlenül átélt tapasztalat jelenti – jött létre néhány olyan mű (elég talán Orosius vagy Salvianus nevét említenem), amelyik döntően határozta meg az európai gondolkodást. Ezt Karl Löwithnek és Jacob Taubesnek az európai történelemfilozófiai gondolkodás történetét feldolgozó munkái is bizonyítják.

Karl Löwith Világtörténelem és üdvtörténet című könyvéhez írott előszavában Miklós Tamás felhívja a figyelmet arra, hogy a modern, a történelmet haladásként felfogó gondolkodás ellentétben áll a keresztény eszkatológiával. Míg az eszkatológia nem tulajdonít nagy jelentőséget a történelem eseményeinek, addig a haladás eszméje a jelen pillanatot a jövő nyitányaként fogja fel, és szükségképpen valamiféle értelmet tulajdonít nekik. Vajon a mai ember nem ezen utóbbi eszme szerint értelmezi a világ eseményeit és értelmezi át a vallási eszkatológiát?

Dehogynem: a mai hívő vagy kvázi hívő embert ennek a haladás-vallásnak a szelleme mozgatja akkor is, amikor a beszélgetés elején már említett, a jövőt kényszerítő erejűnek felfogó eszkatológia-típus keretein belül gondolkodik. Tovább feszítve a húrt, azt is nyugodtan állíthatjuk, hogy a mai keresztény egyáltalán nem biblikusan vagy keresztény módra gondolkodik, amikor a kinyilatkoztatásnak a jövőre orientált gondolkodásmódja helyett a hellenizmus és az orientális vallások ciklikus történelemszemléletét eleveníti fel újra. Ez a körkörösség különböző korszakok folyamatos váltakozását jelenti. Például a görög–római világban  megtalálható az aranykor és az ezzel társuló degradálódás, a kevésbé értékes korszakok felé való átmenet fogalma, mely fogalom beépült a közgondolkodásba. A kereszténység számára a Messiás földi jelenléte és az apostolok élete volt az aranykor, utána azonban a történelem profán mederben folyt tovább, és azon belül szellemi értelemben teljesen mindegy, hogy mi történik. A haladáseszme pedig azt mondja, hogy létezik fejlődés, vagyis megfordítja az antik aranykor elméletét. Az ember egyre jobb körülmények között él: a hajdan volt aranykort felváltotta a rettenetes késő antikvitás, majd a még rettenetesebb Meroving-korszak, a nyugati korai feudalizmus, mely valóban az általam ismert  európai történelem mélypontja, de ezt követően szép lassan emelkedik az emberi életminőség.

Az ember materiális valója tehát tökéletesen elválik szellemi lényétől: a keresztények nagy része (is) teljesen meghasonulva szemléli a „profán” és a „szellemi” történelmet. Nagy krízisek szokták ezt a két különálló pályát egymáshoz közelíteni, mint ahogy azt az előbbiekben már tisztáztuk. A kérdés az, hogy a történelmi idő különböző pontjain a vizsgálódó mennyire tekintette a világtörténelem eseményeit egyfajta kényszerítő erejű jövő manifesztumának: nyilvánvalóan a szekularizáció folyamatában otthonosan élő ezt egyre kevésbé látja annak.

Manapság a különböző keresztény irányultságok, de a zsidóság és a muszlim világ is különböző kísérleteket tesznek az események értelmezésére. Ez nem más, mint a rövid távú hagyományteremtés: nincs már szükség és idő arra, hogy évszázadokon keresztül kristályosodjon valamiféle tudás. Ami adott esetben néhány évtizede akár hagymázas őrületnek tűnt, hihetetlenül széles néptömegek számára hagyománnyá válik. Az eddigi beszélgetésünk során említett átfogó krízis mellett ez valóban újdonság, és a különböző eszkatológiai jellegű interpretációk között a „keresztény világ” sokszor egyáltalán nem képes disztingválni. Az ehhez szükséges szellemi érzékenységet valamikor az újkor folyamán elveszítettük, s most már valóban kész tényként fogadjuk azt a sok baromságot, amellyel traktálnak bennünket.

Visszatérve a haladás-vallásra, melyre a kérdés is utalt, megállapíthatjuk, hogy amilyen mértékben szekularizálódott a keresztény gondolkodásmód, olyan mértékben működött a fejlődés koncepciója pótvallásként egészen a huszadik század közepéig. Hogy most milyen új habitusrendszerek váltják fel az előbbit, azt körülbelül olyan nehéz megválaszolni, mint azt, hogy a Newton-féle világkép egyszer tényleg átadja-e a helyét a kvantummechanikára alapozott szemléletnek.

A haladás-vallást áthatotta a technikai optimizmus, melynek megítélése meglehetősen ambivalens: egyfelől eredményezte azt az életformát, melyet most élünk, másfelől előidézte a történelem legnagyobb borzalmait. Ha – mint mondotta – ez a szemléletmód lezárult, nem tölti el aggodalommal az eszkatológust, hogy melyik lesz az ezt követő gondolkodásmód?

A kérdés megválaszolása előtt tisztázzuk, hogy az eszkatológus mint foglalkozás nem létezik. Aki teológiával, filozófiatörténettel vagy az ókorral foglalkozik, annak az eszkatológia tárgya nem elvont fogalom, hanem mindennapi égető kérdés.

A természettudományok prominens képviselőit néha eltölti az az érzés, hogy az alaptudomány „kész”. A kvantummechanika jeles képviselői például gyakran jelentették ki, hogy az anyag építőkövei megvannak, mert a kvarknál és a gluonoknál alább szállni nem lehet. Legfeljebb a Nagy Egyesített Elmélet nincs még meg. Azután pedig gyakran derült ki, hogy ez a befejezettség csak látszólagos. A bizonytalanság tehát nem rossz dolog. Amikor kortársként gyönyörködünk a világot uraló Rómában, és utána Alarik lerombolja azt, akkor az örök képzete halálos sebet kap. E két véglet között lavírozunk tovább a bizonytalanság segítségével.

Hadd idézzek még egy példát, mely döntően befolyásolta az eszkatológia európai történetét. Kevés olyan nagy kultúratörténetet ismerünk, mint az egyiptomi volt, ahol ezer éveken át éltek az emberek majdnem ugyanúgy – alapvető támpillére volt ez az állandóság számos teológiai megfogalma-zásmódnak. Ám Aszklépiosz a Corpus Hermeticum egyik traktátusában éppen ezzel a háromezer éves múlttal kapcsolatban írja le, hogy Egyiptom el fog pusztulni, nem maradnak csak romok és sírok. Majdhogy azt nem teszi csak hozzá: „És akkor mi van?” Ugyanis ez a képzet túllép az európai gondolkodásmódot behatároló bibliai kereteken, nem törődik a bibliai hat-hétezer éves történelmet felosztó világkorszakokkal, hanem az egész egyiptomi történelmet kozmikus méretek közé emeli. Mit számít néhány évszázad, vagy éppen évezred ott, ahol az örök Nun (Víz) hullámaiból újra életre kel minden?

Ez a súlyos meghasonlás lélektanilag mindig eleven: az ember hajlamos megingathatatlannak tartott hatalmi formákat, a maga kis világát öröknek feltételezni, holott azok az első válság hatására papírvárként omlanak össze. Ha nem létezne a szorongás és bizonytalanság érzete vagy akár a krízisek által előhívott rettenet, akkor nem létezne eszkatológiai gondolkodás sem az európai hagyományban, legalábbis a tizennyolcadik század közepe óta.

A korai egyház az egész krizeológiai és eszkatológiai irodalmat a legmélyebb kút fenekére temette, mondván, hogy a hatezer évből még sok van hátra – különböző számítások születtek arról, hogy pontosan mennyi –, tehát nem kell foglalkozni a világvégével. Sőt azt tartotta, egyház dolga, hogy berendezkedjen az oikumenében, a politikai világban, és ott tegyen szert vezető szerepre, és ott néha teljesen feladja elsődleges szellemi hivatását, a jövővel való törődést. Tehát nem a felvilágosodás felelős elsődlegesen a fentebb taglalt meghasonlásért – mint azt a közgondolkodás tartja –, hanem éppen maga az egyház.

Kitűnő példát találunk erre a kettősségre a mai világban, mégpedig az Európai Unió révén. Az európai kultúrának ugyanis az a legnagyobb kérdése, hogy képes-e a jelenleg meghasonlott állapotából felemelkedni, vagy sem; de a mostani politikai formátum nyilvánvalóan nem ezt a lehetőséget szolgálja. Hiszen az EU – megítélésem szerint – egy olyan történelmi pillanatban jött létre, amely a „birodalomalapítás” szempontjából merő anakronizmusnak tűnik; olyan ez, mintha az első római császár, Augustus valamikor az ötödik század elején kezdte volna meg uralkodását. Egy ilyen mértékű politikai meghasonlás pedig hatással van a szellemiség és a művelődés meghasonlására is. Még csak a körvonalai sem bontakozódnak ki számomra annak, hogy Európa miként kívánja megmenteni a saját vélt vagy valós kultúráját.

Kérdezett Zsugán-Gedeon Gyula