—  Na aztán ne morogjon és ne szitkozódjék ha lánya lesz, — mondta az öreg bábaasszony, aki az Uj-telep összes lakóinál a világra segített már nehány sápadt, nyafogó kölyköt.

—  Nem bánom akármi lesz, csak halva szülessen, — válaszolta a férfi, amint beléptek a kiinti éjszakából a petróleum bűzű szobába. Az ágyon verejtékezve, nyögve, hörögve, fetrengett az asszony. A gyerekek riadtan álmos szemüket dörzsölték és bámulták az anyjukat, aki kiverte őket az ágyból és kijajgatta szemükből az álmot.

—  Ezeket miért nem vitte a szomszédba? — mutatott a bába a gyerekekre.

—  Nem akartam felzavarni senkit, — morogta a férfi, — majd itt a sarokba meghúzzák magukat. — Gyertek ide, né! — S a tapasztott földre az egyik sarokba rongydarabokat lökött és egy ágyhuzatnélküli párnát. — A kabátommal meg betakaróztok! — tette még hozzá,

A gyerekek egy csomóba kuporodtak. — Aludni! — parancsolt rájuk az apa, mire úgy tettek, mintha aludnának és hallgatták az anyjuk kínlódását. Tudták új ember születik s valami elmélkedés féle keringett az agyukban az életről. Három stációt ismertek már belőle. A halált, az élést és most megismerték a születést is. Az apjuk káromkodott, amikor meghalt a nagyapjuk, az anyjuk sirt és jajgatott, ők meg hallgattak. A napi megélhetésnél is ezt tapasztalták. Káromkodás, sirás, jajgatás s az ő néma szemlélődésük. A születésnél is ezt a szerepet élik és ez csak azért van így, mert az apjuk szerint nekik semmijük sincs.

A bábaaszony, mint egy kazánfűtő, aki az órán figyeli a gőz feszültségét, úgy nézte az asszony arcán a torzulásokat, amik annyiszor jelentkeztek, ahányszor a magzat öntudatlanul nekirugaszkodott az anyja hasfalának, hogy az örömtelen világra evickéljen.

A vajudó asszony a bába minden csititása ellenére jajgatott.

—  Na, fiam csak nyugodtan, mindjárt meglesz, — zümmögött a bába hangja a férfi fülébe is.

Mellén összefont karokkal és a homlokán dühös mély ráncokkal gondolkozott a férfi. Bár csak halva születne! A bábát majd csak kielégíti valahogy egyszer. — Mit lehetne eladni még ha temetni kellene!? A rossz, általa összetákolt butorokat számitásba, se vette. A párnák volnának, de az meg nem kell még az ószeren sem. Tegnap is hiába próbálkozott. Hát akkor mi? Gondolatai összezuhantak és csombolódtak, mint a zsineg. Düh, feszítő harag vörösödött az arcára.

—   Fiú, nézze fiú, — mondta a bába. Ránézett a vörös, meg kék cseppségre. De nem látott egyebet, csak azt, hogy él, mozog és már sir. A füle megtelt előre az elkövetkező sírásokkal.

—   Szép, egészséges! fiú, na nem is örvend neki? — tartotta eléje az öregasszony, aki ilyenkor a jobbmóduaknál a fiú örömére (mintha az ő érdeme lenne) nagy pénzajándékot szokott kapni.

A gyerekek kíváncsian emelték fel borzas fejüket és lesték a rugdalódzó, vinnyogó testvért.

Az apjuk rábámult a bábára. Hát nem érti ez, hogy nem tud örvendeni. Minek is? Annak, hogy fiú? Mégha nem kérne majd enni. Az asszony pedig biztos két napig dögleni fog. És azután? Hát mehet ettől valahová surolni? Vizet nem adhat annak a féregnek.

A düh megint kitelepedett az arcára.

A bába pedig spekulált, hogy mibe fürössze meg a gyereket. Az ütött-kopott pléhfazékba még az asszony tett melegedni vizet. Fáradt hangon, a kiállott kínoktól nyögte: — Fürössze meg a fazékba, mert nincs még mozsdótálam sem. Jaj Istenem! — És ránézett az urára, aki konokul támaszkodott az asztalnak.

Az első gyereknél még volt néhány simogató szava a számára. A többinél már kevesebb és kevesebb. A negyediknél már semmi; csak ráncok a homlokán és morgó szitkozódás. Tavaly még a szomszédasszonyok is hoztak némi meleg levest, — most ez is elmarad. A szomszédoknak is jól jönne, ha vinne valaki. Szörnyű, hogy nem kerül semmi munka, — végezte el töprengéseit az asszony, aztán nézte a csöppséget, akit a bábaasszony melléje helyezett.

A férfi fejében vad gondolatok keltek és multak. Szinte észre sem vette, amikor a bába felszólította, hogy kisérje haza, mert fél a kutyáktól.

—   Bujjatok anyátok mellé! — és lerántotta a kabátját a gyerekekről, akik felmásztak az ágyba.

—   Jaj, vigyázz a lábaddal — kiáltott fel a beteg asszony — jaj, hogy megrugtál.

—   Nem jó, hogy ott aludjanak — mondta a bába — a felesége nyugodtan kell legyen, könnyen baja lehet, ha megrugják.

—   Hát hova fektessem őket? — vágott ki a szó a férfiből. — Nekünk még a temetőbe sem lesz hely, pedig a legjobb volna oda feküdni, velem együtt... Mehetünk, — morogta dühösen.

Szótlanul botorkált a bába mellett. Az meg vigasztalta.

—   Ne féljen, a jó Isten magukkal lesz és megsegíti.

—   Hagyjon békén az Istennel, — torkolta le dühösen. — Hónapok óta kérem, hogy juttasson valami munkához és azt hiszi, hogy kaptam!? Fenét! Mindenhol nincsennel teszik ki a szűrömet.

A bába szinte ijedten lépett be a kapun és mogorván köszönt el. A férfi szavaiból megérezte, hogy a neki járó dijat egyhamar nem igen kapja meg, pedig amióta nyugdijazták nagyon is ráférne, különösen amióta a nyugdijt sem fizetik. A jó pénzűek ott már nem igen hivják. Hozzá csak ezek a keserű arcu emberek kopogtatnak be, minden esztendőben egyszer.

— Tudja a fene, de az embernek nagyon kísértésbe megy a hite ebben a mai világban.

A férfi is ezen rágódott hazamenet.

Majd megállt és hallgatta a vasuti műhely felől a kopácsolást. Az éjjelesek dolgoztak. Hónapokkal azelőtt ő is ott dolgozott. Raktári munkás volt. Cipelte a traverzeket. A tenyerét felmarta a vaslemezek érdes széle. Aztán kitették. Hát miért van joga ehhez azoknak, — kérdezte magától. Azt az igazgatót lekellene bunkózni. Igen, de a fene egye meg, mindig kerül egy „de.” Ő azt mondta, a vezérigazgatóság rendelte így. A vezérigazgatóság meg a kormányra hivatkozik. És azon felül ki van még? Összezavarodott. Csak tudná ki az a személy, aki dirigál, aki megtiltja, hogy őt és a többieket dolgoztassák. Igen, azt kellene elintézni. Hirtelen megállt, az Isten jutott eszébe, — nekitámaszkodott a kerítésnek a megdöbbenéstől. És majdnem fenhangon motyogta. De... de... azt hol lehet megfogni. Felbámult a borus sötét égre. Kemény, kegyetlen hang kívánkozott ki belőle, de csak suttogta; hazugság, biztos hazugság. Az egészet kellene mindenestől, mindazokat, kik parancsolnak, úgy közöttük biztos elpusztulna az az egy is, aki az egésznek parancsol. Vérmes képzelgések lettek urrá rajta. Mi lenne, mi lenne, ha ő feltudná rázni ezt az alvó külvárost és bevonulnának oda, ahol úgy csillognak a lámpák, ahol biztos most is mulatnak, mikor ő és ezek itt sorba azt sem tudják, mi lesz holnap, mit fognak enni?

Igen, ezt kellene tenni, de... (megint a de)... alusznak és holnap elindulnak megint kunyorálni munkát és ő szintén. Valahogy megkellene beszélni a dolgot, de előbb valaki okosabbal. Csüggedten lökte el magát a kerítéstől, — de ehhez idő kell, idő... pedig itt már nem lehet várni! Nem! Holnap enni kell délbe, este, reggel. És. az a gyermek is most kell, hogy jöjjön. Hát ki hivta?

Mikor belépett a szobába, az asszony halottfehéren jajgatott az ágyban.

Közömbösen a megszokástól rá sem figyelt a jajgatásra.

— János, nézz ide János! Jaj mi lesz velem? — valamelyik megrugta a hasam. Jaj, elfolyik a vérem!

Az ágyhoz lépett és a takarót felemelte. Majdnem hátra szökött a meglepetéstől. A feleségéből dőlt, omlott a vér. A gyerekek lába már benne ázott.

Egyetlen ugrással az ajtónál termett és ki az udvarra, elordította magát. Hé szomszédok! Segítség! Hé, Ambrus! Keljetek fel, segítsetek!

Ejnye de nehezen ébredtek!