Győri Dezső új verseskönyvét (Hol a költő? — Kazinczy kiadás. Kassa, 1931) négy év választja el — minden előre jutás és minden fejlődés nélkül — az Uj arcú magyarok cimű könyve megjelenésétől. Győri Dezső neve négy év előtt még jelentős volt — és jelszavakat kreált. A magyar középosztály ájulásából utat kereső fiatalok élsorában haladt. Bizonyos mértékig az ifjúság ébresztője volt s „a költő”, aki társaival együtt szabó dezsői vizeken próbált a menekvés felé evezni. Ennek a generációnak a parasztimádata azonban bármennyire forradalmi szinű is volt a magyar szellemiség átlag keretei között, a tömegek érdekeivel és konkrét helyzetével szemben még mindég reakciót jelentett. Ám a legfiatalabb szlovenszkói magyar értelmiség — proletárgyökerekkel rendelkezvén a tömegeiben — elég rugalmas volt ahhoz, hogy dialektikus fejlődésében megtalálja az utat: a szocializmust. Zsellérsorból hirtelen nőtt néhány osztályhelyzetét felösmerő író. Mérföldcsizmákkal fejlődött néhány feltünő koncepciójú ideológus. A Sarló, melynek jegye alatt elindultak ezek a fiatalok, megszünt a romantikus parasztcsodálat jelvénye lenni és a magyar faluszegénység osztályharcos jelvényévé lett.— És „a költő”, aki a Sarló kezdeti intellektuálisközépszer tempóját „humánum”-ával még birta, lemaradt tehetetlenül a burzsoázia egérfogójában. A Sarló ma elérkezett a marxista aktivizmus állomásához. Győri pedig a vele indulókkal szemben kiköt Mécs Lászlóéknál — a Magyar irásban egy talajtalan, nivónélküli vidéki „irodalom csinálásban”, hogy áthúzzon végleg, minden régi hozzáfüzött reményt. Győrinek az ifjúság harcában meg volt a történeti lehetősége ahhoz, hogy fejlődjék. Hisz generációja fejlődési perspektivájába beleesett. De deklasszálódásából származó impotenciájában képtelen volt tartalmi fejlődésre. Szükségszerűen vissza kellett tehát esnie egy cinikus tehetetlenségbe. Egyetlen pozitiv vonása nincs. Nincs előtte cél. „Az Ember”, „az igazság” — légüres térben lebegő fikciók. Várakozással indulunk el néhány verse kezdetén, de a végakkord örökké: „tehetetlen vagyok”, „csak én a hős a költő csörgessek láncom ércén s legyek rabsorsú költő, hát mért én? mért én? mért én?” „Itt nincs merészség, svung, szárny, motor. El. el! De merre?” Az elproletarizálódott középosztály sorsánál egy percre megáll ugyan, de nem akar egyebet, minthogy „a választékos rim fönsége nékik vetítsen gráciás fényt!”

Fogatlan istenessége, méltó pandanja a valóságokkal szembeni tehetetlen cinizmusának, ami mellé természetesen adódik a szerelmi lira mákonya. Ez nála a domináns, ami nem véletlen, mert a szerelmi lira ma már nem jelent egyebet, mint a kétségbeesett, célt nem látó polgári lirikus züllését, menekvését valahová, ahol a szemét behunyhatja, a fülét betapaszthatja a rajta átrohanó küzdelemre, pártállásra kényszerítő társadalmi ténylegességek elől. „Ami ma van, nem veszi be a gyomrom, nem veszi be. Okádék” — és mégis ő maga se tesz mást, ő maga nem más, mint az, ami az őt ölelő környezet és amit abban tesznek. Valami antik heroizmus után fázik. Héroszát a költőben keresi, aki nagy és szent lény. az Én, a hisztérikus individuálizmus csúcspontja. Azt keresi a költőben, akit a polgári Ady ebben a szólamban tényleg megtalált önmagában. Ez sem véletlen Győrinél, mert ami benne „költői”, az Adyból való. Ami pedig benne új vagy eredeti, az nem magyar: formailag: a magvar nyelv dinamikáját legalább is bántó, az a kávéházi jámpecstilmodorosság, melyet irásaiban feltétlenül szalonképessé akar magyarositani. A forma, a rim az alliteráció, a kompozició kezében játék, de primer tényező, mely mögött a mondanivaló üressége ásít.

Itt van tehát „a költő”, a polgár, a kétségbeesett sóhajtozó, a cinikus tagadó és a céltalan, elégedetlenkedő versfaragó, aki nem előre, hanem visszafelé jár, mint egy-két kivétellel az egész mai fiatal magyar költőgeneráció — az idősebbekről nem is szólván...

Győrit a jövőt alakító fiatalság névsorából nyugodtan kiradiroz hatjuk! (Kolozsvár) m. j.