A XIX. század a hangzatos „haladás százada” címet kapta. Megérdemelt cim, — ebben a században kutatta ki az emberi ész a természet jelenségeit, rendelte azok elemi erejét a gazdasági érdekek alá s ért el egy addig ismeretlen fejlődési fokot s vitte véghez a technika számos „csodáját.” Az emberi ész, mély az organikus életet tanulmányozta, felfedezte a láthatatlan baktériumokat, amik a szociális és osztályviszonyok szégyenletes és cinikus konzervativizmusa következtében teljes egészükben még mindig kiaknázatlanok. Wallace XX. Század cimű könyvében áll: „Ebben a században mutatta meg a gondolat sasszárnyalása büszkén az erejét s a nagyszerűségét.”

A tudományos gondolat mellett azonban — nem kevésbé — még más valami tevékenykedett. A polgárság soraiban ez a „világfájdalom” elnevezése alatt ismeretes sajátos hangulatot teremtette, — a pesszimizmus költészetét és filozófiáját. 1821-ben adta ki Lord Byron a Childe Harold első strófáit s nemsokára rá kezdte prédikálni a költő és filozófus Giacomo Leopardi, Monaldi grófja, hogy a tudomány csak az emberi szellem tehetetlenségét tükrözi vissza s hogy minden a világon „vanitatum vanitas” s csak a fájdalom és a halál bizonyos. Ez a gondolat nem új. Nagyon szépen megformulázta már ezt egy egyházatya, ezt prédikálta Buddha is, ez nyomta Morus Tamás, Jean Jacques Rousseau s más nagy gondolkodó és talentum lelkét. Ennek a gondolatnak a renaissances Byronnál és Leopardinál nem magyarázható egyedül a polgárság által megvert feudális főnemesség képviselőinek fájdalmával, bár bizonyos, hogy az a kispolgárság, mely az arisztokrácia földjeit örökölte, az arisztokrácia egyes eszméit is örökölte. Az eszméknek viszont meg van az az ártalmas tulajdonságuk, hogy túlélik azokat a viszonyokat, amelyekből keletkeztek.

A pesszimista eszmék szívós életét nagyon jól megmagyarázza az a körülmény, hogy a filozófia alapjában véve őskonzervativ és hogy az élet értelmetlenségének megállapításával a nem tulságos tudni vágyó szellemeket kielégíti s azokat, akik a nyugalmat szeretik, megnyugtatja. Ez a szívósság érthető még abból is, hogy azoknak az embereknek a köre, akik általában igényt tartanak az eszmékre nagyon szűk s a gondolkodás eredetiségét és merészségét illetőleg szegényes.

A XIX. században a németek látták el Európát a legintenzívebben a pesszimizmus eszméivel. Schopenhauer és Hartmann buddhista filozófiájáról nem is beszélve, az anarchista Max Stirner a Der Einzige und sein Eigentum című könyvében tulajdonképpen a legmélyebb passzimizmust juttatta kifejezésre. Ugyanez áll Nietzschére, aki a polgárságnak azt az „erős ember” után való vágyódását fejezte ki, mely a Nagy Frigyes dicsőítéstől Bismarckig s a félbolond II. Vilmos tömjénezéstől napjaink nyilvánvalóan abnormális Hitleréig terjed.

A XIX. század első tizenkét évében a „nagy ember” példáját az európai polgárság számára Napoleon, a „kis káplár” szolgáltatta. Ennek a félig fantasztikus életnek a befolyása a kispolgárság egy csomó generációjának szellemére és érzelemvilágára még nincs eléggé kiderítve. Jólehet épp Napoleon igazolta be a legkézenfekvőbben, hogy a „hősök” mily szükségesek a kispolgárság számára s mily elkerülhetetlen ezeknek a hősöknek az összeomlása.

Imeretes, hogy a „hősök”-nek, mint a történelem teremtőinek a szerepét, ha kissé hisztérikusan is, de nagyon szépen Carlyle rajzolta meg. Carlylenek hittek az olvasók, ez azonban a hősöket nem akadályozta meg abban, hogy Clemenceau, Churchill, Wilson, Chamberlain és mások méreteihez hasonisták magukat.

A munkaadók a szolgálatukban álló hősökkel szemben sokkal tartózkodóbbak; mert a munkaadók minden csoportja, akik az 1914—1918 közti mészárlást kiforszirozták, tudva azt, hogy a „háború hősöket szül”, azzal számoltak, hogy egy Nagy Sándorban vagy Tamerlanban vagy Napoleonban lesz részük. S kaptak eery Joffret, egy Pershinget és egy Ludendorffot. Viszont „báránykáink” felé fordulva, a német pesszimisták soraiban Weiningert a sivár Geschlecht and Character című könyv szerzőjét és Oswald Spenglert a Der Untergang des Abendlandes és a Mensch und Technik szerzőjét kell megneveznünk.

„A Nyugat elpusztulása”, vagyis Európa szellemi hanyatlása, a talentumok kiveszése, a szervező gondolatokban való szegénység — mindezek olyan jelenségek, amiket nemcsak Európa, de mindakét Amerika, sőt az egész világ ismer. A polgárság egén a világos csillagok kialudtak!

A Forsyteek Angliában, a Buddenbrockék Németországban és Mr. Babbitt Amerikában teljesen képtelenek arra, hogy „hősöket” nemzzenek. Kénytelenek kis kalandorokból kigondolni ezeket.

Egy Dickens egykor életvidám optimizmusának országában Thackeray egészséges kriticizmusa kihalt, nemrégiben hallgatott el a mogorva. T. Hardy s most az olyan gonosz és sivár kétségbeeséssel teli könyvek lehetségek, mint R. Aldington „Hősök halála.” A XX. századbeli Franciaország irodalma még az olyan művészi alkotásokra sem képes, mint aminők Galsworthy-nak. Thomas Mann-nak és Sinclair Lewis-nek sikerültek. A bátor és becsületes Romain Rolland a Jean Christoph szerzője hazája határain kivül él, száműzetésben. Nagy veszteség ez Franciaország számára, de nyeresége a világ dolgozóinak. A tőkepénzes francia annak a Boa Constrictornak a hangulatában él, amelyik a tulságosan sok eledelt nem képes megemészteni, de ugyanakkor attól fél, hogy mindazt, amit még nem falhatott fel, más hozzáhasonló állatok falják föl. A szellem szegénysége természetesen nem akadályozza a kalmárok megszokott és gondolat nélküli törekvését új termékeny földrészek meghódításában s az emberek rabszolgává való tevésében a gyarmatokon. Ám az aranyhájasodás egyre csufabban és szánalmasabban ül ki a polgárság szellemén. Európa szellemi elszegényedésének látványa nagyon fájdalmas, jólehet egyre gyakrabban merülnek fel olyanok, akik szégyelnek azok közt a cinikus viszonyok közt élni, amit a kalmárok teremtettek s akik tudják, hogy a kalmároknak a „hősökre”, az idealizmusra tett játszmája elveszett..

Arra a kérdésre, hogy a XIX. század szociális kulturája mit ért el egyetlen egy válasz lehetséges: a XIX. század oly elfajult mértékben meggazdagodott, hogy gazdasága a munkásosztály hallatlan szegénységének mindenki számára nyilvánvaló oka lett. A munkásosztály és a polgárság közti szakadék oly mélyen fel van szakítva, hogy a polgárság bukása e szakadékba elkerülhetetlen. Oda is tartozik. Viszont: — szenvedni fog valyon a „kultura”? — A forradalmak sohasem jelentettek szünetet az emberiség kulturális növekvésének történetében. A forradalom olyan folyamat, mely új teremtő erőket hiv életre.

A kulturális forradalom folyamata azoknak a Romanov-cároknak és fél analfabéta kalmároknak a területén fejlődik gyors tempóban, akik országuk kincseit elkótyavetyéliték a kapitalista Európának, miközben a parasztokat és munkásokat kifosztották és kiszolgáltatták az agyukat elködösitő tudatlan papoknak.

Ugy vélem ezen a ponton életirásomra emlékeztethetek. Ez az élet-írás feljogosít arra, hogy hites és tájékozott tanunak tekintsenek.

Közel ötven esztendőn keresztül figyeltem a különböző osztályokhoz tartozó emberek életét. Mivel közvetlen benyomásaimban sohasem bíztam népem történetének tanulmányozásával ellenőriztem azokat, miközben összehasonlítottam a nyugati népek történetével. Épp elegendően „objektiv” voltam tehát még akkor is, ha úgy éreztem, hogy objektivitásom az élet legegyszerűbb „igazságai”-nak felfogását késlelteti s világismeretem egyenes fejlődési vonalát elhajlitja.

Nem egy könnyü azt az ismeretet elsajátítani, hogy az objektivitásban az az emberek többségében fellelhető törekvés rejtőzik, hogy azok a tények, amelyeknek belső jelentése kibékíthetetlen, ha már egymással kibékithetetlenek, lehetőleg egyensúlyba jöjjenek. Nagyon jól érthetik ezt azok, akiknek a hazájában a kompromisszum elméletét kitalálták s ahol csak kevés intellektuel, (akik pedig az élet titkainak speciálistái) értette meg s akkor is csak a gyalázatos világháború után, hogy az ellentétek nem kibékitést, hanem okaik kifürkészését igénylik.

Állitom, hogy a cári Oroszország munkásainak és parasztjainak összehasonlíthatatlanul rosszabb élete volt, mint Európa bármelyik dolgozó osztályának.

Az állam és az egyház nyomása az emberek agyára és akaratára Oroszországban sulyosabb, durvább és kíméletlenebb volt, mint Európában. A tehetséges emberek sehol sem mentek oly tömegesen és oly könnyen tönkre, mint orosz talajon. Nem tartozom „hazám” vak „patriotái” közé, de meggyőződésem, hogy a „néplélek” alapos ismerője vagyok. A „széles” orosz lelket a sötét és. alantas babona s a primitiv életfeltételek vad előítéletei töltötték be és mérgezték meg. Mellékesen: az orosz néplelket nem Turgenyev, Tolsztoj és Dojtojewszkij írásaiból kell megismerni, hanem a népirodalom dalaiból, meséiből, közmondásaiból, legendáiból, élet- és vallási-szokásaiból, szektáiból és háziiparából s a nép művészeti munkáiból. Csak ezek adnak teljes és világos képet az orosz nép sötétségének mélységéről s egyuttal csodálatraméltó tehetségéről.

A XIX. század első felében a nemesi osztály irói a parasztságot, „az isten szive népét”, mely engedelmesen nyugszik bele sorsába, nagy részvéttel lágyszívű érzelmes álmodozónak ábrázolták; szükséges volt az uralkodó osztályt meggyőzni arról, hogy a paraszt is ember s ideje a rabszolgaság igáját, a jobbágyságot levenni a nyakáról s megtanítani irni, olvasni. A primitív humanizmus e propagandáját a XIX. század második felének intellektuelei azzal folytatták, hogy az orosz parasztot ugyanazokkal a gyengéd és világos színekkel ábrázolták, mint Turgenyev, Tolsztoj és mások. A nemesek megakarták tanítani a parasztokat irni, olvasni, hogy valamivel produktívabb munkaerőt nyerjenek bennük, a proletárság pedig, hogy ezt az erőt az abszolutizmus elleni küzdelemben kihasználja.

A mult század végén az ipari fejlődéssel egyidejüleg az orosz polgárság körében megjelentek a „legális marxisták”, a kispolgárság házi madarai a ludak ama fajából, melyek állítólag megmentették Rómát. Ezek az érzelmes parasztocskáknak a „gyár katlanában” való „újjáfőzésének” szükségességéről kezdtek beszélni. Az abszolutizmus akkoriban szüntette be „az idő követelményeinek megfelelőleg” a tartományi kerületek világi iskoláival szemben az egyházi iskolákat, melyekben a falusi pópák tanítottak. Egyidejüleg ezzel megváltozott az irodalom felfogása a parasztról; az álmodozóan érzelmes és nemes paraszt eltünt s megjelentek Csehov, Bunin és mások vad, részeges és különös „muzsik”-jai.

Nem tudom elhinni, hogy a tipus e változása a valóságban megtörtént, tény azonban, hogy a XX. század elejei irodalomban ez a helyzet. Ez az irodalmi felfogás változás nem valami hízelgő a művészetek szociális függetlenségét illetőleg, sőt nyomatékkal a „szabadgondolkodó individualitás” harmonikus társulására mutat osztálya hangjával s arra, hogy a meggyőződést a háttérbe szorítja a kiszolgálás.

A XX. századbeli orosz polgárság előtt tehát a muzsik nem valami szimpatikus portréja jelent meg. A portré eredetije viszont 1905-től 1907-ig, miután elhatározta, hogy földet szerez magának, kezdte elégetni és elpusztítani a nagy birtokosok birtokait, a munkásokkal — „a sztrájkolókkal” — szemben azonban acsarkodva s meglehetős bizalmatlanul viselkedett. Csak 1917-ben érezte fel a munkásosztály egyszerű igazát. Mint ismeretes: letette a fegyvert és vonakodott a német parasztokat és munkásokat megsemmisíteni.

Ismeretes az is, hogy a német hadsereg „a hódítás jogán” az orosz muzsikot nagyon alaposan kifosztotta, Európa kapitalistái azonban, a szokatlan eseményeken felháborodva, saját muzsikjaikat és munkásaikat küldték a makrancos oroszok megfékezésére és megsemmisítésére. Ezt a felettébb alacsonyrendű ügyet az orosz liberális és radikális intellektuelek többsége támogatta s a tanácshatalom szabotálásával védték a kapitalizmust. Nem csoda, ha ezeknek az intellektueleknek a viselkedése ellenséges magatartást váltott ki az orosz dolgozók köréből. Európa intellektueljei bizonyos tanulságokat jegyezhetnek meg maguknak ebből.

*

Azóta 15 év telt el.

Mit vittek véghez ezalatt a 15 év alatt Oroszországban? Nem akarok beszélni azon technikailag elmaradt ország ipari kiépülésének nagyszabásu munkájáról amelynek primitiv gazdaságát a kapitalisták egyesült európai háborúja ezután pedig a munkásosztály elleni háború tette tönkre, azzal a háborúval, amelyben a munkások a kulturára, az intellektuelek pedig a polgároknak a kizsákmányolásra való jogáért harcoltak.

Utalok az egyetemek, a tudományos kutatóintézetek, — 15 év alatti — széles kibontakozására s arra, hogy az ország mennyi rejtett kincsét tárták fel, amely hosszú évszázadokra biztosítja Oroszország további tudományos és kulturális növését. Mindez ismeretes. Az akarat és értelem e vívmányait csak azok nem látják, akiket állati érdekek és embertelen osztályelőitéletek vakítanak el. Nem látják ezeket a vívmányokat azok az ujságirók sem, akiknek a gazdái megtiltották az igazságot látni.

Oroszországban csak egy ur van; ez a fő vivmánya s egyszersmind az, ami a polgári államoktól megkülönbözteti. Ez az ur és parancsoló a munkás és paraszt állam, amit Lenin tanítványainak szervezete vezet. A kitüzött cél teljesen világos és abban áll, hogy a 160 milliós, számos népfajt magában foglaló lakosság minden egyes tagja részére a tehetségek és képességek szabad növekvése biztosított legyen. Más szavakkal : a tömeg passzív és potenciális ideg- és agy-energiáinak aktivizálása s a teremtő képességek felébresztése. Lehetséges ez?

Megvalósították. Az embereknek az. a tömege, amely elől a kultura minden utja el volt zárva, a tehetséges fiatalság tízezreinek energiáját állította soraiból a tudomány, a technika, a művészet, a közigazgatás szolgálatába.

Természetesen nem élünk és nem dolgozunk hibák nélkül, hisz a tulajdonösztönt, az ostobaságot, a lustaságot s egyéb bünöket, (a századok örökségét!) nem lehet 15 év alatt megsemmisíteni. Viszont csak az ostoba s a bárgyuságig elkeseredett ember tagadhatja le azt a kétségbevonhatatlan tényt, hogy az a távolság, mely az; európai munkások fiatal nemzedékét az egyetemes európai kultura kétségtelen vívmányaitól elválasztja, Oroszországban fantasztikus gyorsasággal csökken.

A régi kultura megingathatatlan értékeire támaszkodva fejlesztik a Szovjetunió népei a nemzeti, de mégis általános emberi értékeiket. Bárki meggyőződhetik erről, aki az Oroszországban élő nemzeti kisebbségek fiatal irodalmára és zenéjére tereli a figyelmét.

Észre kell venni a török és finn-ugor néptörzsek nőinek felszabadulását a rabszolgasorból s törekvésüket és aktivitásukat az új életformák felé.

Oroszország törvényhozó tevékenyége a munkatapasztalatok s a munkaviszonyok különböző változása alapján a dolgozó nép körében folyik; a népbiztosok tanácsa csak a tapasztalatokat formálja törvénnyé s ezt is csak a munkástömegek érdekében, mivel más ur az országban nincs.

Az egész világon a törvények kőzáporként felülről lefelé hullanak s mindenütt az a kettős céljuk, hogy a munkástömegek tevékeny energiáját kizsákmányolják s a pszichikai energiáknak intellektuális energiákká való átváltozását megakadályozzák. Ha azokat az összegeket, amiket a polgárság az egymás kölcsönös kifosztása céljából a fegyverkezés helyett a népművelésre költené, úgy a kispolgári világ ijesztő képe nem volna olyan ellenszenves. A polgárság Oroszország elleni gyűlölete Oroszországot is fegyverkezésre készteti s ez további büne az európai polgárságnak...

A népbiztosok tanácsának rendeleteiből senkisem tudhat egyetlen egy olyat is megnevezni, melynek célja ne a dolgozó nép kulturális követeléseit és szükségleteit tartaná szem előtt. Leningrádot átépítik s az erre vonatkozó tanácskozásokon orvosok, művészek, higienikusok, irodalmárok s természetesen munkások, a gyárak képviselői együttesen vesznek részt. Amennyire én ismerem, Európában az, ilyesmi ismeretlen.

Oroszország sajtója felfogásom szerint túlságos, sőt káros kíméletlenséggel (mert a kispolgár agyában hiába való reményeket támaszt) fedi fel a munka minden hibáját, a régi életmód minden bűnét és ostobaságát, amit a polgári sajtó, mely a műveletlen olvasót a gyilkosságok pontos és szadista leírásával s az ügyes szélhámosok csábitó történeteivel mételyezi, nem engedhet meg magának.

A paraszt és munkástömegek soraiból 15 év alatt ezer és ezer feltalálót állítottak s állítanak szakadatlanul csatasorba. Oroszországnak a milliók tucatjait takarítják meg ezáltal s szabadítják fel a lakosságot a behozatal alól.

A munkásban, aki a gazdaság urának érzi magát, természetesen kifejlődik felelősségteljes helyzetének tudata; ez a tudat kényszeríti a termelés minőségének megjavítására s az előállítási költségek redukálására.

Az orosz paraszt a forradalomig 17. századbeli viszonyok közt dolgozott s tejesen függött a természet elemeinek hangulatától s kimerült, apró darabkákra szaggatott földjétől. Most gyorsan traktorokkal, vetőés aratógépekkel szereli fel magát s bőségesen használja a talajjavító anyagokat, amelyeken 26 agronómiai kutató intézet dolgozik. Az ember, akinek halvány sejtelme sem volt a tudományról, a szemlélet utján győződik meg erejéről s az emberi gondolkodás hatalmáról.

A falusi fiú, aki a technika legújabb és legtökéletesebb vívmányai alapján épült gyárba megy dolgozni, a jelenségek olyan világába kerül, mely hatalmas benyomást gyakorol képzelőerejére, gondolkodásra készteti a megszabadítja a babona és az előítéletek ősi, vad formáitól. Látja az értelem munkáját, amit a felettébb bonyolult gépek és szerkezetek testesítenek meg. Tapasztalatlanságával természetesen kárt csinál néha, ezeket az anyagi károkat azonban intellektusa növekedésével ellensulyozza. Látja, hogy a gyárak urai ugyanolyan munkások mint ő, hogy a fiatal mérnök egy munkás vagy paraszt fia. Nagyon hamar meggyőződik arról, hogy a gyár iskola számára, mely képességei szabad fejlődése előtt megnyitja a lehetőségek utját. Ha képességei fölött urrá kezd lenni, a gyár valamelyik főiskolára küldi, de vannak már olyan gyárak is, amelyek maguk is technikai főiskolák. Agy és idegenergiái, melyekben a világ jelenségeinek megismerésére és felkutatására való képességek szunnyadnak, a feltételek hatalmas összege révén, amik apja előtt még teljesen ismeretlenek voltak, erőteljesen ébrednek föl.

Színházakat látogat, melyeket Európa a legjobbaknak tart, a régi Oroszország és Európa klasszikus, iróit olvassa, konzertekre jár, múzeumokba megy, országát tanulmányozza, úgy, ahogy még előtte senki.

Kujbysev javasolta újabban az ifjúmunkások szervezetében a részvételt az egész ország területén folyó érckészletek utáni kutatásban. Azt jelenti ez, hogy az ifjúság tízezrei Oroszország legjelentősebb geológusainak a vezetése alatt országuk gazdaságát új nyersanyagtelepek feltárásával, magukat pedig új tapasztalatokkal gazdagítják. Ily´ célból az ily hadseregek szervezésének a lehetősége a tőkés országokban lehetetlen. Különben is ezekben az országokban, melyeket a tőkések felelőtlen gazdálkodása kifosztott, nincs is mit keresni.

Oroszországban új ember van keletkezőben s a kvalitásait már is pontosan meglehet állapítani.

Az ész szervező erejébe vetett bizalom, amit Európa intellektueljei az osztályellentétek „kibékitésén” dolgozó terméketlen munkájuk következtében elvesztettek, hihetetlenül megnőtt. Az új ember egy új világ teremtőiének érzi magát s ha közben még sulyos viszonyok közt is él, úgy mégis tudja, hogy más feltételek teremtése a célja s ezért semmi oka sincs arra. hogy pesszimista legyen. Nemcsak biológiailag, hanem történetileg is fiatal. Erő, amely most ismerte fel először utját és jelentőségét a történelemben s kulturális építése művét mindazzal a merészséggel hajtja végre, mely a még nem dolgozott fiatal erők tulajdona, amiket egyszerű és világos tanitás vezet. Számára nevetséges a technikától megrémült Spengler sóhajait és jajongásait hallani, mert nagyon jól tudja, hogy a technika eddig nem a testi rabszolgamunkások százmillióinak kulturális, fejlődése érdekében dolgozott. Látja, hogy a polgárságnak az individualizmusra tett játszmája szégyenletesen elveszett s hogy az individualizmus korántsem az egyének növekvését segiti elő, mert ezt a növekvést önzően azokra a gondolatokra korlátozza, amelyek titkon vagy nyíltan az emberek többsége fölötti, hatalma jogosultságát „örök igazságok”-ként állapitják meg. Ám, mig az új ember a polgári individualizmust visszautasítja, nagyon jól tudja a kollektivitással szorosan összenőtt individualitás magas-értékű zártságát. Maga is egy ilyen individuum, mely energiáit és azok teljesítményét szabadon a tömegben s a munka folyamataiban nyilvánítja meg. A kapitalizmus az emberiséget egy hihetetlenül nagy katasztrófával fenyegető anarchiába vezette, amely minden tiszta lelkiismeretü ember előtt nyilvánvaló.

A régi világ célja a fizikai és morális erőszak módszereivel, háborúval a mezőkön, s vérengzéssel a városok uccáin a régi, romlott embertelen „rend” fenntartása, amely nélkül a kapitalizmus lehetetlen.

Az új ember célja a dolgozó tömegek felszabadítása a babona, a faj, a nacionalizmus, az osztály és vallási előítéletek régi formái alól, a világot átölelő testvéri társadalom megteremtése, amelynek minden tagja képességei szerint dolgozik s a szükségleteit megkapja.