Belenézek a helyi napilapba, és könnybe lábad a szemem. A címlapon fotó: egy férfi és egy kislány áll sivár terepen. Egy ágy támlája ismerhető fel mellettük. Ez a gyerek hálószobája. Mögöttük egy hat méter magas, száz méter hosszú uszály. Még tovább, amíg a szem ellát, sötét, megszáradt sárral belepett romok. Ez New Orleans egyik városnegyede három hónappal Katrina után. 

Naplórészlet (2005. augusztus 30., kedd)

Katrina tegnap olyan zajos volt, mint egy dübörgő tehervonat három centiről. És a vonat zakatolt éjféltől délig. Wickesszel kétszer is felmentünk a tetőre videózni. A víz olyan erősen csapódott az arcomba és a csupasz karomra, mintha valaki kaviccsal dobált volna. Este hatkor már hazakenuztunk a lakásomba. Bent nem volt víz, mert nagyon meg van emelve a ház. Akkor még jó volt a hangulat az „utcán”. Mindenki viccelődött. Mára a vízszint emelkedett, minden kocsi víz alatt van. Mi egy emeletes betonépületben vagyunk, de körülöttünk mellig érő vízben állnak a lakók a házakban. Tim, ennek az épületnek és a benne levő emeleti lakásnak a tulajdonosa, senkit se akar beengedni ide. Nemrég egy család erőszakkal be akart törni egy mellékbejáraton, és ezért Tim most pisztollyal a zsebében járkál a házban. Beszélek vele, hogy be kéne engedni az embereket. Tutajokat fogunk készíteni a szomszédoknak, mondja ő, de ide senki nem fog bejönni, ő így is túl sok emberért felelős. Magamban eldöntöm, hogy Tim rasszista: itt benn mind a tizenhatan fehérek vagyunk, odakinn a vízben mindenki fekete. Beszélek egypár emberrel, hogy este muszáj lesz Tim akaratával szembeszállnunk, mert még egy éjszakát nem fognak kibírni a vízben a szomszédok. Négy ember van a szemben levő házakban. A sarokházban egy idősebb férfi, egy fiatalabb pasi egy házzal arrébb és egy házaspár pár házzal tovább. Nem értem, miért lenne olyan nagy dolog ezt a négy embert beengedni. Délután szerencsére jön egy üzemanyag nélküli motorcsónak, és mind a négy szomszéd befér. Mi adunk nekik hevenyészett evezőket. Ezt a csónakban ülő tíz-egynéhány ember nagy elismeréssel meghurrázza. Estére már senkit nem látunk a környéken. Egész éjjel buli.

Elmegyek egy templomba egy dzsesszkoncertre. Az egyik nagy öreg, Ellis Marsalis a zongoránál, az egyik nagy fiatal, Irvin Mayfield trombitál. A zenekar mind a négy tagja fekete, a közönség fehér. A hetven százalékban fekete városból Katrina hetven százalékban fehér várost produkált. A legrégebbi városrészeket, a Francia Negyedet és Uptownt, a „Felsővárost”, a franciák kezdték el építeni 1718-ban: ezek vannak tengerszint felett, és itt többségében fehérek laknak. A város a 19. század végén kezdett terjedni, amikor a legújabb módi szivattyúkkal le lehetett csapolni a környező mocsarakat. A talaj így süllyedt tengerszint alá. Ekkor persze töltéseket is kellett építeni, és állandóan készenlétben álló szivattyúkat felszerelni, melyek funkciója kipumpálni a nyári viharok által lezúdított hatalmas mennyiségű vizet. Így is kisebb-nagyobb árvíz van nyáron majd mindennap. Ezért nagyon kell vigyázni, hol parkol az ember, mert egy fél óra alatt elsüllyed a kocsija.

Naplórészlet (2005. augusztus 31., szerda)

Reggel két kenuval rablóbevásárlás a méteres vízben álló bevásárlóközpontban: sör, alkohol, cigaretta, krumpli, laska/tészta, budipapír, ivóvíz. Benzin egy Ford autókereskedés mögötti hatalmas tartályból. A tévében azt mondják, hogy a vizet nem is próbálják kiszivattyúzni, mert a töltéseket nem tudják betömni. Negyven nap is eltelhet, amíg a vizet kiszívják a városból. Pánikhangulat a házban. Chris egy ajándékba kapott motorcsónakkal jön vissza. Még egy bevásárlóút. Este buli. Megnézzük a bevásárlásról forgatott videót. Srdj, a horvát fiú, százdolláros borokat válogat derékig érő vízben, bevásárlókosarat tolva maga előtt. Most ezeket a borokat isszuk egyéb válogatott prémium vodkákkal és whiskykkel egyetemben. Egy lány valamilyen édes pezsgőt iszik. Mindenki részeg. Adrian, Srdj amerikai, bomba felesége, hirtelen mélyen belelát a helyzetbe: „Nem tudom, mit keresek én itt. Egyáltalán, hogy kerültünk mi ide?”

Lapozom az újságot. A főcím tiszta melodráma: Száz nap telt el az ember által okozott legnagyobb katasztrófa óta. Most már biztos, hogy a víz azért öntötte el New Orleanst, mert a töltések és árvízvédelmi falak nem voltak jól megépítve. Már tervezéskor egyes mérnökök felfigyeltek, hogy ezek a falak nem fognak megfelelni, de senki nem figyelt oda. Pedig az orkán nem is volt olyan erős, relatíve. Habár augusztus 28-án, vasárnap délben, nyílt tengeren 280 km/óra szelek tomboltak 344 km/óra széllökésekkel, másnap New Orleanst Katrina csak 115 kilométer/óra erővel legyintette meg. Persze mértek itt 170 kilométer/óra széllökéseket is. (A széllökés a két percnél rövidebb ideig tartó szélként van definiálva orkán lingóban.)  New Orleansnak szerencséje volt, hogy az orkán nyugati fele söpört végig rajta: minden orkán az óramutatóval ellentétes irányban forog, ezért a keleti oldala az erősebb. De Katrina négyszer nagyobb kiterjedésű volt, mint az átlagos orkán: így hatalmas mennyiségű vizet tolt be a Mexikói-öbölből a város északi határát képező Pontchartrain-tóba, onnan pedig a tengerszint alatt fekvő városba.

Naplórészlet (2005. szeptember 1., csütörtök)

Reggel hazacsónakázunk a lakásomra, hogy kimentsük a lakótársam, Amy két macskáját. Térdig érő víz a lakásban. Persze semmit nem vittem fel az emeletre: a DVD- és VHS-lejátszóm, Amy videokamerája és minden irata, bútorok, minden elázott. Legalább a könyveim nagy része és a ruháim fent vannak a hálószobámban. Amy persze agyon fog ütni. Ő már egy hónapja Bukarestben dolgozik egy filmforgatáson. Különben echte amerikai, és ez az első külföldi útja. Ozarka ásványvizet lopunk az üzletből. Az üvegen reklámcímke: „Válaszd meg a kalandodat!” Nézzük a tévét: emberek a háztetőkön, a Superdome sportcsarnokban, a megemelt autópályán. Ma reggel esett egy kis eső, de különben tipikus New Orleans-i nyár van, dög meleg, melyet a páratartalom még elviselhetetlenebbé tesz: a szervezetnek nincs lehetősége lehűlni, mert bár a bőr éjjel-nappal nyirkos, párolgás tulajdonképpen nincsen. A legrosszabb talán a háztetőkön és az autópályán, mert a nap elől nincs hova menekülni, de a sportcsarnok se lehet leányálom: a húszezer ember úgy érezheti magát ott, mint egy nagy kuktában. A CNN azt kérdezi a nézőktől, hogy mennyire játszik szerepet a faj- és osztálykérdés a mostani tragédiában, főleg abban, hogy senki nem siet segíteni. Be kell e-mailezni a választ. Miért nincs internetes kapcsolatunk? Micsoda dolog ez? Bámuljuk, ahogy hatalmas helikopterekről dobálnak le kicsinyke zsákokat a töltést betöltendő. Nevetséges, ez így két évet fog tartani.  Este 8 körül gyűlés. Menjünk ki holnap? Menjünk ki szombaton? Miért éppen szombaton? Nem tudom, kinek ugrott be ez. Végül úgy döntünk, hogy várunk, amíg a tömeget kimentik a városból. Valamiért óriási vita kerekedik. Sonny ordít, hogy ne mind szarozzunk, mert túl fogjuk élni. Egyesek röhögnek, mások megrökönyödve nézik, hogy Sonny megőrült. Éjjel négykor Wickes felkölt, hogy van mobilhálózat, és az egyik haverünk, Steve, szeretne velem beszélni. Felmegyek a tetőre beszélgetni, csak ott elég erős a jel. Óriási robbanás és tűz a távolban. Mikor pár perc múlva lemegyek, a tévé bemondja, hogy a Superdome felrobbant. Tipikus tévések, terjesztik a rémhíreket. Fentről jól láttam, hogy a tűz messze volt a Superdome-tól. Mérlegelem, hogy megpróbáljam-e felhívni a tévét, aztán inkább visszafekszem aludni. Különben is, ki tudja a helyi tévét nézni ilyenkor? Százötven kilométeres körzetben már hétfő hajnaltól nincs áram, és a kábeltévé sem működik. Tim előrelátóan vett egy áramfejlesztőt, ráadásul parabolaantennás tévéje is van. Beállítom az egyik ventilátort, hogy rám fújjon. Sajna a generátor nem elég a légkondi működtetéséhez.

Miért nem menekültek el az emberek Katrina elől? New Orleans szegény város, és nagyon sok családnak nincs kocsija. A város pedig, tipikus mentalitással, nem készült fel arra, hogy kimentse a lakosságot. De sok kocsitulajdonos se menekült el: bizonyíték erre a százezer sáros, halott kocsi az utak mentén. Átlagban minden orkánszezonban (június 1. – december 1.) legalább kétszer pánikhangulat tör ki a közelgő orkán miatt, és az embereket felkérik, hogy meneküljenek. Az orkánok kiszámíthatatlan útvonala miatt ez nagyjából csak két nappal a vihar érkezése előtt történik. A dolgozókat ekkor kiengedik a „gyárból”, mindenki beül a kocsiba, és lépésben halad a több száz kilométeres dugóban nyolc vagy tíz vagy húsz órát a legközelebbi barátig, rokonig vagy szabad szállodaszobáig. Ez nem gyerekjáték még fiatal, egészséges embereknek sem. És két nap múlva, miután az orkán valamerre másfelé ment, avagy egyszerű viharrá gyengült, ugyanezt az utat meg kell tenni visszafelé. Katrina közeledtekor tehát sokan maradtak a városban. És sokan, főleg idősebbek, a saját padlásukon haltak meg az elviselhetetlen kánikulában. Persze meghalni lehetett „ártatlanul” is. Például a kórházakban, ahol a benzin lassan kifogyott az áramfejlesztőkből, és minden műszer és lélegeztetőgép leállt. Három-négy napig, amíg a segítség megérkezett, nehéz kibírni lélegzés nélkül.

Naplórészlet (2005. szeptember 2., péntek)

A tévében Bush magyaráz valahol Mississippi államban. Körülötte Mississippi, Alabama és Louisiana állam kormányfői. Olyan suta és beállított az egész, Ceauşescu gyárlátogatásaira emlékeztet. Bush csak most, négy nappal a vihar után jött rá, hogy súlyos a helyzet. Komolyabb segítség is csak most érkezik. A Vöröskereszt még mindig sehol. De legalább egy hosszú katonai teherkocsisor érkezik a város központjába. A FEMA (Federal Emergency Management Agency) végre elkezdte kibuszozni a tömeget, de úgy saccolják, hogy még ötvenezer embert kell kimenteni. Most már biztos, hogy emberek haltak meg ivóvíz, élelem és orvosság hiányában a Konvenciós Központban. Hárman közülünk lelépnek egy kenuval. Tim azt mondja, ezek hárman az éjjel azt tervezték, hogy ellopják a motorcsónakot, de ő eldugta a slusszkulcsot. Srdj gombalevest főz. Mások kártyáznak. Három határőrcsónak jelenik meg az épületünk mellett. Állatokat nem vesznek fel, úgyhogy nyolcan úgy döntünk, hogy maradunk. Öten velük mennek ránk hagyományozva a macskáikat. Jó hangulat van a házban: több élelem, víz, alkohol maradt nekünk meg a tizenöt állatnak. Több hely. Nagy vacsora: sült csirke, kolbász, káposzta, krumplipüré. Két galamb berepül a lakásba, alig tudjuk kizavarni őket. A tegnapi gyűlést nézzük videóról. Én mosogatok. Óriási helikopterzaj. Két katona leereszkedik a tetőre, megkérdezik mindenkitől, hogy minden rendben, aztán visszahúzzák őket az égbe. Wickes levideózza az egészet, azt is megnézzük. Dobolás és buli késő éjszakáig.

Lapozom az újságot. December van. A város üres, 75 százaléka elhagyatottan, romokban áll. A félmillióból – hivatalos megítélés szerint – százezren sem jöttek vissza. Próbálom elképzelni, hogy nézne ki Kolozsvár vagy Marosvásárhely egy ilyenszerű tragédia után. Családok tízezrei mentek tönkre. Tele van a levegő szomorú történetekkel: elázott a ház és a kisvállalkozás is. A szülőké is, és a gyerekeké is. A biztosító játszik az emberekkel. Ha a háznak volt orkánbiztosítása, de a víz okozott kárt benne, akkor a biztosító nem fizet, mert hiszen azt a kárt árvíz okozta és nem a vihar. Mások házát annyira leértékelik az ügynökök, hogy a tulaj a vihar előtti ár felét se kapja. Minden második háztetőn ideiglenes kék műanyag ponyva, mely csak pár hétig kellett volna ott legyen. Ha a biztosító nem fizet, kék lesz a város évekig. A városi tanács ülésén az egyik tanácstag azon kesereg, hogy már három ismerőse követett el öngyilkosságot a helyzet kilátástalansága miatt, köztük egy gazdag orvos, akinek elázott a magánrendelője. A másik tanácstag, jól megtermett fekete színész, sírva fakad, mert a szövetségi kormány nem akar pénzt adni, a városnak pedig már semmi pénze nincs adóbevétel hiányában. Emberek ezreit rúgják ki munkahelyükről. Az egyetemek se kivételek. Az óraadó tanárokat és adjunktusokat mindenhonnan elbocsátottak, de van olyan egyetem, ahol a katedrás tanerő egyharmada is elvesztette állását. Különben minden egyetem zárva januárig. Háromezer egészségügyi alkalmazottat rúgtak ki még októberben, jó számban orvosokat is. Az LSU-kórház az alkalmazottak kilencven százalékát elbocsátotta. Ahol lenne munka, ott nincs munkás, mert nincs hol elszállásolni őket. Az áruházak csak pár órára nyitnak a szokásos huszonnégy helyett, mert nincsen munkaerő még két váltásra se. Sok gyorsbüfé alkalmazottak hiányában zárva marad. Az elmosott autósztráda csak januárra lesz kész. Áram a város egész területén lesz majd valamikor, de senki nem tudja, mikor. A villamos energiát szolgáltató vállalat már egy hónapja csődöt jelentett be. A jelzőlámpák talán működni fognak jövő szeptemberre: pénz hiányában a város meg kell várja, hogy majd az állam javítsa meg őket. A tűzoltóság sok kirendeltségét elmosta a víz: a tűzoltókocsik most kint állomásoznak a parkban. Az iskolákat eláztatta a víz, minden gyerek valahol az ország másik felében tanul. A bíróság is víz alatt volt, az emberek bizonyíték és ítélet nélkül – az amerikai jogállamiság mai állására jellemzően – ülnek az alkalmi dutyiban (a másikat elmosta a víz). A városi könyvtár 220 alkalmazottjából 6 maradt. A könyvtár fő épülete nyitva van, bár kölcsönözni nem lehet. De van működő, ingyenes internet.

Én általában reggel tízkor kelek, kimegyek a parkba szaladni, aztán dolgozom a Katrinás dokumentumfilmemen. A fizetést rendesen átutalják a stúdióból, ahol még mindig nincs áram. Szép az élet. Este elmegyek inni. Egy bárban egy rádiós srác elmondja, hogy közös ismerősünk, Stevenson Palfi – egy magyar származású filmes – a napokban főbe lőtte magát. Dolgozott az elázott házán, aztán meggondolta magát. Még Katrina előtt („pre-K”) jót mulattunk együtt valami filmes bulin. Korán hazamegyek, mert a kijárási tilalmat majd csak karácsony előtt fogják feloldani. Olvasom az e-mailemet, és szembetűnik egy helyesírási hiba. Elkezdek bőgni.   

Naplórészlet (2005. szeptember 3., szombat)

Abbahagyták az emberek kiköltöztetését a Superdome-ból, mert nincs hova buszozni őket. Dolgoznak a töltésen. Senki nem mondja, mikor lesz befejezve. És utána 80 napig fog tartani a víz kiszivattyúzása a városból. Miért éppen nyolcvan napig? Honnan ezek a számok? Folytonosan nézzük a CNN-t vagy a helyi híreket, már amennyire híreknek lehet nevezni ezt a szakadatlan sohaseleszvége tévéműsort. Tegnap már átkapcsoltunk valami amerikai focira, mert ez az egész dolog kezd az idegeinkre menni. Néha megnézünk egy-egy Schwarzenegger-filmet is, pusztán terápiás okokból. Az angolok London utcáin enyhe rosszmájúsággal beszélnek az amcsikról („úgy néz ki, nem sietnek a sajátjaikat kimenteni”, és „Amerika nem is olyan erős, egy kis vihar, és ki vannak ütve”). Beszélek Steve-vel, hogy lesz hol laknom, ha kijutok innen, valami kisvárosban. Beszélek Leslie-vel, aki kér, hogy mentsem ki a macskáit a házából, ahova már egy hete be vannak zárva. Uptownban nincs árvíz, de nem tudom, hogy fogok odajutni. Persze oda kell jutnom, mert a kocsim is ott van. Kinn parkol szabad ég alatt két ház között.

A napló itt véget ér. Vasárnap, szeptember negyedikén, négyen hat nagy kutyával beültünk a motorcsónakba, és eljutottunk a belvárosig. Ott hárman a kutyákkal beültek Srdj parkolóházban hagyott kis teherkocsijába, és kikocsikáztak a városból. Én gyalog felmentem Uptownba. Itt nem volt árvíz, de a szél hihetetlen pusztítást végzett. Az utak járhatatlanok voltak a kidőlt fák, villanyoszlopok, egyéb hulladék miatt. Romos házakat is láttam és összeroskadt templomtornyot. Leslie udvarában három kidőlt fa volt, de a kocsim épen maradt, így a macskákat is fel tudtam pakolni. Csapatunk maradék négy tagját és egy kiskutyát a határőrség mentette ki. A nyolc macska ott maradt Tim épületében. Hagytunk nekik kaját és vizet. Remélem, túlélték. Azóta is sokszor gondolok rájuk.

Belenézek a helyi napilapba, és könnybe lábad a szemem. „Mostanában sokat dadogok” – mondja egy 71 éves néni. „Soha életemben nem dadogtam. De mikor valaki megkérdi, hogy mik a terveim, mit fogok csinálni a tönkrement házammal, elkezdek dadogni.” Január van. Az eltűntek száma: 3000. Az utóbbi két héten még négy holttestet találtak különböző magánházakban. Ezzel a Katrina nevű orkán áldozatainak száma hivatalosan 1326-ra emelkedett. Isten nyugtassa őket. Persze itt New Orleansban ez se könnyű. Katrina 750 koporsót mosott ki a talajvíz miatt föld fölé épített sírokból.