A lassan kiszáradó erdélyi irodalomban hangos ünneplés fogadta Ifj. Grandpierre Emil „A rosta” cimű regényét, A kiadó (Szépmives Céh) hivatalos folyóiratának kritikusa Spectator mondja: „Saját generációját lemezteleníti a szemérmetlenségig.” Ezekkel szemben mi Grandpierre regényében nem láthatunk mást, mint a polgári író szervilizmusát s minden elfogadható világnézeti alap hiányát. A legkevésbé sem látjuk benne tehát a mai legfiatalabb erdélyi irógeneráció kifejezését. A regény problémái nem a lényeges problémák s az adott másodlagos problémákat is mindenütt a, szujbektive kívülálló és cinikusan öncélú iróság sülylyeszti a második vonalra. Az „új” irónak kikiáltott Grandpierre sem mutat meg többet a mai erdélyi valóságból, mint a hályogos szemű, középosztályilag fémjelzett mai hivatalos erdélyi irodalom ide vágó irásai.

Az erdélyi magyarság leszegényedésének Grandpierre szociológiai viziója szerint az a kisebbségi sors az egyedüli oka, mely a többségiek imperialista elnyomásából származik. Ez a beállítás azonkívül, hogy a regényben kizárólag a polgári (hivatalnokzsentri) osztályra szorítkozik és így szükségszerű osztályellentétben áll a magyar kisparaszt és munkás viliágával — szociológiailag tarthatatlan. Ez az ok az elproletárizálódás tényét nem meriti ki egyedül, mert az elproletárizálódás oka nemcsak momentán politikai hanem történelmi és gazdasági. Az erdélyi magyarság az impériumváltozás nélkül is válságba került volna. Hisz válságba került Európa minden középosztálya. Kétségtelen: a válságnak az erdélyi középosztályt illetőleg, vannak speciális jegyei. Kisebbségivé azonban ez a momentum egy regényt nem tehet. Hisz a kisebbség: kollektivum, azaz osztályok egymás mellett és ellen. Grandpierre azonban ezeket nem látja. Valóság érzéke, mely minden társadalmi regény szükségszerű alapja, a megfigyelőkészség s a nélkülözhetetlen társadalmi ismeretek hiányában teljességgel nulla, Azt a valóságszférát, amelyből regénye készült nem ismeri. A talajtalan szemléletnek azután megfelelnek a regény figurái. — A frontfigura Szabó bakkalaureátusi bukás után az; anyagilag letört családból Magyarország felé orientálódik. Itt azonban elmerül a szoknyába. A hamis osztály illuziók letörése után visszajön Erdélybe. Gyári munkás lesz. Sőt a regény végén kommunista. Amivel az író ezt a kifejlést megindokolja, együgyűen papirosszagú, tudatlan és léha. Valami zavaros beszédű munkáslány ágyéka s botanikuskerti séták e „forradalmi” változás hajtóerői s olyan természetű felismerések, melyek szerint a társadalmi ellentétek olyasmikben csucsosodnak, hogy a gyártulajdonosnak mindennap fürdik a szeretője, egy munkásnak viszont csak izzadságszagú proletárleány jut. Ilyen és hasonló indokolások révén szökteti szerző hősét Oroszországba. Az egész figura annyira nélkülözi minden sajátmaga talpán való megállás lehetőségét, hogy logikusan feltételezhető róla, hogy csakhamar megunja Oroszországot s onnan Grönlandba, esetleg a Fokföldre megy. Milyen ifjúságot reprezentálhat egy ilyen „sodródó” alak? Legfeljebb a szerzőt, ki minden belső meggyőződés nélkül viheti csak egy olyan torz „fejlődésen” keresztül hősét, mint amin átbukdácsoltatja. A regény másik vezéralakja a zsenit-játszó Kocsis Márton. Ez a regény rezonőrje. Ő vágja el az erdélyi magyar ifjúság problemáinak gordiusi csomóját. Ő a nagy leszámoló. Viszont ez a figura is a legképtelenebb ficam árán „fejlődik” ki. A szószátyár bohém, akinek minden második szava Übermensch és hasonlók, máról holnapra, cukrászdát nyit. — Nem kevésbé képtelen a regény nőalakja Márta, Laci huga, Tamási Áron Cimeresek cimű regényéből a Tilda kopiája. Ez a nő-alak valószinüleg a kisebbségi nők sorsát akarja ábrázoltai. Márta bankhivatalnoknő, aki a fizetéséből alig élhet meg. Ösztönösen (s a mai társadalmi összefüggések közt természetszerűen) férjhez menni próbál. Férjhez is, megy egy román kapitányhoz. Ez a folyamat viszont úgy van beállítva, mintha Mártának ez a cselekedete félig is, meg egészen is bűnös volna. Ahogy a szerző szuggerálja: faj árulást követ el, amire öklöt kell hogy rázzon minden igaz magyar. Ezen a beállításon is (látszik, mily kevés a szerző érzéke a valóság erőjátékainak megértéséhez. — A valóságot a leginkább megközelíti még szerző az apák generációjának a rajzában. A teke-klubbok kétségbeesett esztétái és filozopterei tényleg léteznek. Itt járnak-kelnek közöttünk. Grandpierre viszont csak a karikaturákat látja bennük s nem azt, hogy ezek a mai erdélyi magyar középosztálybeli szellemi reakció hangyái. A posvány bakterei... Hogy azonban ezt nem, látja, ez az előbbiek után a legkevésbé sem, különös. Grandpierre mindent csak a már valahol megirt irodalmi sémákon keresztül és kívüliről lát. Hogy pontosan megmondjuk: a repatriáltak Kukkerével. Grandpierre csak hallott arról, hogy a magyar erdélyi értelmiségi középosztály az ifjúságával együtt az elproletárizálódás, a munkanélküliség vonalába jutott, — de a folyamatot magát nem ismeri. Mert ha ismerné, úgy meséje nem a szerelmi, kergetőzések és locsogások köré fonódna, hanem azokba az eseményekbe mélyedne, melyek ennek a folyamatnak a tényleges megnyilvánulásai. — Nem is vállalhatja ezek miatt egy igazán valóságos társa sem e folyamatnak azt a megállapítását, hogy Grandpierre ebben a regényben saját generációját mezteleniti le a szemérmetlenségig. A könyvben tényleg van szemérmetlenség. Ez azonban csak a szerző felelőtlen írói megnyilatkozására vonatkozhat.

Az a rosta, melyen Grandpierre a kisebbségi élet szecskáit szitálja ki, gyerekes játékszer. A haladószellemű fiatalság rostáján maga az író hull ki. (Kolozsvár) (k.) — (m.)