Három boldog nap után ismét együtt vannak a gyűlölt koporsóban.

Három nap elfeledteti velük, hogy iskolában vannak.

Röhögnek és ordítoznak.

Az egyik csoport vitatkozik, a másikban vicceket mesélnek. Egy harmadik éppen a táblára rajzol.

Vagy öten keményfedelű füzeteikkel verekednek. Könyveket és irkákat csapkodnak egymáshoz ós tréfából végigkergetőznek a padok között. A tipikus gyávák és jótanulók csendesen magolnak, mint a világ összes burzsoá iskoláiban.

És mikor a lárma tetőfokára hág és a zsivajtól szinte már látni sem lehet — hirtelen fölvágódik az ajtó és belép rajta a legrémesebb szörnyeteg, aki valaha fiatalokat kinzott.

Raáb, — a német tanár.

Elképedve áll az ajtóban.

Mesék tüzokádó sárkánya, emberhust szagló óriás.

Pápaszemei robbanó dühvel szikráznak. Bőszült ordítását kőzápor kiséri.

Az osztály kétségbeesett sebességgel szökik talpra.

—  Hát ez mégis csak rettenetes! Igy fogadjátok az embert, barmok! — üvölti. — Gerade stehen!

Egy szerencsétlen ijedtében megrezzen.

—   Wie stehst du dort, Kardos? Majd megtanítalak rendesen állani, bitang!

—   Tanár ur kérem, én...

—   Ne magyarázz! Vedd a füzeteidet! Felelni fogsz!

Sáppadtan kitámolyog. A tanár közben a recsegő székre helyezi roppant testsulyát.

Most még dühösebben néz körül. (Ugylátszik a dühét a végtelenségig tudja fokozni).

Az első padban észreveszik. Egyikük gyorsan tollat vesz elő és a katedrára teszi. Vár a katedra előtt.

—   Most ébredsz fel?! Később:

—   Ki hiányzik?

A fiú körülnéz a padokban, az üres helyeket számolva.

—   Nem tudtad ezt megtenni, mielőtt bejöttem?!

—   Tanár ur kérem, nem én vagyok a hetes. A Rosner...

A bejelentést néhány pillanatnyi idegtépő csend követi. Raáb köpködve felugrik.

—   Rosner!

Nevezett szorongva áll fel.

—   Ha te vagy a hetes, miért nem jösz ki elvégezni a kötelességedet?!

—   Tanár ur kérem, láttam, hogy a Klein feláll s akkor fölöslegesnek artottam, hogy én is kimenjek.

— Te vagy a hetes, teneked kint kell lenned már öt perccel a bejövetelem előtt! De te ehelyett, mint láttam, verekedsz! Hát fogjad a füzeteidet és kijösz felelni!

Aztán Klein felé fordul.

—   És te is felelsz, hogy megtanuld, hogy ami nem a te dolgod, abba ne ártsd bele magad!

Rosner és Klein kétségbeesetten támolyognak Kardos mellé. Rosner siri csendben síri hangon bediktálja a hiányzókat.

Igy veszi kezdetét a felelés.

Éhes farkas módjára, meredt szemekkel, táguló orrcimpákkal hull az elébe helyezett füzetekre. Hosszan és behatóan analizálja a Kardos írását a szépség és rendesség szempontjából. Hirtelen hátrahököl, majd ismét a füzet fölé hajol. Pápaszemet le- s feltolja fonnyadt homlokán. Meresztgeti szemeit és megbotránkozva felkiált.

—   Kardos! Mi ez itten?!

—   A dátum tanár ur... — reszket a hangja és reszket a lába.

—   Ez neked dátum? Hol van a pont az évszám után?! Mi?! Valósággal örjöng. Köpködve ordít. Ugy viselkedik, mint a sebzett vad.

—   A pont? — kérdezi elfuló hangon. — Ugylátszik tévedésből elnéztem.

—   Elnézted!? Ugy? Akkor takarodj a helyedre! Mielőtt bejönnék, rendetlenkedsz, de pontot tenni az évszám után azt nem tudsz...!

Kardos reszketve, roskadozva lelép a katedráról. Sáppadt, rémült arcok fogadják és mukkanás nélküli halálos csend. Némelyek a pad szélébe kapaszkodva igyekszenek palástolni rettegésüket, némelyek térde táncol.

Rosnerhez fordul és kérdez.

Rosner hátul összekulcsolt kezei idegesen reszketnek. Osztálytársai látják ezt és a drukk fokozódik.

Idegsokkosok gyülekezetére, leendő bolondokházára emlékeztet az osztály.

De Rosner megfelel kérdéseire. A grammatikához érve a tanár csak kérdez s nekik felváltva kell felelniök. Egyik kérdésre Rosnernek, a másikra Kleinnak.

És hiába adja fel a leglehetetlenebb kérdéseket: tudnak mind a ketten. Nem birja megfogni őket.

Most a füzeteket vizsgálja. Néz, kutat: hiba után. Rosnerre mered.

—   Rosner! Hol a 49. levél másolata?!

—   Azt még nem tanultuk, tanár ur kérem. Éppen ott hagytuk abba.

—   És ezért nem másoltad te le? Nem tudod, hogy a következő óra anyagát mindig előre kell leírni? Nem megmondottam már ezerszer?!

—  A tanár ur még egyszer sem mondta. Raáb tanárból újra kirobban a düh.

—  Szóval te engem akarsz lehazudtolni?! Pusztulj a helyedre, szemtelen firma! Keresztet vethetsz erre a trimeszterre.

Rosner szerencsétlenül és összetörve vánszorog a helyére.

A tanár ur már a Klein füzeteit vizsgálja. Eredmény ugyanaz.

—  Te sem irtad le? Takarodj te is!

És ezzel kezdetét veszi a nagy mészárlás. Ábécé-sorrendben hivja ki őket. És az első öt jön is már vissza, egy-egy új négyessel gazdagabban, jeremiási csüggedésbe esve.

A tanár szemei bősz fényben égnek.

Az osztályon páni remegés vesz erőt.

Az egyik helyremegy, mert nem tudja a multhavi leveleket, a másik még „vigyázz”-ban sem tud állani, a harmadik annyira rendetlen, hogy „még” a gombjait sem tudja begombolni. Tehát mindenki helyremegy.

A terem levegője forrón, fojtón fekszi meg a tüdejüket. A katedra közelében nyujtózkodó kályha áttüzesedett oldalai ontják a meleget.

Nádai felel. Vékony, sáppadt, gyenge gyerek. Magyar vidékről való. Egy szót sem tud németül.

—   Egy-két kérdésre nyögve válaszol. A harmadikra már nem bír felelni. Csak áll és idegesen rágja az ajkait.

—   Még ezt sem birod megtanulni?! — dörög feléje a tanár hangja. — Nem volt elég neked három nap?!!

Nádai motyogni kezd valamit, de a tanár szemei most szörnyű fényben égnek. Hirtelen és csodálatosan nagyobbodnak és gyorsan közeledve feléje, rémitő nagyságban táncolnak előtte.

A hőség kibírhatatlanná fokozódik. Aztán a szoba inogni kezd és szédít; sebességgel elrohan — mind távolabb és távolabb.

A tanár hangja végtelen messzeségben visszhangzik, mintha alagutban menydörögne.

Ijedten keresi a furcsa változás okát.

Segítségért kiált, de hang nem jön ki a torkán.

A tábla homályosodó körvonalai felé nyúl, hogy megkapaszkodjon bennük.

Most egyszerre minden elsötétül előtte.

—   Tanár ur: A Nádai rosszul van! — kiáltja valaki az első padból. Nádaira néznek.

Klein hozzárohan, hogy felfogja.

Azonban már késő. Nádai ájultan vágódik a katedrára. A pánik tetőfokára hág.

Felugrálnak helyükről és zürzavaros kiáltozással körülveszik Nádait. A tanár megdöbbenve bámul.

Ebben a pillanatban csengetnek. Az osztály rémült juhnyájként, eszeveszett rohanással hagyja el a termet. Odakint lihegve fellélegzenek.

*

Nádait fölmossák.

Nyitott ablakon friss, esős levegő árad be.

Nádai sáppadtan ül. Arckifejezése valami boldog megnyugvásfélét tükröz. Elájult ugyan, de szekunda nélkül úszta meg.

A tanár kedveskedve és bocsánatkérőn mászkál körülötte.

—   Egészségtelenül meleg volt az osztályban, — mondja. — Éreztem mindjárt, hogy bejöttem. Ettől ájult el szegény gyermek.

De az ajtón beleskődő diákok tekintete haragosan tagad. S a másosztálybeli érdeklődők egyre növekvő töm-egének megmondják:

—   A Raáb egészen meg volt bolondulva! Mint egy marha...! És Nádai izgalmában és félelmében elájult!

*

Fáradtan ülnek padjaikban. Ha egy-egy mozdulatot tesznek, a ki állott izgalmak idegessége vibrál azon. Előre dülledt pocakkal jön be.

—   Godd by, Mister Teacher,— köszönnek neki némelyek gunyos vigyorgással. Az osztály fele ülve marad.

Aczél csak angolul beszél tanítványaival, komikusan hangsulyozva az egyes szavakat. A padok közé megy, vagy a tábla elé s beszédét kacagásra késztető mozdulatokkal kiséri. Az osztály fele árnyékként utánozza. És röhögnek rajta. Belelovalják magukat a röhögésbe, hogy elfeledjék az előbbieket.

Észreveszi. Felhágy az angollal.

—   Miért utánoztok ti engem?! Ti neveletlen suszterinasok?! Nem szégyenlitek magatokat?!

Olaj a tűzre.

Az osztály hangos nevetésbe tör ki. Kihasználják az alkalmat. A gonoszság ellenállhatatlan rohama lepi el őket.

Hatalmas műröhögésbe kezdenek.

Kardos vonitva hahotázik. A mellette ülő bőg. A jobboldali padsorban, éppen Rosner felől rázás hangzik.

A többség röhögést szimulál és vadul verdesi, a padokat. Egy elől ülő hirtelen kiesik a padból és gurulni kezd.

Aczél ordítani akarna, de hangja elvész a pokolivá erősödő nevetésben és dobogásban. Csak áll. Áll és bámul.

De a nevetés nem szűnik. A katedrára rohan és őrült mérgében eszeveszetten csapkod a katalógussal. Hiábavaló, tehetetlen dühöngése elégtétel az osztálynak.

Végre belefáradnak. A zaj lassan szűnik.

Az utolsó nevetési hullámok szűntével morálprédikációba kezd. Azt mondja, hogy ő nem ezt várta volna urifiúktól.

De az „urifiúk” örvendenek, hogy megalázhatnak, kigunyolhatnak, kinevethetnek egyet a tanárok közül. Mulathatnak rajta és oldódik fojtott rémületük.

Aczél elhallgat, leül, felelésre szólít.

Valaki kijön. Felel. De az egész légkör mulatságos. Reakció az előző óra szörnyűségeire.

Felelnek.

Még csend van, az osztály azonban nem elégelte meg a mulatságot.

Gyenge, furcsa, kómikus öreg ez, akivel mindent lehet csinálni. Annyira, hogy már nem is lenne érdemes, ha nem lenne tanár. Igy azonban nála bukkan felszínre mindaz az elfojtott gyűlölet, amelyet Raáb és hasonló kollégái váltottak ki belőlük.

Mannheim a pad fénymázas széléhez szorítja hüvelykujját és gyorsan végighúzza azon. Malac visitásához hasonló hang támad és háromszor ismétlődik.

A osztály újra röhögni kezd.

Aczél felugrik.

—  Disznók!! Ki volt az?! Feleletet nem kap.

—  Te voltál?! gazfickó! Kérdezett tagad.

—  Ne hazudj, vásott kölyök!

A visitás ismét megszólal, de más irányból.

—  Ki volt ez, mondjátok? — ordítja kétségbeesetten. Válaszként a sarokból éhes csibék csipognak.

—  Mi az?! Ti meg vagytok őrülve?!

De az osztály csak röhög és erre a kismalac újra visit és a csibék csipognak.

Hörgő nevetés és fülsiketítő lábdobogás.

Aztán a birói síp félidőt fuj és a röhögés minden eddigit túlszárnyaló erővel viharzik.

A tanár a padok közé rohan. Megáll egy pillanatra és úgy bámul az osztályra, mint a borjú az újkapura.

Sarkon fordul. Tettetett nyugalommal a katedrára megy.

A műröhögés ebben a pillanatban menydörgéssé növekszik és az öreg, pocakos és szerencsétlen Aczél látszólagos nyugalmát is elvesztve, kétségbeesetten kirohan.

Utána tárva marad az ajtó.

*

Iskola... Tudás háza... A kultura otthona...

Kapitalizmus. 1932. (Helyzetjelentés.) — „A világháború előtt befejeződött a világ átkapitalizálódása. Ezáltal a kapitalista vonatkozások oly szoros összeszövődése keletkezett, hogy ma valamely ipar krízisének a kitörése tüstént más iparágakat is az örvénybe ránt. Bármely ország gazdasági krizise az epidémiák infekciójának erejével terjed át a szomszédos, kapcsolatban álló gazdasági területre. A krizis ma világkrizis. Ez az állapot mindama remény és lehetőség halálát jelenti, mely a krízis hatásai alól egy más ország gazdaságába próbál menekülni. Fordulj Anglia, Olaszország, Skandinávia felé — mindenütt krízis. Találj menedéket Kanadában, Mexikóban, a délamerikai államokban — mindenütt rettenetes krízis. Próbálj szerencsét Egyiptomban, Ausztráliában, Kínáiban, Japánban — krízis, krízis, krizis. Az északi sarktól a déli sarkig nincs a nap alatt hely, amit ne ért volna el a krízis. S minden hely a tőkés világban védekezik a munkaerők betódulása ellen, kitessékeli az ideneket s a keresti lehetőségeket a benszülőttek közt ossza fel. A munkások megszámlálhatatlan tömegei áradnak az Egyesült Államokból Mexikóba, Kinába, Itáliába, Irországba vissza, mert Észak-Amerika megakar szabadulni a létszámifelettiektől. Az idegen munkaerők egész serege kénytelen elhagyni Angliát, Franciaországot, Németországot, mert a munkapiacot nyomják s életigényükkel az általános szükséget fokozzák. Már nincs külföld. A bevándorlás elől az ajtót becsapták. Maradj hazádban és pusztulj el ott! — ez a jelen kegyetlen jelszava.” (Carl Steuermann: Der Mensch auf der Flucht. S. Fischer Verlag, Berlin, 1932.)