Apáthy politikai affinitását a Bánffy Dezső-féle politikai irányhoz érdemes közelíteni. Eleve nehéz örökséggel indult, hiszen Bánffy (a „dobokai pasa”) a román és nem csak román nacionalizmus igazi ellenfelének számított. A történetírás sem tud elnéző lenni a Bánffy-kormány tevékenységének megítélésében, őt magát a „végzetes magyar nemzetiségi politika reprezentánsának” nevezik, akit – jobb híján – uralkodói kompromisszummal neveztek ki. Csakhogy Ferenc József jószerivel önmagával kötött kompromisszumot, hiszen az általa olyannyira kedvelt Khuen-Héderváry akkor nem kapott semmilyen politikai esélyt kormányalakításra. A Bánffy által bevezetett közigazgatási intézkedéssorozat joggal váltott ki ellenérzést, de látni kell, hogy a szilárd és következetes hatalmi rendszer iránti elvárás a monarchiabeli magyar királyság egész történetében a mindenkori kormánnyal szemben állandósult igény, s a Bánffy-kormány ennek a maga sajátos módján, de eleget tett. A kiegyezéstől legalább az 1905-ös belpolitikai válságig a nemzetiségi ügy a mindenkori kormányprogramok így felfogott derivátumának számított, s lehet ugyan magyar nagybirodalmi gondolatnak titulálni, ám valójában államjogi felelősség kormányzati megfeleléséről vagy meg nem feleléséről lenne érdemes utólag nyilatkozni.

Később Apáthy az úgynevezett Új Pártba lépett be (1903), tehát nem sok politikai köze volt a Bánffy-kormány tényleges működéséhez (1895–99), viszont erdélyiként kötelességének érezte a Bánffy-vonal újrakezdésének támogatását. Nyilván nem egyszerűen a minden oldalról erőteljesen bírált Bánffy-féle politikai hagyaték vállalásaként, sokkal inkább a politikai irányvonal folytatásaként lehet értékelni Apáthy lépését. Mivel a legtöbb kritika ezen politika nacionalista-soviniszta jellegét érte – erőszakos magyarosítás a közigazgatásban –, és Apáthyt is sovinisztának tartotta a (román) ellenzék, érdemes egy kicsit közelebbről megvizsgálni a századelő magyar értelmiségének politikai viszonyulását a nemzetiségi kérdéshez – s ami azért nem ugyanaz, magát a nemzetiségi politikát. A századvégi és század eleji magyarosítási törekvések közvetlenül a Memorandum-per konklúzióiból adódnak, melynek idején egyébként még nem Bánffy volt a miniszterelnök, így sem a pert, sem pedig a Román Nemzeti Párt betiltását nem lehet az ő számlájára írni. Magát a nemzetiségi kérdést az Osztrák–Magyar Monarchia teljes történetét meghatározó sajátos közjogi helyzetben érdemes egyáltalán felvetni, mely helyzetet a szabadelvű hagyomány és a függetlenségi törekvések politikai harca határozta meg. Míg a szabadelvűség a kiegyezés közjogi hagyománya mindenkori őrizőjének számított, addig – különösen a századfordulótól – a függetlenségiek politikai törekvéseit már nem az 1848 emlékéhez való merev ragaszkodás, hanem alapjában véve a kiútkereső reformpolitika, a kiegyezés közjogi alapjainak módosításával a Habsburgoktól való fokozatos elszakadás igényének megfogalmazása jellemezte – zömmel ellenzéki aspektusból. A „magyar birodalmi gondolat” valójában a magyar királyság állameszménye mindkét politikai fél számára. Védeni hivatott magát a királyságot, a magyar birodalom egészét – tehát az összes egymást erősítő társadalmi-gazdasági problémát, a szociális kérdéstől a nemzetiségi kérdésig egyaránt kizárólag reformokkal lehet megoldani.

Csak ebben a kontextusban érdemes felvetni, hogy Bánffy a maga működésében egyszerre volt következetes liberális és következetes nacionalista politikus. Nem először és főleg nem utoljára fordult elő, hogy a hatalom birtokosánál éles ellentétbe kerülnek az általa vallott liberális elvek és eszmények a tényleges vezetői gyakorlattal: a liberális politikai vezetés igencsak képes antiliberális, erősen központosított, diktatórikus vezetői gyakorlatra. Azonban a magyar Bánffy és a román Sturdza egyszerre és ugyanabba bukott bele. Mindketten ellenőrizni és befolyásolni akarták a dolgok tényleges alakulását. Bánffy ellenőrizni, erős kézzel irányítani akarta a magyar–román kapcsolatok eseményeit. Az állami szubvenciók alakulásától a nemzetiségi iskolák ellenőrzésén át a közigazgatási gyakorlat összes olyan megnyilvánulásáig, amelynek nemzetiségi vonatkozásai voltak. Így politikai ellenfelei azzal vádolták, hogy felszámolta (ami nem egyenlő a felügyelettel) a nemzetiségek jogait, Sturdzát pedig azzal, hogy hallgatólagos beleegyezésével folyt Erdélyben az a magyarosítás, mely azért eredményességében (?) távol állt a vádakban felsoroltaktól. A magyar nacionalizmust nem egyszerűen a millennium erősítette a századforduló táján – ne felejtsük, Bánffy miniszterelnöksége időszakára esett az ezeréves magyar állam ünnepe –, hanem az etnikai arányok kedvezőtlen alakulásából adódó félelem a magyar királyságon belül. Még Bánffyt is sokkal inkább egyházpolitikája, illetve agrárpolitikája buktatta meg, a nemzetiségi kérdés csak ürügy volt. A magyarságvédő politika joggal számíthatott a magyar értelmiség szimpátiájára, sőt a magyarságféltés egyetemes, igencsak heterogén csoportérdekek közös élménye volt. Nem biztos, hogy haladás vagy konzervativizmus kérdését ilyen alapon egyáltalán fel lehet vetni, hiszen kétségtelen, hogy a magyar arisztokrácia és a klérus saját nagybirtokosi érdekeinek megfelelően ki tudta használni a nemzeti érzés egységesítő erejét. A föld ugyanis egységet ad, a föld féltése az állam terrénumának féltése is egyúttal, a magyar királyság egységességébe vetett politikai-közéleti meggyőződés és hit önmagában egyszerűen nem számíthat retrográd erőnek. A konzervativizmussal végképp nem vádolható Ady Endre is „magyarkodott”, támogatta Bánffy újrakezdési kísérletét, és rövid ideig tagja volt az Új Pártnak, akárcsak Apáthy.

A századfordulótól 1918-ig

Apáthy a Bánffy-féle Új Párt után Károlyi Függetlenségi Pártjához kötötte politikai karrierjét. 1906 óta tagja, majd kolozsvári vezetője lett a Függetlenségi Pártnak. A kolozsvári függetlenségi pártmozgalom egységes maradt, sem a Kossuth Ferenc-, sem a Juszt Gyula-, sem pedig az Apponyi-féle irányzat nem tudott itt szervezeti formát ölteni. Pártja 1905-től 1910-ig hatalmon volt Kolozsváron, és 1913-ban sikerült visszaszereznie hatalmát. Ő maga egyre több pártfeladatot kapott, s egy idő után ő lett Károlyi legfontosabb embere Erdélyben. Két alapfeladata volt: egyrészt a kapcsolattartás a pesti központtal, másrészt pedig a pártszervezés Erdély nagyvárosaiban. Károlyi kellő rezignáltsággal vette tudomásul, hogy nem képes őt elvonni Erdélyből, azaz nem hajlandó Pesten politikai szerepet vállalni. S tudomásul kellett vennie, hogy Apáthynak esze ágában sincs feladni tudományos tevékenységét sem, melynek jegyében időnként hosszú időre eltűnt, elutazott Nápolyba.

A párt 1916-os radikalizálódásának – innentől emlegetik a pártot Károlyi-pártnak – természetesen örült. Minden szempontból az Ausztriától való elszakadást tartotta fontosnak.  Pártvezetői karrierjének csúcspontján alelnöki funkciót kapott. A pártpolitikus és a közéleti ember tevékenysége az Erdélyi Szövetségben folytatott munkája során érintkezett. Az EME és az Erdélyi Szövetség biztosította a munkapártiakkal való együttműködést is. A valóságban rengeteg ilyen-olyan szervezet együttműködését kellett összehangolni, sokan fordultak hozzá a legkülönfélébb témákkal. A munkával telített évek hatalmas levelezéséből két ismert témát emelünk ki: a Jászi-vitát és a híres Károlyi-levelet. Jászi 1912-ben az ő véleményét is kérte új könyvéről (Nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés). Apáthy válaszlevelében sok mindenben igazat adott neki, de sokkal nagyobb reálpolitikai érzékenységről tett tanúbizonyságot, mint Jászi. A háborúra készülődő térség politikai közhangulatában az eszményeknek nincs sok keresnivalójuk. Apáthy teljes joggal írta Jászinak: „Ön nagyon is megbízik a nemzetiségi vezetők jóhiszeműségében és a magyar államhoz való hűségében… Ön hisz olyan dolgokban, melyekben én, sajnos, megtanultam kételkedni.”

Megjegyzés: 1912-ben vagyunk.

A másik ominózus levelet Károlyihoz írta 1918. október 14-én. A levél apropója egyszerűen annyi, hogy éppen nem tud Pestre utazni, ám igényt tart arra, hogy az Erdélyi Szövetség vezetőinek álláspontját tolmácsolja, mely a kolozsvári törvényhatósággal október 12-én egyeztetett álláspont. Megjegyzés: Nemcsak a sajátja, hanem Bethlen István, Kemény Árpád és mások egyeztetett nézete. Állást foglalt benne a teljes demokrácia és a nemzetiségi jólét elve mellett, azt hangoztatva, hogy a vereségükben ugyanazt kell képviselniük, mint amit győzelmük esetén mondtak volna. A teljes demokrácia nem jelentheti Magyarország belső egységének fölbomlását, ezt az egységet nem szabad feláldozni. Akár a gyűlés otthagyását is vállalni kell, ha úgy alakulnak az események. A tárgyalásokra szaktudósok kellenek, akik megbízható statisztikai adatokkal rendelkeznek. Szűnjék meg minden kapcsolat Ausztriával, a magyarok önmagukat képviseljék. Tézisei:

– A horvátokat sorsukra kell hagyni. Amennyiben lehetséges, három szlavón vármegyét vissza kellene követelni; az alkudozás irányelve a magyar lélekszám a térség városaiban. Amennyiben semmit sem lehet tenni, viszonosságot kell követelni. A horvátoknak ott, nekünk itt vannak kötelezettségeink a nemzetiségiekkel szemben.

– A korridor követelése felesleges. Ha erősek vagyunk, nem kell, ha gyengék, akkor felesleges.

– A románok és a csehek követeléseinek teljesítéséről (vármegyék átadása, illetve államszövetség kialakítása) szó sem lehet. Az autonómia követelése mögött hátsó szándék lapul, tárgyalópartnereink elszakadásban reménykednek.

– A nemzetiségi autonómia bevezetése szükséges. Egyházi, közművelődési autonómia, gazdasági önkormányzatok létrehozása – ez a legmesszebb, ameddig el lehet menni.

– A területi önkormányzat abszurditás. Akkor helyenként a magyaroknak kellene kisebbségi önkormányzatokat létrehozni.

– Felekezeti iskolák eddig is voltak, számuk bővíthető.

– Biztosítani lehet számukra az állami költségvetés rájuk eső hányada feletti szabad rendelkezést. Nyilván az adózási hányad alapján.

– Mivel a nemzetiségi értelmiség szívesen megszabadulna saját egyháza gyámkodásától, biztosítani kell, hogy mindenütt legyenek állami iskolák is.

– Az állam nyelve a magyar, az elemi iskolai oktatás népnyelven folyhat, és igény szerint a középiskolai is. Jelenleg hét román középiskola működik, számuk bővíthető.

– Legyünk készek a népnyelvhasználat bevezetésére a közigazgatásban és a törvénykezésben.

– Szükséges a Bizalmi Tanácsok felállítása. A tanácsok az új gyakorlat ellenőrzési feladatait látják el. Szükséges továbbá a minisztériumban egy új ügyosztály felállítása – hasonló céllal. Megjegyzés: a levél a maga részleteiben minden bizonnyal a leghívebben tükrözi Apáthy politikai elképzeléseit azon túl, hogy önmagában egy tárgyalássorozat taktikai elképzelése.

A Magyar Nemzeti Tanács Erdélyi Bizottságának élén

Az 1918. október 23–24-én alakított Magyar Nemzeti Tanácsot másnap, 25-én jelentették be. Bár logikusnak látszott, hogy hasonló regionális szervezet alakuljon egy olyan térségben, ahol sokkal közvetlenebbek az országos szintű szervezet alakítását indokoló körülmények, az Erdélyi Tanács létrehozásával Apáthy nem értett egyet. Attól tartott, hogy így szervezeti formát kaphat és jelentősen felerősödhet az a bomlasztó, anarchikus és forradalmi szellemiség, amit veszélyes tendenciának tartott. Mégis vállalta az új politikai szerepet, hiszen elvben nélküle és a pártja nélkül is létrehozhatták volna magát a tanácsot, így csökkent volna befolyása az események alakulására. Nagy veszélynek tudta a kolozsvári polgárság és a munkásság nyílt konfrontációját, belülről igyekezett fékezni Vincze Sándor agilis megnyilvánulásait, tompítani azok politikai hatásait. Az alakulást legitimálni hivatott népgyűlés előtt, az előkészítő tárgyalásokon ennek jegyében új elnevezést javasolt: Magyar Nemzeti Tanács Erdélyi Osztálya. Bár nem volt tényleges kapcsolatuk Pesttel, legalább az elnevezés sejtesse a kapcsolat fontosságát, a szervezet országos függését. Vincze Sándor túlzásnak tartotta a pesti függés erősítését, megismételte a korábbi vádat ellene: nacionalistának titulálta Apáthyt. Az október 30-i népgyűlés rendben, minden túlzás nélkül teljesítette feladatát, megalakult a tanács. Apáthy (Károlyi-párt) sikert aratott, az elnevezés tőle származott, és a tanács elnökévé választották, a két alelnök pedig Vincze Sándor (Szociáldemokrata Párt) és Janovics Jenő (Radikális Párt) lett. Az új szervezet a központ iránti bizalmát fejezte ki, és megfogalmazta egy új, erős kormány iránti igényét. Az új kormány legyen képes úrrá lenni a háború befejezésének nehézségein, amihez politikai összefogásra van szükség, és az új kormányban legyen ott Károlyi, Lovászy, Apponyi és Andrássy!

Nem valószínű, hogy a Hadik-kormány felállításának híre egyáltalán eljutott Kolozsvárra, de a pár nap múlva létrejött Károlyi-kormány összetétele sem tükrözte a politikai összefogás kolozsvári óhaját, az október végi pesti eseményeket (őszirózsás forradalom) pedig értetlenül és idegenkedve fogadta Apáthy. November elsején viszontlátogatást tett Sieglernél, majd beszédet intézett a kolozsváriakhoz. Beszédében arra szólított fel mindenkit, hogy ne kövessék a pesti csőcselék példáját, tartsák tiszteletben a hadsereg és a tisztek méltóságát – a sapkarózsa letépéséről van szó. Mind a lakosságtól, mind a katonaságtól tiszteletet követelt a királyság iránt. Ahogy mondta: Erdélyben csak a koronás magyar király iránti hűségtől várható boldogulás. Egyébként a frissen felállt kormány nevében akkor maga Károlyi is hűségnyilatkozatot tett az őt kinevező József főherceg felé. Az igazi gondot az országban és Erdélyben is a hadsereg felbomlása okozta. Erdélynek erős hadseregre nagyobb szüksége volt, mint valaha, nem a nemzetiségek, hanem a külső ellenség ellen.

Apáthy szerint egyáltalán nem örültek a tanácsnál jelentkező katonáknak, sokkal inkább megdöbbentek a katonai morál devalválódásán, és a jelentkezőket minden esetben Siegler János gyalogsági tábornokhoz utasították. Fennállt a zavargás veszélye, a Kolozsvár környéki falvakból román parasztok tódultak a városba. Bár a tiszteket Kolozsváron nem bántotta senki, a városban tartózkodó közel kétszáz tiszt viszont nem tudott úrrá lenni a katonai morál látványos szétesésén. Vidéken voltak fosztogatások, Kolozsváron azonban a szervezett munkásság és a rendőrség összehangolt tevékenységének köszönhetően nem voltak zavargások. A tanács saját módszerén akkor sem változtatott, amikor megérkezett Pestről a hír, hogy a király Károlyit bízta meg kormányalakítással. A hír felértékelte a Nemzeti Tanács és a Károlyi-párt jelentőségét, minden kolozsvári testület (városi tanács, vármegye a főispánnal, törvényszék, királyi tábla, helyi pénzügyi szervek, az erdélyi katolikus egyház) felajánlotta támogatását, még a katonaság is (Siegler tábornok) tőlük várta a helyi irányítás feladatainak ellátását.

Nagy csalódást okozott számára a hadsereg feloszlatásának híre, egyszerűen nem értett egyet Károlyival. Apáthy mindvégig érezte annak veszélyét, hogy Erdélyben nincs komoly magyar haderő, ő nem leszerelésben, hanem mozgósításban és fegyverkezésben gondolkodott – nem k.u.k., hanem nemzeti hadsereg alapon. A keleti front összeomlása következtében Kolozsváron átözönlő és nyugatra tartó katonaság zömmel cseh származású volt, amelynek semmi köze nem volt Erdélyhez, viszont fegyelmezetlensége miatt az igazgatás csődbe jutott. A nemzetőrség felállítására vonatkozó kormányrendelet végrehajtása kibővítette a tanács feladatkörét, viszont először konfrontálódott a magyar és a román nemzeti tanács. Apáthy ragaszkodott ahhoz a követeléshez, hogy az új nemzetőrség a magyar alkotmányra és államra tegyen esküt, a román elképzelés szerint ellenben román nemzetőrök csak a román nemzeti tanácsnak tehetnek esküt. A nemzetőrség szervezése külön folyt, helyileg is elkülönültek egymástól. Ugyancsak nagy értetlenséggel fogadták a helyzet „megoldására” érkezett kormányutasítást: fizessék ki a román katonaságot. A kifizetés révén (másfél millió, később 800 000 korona körüli összeg) a magyar kormány hozta átmenetileg független anyagi helyzetbe a román nemzetőrséget.

Apáthy másik gondját Vincze Sándornak hívták. A szociáldemokraták vezetője katonatanácsot akart – katonaság nélkül. Nemcsak ebből a szempontból tűnt erőltetettnek Vincze terve, hanem biztonságpolitikai szempontból is. Kolozsváron a munkásság nem tanúsított semmilyen ellenkezést a katonákkal szemben, és arról sem lenne szabad megfeledkezni, hogy a szerveződő magyar nemzetőrség román konkurense nem játszott bizottságosdit, hanem a katonai regula szerint szerveződött. Apáthy javaslatára a tanács egy munkás- és egy katonai népbiztost választott, mely népbiztosok feladata a kapcsolattartás volt. Előbb Sieglerrel, majd Kratochwill katonai parancsnokkal, így Vincze átmenetileg megnyugodhatott.

November 9-én Apáthyt Pestre hívták. Pop Csicsó István a román Comité nevében szabályos ultimátumot nyújtott be a kormánynak. Fenyegetőző nyilatkozatuk szerint csak úgy tudják fenntartani a rendet, ha 24 vármegye és Csanád, illetve Ugocsa egy része hozzájuk kerül. Eszközeik ugyan nincsenek a rend fenntartására, de elutasítás esetén fellázítják az oláh parasztokat, és megismétlődik ’48 vérfürdője. Az aradi tárgyalások alaphangját adta meg Pop Csicsó ultimátuma. Apáthy szerint egy erős kormány azonnal lefogatta volna a Comité tagjait, így nagy megdöbbenéssel konstatálta a pestiek tehetetlenségét. Csüggedtséget tapasztalt, szerinte a pestiek önmaguknak sem tudnak segíteni, nemhogy az erdélyieknek. A küldöttség tehát nem osztotta azokat az optimista várakozásokat, melyeket a közvélemény táplált a tárgyalások előtt.

Megjegyzés: a belgrádi tárgyalásokról még semmi konkrétumot nem tudtak, ahol végül is az úgynevezett Diaz-féle békeszerződésnél kedvezőtlenebb körülmények alakultak ki.

Az aradi tárgyalásokat megelőző megbeszéléseken Bethlen szerint mindenáron el kell kerülni az esetleges polgárháborút. Az elképzelések egyéni felvázolása során Apáthy megismételte az október 14-i levelében foglaltakat, tárgyalási javaslataival Jászi egyetértett. Kihasználva az alkalmat, arra is kérte Bartha Albertet (hadügy), hogy küldjön egy erőskezű tábornokot Kolozsvárra. Siegler aranyos, de nem erőskezű ember. Egyúttal egy 10 000 főből álló katonai egység küldését is szorgalmazta. Bartha megígérte a Brassóban szolgáló Szabó Zoltán tábornok kolozsvári átirányítását. Siegler nyugdíjba vonulása után november 20. tájékán lett Kratochwill Károly az új városparancsnok, a katonai erő sohasem érkezett meg a városba.

Aradra az előkészítők (Jászi Oszkár, Bethlen István, Bánffy Miklós, Barcsay Andor, Vincze Sándor, Somló Bódog és Apáthy István) és a pesti nemzeti tanács képviselői (Ábrahám Dezső és Bokányi Dezső) utaztak. Az első tárgyalási napon érdemi megbeszélésre nem került sor. A románok Maniu érkezésére vártak, addig is a Jósikafalván történt véres eseményekről volt szó. A második tárgyalási napon Maniu előállt a teljesen egyértelmű román követeléssel: a magyarok a jövendő román állam alapítása érdekében előkelő gesztussal mondjanak le 26 erdélyi vármegyéről. Apáthy saját szerepléséről azt írta, hogy többször is hozzászólt, bár a román küldöttség tárgyalási legitimációját többször kétségbe vonta, ugyanis sem a kormánynak, sem a pesti nemzeti tanácsnak nem volt tagja.  Emlékiratában hajdani hozzászólásainak azon mozzanatát tartotta fontosnak kiemelni, melyben a belső rend helyreállításának és az együttműködés jelentőségének hangsúlyozásáról beszélt. A történetírás pedig személyének lelki zavarodottságáról számol be, sugallván, hogy anakronisztikus megnyilvánulás volt részéről a királyság alkotmányosságáról és államrendjéről mint közjogi tárgyalási alapról nyilatkozni. Nem volt az. Először a tárgyalások napjaiban utazott a magyar felsőház küldöttsége Bécsbe, és ugyancsak ezekben a napokban mondott le Károly a magyar trónról. Másodszor pedig közvetlenül az eredménytelen aradi tárgyalások után kiáltották ki a Károlyi-féle köztársaságot. Arad idején a magyar királyság államformája még létezett, és a királyságra való hivatkozás finoman szólva sem anakronizmus egy olyan politikus részéről, aki a királyság intézményében mindig is a magyar állam területi integritásának legfőbb és egyetlen legitim intézményét látta. Zavarodottságot elsősorban Jászinál lehetne konstatálni, hiszen már az előkészítő megbeszélésen kénytelen volt elfogadni Apáthy helyzetértékelését és tárgyalási elképzeléseit, latens módon elismerve egyúttal, hogy az 1912-es vitában nem volt igaza.

A magyar küldöttségnek be kellett látnia, hogy a román igényeket nem lehet kielégíteni, még a konföderatív állam létrehozásának tervével sem.  Maniuék teljes elszakadást akartak – ahogyan Jászi csodálkozó kérdését megválaszolták. A válaszon csak az erdélyiek nem tudtak igazán csodálkozni. Az eredménytelen aradi tárgyalás egyetlen pozitívuma nem lebecsülendő: megértették, hogy a románoknak eszük ágában sincs Pop Csicsóék fenyegetését beváltani. Visszaemlékezése szerint a belgrádi szerződés tartalmát főkormánybiztosi kinevezése után, december 8-án ismerte meg. Keserű megállapítása szerint, ha az egyezményben engedélyezett 6 gyalogos és 2 lovas hadosztály a magyar kormány rendelkezésére állt volna, ma nem kellene Csonka-Magyarországban élni. A legnagyobb őrültségnek ezúttal is a hadsereg feloszlatását tartotta, véleményéhez két új mozzanat társult. Arad után partnerei (a radikálisok és a szociáldemokraták is) kezdték belátni, mennyire igaza volt ebben a kérdésben, továbbá a fegyveres erő hiányának betudhatóan nem lehetett a belgrádi szerződésnek érvényt szerezni. Mindenáron fegyveres erőt akart létrehozni Erdélyben, látván, hogy az erdélyi románság csak ott tagadta meg a (magyar) közigazgatást, ahol saját fegyveres erőiben bízni tudott. Tudta, hogy tartanak tőle, de szerinte tényleges hatalmát igencsak túlbecsülték. Következetesen nem tárgyalt a román nemzeti tanáccsal, Arad után egyszerűen árulóknak tudta őket. Határozott fellépésre és tekintélyre van szükség ebben az egyre feszültebb kapcsolatban – vallotta.

Közvetlenül hazaérkezésekor tudta meg táviratból, hogy Pesten kikiáltották a (nép)köztársaságot. Hiába hívták a fővárosba, nem ment. Nem magával a köztársaság jogi intézményével volt gondja, hanem először is kikiáltásának időzítésével – lezáratlan békeszerződési folyamat kellős közepén vagyunk. Másodszor pedig a király lemondása nem hozta magával az új kormány királyi kinevezését, mely a nemzetiségiekkel folytatott tárgyalásokhoz nélkülözhetetlen jogcím kellett hogy legyen. Tudta, miért fogadták el a magyar Nemzeti Tanácsot Aradon a románok kormányalakító tényezőnek, akkor ugyanis elvben a román nemzeti tanács is rendelkezhet kormányalakító jogosítvánnyal. A magyar királyi jogfolytonosságban viszont benne van az állami jogfolytonosság is. Az október 31. utáni helyzetben a románok tabula rasát láttak, neki viszont a király lemondása és a parlament önfeloszlatása után úgy kellett a törvényesség szellemében eljárni, hogy lélekben maga sem hitt saját új kormánya legitimitásában. Sem a parlament visszahívására (szerinte nem volt joga feloszlani), sem pedig új választások szervezésére nem volt lehetőség – főleg Erdélyben, ám a kialakult belpolitikai helyzet nagyban hozzájárult Magyarország földarabolásához. November második fele munkával telített hétköznapokat hozott, bár megfogalmazott jogköre nem volt a tanácsnak, így a társszervek tevékenységéhez kellett igazodnia. A főispáni székbe jó barátja, Papp József lemondása után ajánlatának megfelelően Grandpierre Emil került. Értékelése szerint Pappnak nem bocsátotta meg a politikai közélet, hogy elhagyta a Károlyi-pártot, és 48-as alkotmánypárti lett. Grandpierre ajánlását sohasem bánta meg.

Kormányutasításra katonai mozgósításba kezdtek. Tizenöt székely tisztet küldtek a Székelyföldre, a soványka eredmény ellenére Kolozsváron megkezdődött a jövendő székely hadosztály újoncainak kiképzése.

Így érte őket 1918. december elseje, a gyulafehérvári határozat napja. A mai román nemzeti ünnep napjáról annyit ír, hogy a magyar állam nem ellenezte a rendezvényt, hanem különvonatokat is indított a résztvevők számára. Sok román tiltakozni ment Gyulafehérvárra, őket néhány napos fogság után engedték csak szabadon. A határozatot nem egyhangúan hozták, a csatlakozásnak számottevő ellenzéke volt. Apáthy a magyar kormányt tette felelőssé az elvben megakadályozhatónak nevezett gyulafehérvári gyűlésért és a gyűlés támogatásáért.

December 2-án Pestre utazott, mivel a megváltozott helyzetben vagy félreáll, vagy tényleges intézkedési jogkört kap a kormánytól. (Ezen a napon alakult Nagyszebenben a Consiliul Dirigent.) Egyszerűen tiszta helyzetet akart teremteni, hiszen nem értette kormánya számos megnyilvánulását. Pestet magában Magyarország legnagyobb betegségének, bűnös lelkű városnak nevezte, s ide most ő is betegen érkezett, csak 4-én tudott kormányzati tényezőkkel találkozni. Hatodikán a Minisztertanács elfogadta Batthyány előterjesztését, azaz Apáthyt kinevezték Erdély főkormánybiztosává. A kinevezés a polgári közigazgatásban teljhatalmat biztosított számára, valamint tárgyalási jogosítványt adott a belgrádi szerződés és a Diaz-féle fegyverszünet betartásáról folytatott tárgyalásokra a megszálló katonai erők parancsnokságával. Kapott továbbá egymillió koronát az új szervezet kialakítására, a személyi és a dologi kiadások fedezésére. A virtuális hivatal tervezetét hagyatékában meg lehet találni, 18 ügyosztályt tervezett.

Megjegyzés: a történetírás 14-ről tud, de ez apróság. Egyetlen személyi vonatkozást érdemes kiemelni. Nem a kormány kérésére, hanem saját elhatározásból tette meg helyettesének Vincze Sándort. December 7-i kinevezése után másnap tért haza Kolozsvárra, hogy azután letartóztatásáig egyetlen órára se hagyja el városát.

Még Pesten alapos tájékoztatást kapott a hadügyminisztertől (Bartha Albert) az erdélyi hadi helyzetről. A román hadsereg november 20. körül jelent meg Erdélyben, főleg a Tölgyesi- és a Gyimesi-szorosokon át jöttek. Elfoglalták Csíkszeredát, és elérték a Maros vonalát. Létszámukat december 10. körül 15 000 főre becsülték. Bartha még arról beszélt, hogy Vyx szerint a Marost nem léphetik át a románok, ám Apáthy addigra már olvasta a belgrádi egyezmény hiteles szövegét, és nem hitt Vyx szavainak. A belgrádi megállapodás III. szakasza az ország stratégiai pontjait (itt Erdély nagyvárosait) a szövetségesek által megszállhatóknak nevezi, s tisztában volt azzal, hogy adott esetben nemcsak a szövetségesek, hanem a románok is megmozdulnak – különösen megfelelő ürügy esetén.

Ebből következően Apáthy igencsak vigyázott arra, hogy ne szolgáltassanak ilyen ürügyet a román katonai intervenció folytatására, Kolozsvár megszállására. Kolozsváron feszült hangulat fogadta. Távolléte idején a városban kiképzés alatt álló székelyek jószerivel arra buzdították egymást, hogy koncolják fel a román nemzeti tanács, a román nemzetőrség tagjait, de a hasonló magyar testületeket is hazaárulónak titulálták, így a magyarokat is fenyegette a felkoncolás veszélye. Sikerült  lecsillapítani a valószínűleg provokátorok keltette indulatokat, később ugyanis kérdésessé vált, hogy valóban székelyek voltak-e a hangadók.

A pere idején gyakran emlegetett atrocitásokról annyit ír, hogy két halálos eset történt. Egy Zeyk József nevű magyar huszárkapitány és egy Popovics nevű román ember halt meg, az utóbbi egy másik román ember másnak szánt lövésétől. Egyszerűen hazugságnak nevezte a román katonai parancsnokok azon híreszteléseit, miszerint a magyarok mészárolják és csonkítják a románokat.

Megjegyzés: egyetlen ilyen esetet sem tudtak említeni, pedig bizonyára a vádanyag előkelő helyén szerepelhetne. A városvezetés mindenesetre megnyugvással és Kratochwill városparancsnok is helyesléssel fogadta a hadvezetőség azon utasítását, hogy a városban tartózkodó toborzott székely erők vonuljanak vissza Debrecenbe, illetve Nagykárolyba. A várost azonban nem a székely hadosztály hagyta el, ilyen egység még nem létezett, legfeljebb a hadosztály magjának lehet nevezni ezt az erőt.

Egy másik legenda szerint Apáthyt felkereste a városon Arad irányába átvonuló, visszavonulásban levő német katonai erő vezetője (Mackensen), és felajánlotta neki, hogy megvédi a várost. Ajánlatát Apáthy – ki tudja, milyen okból? – állítólag visszautasította. Feljegyzéseiben arról ír, hogy az ügyben érintett katonai erőre a Diaz-féle fegyverszüneti megállapodás (1918. november 4. 15 óra) XI. szakasza vonatkozott, s ő ennek szellemében járt el. A szöveghelyen említett katonai erő átvonul a városon, és 16 órán belül elhagyja az országot. Jóval később, 1920. szeptember 7-én, a budapesti Hírlapból tudta meg, hogy annak idején maradtak katonák Kolozsváron, és így internálandók lettek. Magával a parancsnokokkal nem is találkozott, néhány hadbiztossal tárgyalt. Semmilyen ajánlatról nem volt szó, így nem is volt mit visszautasítani. Egyszerűen néhány vonatot kértek, hiszen Brăilától Tövisig gyalogoltak. A németeknek elegük volt a háborúból, mindenáron haza akartak menni, egy kis külön háború igazán nem lehetett kedvükre. Gondolkodó ember egyébként sem hiheti, hogy 3–4 ezer emberrel meg lehet védeni a Maros vonalát.

A németek átvonulása idején érkezett a városba a marosvásárhelyi nemzeti tanács elnöke (Antalffy) azzal a hírrel, hogy Neculcea tábornok Kolozsvár megszállására készül. A városban állomásozó székely erők addigra nagyjából elvonultak. Kratochwill parancsot kapott a magyar hadvezetéstől a visszavonulásra, kerülnie kellett az összeütközést. Csak a keret és a csendőrség maradhatott a városban. Visszaemlékezésében Apáthy vitatja, hogy több pesti kormánybiztos is követelte volna a (nem létező) székely hadosztály bevetését. Kratochwillt józan, az erőviszonyokat reálisan ismerő katonának nevezi, és akkor is egyetértett a visszavonulással: „a diadalmas ellenség másként viselkedett volna, mint az alattomos hódító.” Civilként is elfogadta a katonai realitást, a csucsai frontot tartotta ő is védhetőnek. Onnan meg lehetett volna védeni azt, ami maradt az országból. A románok egyébként egészen április közepéig nem is mertek megindulni, akkor viszont a királyhágói-csucsai front katonáit visszafordították – a vörösök ellen.

Megjegyzés: Kratochwill katonáinak szereplését sokan vitatják, így érdemes még egyszer átgondolni Apáthy állásfoglalását! A Kolozsvárt elhagyó székelyeket csak jogtalanul lehet hadosztálynak titulálni; a visszavonulás jogos volt; Csucsa térségében meg lehetett volna védeni az országot (addigra egyrészt megerősödött a katonai kontingens, s a királyhágói-csucsai vonal katonailag nagyon is védhető volt).

Kolozsváron elkezdődött Apáthy és Neculcea hosszú távirati alkudozása a város megszállásának hogyanjáról. Neculcea kilátásba helyezte – ellenállás esetén – a város lövetését. Apáthy garanciát kért a belgrádi szerződés III. szakaszának betartására a románok részéről. Mivel az ellenségeskedés a szövetségesek és Magyarország között megszűnt (XVIII. szakasz), így a fenti szakasz értelmében nem lehet lefegyverezni a rend fenntartására (csendőrség, nemzetőrség, rendőrség) szolgáló alakulatokat. Garancia esetén nem lesz ellenállás, tehát vérontás sem. Egyúttal táviratilag kérte a magyar kormányt, érje el Vyxnél, hogy a szövetségesek közvetítő szerepet vállaljanak. Választ a szükségesnél jóval később, december 22-én kapott. Közben megérkezett Pestről Fényes László (a nemzetőrség kormánybiztosa) és Rónai Zoltán (érdeklődőként). Nemcsak Apáthy, hanem a városlakók sem örültek Fényes érkezésének és főleg szereplésének. Nem ismerte a várost, beszédstílusa idegennek hatott, beszédeit lanyha érdeklődéssel fogadták az emberek.

Megjegyzés: Apáthy semmi érdemlegeset nem ír a 22-i nagygyűlésről. „Rendben lefolyt.” Elhatárolódott Fényestől. Ő fegyverkezésre, nem pedig a nemzetőrség lefegyverzésére buzdított, mint Fényes. Ismét egy legenda, mely szerint ők ketten együtt ugyanazt akarták. A legenda alapja: Fényes és Rónai kocsival Marosvásárhelyre utazott és Kocsárdnál egy maroknyi magyar csapattal találkozott. A katonák a visszavonulási parancsuk ellenére támadni akartak, őket beszélték le az esztelennek tűnő vállalkozásról. (Apáthy ott sem volt.) Fényes a városban tartózkodott még december 24-én, másnap utazott vissza Pestre.

December 21-én Vyx válaszát várva, telefonon kapcsolatba lépett Károlyival – és heves szópárbajba keveredtek. Számon kérte a kormány lanyhaságát, s kilátásba helyezte lemondását, amennyiben nem kap Vyxtől garanciát arra vonatkozóan, hogy a város megszállása a belgrádi szerződés III. szakasza alapján történik. Apáthy később sem tudta meg, hogy Neculcea kapott-e egy ugyanolyan táviratot, mint ő. Hozzá ugyanis megérkezett Vyx garanciát adó távirata. Neculcea korábban sem volt hajlandó lemondani a magyar rendfenntartó erők lefegyverzésének tervéről, katonái – úgymond – idegesek a románok lemészárlása (?) miatt. Utolsó táviratában közölte a december 24-i bevonulás tényét Apáthyval, és ismételten hivatkozott a lefegyverzésre vonatkozó határozott parancsára.

December 24-én Gerescu dandártábornok csapatai megszállták Kolozsvárt. Aznap délután Neculcea hadseregtábornok is a városba érkezett. Apáthyval a városházán találkoztak, a találkozón részt vett a pesti francia misszió képviseletében Vierne százados is. A százados Vyx képviseletében elvileg állást foglalt a belgrádi szerződés betartása mellett.

December 28-án Apáthy szempontjából érdekes kormányváltozás történt Pesten. Lovászy Márton közoktatási miniszter lemondott, és Károlyi felajánlotta az üressé vált miniszteri tárcát Apáthynak, aki nem fogadta el. Két okból. Apáthy helytelenítette a Károlyi-kormány balra tolódását (éppúgy, mint Lovászy és Batthyány), továbbá kinevezett főkormánybiztosként nem akarta magára hagyni az erdélyi magyarságot.

Megjegyzés: Károlyiék valószínűleg a menekülés lehetőségét kínálták Apáthynak. Vincze Sándor december 30-án éjjel elhagyta Kolozsvárt. Apáthy szerint az utolsó napokban már feltűnően csendes volt, talán már bánta addigi tevékenységét.

December 31-én Berthelot átutazott Kolozsváron. Vasúti kocsijában másfél órát beszélgetett Apáthyval, aki természetesen az erdélyi magyarság érdekében emelt szót a francia katonai vezetőnél. Berthelot – Neculcea egyetértését is tolmácsolva – továbbra is főkormánybiztosnak tudta Apáthyt, becsületszavát adva erre, és a jövendő békekötést a wilsoni elvekhez igazodó szerződésnek nevezte. Apáthy jelezte, hogy szerinte ő lesz az első letartóztatott Kolozsváron, egyszóval számít várható letartóztatására. Előrejelzését Berthelot képtelenségnek tartotta, és parlamenternek titulálta Apáthyt. A két tárgyalásról szóló jelentését Apáthy a magyar kormány elé utalta, ám jelentésének elfogadását a kormány húzta-halasztotta. Közben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a románok nem akarják a belgrádi egyezmény betartását.

Január 8-án Neculcea parancsban megtiltotta Moşoiu akkori főparancsnoknak, hogy kapcsolatot tartson Apáthyval, míg nem tisztázódik jogköre. Kiderült, hogy a magyar kormány mulasztást követett el, mikor kinevezésével egy időben nem tette közzé hivatalosan hatósági jogkörét. Pestről január 9-én válaszoltak sürgető táviratára, s közölték vele, hogy jogkörének leírását elküldték Vyxhez is.

Megjegyzés: Innen kezdve teljesen egyértelmű, hogy a franciák és a románok kihasználták a magyar kormány bakiját. Apáthyval érdemben senki sem tárgyalt. A helyi katonai vezetők minden tárgyalási igényét azzal utasították el, hogy bukaresti parancsra várnak. Hiába kért francia összekötő tisztet, hiába sürgette a választ. Maradt a passzív ellenállás, a tisztviselői kar passzív ellenállásának szervezése – letartóztatásáig. Utolsó, rendkívül fontos vezetői cselekvése az volt, hogy garanciát kért és kapott a magyar kormánytól, hogy az állásukat vesztett köztisztviselőkről a magyar állam gondoskodni fog. Álláspontja szerint elvben a magyar tisztviselők nem tehetnek hűségesküt Ferdinánd királynak, hiszen csak addig kellenek az új hatalomnak, amíg meg nem tanítják az új román tisztviselői kart a közigazgatás gyakorlatára, azután földönfutóvá válnak.

A figyelmes olvasó észreveheti azokat a diszkrepanciákat, melyek az Apáthy-féle visszaemlékezés és a történetírás (Magyarország története; Erdély története) ide vonatkozó tézisei között fennállnak. Néhányról menet közben már volt szó, de a fejezet végén érdemes újabbakat is szóba hozni.

– Ahol Apáthy királyságot említ, ott a történelemkönyvek impériumról szólnak – szóhasználati eltérések szép számmal akadnak, és felfogásbeli különbségről árulkodnak.

– Többször is rektorként emlegetik őt, az egyetem volt rektorát. 1918/19-ben Schneller István az egyetem rektora. Úgy tűnhet esetleg, hogy nem politikai vezetőként (az Erdélyi Nemzeti Tanács elnöke vagy éppen Kelet-Magyarország főkormánybiztosa), hanem rektorként intézkedett volna. Különösen az október 30–31-i tüntetések állítólagos betiltásánál.

– Nem derül ki, hogy a Károlyi-kormány lényegesen demokratikusabban irányította az ország sorsát még a köztársaság kikiáltása előtt is elődeinél, így teljesen értelmetlen „megkésett demokratikus engedményekről” nyilatkozni Apáthy október 14-i levele kapcsán. Apáthy kezdettől az egyik legdemokratikusabb intézmény (általános választójog) eszméjének képviselője volt, de a háborús állapotok, különösen az 1916-os román betörés után, igencsak megnehezítik egy ilyen mérvű országos belpolitikai reform esetleges végrehajtását is.

– Az aradi tárgyalásokhoz idézzünk egy mondatot az Erdély történetéből (1711. l.): „Az erősen nacionalista Apáthy István és Bethlen István gróf is hozzájárult Jászi miniszter tervezetének elfogadásához, aki a románokkal való tárgyalást javasolta, és svájci típusú kantonális konföderáció megteremtésével kívánta megoldani az erdélyi kérdést.” Apáthy szerint Bethlen és nem Jászi beszélt a tárgyalások elvi fontosságáról. Az „erősen nacionalista” kitétel helyi értékéről volt már szó: a választójog bevezetése és a magyar érdekek erőteljesebb képviselete két egymást kiegészítő elv gondolkodásában, de most nem ez a lényeg. Apáthy szerint nem Jászi tervét fogadta el az előkészítő bizottság, hanem az ő korábbi tárgyalási javaslataival értett egyet Jászi. Valószínűleg mindkét változatban lehet némi igazság, bár az szinte kizárt, hogy Aradon Jászi előállt volna a svájci kantonizálás tervével. Ez legfeljebb távoli elképzelés lehetett, Aradon egyszerűen alkudozás folyt, előbb bizonyos területeken az önrendelkezés megadása, később pedig a kormányhatalom átadása volt az ajánlat – teljes összhangban a királyság alkotmányjogi intézményével.

Végezetül pedig teljesen kizárt, hogy 1918. december 31-én Berthelot bármilyen új demarkációs vonalban „megállapodhatott” volna Apáthyval. Először is Apáthy nem volt katona, másodszor pedig ehhez országos szintű vezető kellett volna, harmadszor a jogosítványa sem engedte. A letartóztatására számító Apáthy csak garanciát kérhetett a legfőbb francia katonai vezetőtől, hogy tevékenységét folytathassa. Megkapta, mégis letartóztatták.

Az Apáthy-per

Állítólag Apáthyt letartóztatása után először halálra ítélték, később az erős nemzetközi tiltakozás hatására a halálos ítéletet börtönbüntetésre változtatták, majd felmentették.

Akkor mindenekelőtt nézzük a dátumokhoz kötött tényeket – ahogyan az ő hagyatékában szerepelnek. Letartóztatása 1919. január 15-én történt, magát a letartóztatási parancsot február 24-én fogalmazták meg. A nagyszebeni börtönbe került. Innen vizsgálati okokból Désre szállították február 9-én, a dési vizsgálat április 14-én fejeződött be. Másnap (ápr. 15.) Désről Zsibóra, onnan április 22-én Nagykárolyba vitték – minden bizonnyal egyszerűen el akarták dugni a közfigyelem elől. Nagykároly börtönében május 18-ig tartották, ekkor visszavitték Nagyszebenbe. Az elsőfokú tárgyalás június 15-én kezdődött, és 21-én hirdettek ítéletet. Első fokon öt év kényszermunkára ítélték. A másodfokú tárgyaláson (1919. november 11.) az elsőfokon megállt három vádpont alól is felmentették. Szabadlábra december 22-én helyezték, az új határ átlépéséig Nagyszebenben maradt útlevélre várva.

Maga a júniusi per az erdélyi román hadsereg parancsnokságának hadbírósága előtt folyt, az ötfős bíróság elnöke ezredes (Moruzi Gheorghe), tagjai: két őrnagy (Aldescu Sebastian és Negulescu Nicolai) és két kapitány (Cocorescu S. Dumitru és Pascu Xenofort) voltak. A vád összesen 18 tanút szólított, és lemondott 5 tanú meghallgatásáról (néhány név: Pop Gyula, Poritiu Bálint, Horváth Emil, Florian Gyula, Szatmári Ákos, Jovanovics Gyula – magyarok és románok vegyesen. A védelem lemondott 12 tanú meghallgatásáról, és megidézte tanúnak az alább felsoroltakat: Gelei Sándor (nem azonos munkatársával, a későbbi híres professzor Gelei Józseffel!), Farkas Béla, Ajtai Sándor, Schneller István, Krausz Antal ezredes, Sándor József, Pop József, Kratochwill Károly ezredes, br. Béldi Kálmán, br. Jósika János. A vád öt vádpont alapján felségsértés és összeesküvés vádjával illette Apáthyt. A védelem elsősorban a bíróság illetékességét vitatta, hiszen Ausztria–Magyarország és a Román Királyság között akkor még létező kiadatási egyezmény teljes figyelmen kívül hagyásával történt a letartóztatás és a vádemelés – időben még jóval a békeszerződés aláírása előtt vagyunk. Továbbá a polgári, tehát nem katonai bíróság elvi illetékességét fogalmazták meg az ügy jogi természetének megfelelően. A vád ellenérve szerint a vádemelés alá vont cselekmény katonailag megszállt területen folyt, illetőleg nem fejeződött be a tényleges katonai megszállás után. A megszállást (ott és akkor) a „nemzeti terület meghosszabbításának” tekintették, ebből kifolyólag és a várható büntetés minimumára (3 hónap) való tekintettel katonai és nem polgári bíróságot tartottak illetékesnek.

A vádpontok szerint Apáthy István

– mint a kolozsvári Magyar Nemzeti Tanács elnöke a román kormány felhatalmazása nélkül a székely vármegyék székelyeit besorozta, ezeknek fegyvert és lőszert szerzett, mindezen tevékenységét olyan területen folytatta, mely a (román) hadsereg által meg volt szállva (a jegyzőkönyv szerint a bíróság 3:2 arányban [!] bűnösnek találta);

– mint a kolozsvári Magyar Nemzeti Tanács elnöke az erdélyi román részekben százezrekre menő számban nyilvánosan terjesztett kiáltványokban a román lakosságot a román hadsereg és a román állam ellen izgatni kísérelte, mikor ezen területek a román hadsereg által megszállva voltak (a jegyzőkönyv szerint a bíróság 5:0 arányban bűnösnek találta);

– ezekben a kiáltványokban I. Ferdinánd ellen a legaljasabb sértéseket követte el  (a jegyzőkönyv szerint a bíróság 5:0 arányban bűnösnek találta);

– mint Kelet-Magyarország kormánybiztosa – felsőbb parancsra – a magyar tábornoktól való parancsnak engedelmeskedve Zilah kiürítése kapcsán parancsot adott arra, hogy Cigányi állomáson 1919. január 14-én támadják meg Cerbulescu főhadnagy különítményét, aki a kiürítés ellenőrzésére jött. A támadás következtében 6 katona meghalt, 12-en megsebesültek, néhányan fogságba estek, és megcsonkították őket (a jegyzőkönyv szerint a bíróság 0:5 arányban nem találta bűnösnek – a jegyzőkönyv szerint a bíróság 5:0 arányban bűnösnek találta);

– egyetlen kérdés marad: léteznek-e száára enyhítő körülmények? (erre a kérdésre a bíróság 4:1 arányban igennel válaszolt).

A legkevesebb, amit el lehet mondani: az ítélet nem azt sugallja, hogy vérbíróság ítélkezett Apáthy felett. Tekintetbe vették a feltárt enyhítő körülményeket, egy vádpontot elutasítottak, és egy másik fontos vádpontban is erősen megoszlott az ítélkezők véleménye. Az egyértelműen kimondott bűnösség két összefüggő, ugyanarra az eseményre vonatkozó vádpontot érint.

Az egyik, erősen kérdéses vád a fegyverkezés vádja volt. Védőbeszédében 150 embert említett, tehát szó sem lehetett semmilyen reguláris, fegyveres erő szervezéséről. 1918. november 1-jén a városban felbukkant a szétszóródott 2. brassói gyalogezred menekülő maradéka. A fegyelmezetlen, civileket is terrorizáló banda kordában tartására irányuló intézkedéseit minősítették utólag fegyveres ellenállás szervezésének.

Megjegyzés: még ha nem is közbiztonsági, hanem katonai intézkedésekről lenne szó, Kolozsvár akkor még nem állt a román hadsereg megszállása alatt, így finoman szólva sem kellett volna a román kormány engedélyéért folyamodnia. A székely toborzás és kiképzés nem polgári, hanem magyar kormányutasításra végrehajtott katonai feladat, neki ehhez semmi köze nem lehetett.

Ugyanez az időbeli csúsztatás jellemzi az izgatás vádját is. Perében vállalta bizonyos röpiratok készítésében és terjesztésében való részvételét és felelősségét, ahogy annak idején is ezt tette. Minden általa is készített röpiratot aláírt, ám ezeket el is kellene olvasni, ugyanis mindegyik megnyugtató és felvilágosító jellegű. Felségsértő szavakat nem használt, de a perben egyetlen bűnének számított, amit akkor legfőbb erényének tudott: saját nemzetének szolgálata. Ahogy mondta, bírája csak a Mindenható és legfeljebb a majdani pártatlan történetírás lehet.

Megjegyzés: nem tudhatjuk, hogyan intézte el a Mindenhatóval ügyét, de a pártatlan történetírásra még várhat.

Nyilatkozata szerint bármit is tett 1918. december 24. előtt, magyar alattvalóként, a belgrádi szerződésnek megfelelően, meg nem szállt területen cselekedte. A belgrádi szerződésben talán csak ketten hittünk – írja. Károlyi és ő. Neki meggyőződése volt, hogy a helyi vezetőket rendfenntartási kötelezettség terheli, a békeszerződéshez a magas diplomácia lehetőségei vezetnek. Így Apáthy 200 tételes tudományos életművére is hivatkozott, és költői kérdésében ott a lehetséges válasz: elkövette-e az emberiség elleni bűnt az, aki életművét az emberiség fejlődésének szentelte? Valójában rendfenntartó intézkedései az anarchia megfékezésére és a bolsevizmus visszatartására irányultak.

Megjegyzés: Apáthyt még bolseviknak is titulálta a román sajtó, ami – ismerve az ő szellemi habitusát – igencsak nevetséges vád.

Az 1919. január 14-i véres eseményekhez a bíróság szerint sem volt semmi köze. Elképzelhetetlen ugyanis, hogy a katonai cenzúra ne bukkant volna annak az állítólagos táviratnak a nyomára, mely a vád legfőbb bizonyítéka lett volna ellene – az állítólagos támadási parancs táviratát a vád nem tudta felmutatni. Így csak két cigány származású tanút tudtak megidézni, akik hallottak valamit a parancsról. Ugyan hogyan kerülhettek abba a helyzetbe, hogy tudomásuk lehessen egy ilyen ügyintézésről? A vádpontot ejtették, ám Apáthy is tudta, hogy december 24. után figyelik minden lépését, és csak ürügyet keresnek letartóztatására. Maga a gyanú ürügynek kiváló volt, vádként viszont nem állta meg a helyét. Maradt a fegyveres ellenállás szervezésére és az izgatásra vonatkozó vád, valamint az erre alapozott büntetés, az ötéves kényszermunka.

Talán a román hatóságok sem vették komolyan, hogy a büntetés ténylegesen végrehajtható. Maga a per inkább demonstratív és kifejezetten figyelmeztető jellegű volt. Apáthy félreállításával a magyarok ellenállását igyekeztek megtörni. A börtönben tisztelték a tudós professzort, még ha magyar is. Külön elhelyezést kapott, folytathatta a börtönviszonyok közepette realizálható tudományos tevékenységét, magyarul olvashatott szakkönyveket. Felesége beköltözhetett börtönszobájába, érkezése és távozása saját döntésén múlott. Megrendült egészségi állapota nem a börtönkörülményeknek, sokkal inkább az ítélethozatal előtti állandó utaztatásának köszönhető. A dési út még érthető, a nagykárolyit és a zsibóit azonban meg kellene magyarázni.

A másodfokú tárgyaláson született felmentő ítélet valójában korábbi védekezését igazolta. A bíróság elfogadta semmisségi kérelmét mindhárom vádpontban (székelyek felfegyverzése, kiáltványok készítése és felségsértés). A semmisségi kérelem közjogi alapját azon tézis szolgáltatta, hogy a vád alá vont cselekmények idején az elkövető nem lakott román területen.

Megjegyzés: valóban nem román területen lakott, sőt a román hadsereg által megszállt területen sem. Az új ítélet szerint Apáthy István mindvégig Kolozsváron lakott, és maga a város akkor nem tartozott a román államhoz. Ő maga is a magyar nemzethez és nem a román államhoz tartozik, tevékenységében pedig saját országa javát szolgálta – ezt eddig is tudtuk, de most a román bíróság mondta ki.

Epilógus

Szabadulása után Nagyszebenben Apáthy azonnal beadta útlevélkérelmét, az útlevél 1920. július 15-én meg is érkezett, augusztus 7-én pedig átlépte a magyar határt. Pestre ment és bekapcsolódott a Szegedre települt kolozsvári egyetem munkájába. A meghurcolt, testben és lélekben megtört professzorra nem a pihenés, hanem újabb munka várt. Munkatársai átadták az intézeteinek átvételéről szóló jegyzőkönyveket. 1919. július 2-án vette át Farkas Béla adjunktustól és Boga Lajos múzeumi segédőrtől a Borza Sándor (Alexandru Borza, a kolozsvári botanikus kert mai névadója, akkor kormánybiztos) vezette küldöttség az egyetem Állattani Intézetét. 1919. augusztus 16-án pedig a Szövet- és Fejlődéstani Intézetet adta át Gelei József magántanár szintén egy Borza vezette bizottságnak. 1919. október 14-én pecsételték le az EME Állattár épületét, az eseménynél szintén Farkas Béla képviselte a magyar-ságot. Az utolsó jegyzőkönyv 1920. január 30-i dátummal a pecsét feltöréséről készült. Ekkor Gelei József és Boga Lajos voltak jelen. Ezen aktussorozat előkészítő eseménye 1919. május 13-án, az egyetem román megszállásának másnapján volt, amikor is Borza bejelentette Apáthy munkatársainak (az említetteken kívül Tompa Artúr tudományos segédmunkatárs, Lőrinczy Eszter gyakornok és Magoss Irén mikrotechnikai segéderő), hogy a román Kormányzótanács nevében átveszik az intézeteket, formális kényszert alkalmazva és nem törődve azzal, hogy az EME Állattár nem állami, hanem magántulajdon.

A kolozsvári egyetem szegedi kezdéséig (1921) Apáthy számára (is) a legfontosabbnak maga az elhelyezés ügye – Szeged vagy Debrecen – bizonyult. A debreceni változatnak meglepően sok támogatója volt a professzorok között, komoly érveket sorakoztattak fel Debrecen mellett. A Pesten tartózkodó „debreceniek” névsora: Dézsi Lajos, Kuncz Ignác, Rigler Gusztáv, Réz Mihály (Gombocz képviselte a külföldön tartózkodó Réz álláspontját), Schmidt Henrik, Boér Elek, Lukáts Adolf, Davida Leó, Gombocz Zoltán, Hornyánszky Gyula, Riesz Frigyes, Tóth Károly, Moór Gyula, Pogány Béla, Haar Alfréd és Ortvay Rudolf. Ők írták alá a debreceni változatot támogató és a miniszternek címzett memorandumot, de nyugodtan hozzá lehet tenni a háttérbe vonuló Szádeczky Lajos nevét is.

A Pesten tartózkodó „szegediek” névsora (őket a menet közben érkezett debreceni ajánlat sem térítette el a szegedi megoldás támogatásától): Szandtner Pál, Menyhárt Gáspár, Lőte József, Lechner Károly, Imre József, Csengeri János, Schneller István, Győrffy István és főleg Apáthy István. A névsorból hiányzó professzorok vagy Kolozsváron tartózkodtak a jelzett időszakban, vagy különféle okok miatt hiányoznak a felsorolásból (pl. haláleset: Fabinyi Rudolf, vagy pl. távozóban voltak az egyetemről: Cholnoky Jenő stb.).

A szegedi elhelyezés mellett egyértelműen az egyetem akkori vezetői, a kormánymegbízott (Szandtner) és Apáthy álltak ki. Ő egyszerűen kilátásba helyezte, hogy elhagyja az egyetemet, amennyiben nem Szeged mellett döntenek. Szeged ügyét res judicatának nevezte, amelynek megszegése esetén ő inkább Budán marad, és magángyűjteményével saját kutatóintézetet nyit. (M-T Kar III. rendkívüli ülése, 1920. december 11. Magyar Országos Levéltár K 636; 129. doboz, 1922 – 14 – 26371 tétel). Miután eldőlt a szegedi elhelyezés, szabadságot kért és Nápolyba utazott. Hazatérve nekilátott a szegedi oktatói és kutatói munka megszervezésének. Az első szegedi tanév végén érte a halál.

Ezen írás nem annyira a tudós professzorról, sokkal inkább a politikusról szólt. S hogy politikai szereplésének mi az aktualitása? Mondja meg ő: „Hogy főkormány-biztosságom utolsó napjaiban minő munkát végeztem, tudják, akik akkor körülöttem voltak. És tudja ma is Erdélyben minden magyar ember. Ha, Budapestre kerülvén, most el is felejtenek, majd eszükbe jut ismét később, a mainál jobb vagy – ne adj Isten! – még rosszabb időben (Apáthy István)”.

IRODALOM

Apáthy-szöveghelyek

Hanák Péter (szerk.): Magyarország története 1918–1919; 1919–1945. Akadémiai Kiadó, Bp., 1978. 116–118, 170.

Köpeczi Béla (szerk.): Erdély története. III. Akadémiai Kiadó, Bp., 1987. 1687, 1702, 1703, 1711, 1713, 1719–1721, 1821–1823.

Ránki György (szerk.): Magyarország története 1890–1918. Akadémiai Kiadó, Bp., 1976. 578, 718, 741, 776, 911, 938.

Az Apáthy-hagyaték az Országos Széchényi Könyvtárban található: Quart. Hung. 2452; 2454; 2455; 2456; 2457; Fol. Hung. 1673.

Az írás elsősorban a hagyaték alapján készült. Nagyban támaszkodott a Quart. Hung. 2455-ben található Erdély az összeomlás után címet viselő anyagra, mely nyilvánvalóan egy leendő emlékirat első változata. Kisebb-nagyobb számozott szövegegységek ollóval körbenyírt papírlapokon – igencsak kezdeti állapotban maradt Apáthy még kéziratilag sem egységes visszaemlékezése. Mivel jóval több információt ad mind az eseményekről, mind pedig az ő személyiségéről és gondolkodásmódjáról, ezért ezt a szöveget nem pedig az 1920 decemberében, az Új Magyar Szemlében publikált írását (Erdély az összeomlás után) vettük alapul. Így a pontos, szövegszerű idézetek helyett inkább a szabadabb, ám Apáthy szellemiségét, cselekedeteit és gondolatait hívebben megjelenítő interpretációt választottuk.

*Részlet az In memoriam Apáthy István című tanulmányból.