Thaiföldi kaland 2004 karácsonyán

Thaiföldi naplómat eredetileg nem közlésre szántam. Erdélyi hozzátartozóinknak számoltam be a szökőárban átélt kalandunkról, miután a Krabi város melletti Ao Nang településről szerencsésen visszatértünk a norvég fővárosba. Szeretném, ha mások is érzékelnék: hihetetlenül sokat jelentett számunkra az otthoniak érdeklődése s aggódása. – H. Z.

2004. december 26.

Reggel 8 óra. Nyújtózkodás közben figyeltünk fel arra, hogy mozog az ágy alattunk. A lámpa is nagy ívben lengett. Földrengés! Nyomás kifelé! S jöttek elő az 1977-es emlékek a vásárhelyi kaszárnyából, ott ért a 7,2-es erejű bukaresti földrengés. Mire kivonultunk, a zaj elült, s reggeli közben el is felejtettük az egészet. Hová menjünk ma? Maradjunk itt a parton? Ugorjunk csónakba, keressünk fel valami új helyet? Anikó inkább maradt volna, de végül rávettük, hogy jöjjön.

De. 11 óra. Fürdőruhában, strandpapucsban, kamerával és búvárszemüveggel felszerelve hajózunk a Railay Beach felé. Kb. tíz perc Ao Nangtól, s már ugrálunk is ki a csónakból a jó langyos Andaman-tengerbe. Másodpercek alatt tűnt el a lábunk alól a víz. A parttól ötven méterre fürdőzők már a tenger fenekén hasaltak, szinte muris volt. Láttuk a thai hajóson, hogy valami nem tetszik neki, s mi is figyelni kezdtünk. Ekkor harsant fel először: BIG WAVE! Hol? Hol? S tényleg nagy volt! Messzire, úgy két kilométernyire fehér falként vonult a hullám egy másik strand felé. Elő a fényképezőgépet és a kamerát! Balról, már jóval közelebb, úgy 50 m magasra csapott a víz egy sziget mögött. Ekkor megjelent a következő a láthatáron. Messze, de ez már az egész látóhatárt betöltötte, és felénk jött. A bűvölet közben kattintottuk a fényképezőgépet, és néztük a többieket. A fürdőző csapat az éles korallokon ugrálva kínlódott a part felé, a hullám már nyomta rájuk a vizet. A hajósok a csónakjaikat tartották kötőféken, mint a lovat, de egyre nehezebben birkóztak meg velük. Több helybéli a tenyerébe temette az arcát, és imádkozott vagy zokogott. A turisták tágra nyílt szemmel figyelték a látványt. A hullám ekkor már száz méterre közelített, és mögötte látszottak a következők. A beljebb lehorgonyzott csónakok valószínűtlen szögekben és magasságokban hánykolódtak, többségük felborult. Ekkor már többen ordították: GO! GO! GO! GO! Anikó el is indult, de tízméternyire megállt, és eszeveszetten kiáltozott: azonnal induljunk! Még mindig érkeztek csónakok, gyerekek és felnőttek repkedtek a zabolátlan bárkák között. Hagytuk a látványt, és mentünk a hegy felé. Ekkor már vízben álltunk. A többség szaladt. Én azt mondtam: hogy jobb lépésben, mert akkor nem esünk el. A nyomunkban úszott a kis utca vendéglőinek és üzleteinek a berendezése: székek, asztalok, pultok, kenuk. Még egy utolsó képet kattintottam, és nekiiramodtunk a domboldalnak. A partot akkor érte el a következő hullám, egyre nagyobbakkal a nyomában. Innen már szaladtunk az 500 méternyire fekvő dombig, a Diamond Caféval a tetején. Magunkkal húztunk egy svéd hölgyet, aki mezítláb botorkált a kavicson, és összefüggéstelenül motyogott.

Déli 12 óra. Ekkor kb. százan lehettünk. Mindenki fürdőruhában, a szerencsésebbeknek, mint nekünk, volt valami a lábán is. Fentről egy másik öblöt láttunk. Még két-három hullám, s azután csend lett a tengeren. Feszülten kémleltük a láthatárt, s közben próbáltuk kitalálni, hogy mi történik. „Beugrott” a reggeli földrengés. Csak nem azzal függ össze? Elő a mobilt, működik! Kit verjünk fel hajnali öt órakor karácsony másodnapján? Krisztinának végül sikerült elérnie az egyik osztálytársát: keress az interneten földrengést és hullámokat! Két perc múlva már jött a válasz: 8,6-os rengés, epicentrum Szumátra északi csücskétől nyugatra. Utána hatalmas cunami közeledik Thaiföld, Burma, Ceylon és India felé. Indonéziában már sok ezer halott. Sikerül üzenetet küldeni néhány barátunknak, munkatársunknak. Annyit, hogy volt egy kis víz, de biztonságban vagyunk. Közben még jöttek a part felől. A fürdőző csapat elöl-hátul véres, de mind megvannak. Többen keresik hozzátartozóikat. A partról más irányba indultak, és elszakadtak. Kétségbeesve kiabálják egymás nevét. Rendre mind megkerülnek, a mi svéd sorstársunk csapata is. Kivéve egyet. Egy svéd férfi percenként kiáltja felesége nevét: MAAALIN! Hároméves kisfiát húzza maga után. Ugyanazon az úton járta körbe a dombot, kilométereket tett meg az alatt a három óra alatt. A tizedik kör után az emberek többsége nem bírta könnyek nélkül. Közben előkerült egy hordozható számítógép is (honnan az ördögből húzta elő az a fürdőnadrágos hapsi?), mobilon elérte az internetet, és mondta a híreket a CNN-ről. Ugyanazt, amit már tudtunk. És hogy jöhetnek újabb hullámok. Mások is jöttek hírekkel. Egyesek húszméteres hullámot vártak tíz perc múlva, mások ötvenméterest egy óra múlva. Minél szebben mondja, annál nagyobb a hitele. A pánikkeltés mestereivel volt dolgunk, de ki mert volna akkor szembeszállni velük? Közben vízhez, majd rizshez jutottunk. Tenyérből ittunk, nejlonzacskóból ettünk. A találékonyabbak (cserkészek?) kettévágott vizesflakonokkal jöttek. A hosszában vágott volt a legjobb. A hely amúgy egy sziklamászó paradicsom. A kötél megszállottjait nem igazán hatotta meg a hangulat. A tábortól lépésekre kúsztak fel s le a falon órákon keresztül. Több öbölből idejöttek az emberek, ez a biztos hely. Érkeztek a nyílt tengerről is. Egy népes csapat Phi Phi szigetéről menekült. Menekülés közben a majmok is megtámadták őket!

Du. 15 óra. Kb. négyszázan vagyunk, benőttük a hegyet. A tömeg kezd fárasztó lenni. Sokan sérültek, de az épek sem virgoncak. Az összetartás és az udvariasság odalett. Egy hangos-rémült csapat ránk telepszik. Arrább hurcolkodunk, de perceken belül idegenek ülnek a törülközőinken. Meddig lesz víz, kaja? A WC már feladta. Három óra alatt senki nem merészkedett a part felé, annak ellenére, hogy a víztükör meg sem mozdult. Aztán a bátrabbak elindultak. Gyorsan jöttek a hírek: lent nagy a pusztítás. Percek múlva előkerült néhány ember, aki máshol talált menedéket. Köztük Malin a nagyobbik fiával! Mindenki sír örömében. Alig két percig örültek egymásnak, aztán összeestek a fáradtságtól. Napok múlva láttuk őket újra, még mindig nem heverték ki az iszonyatot. Én sem.

Du. 15.30 óra. A hírözön ellenére úgy gondolom, hogy itt több hullám nem lesz. Szólok az enyéimnek, hogy sétálnék egyet, de meg kell ígérnem, hogy a partra nem megyek. Persze arra voltam kíváncsi. Úgy mentem lefelé, mintha az ellenség frontvonalán kellett volna átlopakodnom. Minden kanyarban előrekémleltem és füleltem. Hosszasan ácsorogtam egy-egy fa mögött. Megvillan a part. Innen már látnám, ha jönne a hullám. Biztonságban érzem magam. Ágyak, csomagok úsznak a parttól kétszáz méternyire. Szorgalmasan kattogtatok. Az üzletekből mindent kiürített a víz. Kiérek a partra. Végre embereket látok. Az itt dolgozó helyiek nézegetik a romokat. Dinnyével és vízzel kínálnak! Megrendülten, de mosolyogva bólogatnak a tenger felé. Ma ő nyert. Mintegy tíz csónak hever szanaszéjjel, összetörten. Keresem a mi emberünket. Nem találom meg. Sem akkor, sem később. De sejtem, hogy megvan. Lefényképezem a csónakokat. Az egyiket a tenger beemelte a parti szálloda medencéjébe. A másik egy fenyőnek nyomva roppant ketté. Egy ilyen fabárka úgy hat méter hosszú, és három tonnát nyom. Húsz embert is elvisz az autómotorjával, miközben éktelenül nagy zajt csap. Most teljes a csend. Eszembe jut az a néhány vitorlás, ami az öbölben volt. Egy még megvan, a többiekből itt-ott áll ki egy-egy darab a vízből. Egy felborult babakocsin akad meg a tekintetem. Nem szeretek ilyet látni. Átmegyek egy másik öbölbe, abba, amelyikbe fentről is belátunk. Itt több a mozgás, az egyik szálloda már üzemel. Egy tévékészülék előtt egyenes adásban nézem az eseményeket. Időjárás-jelentésben reménykedem, fölöslegesen. De megtudom, hogy Phuket és Phi Phi hatalmas hullámokat kapott. A képanyag a tévében ekkor még szerényebb volt a mi felvételeinknél. Az öbölben erős apály van. Vajon mégis lesz még hullám?

Du. 16 óra. Úgy tűnik, ennek a napnak sosem lesz vége. Aztán ráeszmélek, hogy már csak két óra van sötétedésig. Mi lesz velünk? Itt szállás aligha akad, még akinek volt, az is elázott. Kint lehetne aludni, az nem is olyan rossz ezen az égövön. Éjszaka is 20 oC fölött van. Csak valahogy nem kívánom ebben a tömegben, amelyik olyan, mint egy fáradt, vert sereg. Hátha haza lehet menni valahogy? Nézek jobbra, megyek balra: sehol egyetlen ép csónak vagy csónakos. Csak sebesülten sántikáló emberek. Egyesek mesélnek, mások csak „néznek ki” a fejükből. Közben újabb sziklamászók kúsznak fel s le. Sem a víz,  sem a hűhó nem érdekli őket. Végre találok egy csónakost, akit megkérdezhetek: mikor megy a következő csónak Ao Nangba? Hát ma nem, az biztos. De lehet, hogy holnap sem. Megtapogatja ép csontjaimat, és sok szerencsét kíván. Gyalogút felől kéne érdeklődni. Hátha végre a sziklamászóknak is hasznát tudnám venni. De hamar kiderül, hogy a gyalogtúra nem az erős oldaluk. Népesebb helybéli csoport üldögél a parton, cókmókostól hajóra vár. Akkor már én is biztos voltam benne, hogy nem fog jönni. Egyrészt: mert nincs. Ami megmaradt, arra nagyobb szükség van máshol. Mi tulajdonképpen biztonságban vagyunk. Beletörődtem abba, hogy maradunk, és igyekeztem vissza a szálloda felé. Hátha mégis van egy szobájuk? Vagy legalább egy lepedőjük? Igaz, pénz nem volt nálunk, de itt az is elképzelhető, hogy később fizetek. Csodálatos emberek. Ekkor indult el az első cókmókos. Zsákkal a vállán ment át az apályos tengerfenéken. Valahová a semmibe. Legalább húszan követik. 

Végül néhány turistát pillantok meg, akikkel egy csónakban érkeztünk ide. Hová mennek? Azt nem tudják, de ha a helybeli elmegy... Hát ez bölcsen hangzott. Vagy legalábbis olyan jól, hogy engem is meggyőzött. Szaladtam fel a dombra. Fél szemmel követtem a sárban távolodó tömeget. A hegyen ugyanaz a helyzet. Pánikmesterek tartják továbbra is az emberekben az izgalmat. A sebesültek szenvedtek a melegtől.

Du. 17.30 óra. Amikor a lányok megpillantották a sártengert, megtorpantak. A helybeliek indiánsora már elveszett a távolban. Anikó: hová akarsz itt menni? Krisztina: nagyon félek, nem megyek sehova. Én sem tudtam, mi lenne jobb, de talán mégis menni kéne. Aztán ahogy elindul négy turista, mi is megindulunk. Kb. egy órát mentünk a sárban a kövek közt egy sziklafal tövében. Az egy óra alatt nagyobb veszélyben voltunk, mint azelőtt. Itt már nemcsak a hullámok bánthattak, hanem a dagály, a sötét, a bukdácsolás az éles kövek között. Krisztinán az a fajta strandpapucs volt, amiből gyerekkoromban három párat szakítottam szét egy nyaralás alatt. Berámázva fog lógni a szobájában. Az egy óra alatt sok telefonhívás és üzenet érkezett. Érezhető volt, hogy a hírek ekkor kezdtek tragikusra fordulni a médiában.

Du. 18.30 óra. Kiértünk a Holy Land Resort bungalókhoz. Kissé elhúzódott, amíg került valaki, aki elvitt, de ez már nem számított. Olyan büszkék és boldogok voltunk, mintha legalább ázsiai őseinket fedeztük volna fel. Sikerült felhívni a szállodát is.

Este 20.30 óra. Visszaértünk Ao Nangba. Minthogy a rendőrség lezárta az utat, az utolsó kilométert gyalog kellett megtennünk az arasznyi homokban, amivel a szél teleszórta az aszfaltot. Csónakroncsok meredeztek az égnek, némelyikből annyi maradt meg, mint  Hemingway cethaljából. A parti épületek is bőven kaptak a szökőárból, de szerencsére semmi nem dőlt össze. Kedvenc vendéglőnk teraszát is alaposan megcibálta a hullám, de már sokan szorgoskodtak az épület körül. Ki seprűvel, ki lapáttal, ki fűrésszel. Jólesett ezt látni – bénult tömeg helyett. Szállodánkat, a Krabi Resortot nem érte a víz. 

21 óra. Újra tévéközelben. Rengeteg a hír, de nincs új képanyag. Kép nélkül nem fájnak a számok.

21.30 óra. Enni kéne valamit. Mintha láttunk volna egy nyitott vendéglőt. Meg is van hamar, jól kiválik a sok sötét hely közül. Szívesen beszélnénk másokkal, de a legtöbben csendben és megrendülten üldögélnek. És hamar távoznak. Mi is. Özönlenek a telefonüzenetek. Aggodalom és öröm, hogy jól vagyunk.

A következő napon nem mentünk el Ao Nangról. Többször végigsétáljuk a partot. Ismerőssel találkozunk. Good timing! – és megyünk tovább norvég búvártársainkkal (Else Lill és Kristian), akiket csónakban ért a hullám,  és egy bozótban kötöttek ki.

A kóbor kutyák is mind megvoltak.

2004. december 28.

Mindennap önkéntesen takarítjuk a strandot: hajódarabok, deszkák, kövek. A helyiek éjjel-nappal dolgoznak. Gyorsan javul minden. Minden tiszta, majdnem minden nyitva van. Már a tengerben is fürdenek. A parti fikuszpálmák levelei sárgulnak. Nem szeretik a sós vizet. Így jól látszik, meddig csapott fel a hullám. Úgy tizenöt méternyire.

Otthonról egyre komorabb üzenetek érkeznek. Próbáljuk kizárni a tévénézést. A helyi újság árnyaltabb.

Lassan úgy éreztük magunkat, mint a cunami előtt. Igaz, jött még hullámriadó, de az csak „kitalált” volt. Megrendülten nézzük a pusztításokat a tévében. A tragédia a turizmust illetőleg két helyre koncentrálódott: Khao Lak és Phi Phi szigetére. Az emberek kilencven százaléka ezeken a helyeken pusztult el. Phi Phin előtte való nap jártunk, az utolsó napon. Ott mindent újra kell építeni. Hozzánk úgy harminc km-re volt, de sokkal nagyobb vízözönt kapott. Khao Lak talán még borzalmasabb. Sok más hely viszont inkább hasonlít a mi történetünkhöz, de ezt otthon nem érzékelhették.

Amikor eljöttünk, már érkeztek újabb turisták. Thaiföld csodálatos ország, csodálatos emberekkel! Akár most is visszaindulnék.