A Duna-deltai madárelhullással, illetve ennek kiváltó tényezőivel mindeddig nem foglalkoztak a kutatók. Ez bizonyos mértékig érthető, hisz egy-egy hasonló eset csak elvétve szerepelt hírforrásainkban, ahol is az érdeklődés hamarosan közönybe fulladt. Aztán meg komoly gazdasági érdekek fűződnek a terület szivárványos image-ének fönntartásához, gondolva pl. a turizmusra, vadászatra-halászatra, valamint számítva az itt átfuttatható különféle EU-projektekre is. A kérdés tudományos megközelítésének minden bizonnyal legilletékesebb intézménye pedig, a tulceai székhelyű Duna-delta Kutató- és Fejlesztési Intézet (Institutul Naţional de Cercetare-Dezvoltare Delta Dunării) – csak olyan kutatási projekteket vállal föl, amelyekre igény, illetve anyagi fedezet van.

Kivételnek számít a múlt év ősze és az idei tél, amikor a nagy sajtóvisszhangot kapott H5N1-es madárinfluenza mozgósította az állategészségügyi szerveket, és széles körű vizsgálat indult deltaszerte a fertőzött háziszárnyasok és vadmadarak felkutatására, illetve fizikai megsemmisítésére. A hisztériás rettegést fokozta a nagy hírközlési figyelem, olyannyira, hogy pl. a bukaresti Botanikus Kertben egyéb okokból elhullott szajkó is pánikot keltett, s az ellenérzés érezhetően kiszélesedik az egész madárvilágra. Meg kell jegyeznünk, hogy bizonyos fertőzések első jelei s a kisebb-nagyobb madárelhullások még azelőtt kezdődtek, mielőtt a magas északról Kazahsztánon át megérkezhettek volna a vörös nyakú ludak és lilikek, amelyek a gyilkos vírus hordozóinak lettek hivatalosan is kikiáltva. Jellemző hírt közölt a NEWSru című orosz hírportál, amely kiválóan érzékelteti ezt a hangulatot. Eszerint Vlagyimir Zsirinovszkij, az ultranacionalista Oroszországi Liberális Demokrata Párt (LDPR) elnöke, tekintettel a madárinfluenza egyre fenyegetőbb rémére, azt követeli a kormánytól, hogy akadályozza meg a vándormadaraknak az ország területén való átrepülését.

Ne csodálkozzunk ezen a radikális javaslaton. Minálunk is voltak némileg hasonló indítványok a vonuló madarak kiirtására, akár mérgezéssel is. Végül is az illetékes minisztérium betiltotta a vadászatot, kivéve a vizsgálatra szánt vadmadarak begyűjtését.

De mit is állapítottak meg a deltai vizsgálatok, amelyeket az Angliába elemzésre küldött minták is igazoltak?

2005 októberétől a Duna-deltában, illetve Tulcea megyében hat fertőzési gócot azonosítottak (Agighiol, Caraorman, Ciamurlia, Crişan, Maliuc és Periprava helységek). 2006 februárjának elején került föl a listára újabb gócként Sălcioara. A fertőzés izolálására és a további megbetegedések elkerülése végett ezekben a helységekben egészségügyi zárlatot rendeltek el, a szigorított rendelkezések alkalmazására hét állami intézmény került mozgósításra, tizenegy megyéből vontak be szakembereket. Betiltották a vadászatot meg a sporthorgászatot, ami a turizmus érezhető visszavetéséhez vezetett, ugyanakkor a helyi lakosság élelmiszerforrásai is beszűkültek. Ugyanis a védőintézkedések során eddig hivatalosan több mint 54 000 baromfi került fizikai megsemmisítésre, és szenvedte el az eutanáziának elkeresztelt, de gyakran inkább kínhalált, amint a tévé-ben is láthattuk. Ámbár a tulajdonosok darabonkénti-fajonkénti kártérítést kaptak az elpusztított baromfiakért, olyan elszigetelt helyeken, mint pl. Caraorman vagy Periprava, amint azt az idei tél jégtorlaszai is látványosan igazolják, a pénzbeli és élelmiszerben kapott segély csak pillanatnyi megoldást kínál.

Nem hivatalos adatok szerint a deltában és a lagúnavidéken az állategészségügyi szervek kb. 300 darab, mintegy 20 fajhoz tartozó vadmadarat vizsgáltak meg a madárinfluenza vírusának kimutatására. 16 esetben találtak ellentesteket, ami vírusfertőzésre utal, ebből 14 egyetlen hattyúcsapatban, amely a Sulina-ágon levő Maliuc mögötti tavakban a háziszárnyasok szomszédságában tartózkodott, valamint két másik, a delta különböző részeiről származó vízi vadban. Logikusnak tűnik tehát, hogy az eddig észlelt jelentősebb vadmadár-elhullások még nem tulajdoníthatóak a madárinfluenzának.

Vannak, akik világjárványról beszélnek, amely megtizedeli az emberiséget. A kórokozó fertőzőképessége fokozódik, különféle mutációkon keresztül olyan törzsek alakulnak ki, amelyek már az ember–ember közötti fertőzésre képesek. Ugyanekkor a nagyméretű elhullás miatt a baromfiállomány, azaz az élelmiszer-tartalékok is elpusztulhatnak. Lám, máris kb. 80 személy halt meg az utóbbi években madárinfluenzában, s csak a napokban pusztult el 40.000 háziszárnyas Nigériában. Tény, hogy komoly madárinfluenza esetében rendkívüli problémával állnánk szemben, amely valóban felelős, de sarkosítások és pánik nélküli hozzáállást igényel. Mint konkrét reménységet említhetjük meg a FAO (Food and Agriculture Organization of the United Nations, az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete) intézkedését, hogy az ezen járvánnyal kapcsolatba hozható területeken öt nagy kutatási projektet indít, éspedig Közép-Európában, Közép-Keleten, valamint Észak-, Nyugat- és Kelet-Afrikában. Romániában egyik, már bejelentett partnere épp a tulceai székhelyű Duna-delta Kutató- és Fejlesztési Intézet (Institutul Naţional de Cercetare-Dezvoltare Delta Dunării), a munkálatok ez év márciusában kezdődnek.

Egy másik, kevésbé látványos és jóval kevesebb sajtót kapott vírusos megbetegedés, amely igazoltan eredményezett már tömeges madárelhullásokat, az ún. West Nile vírus. Eredetileg Szudánból írták le először, innen is kapta nevét. Romániából 1936 óta ismert, de csak a hatvanas évektől monitorizálták. 1966-ban a fővárosban és környékén valóságos járványt okozott, különböző lefolyású megbetegedéseket okozva. 800 súlyosabb agyvelőgyulladásos esetben mintegy 5 százalék elhalálozást lehetett kimutatni. Szárazabb években a megbetegedések száma csökken, ami azzal magyarázható, hogy a vírus legfőbb terjesztői a szúnyogok, elsősorban a Culex pipiens, de egyéb vérszívók (atkák, kullancsok, legyek stb.) is számba jöhetnek. Ismereteink még mindig hézagosak e kórokozó terjedése és az általa okozott fertőzéshullámok tekintetében. Lovaknál is kimutatható, különösen az Egyesült Államokban észleltek számos elhullást. A madarak szempontjából szintén veszélyes. A vonuló fajok a vírus hordozói lehetnek, különösen a trópusokról északi fészkelőhelyeikre való visszatéréskor, de az állományaikat is megtizedelheti. Az általános éghajlati változásokkal egyidejűleg, amelyek világviszonylatban is egyre aggasztóbbak, az utóbbi néhány évben az USA-ban rendkívüli virulenciával jelentkezett ez a betegség. Ott napjainkig 285 madárfajban mutatták ki e kórokozó jelenlétét, ebből 41 hazai fajban is előfordul, tehát ezek virtuálisan fertőzöttek lehetnek. A gondolathoz hozzátehetjük még azt az információt is, hogy az eddigi vizsgálatok szerint Észak-Dobrudzsa lóállománya is erősen, átlag 32–35 százalékban fertőzött. Elképzelhetjük, hogy a több mint 3000 főre becsült, gyakorlatilag gazdátlan lóállomány, amely deltaszerte ménesekben bitangol, milyen jelentős vírusrezervoár lehet más egyedek megfertőzését okozva.

Mivel Tulcea megyéből is jelentettek West Nile megbetegedéseket, valamint az eddigi kutatások 19 madárfajban mutatták ki a vírus jelenlétét, megalapozottnak találjuk azt az elképzelést, hogy a múlt években többször megfigyelt – nyár végi, kora őszi – madárelhullások oka a West Nile fertőzés (is).

A duna-deltai madarak pusztulásával kapcsolatosan munkahipotézisként vessünk föl egy újabb, ezúttal nem kórokozó által előidézett elhullási okot, erre ígéretes magyarázat volna a madarak moszatokkal (algákkal) való megmérgeződése.

A múlt évek (elsősorban az igen alacsony vízállást hozó 1999-es és 2003-as) június–szeptemberének folyamán legalább kéttucatnyi madárfaj aggasztó számban való pusztulását lehetett megfigyelni a Duna-delta egyes részein. Legnagyobb méretű elhullás a kis kárókatonák, selyemgémek, kis kócsagok között volt, a jelenség érintette mindkét gödényfajt, más gémeket, a vöcsökfajokat is, de ezeken kívül számos kimúlt szárcsát, vízityúkot, legalább három vadrucafajt, szerkőket, sirályokat stb. is lehetett találni. A 2005-ös évet majd végig szokatlanul magas vízállások jellemezték, említésre méltó madárelhullás nem volt észlelhető.

A halál oka mindeddig ismeretlen, hisz a kórbonctani tünetek (nagyméretű súlycsökkenés, tüdőgyulladás, máj- és vesekárosodás stb.) csak következményeknek bizonyultak. Hasonlóképpen a laboratóriumi elemzések sem a vízben, sem pedig a hullákban nem mutattak ki a szokásosnál több mérgező nehézfémet vagy növény-védőszert, talán a heptaclor-epoxid kivételével, a környéken fertőző kórokozót sem lehetett azonosítani

Elegendő bizonyíték hiányában, csak két okcsoportra gyanakodhatunk, amelyek kiválthattak ilyen jellegű elhullásokat: valamilyen vírus vagy a moszatmérgezés.

Moszatmérgezések akkor következhetnek be, amikor a vízben feldúsult tápanyagok (nitrogén- és foszforvegyületek) lehetővé teszik a kékmoszatok nagyméretű elszaporodását, az ún. vízvirágzást. A kékmoszatok egyik védekezési lehetősége táplálékkonkurenseik vagy a moszatevő szervezetek ellen egy sor igen változatos vegyi szerkezetű mérgező anyag termelése. Ezek lehetnek idegmérgek, mások a vörös vértestek szétesését idézik elő, vagy májkárosodásokat okoznak stb. Így különféle hatóanyagokat, elsősorban alkaloidákat termelnek, amelyek között vannak a kutatók által ún. lassú-halál-tényezőnek (slow dead factor, SDF), máskor gyors-halál-tényezőnek (fast- dead-factor, FDF), illetve az igen-gyors-halál-tényezőnek nevezett (very-fast-dead-factor, VFDF) anyagok. Ezek közül egyesek a növény sejtjeiben maradnak s elfogyasztásakor mérgeznek. Mások csupán a növény elbomlásakor szabadulnak ki a környezetbe, s gyakorolják gyilkos befolyásukat, pl. trihalometánt képezve, aminek ismert rákkeltő hatása van. Ezenkívül a moszatok beépíthetik szervezetükbe a különféle nehézfémionokat, mint a kadmium, higany, ólom stb., valamint különféle növényvédő anyagok fölbomlási termékeit. Mindezeket földúsítva-fölhalmozva szöveteikben az algaevő szervezeteket mérgezik tovább. Eddig különféle vízi élőlények, így csigák, kagylók, halak, de vadmadarak, háziállatok megmérgeződéséről, tömeges elhullásáról vannak ismereteink.

Napjainkig a már többször is említett Duna-delta Kutató- és Fejlesztési Intézet munkatársai a delta- és lagúnavidék vizeiből mintegy 675 moszatfajt leltároztak föl. Ebből a szakirodalom alapján legalább tíz génuszról tudjuk, hogy mérgezőek lehetnek, összesen kb. 70 fajjal. Így pl. az Oscillatoria nem 18, az Anabaena 12, a Microcystis 11, a Glenodium 9, a Peridinium 8 fajjal stb. van képviselve, s abban is biztosak lehetünk, hogy listáink nem véglegesek.

Gyors szétesésük, valamint bonyolult vegyi szerkezetük miatt a mérgezőanyagok kimutatása igen nehéz szakosított laboratóriumi körülmények nélkül, így mindeddig a deltában elhullott madarak esetében sem volt lehetséges a hatóanyagokat kimutatni. Mindazonáltal pl. az 1999 és 2003-as év őszén észlelt tömeges madárelhullásokat ennek az oknak tulajdonítjuk, már csak azért is, mert a moszatmérgezések rendszerint hosszú, meleg ősszel, alacsony vízállás mellett szoktak bekövetkezni, amely jelenség mindkét évre jellemző volt.

Szintén természetes, de már az élettelen környezeti hatások által előidézett tömeges elhullás következhet be a vízi madarak között télen a mostoha meteorológiai körülmények hatására. E jelenség olyan években gyakoribb, amikor a hosszas őszt kemény tél követi, hullámokban jövő hideghullámokkal. Ilyen volt pl. a 2002–2003-as  évi is, sőt ilyennek ígérkezik a 2005–2006-os is. 2003 elején Nemzeti Duna-delta Kutató- és Fejlesztési Intézet munkatársai mintegy 650 példány hulláját vették számba, legtöbbjük valamely vízimadár-fajhoz tartozott, amelyek számára a mindent beborító jégpáncél és nagy hideg végzetesnek bizonyult. Kivételt képezett a 30 darabra menő fenyőrigó, amelyeket a különböző ragadozó madarak fogtak el, s épp nagyobb számuk miatt bevehettük a kiértékelésbe.

Megjegyzendő, hogy az utóbbi évtizedekben lényeges változások észlelhetők egyes vonuló madarak időbeli-térbeli dinamikájában. Így pl. a múlt század 60-as éveihez viszonyítva a kárókatonák kb. egy hónappal maradnak többet a delta területén, ami adott esetben nemcsak az elhullási hányadosukat módosítja, de ézékenyen befolyásolja a halállományra való hatásukat is. Más fajok áttelelésekkel próbálkoznak, így pl. a kis kárókatona, borzas gödény, bölömbika, bakcsó, nagy kócsag, bütykös hattyú, nyári lúd, több cankó- és sirályfaj stb. Természetes, hogy zord telek esetében a vonulás elkerülésének tendenciája az egyed pusztulásával végződik.

A gondolatkör lezárásaként megemlíthetjük, hogy a tulceai Nemzeti Duna-delta Kutató- és Fejlesztési Intézet munkatervében 2006-tól szerepel egy kutatási téma, amely a deltai tavak eutrofizációjának hatását tanulmányozza a planktonszervezetek (köztük a moszatok) strukturális és funkcionális dinamikájára, s így már a közeljövőben bizonyára többet fogunk tudni az algamérgezésekről is.

A természetes eredetű madárpusztulások után nézzük meg az esetleges embertényezők által okozottakat is.

A humán behatásra történő tömeges madárelhullások hírhedt okozói a különféle csávázószerek, amelyekkel az elvetésre kerülő magot kezelik gombásodás vagy különféle állati kártevők támadása ellen. A szocialista nagyüzemi gazdaságra jellemző óriási táblák, valamint a vetésforgó elégtelen alkalmazása miatt a különféle haszonnövények betegségei és állati kártevői számottevően elhatalmasodtak, s a mezőgazdaság állandó fitoncid kezelést igényel. Így Dobrudzsában a kukoricabarkó (Tanymechus dilaticollis) szaporodott el rendkívüli módon, répa-, kukorica- és napraforgóföldeken a mezőgazdasági szakemberek szerint akár 70 egyedre is m²-ként. Ez ellen hagyományosan a Furadan 35 ST nevű csávázószert (2, 3 – dihydro – 2, 2 – dimethil – 7 – benzofuranyl – n – methyl – carbamate O – Co – CH3 - 2,3-dihydro-2,2-dimethylbenzofuran-7-yl methylcarbamate) használják. Sajnos ez a szer a gerinces állatokra is rendkívül mérgező, elsősorban az aktiváló idegek és az izomzat közötti kapcsolat bénul meg. A heveny mérgezés előbb az alsó, aztán a felső végtagokat bénítja meg, végül a légzőizmokat, s ezáltal beáll a fulladásos halál. Ha a hatóanyag nem volt halálos mennyiségű, egy-két nap alatt magához tér az illető élőlény s kiheveri a mérgezést. A kezelt vetőmag szállításkor, illetve vetéskor óhatatlanul elszóródik, a talajfelszínen maradó gabonaszemek közül pedig akár egyetlen is elég egy kisebb vagy közepes testtömegű madárnak.

A gondolathoz hozzátehetjük azt az információt is, hogy az utóbbi években a helyhatóságok is használják nagy titokban ezt a hatóanyagot a gazdátlan ebek megmérgezésére, hajnalban szedetve össze a kómába esett állatokat.

Sajnos a csávázott szemeket lelkiismeretlen emberek gyakran csaléteknek is kiszórják a vadmadarak számára, s a megmérgezetteket, főleg fácánt, de vadludakat-kacsákat elfogyasztják, illetve eladják. A vadorzók a megbénult, de még élő madarak kivéreztetésével elhárítani vélik a veszedelmet, eldobva a belső szerveket is. Hogy aki a mérgezett madár máját-zúzáját elfogyasztja, szintén megbetegedhet, kevéssé tekintetbe vett tényező. Mivel már az esetleges vevő is az orvvadász bűntársa, a megbetegedéseket ritkán jelentik be.

A jelenség széleskörűségét 1992 elején lehetett némileg fölmérni, amikor az akkor még aktív Őr- és Ellenőrtestület (Corpul de Pază şi Inspecţie) foglalkozott a kérdéssel.

Három mérgezési gócban 942 madár tetemét lehetett összeszámolni. A mérgezett madarak fajonkénti megoszlása az alábbi ciklogrammon látható.

Tekintve, hogy a Furadanhoz gyakorlatilag bárki hozzáférhet, a jelenség rendkívül aggasztó. Annál is inkább, mivel az elpusztult madaraknak csak a töredékét sikerült számba venni, hiányoznak a statisztikából a tettesek által szekérderékkal vagy a gépkocsik rakterében elszállítottak meg amit a ragadozók (róka, sakál, kóbor ebek stb.)  elhordtak. S hogy a megfigyeltek mennyire csekély töredéket, csak a jéghegy csúcsát jelentik, onnan látható, hogy a megmérgezett madarak több km-es körben szóródnak szét, ahonnan nincsenek megfigyeléseink.

Gazdamérnökeink véleménye szerint a Furadan kiiktatása a mezőgazdasági használatból hosszú folyamat, esetleg az EU-ba való belépésünk eredményezheti.

Részletes kutatások nélkül rendkívül nehéz volna fölbecsülni ezen elhullásoknak az érintett fajok állományaira való hatását, illetve ökológiai jelentőségét. Némileg kényelmesebb a gazdasági szempontból való megközelítés, különösen amikor a vadászatilag jelentős fajokról van szó.

E célból számba vettük a Tulcea megyei vadászatok ötéves, 1991–1996 közötti terítékét. Azért ilyen régi adatokat, mert ebben az időszakban töretlenül folyt le minden vadászidény, és a lőeredmények egy része statisztikailag is megtalálható.

Az egy része kifejezés két lényeges hibalehetőséget takar. Egyik az, hogy a vadászat alkalmával leterített vad, különösen a vízi szárnyasok lényeges hányada, akár 30–50 százaléka is csak megsebződik, és nem kerül meg, valahol elpusztul,  a dögevők vagy az enyészet martaléka lesz. A második hibalehetőség már szubjektív. Ugyanis a vadászok nem minden esetben jelentik be a zsákmányt, különösen a vendégvadásztatás esetében, amikor is a résztvevők darabszámra fizetnek.

Ne csodálkozzunk azon, hogy a Duna-delta Bioszféra Rezervátum területén vadásznak. Nem is az a baj, hogy a helyi lakosság vadászik, hisz ez tradicionális foglalkozás, amelyet a törvény értelmében a Természetkezelőségnek is támogatnia kell. Annál is inkább, mivel egyes időszakokban nem egy település hétszámra elszigetelődik, az esetenként leterített vaddisznósüldő vagy tarisznyára való szárcsa csak a család táplálékául szolgál, s nem kerül értékesítésre. A probléma inkább a vadásztatás, amikor erre szakosodott különféle társaságok elsősorban külföldi vendég vadászokkal lövetik ki a területükön engedélyezett számú, sőt klasszikus esetben az egyáltalán leteríthető vadat. A kérdés tovább éleződik azáltal, hogy a vadászterületet bérlő társaságok nem fogadják be a kispénzű helyieket, egyéni frusztrációkat, és lassan társadalmi problémákat okozva, orvvadásszá kényszerítve a lakosokat.

A fenti ábra mintegy 75000, hivatalosan statisztikába került madárra vonatkozik, ami öt vadászidényre megosztva, Tulcea megyében 15 000 darabot jelent szezononként.

Hogy ez mennyire sok vagy kevés, illetve mit jelent a spontán módon föllépő madárelhullásokhoz képest, nézőpont kérdése. A vendégeket vadásztató társaságok számára természetesen kevés, hisz a bérkilövés az alacsony befektetés miatt s a számtalan könyvelési kibúvóval napjaink Romániájában a legmagasabb profitot hozó üzletek egyike.

Összefoglalóként megállapíthatjuk, hogy a Duna-deltában föllépő, tömeges madárelhullások okai és következményei rendkívül sokrétűek lehetnek. Mindezek, valamint a fentiekben fölvetett számos ökológiai, gazdasági és társadalmi kérdés szintén csak ilyen irányú részletes tudományos kutatások eredményeként értékelhetőek ki, amire egyelőre még nincs igény.