A marxizmus realizációs elméletének alapját azok a sémák képezik, amelyek alapján Marx a Tőke II. kötetében a tőkefelhalmozást, a tőke újratermelését ábrázolja. Ezekkel a sémákkal u. i. Marx bemutatja azt, hogy a különböző termelési ágak, illetve a sémákban ezeket képviselő I. osztály (a termelő-eszközöket előállitó termelési ág) és a II. osztály (a fogyasztási cikkeket előállitó termelési ág) amelyek termékeiket egymással kicserélik, arányosak legyenek. Ha arányosságuk hiányzik, az egész értéktöbblet nem realizálható és ennek következtében, további feltételek fenforgása esetében, túltermelési válság áll be. De Marx a Tőke III/1. kötetének korábban már hivatkozott 225. 6. oldalán a különböző termelési ágak arányossága mellett a társadalom fogyasztóerejét is az értéktöbblet realizálásának korlátja gyanánt jelöli meg. És a Tőke más helyein is (hogy csak a legismertebb részekre utaljunk, a III/1. kötet 232. oldalán, a III/2. kötet 25. oldalán) az értéktöbblet realizálásának akadályait, a válságot előidéző okokat a különböző termelési ágak arányosságának fogalma mellett, vagy annak mellőzésével is, a társadalmi termelőerő és fogyasztóerő viszonyának fogalmával írja le. Marx ezeken a helyeken kifejti, hogy a társadalom fogyasztóereje korlátolt, mert a tőkések fogyasztását korlátozza a tőkefelhalmozásnak a verseny által előirt kényszere, a munkások fogyasztását pedig az antagonisztikus jövedelemeloszlási viszonyok, „amelyek a társadalom nagy tömegének fogyasztását csupán többé-kevésbé szük korlátok között változó minimumra szorítják le.” (Tőke III/1. 226.) A társadalom fogyasztóerejének e korlátoltságával, amelynek legfontosabb eleme a munkások szegénysége, szemben áll a termelőerejének korlátlan növelésére való törekvés, mint a tőkefelhalmozás kényszerének és a tőkés haszonhajhászásnak következménye. A korlátlan növekvésre törő ´termelőerő beleütközik a korlátolt fogyasztóerőbe, amely így az értéktöbblet realizálásának korlátjává válik és bekövetkezik a válság. És „minél jobban fejlődik a termelőerő, annál inkább ellentétbe jut azzal a keskeny alappal, amelyen a fogyasztási viszonyok nyugszanak.” (Tőke III/1. 226.)

Az a tény azután, hogy Marx realizációs- és válságelméletében társadalmi termelőerő és fogyasztóerő közötti ellentét fogalma is szerepelnek, Marx kérdéses elméletének a legkülönbözőbb magyarázatára vezetett. Voltak, akik Marx rendszerében a realizációnak, a válságnak két, egymásnak ellenmondó, ki nem egyenlített elméletét fedezték fel. Ő szerintük Marx a válságot egyszer a különböző termelési ágak aránytalanságára, máskor a társadalom korlátolt fogyasztóerejére, különösen a munkástömegek szegénységére vezette volna vissza. Ennek megfelelően a szocialista elméletben is találkozunk két eltérő felfogással. Némelyek, mint Tugan-Baranovski és Hilferding, a Tőke II. kötetének sémáiból kiindulva, a válságot a különböző termelési ágak aránytalanságából magyarázzák és elvetik a válságnak a társadalom korlátolt fogyasztóerejéből való levezetését. Mások viszont, különösen szociáldemokrata teoretikusok, a társadalom korlátolt fogyasztóerejében látják a válság okát és ezzel a felfogásukkal alapozzák meg a magas munkabérek bevezetésére, mint a válság ellenszerére, irányuló követelésüket. Marx fentebb ismertetett, megállapításaihoz fűződik az ortodox marxistáknak is, így Varga Jenőnek az a felfogása, amely a válságot a termelés kiterjesztésére való korlátlan törekvés és az antagonisztikus jövedelemeloszlási viszonyok alapján korlátolt társadalmi fogyasztóerő között fentálló ellenmondásra vezeti vissza. Ez a felfogás olykor, mint pld. a Marxistische Arbeiterschulung Heft 8. Die Wirtschaftkrisen cimű kiadványban, nemcsak a válságnak a társadalom korlátolt fogyasztóerejéből való levezetését veti el, hanem a válságnak a különböző termelési ágak aránytalanságából való magyarázását is mint opportunista nézetet pellengérezi ki. És végül Marx fentebb ismertetett megállapításaira hivatkoztak az orosz narodnikok és Luxemburg Róza is (és hivatkoznak részben még ma is Luxemburg Róza követői, mint Julian Borckhardt,) midőn azt akarták kimutatni, hogy a kapitalizmusban termelt értéktöbbletet a kapitalizmuson belül lehetetlen realizálni, hogy tehát a kapitalizmusnak fentállásához elengedhetetlenül szüksége van a tőkés termelésen kivül álló, se nem tőkés, se nem bérmunkás, u.n. 3. személyre, mint árui vevőire. Igy Marxból indul ki az a. Luxemburg Róza nevéhez füződő felfogás is, amely azt tanítja, hogy a kapitalizmus fennmaradása lehetetlenné válik, mihelyt a 3. személyek, akiket pedig a kapitalizmus végre is elkerülhetetlenül tőkésekkké és bérmunkásokká alakit át, eltűnnek.

Az ismertetett felfogások közül kettővel röviden végezhetünk. Hogy a válságot nem lehet egymagában a társadalom korlátolt fogyasztóerejére, a munkástömegek szegénységére visszavezetni, azt maga Marx is leszögezte a Tőke II. kötetének 385—6, oldalán, ahol utalt arra a tényre, „hogy a válságokat minden alkalommal egyenesen előkészíti egy oly időszak, amelyben a munkabér általában emelkedik.” Ha tehát a munkástömegek szegénysége egymagában okozati összefüggésben állana a válsággal, akkor „ennek az időszaknak ellenkezőleg... a válságot el kellene hárítania.” És Luxemburg Róza felfogásával szemben is, amelynek alapvető logikai hibáit már követőinek egyrésze is, így Sternberg, felismerték, elegendő rámutatnunk a tőkefelhalmozásnak arra a sematikus ábrázolására, amely a Tőke. II. kötetében található s amely által be van bizonyítva, hogy a tőkés értéktöbblet realizálása a kapitalizmuson belül lehetséges.

Marad az a két, egymással szembehelyezett felfogás, amelyeknek egyike a válságot a különböző termelési ágak aránytalanságából, másika a társadalmi termelés korlátlan kiterjesztésére való törekvés és az antagonisztikus jövedelemeloszlási viszonyok alapján korlátolt társadalmi fogyasztóerő között fentálló ellenmondásból vezeti le. Itt mindenekelőtt azt kell megvizsgálnunk, hogy ez a két levezetés nem ugyanazon tényeknek ugyanazon okozati összefüggését ábrázolja-e? Mert ha igen, akkor nem lehet szó Marx válságelméletében ellenmondásról, helytelennek bizonyul a két felfogás szembeállítása és feleslegessé válik a döntés a két felfogás között.

A kérdés tisztázása először is szükségessé teszi annak a tisztázását, hogy milyen kapcsolatban állanak egymással egyrészt a különböző termelési ágak viszonya, másrészt a társadalmi termelőerő és fogyasztóerő viszonya?

„A társadalom fogyasztó ereje és a különböző termelési ágak arányossága egyáltalában nem valami önálló, egymással össze nem kötött tényezők. Ellenkezőleg, a fogyasztás bizonyos mértéke egyike az arányosság elemeinek.” — Állapítja meg Lenin. (Megjegyzések a piac elméletéhez. Összes művek II. kötet, 400. oldal.) Tényleg, az egyes termelési ágak piacul szolgálnak a többi termelési ág számára, a többi termelési ágban termelt árukat fogyasztják, meghatározott fogyasztóerővel rendelkeznek és minden egyes termelési ág meghatározott fogyasztóereje elemét képezi az összes termelési ág arányosságának. Az egész társadalom fogyasztóereje semmi más, mint az arányossági rendszerben szereplő valamennyi termelési ág együttes fogyasztóereje. És a fogyasztás bizonyos mértékével szemben, a termelés bizonyos mértéke az arányosság másik eleme. Mert, hogy az egyes termelési ágak a többi termelési ág számára termelnek, meghatározott termelőerővel rendelkeznek és minden egyes termelési ág meghatározott termelőereje elemét képezi az összes termelési ág arányosságának. Az egész társadalom termelőereje, a társadalmi termelőerő semmi más, mint az arányossági rendszerben szereplő valamennyi termelési ág együttes termelőereje. A különböző termelési ágak viszonya és a társadalmi termelőerő és fogyasztóerő viszonya nem különböző tények összefüggéseit fejezik ki, hanem ugyanazon tényeknek, az egyes termelési ágak termelőerejének és fogyasztóerejének összefüggéseit és csupán különbözőképpen csoportosítják özeket a tényeket. Amikor a különböző termelési ágakat állítjuk egymással szembe, akkor egyesítjük minden egyes termelési ágban annak termelőereiét és fogyasztóereiét és a termelőerőnek és fogyasztóerőnek így létrejött egységeit állítjuk szembe egymással termelési áganként. Amikor pedig a társadalom termelőerejét és fogyasztóerejét állítjuk egymással szembe, akkor egyesítjük egymással az összes termelési ág term;elíőerejét az egyik oldalon, az összes termelési ág fogyasztóerejét a másik oldalon és az egyik oldalon a termelőerőnek, a másik oldalon a fogyasztóerőnek így létrejött két egységét állítjuk szembe egymással, függetlenül a termelőerő és fogyasztóerő megoszlásától az egyes termelési ágak között,

Marx azonban kérdéses tételeinél nem a társadalmi termelőerőnek és fogyasztóerőnek így nyert szembeállításából indul ki, hanem az egyes termelési ágak termelőerejének és fogyasztóereiének egy módosított alakú csoportosítását veszi alapul. Az egyes termelési ágaknak a termelőeszközökre vonatkozó fogyasztóerejét ugyanis nem egyesíti ezeknek fogyasztási cikkekre vonatkozó fogyasztóerejével a társadalmi fogyasztóerő fogalmában, mert azt tartja szem előtt, hogy „az állandó tőke” — a termelőeszközök — „termelése” — tehát fogyasztása is — „sohasem önmagáért folyik, hanem csak azért, mert többre van belőle szükség azokban a termelési ágakban, amelyeknek termékei egyéni fogyasztás tárgyai.” (Tőke III/1. 289.) Ezen az alapon azután Marx a termelőeszközök fogyasztását is, mint termelő fogyasztást, a társadalmi termelés fogalma alá vonva, a társadalmi! termelőerőnek így nyert fogalmát állítja szembe a társadalmi fogyasztóerő fogalmával, amelyben viszont csupán az egyes termelési ágak fogyasztási cikkekre vonatkozó fogyasztóerejét hagyja meg. Vagyis Marx a kérdéses tételeknél társadalmi fogyasztóerő alatt csupán a különböző termelési ágakhoz tartozó tőkések és munkások összesített egyéni fogyasztó erejét érti, mig társadalmi termelőerő alatt a különböző termelési ágaknak csupán fogyasztási cikkekre vonatkozó, összesített termelőerejét, amelynek fogalmába beleolvasztja a különböző termelési ágaknak a termelő eszközökre vonatkozó összesített termelőerejét is. És a társadalmi fogyasztóerő így nyert fogalmával kapcsolatban is csak alárendelt szerepet juttat a különböző termelési ágakhoz tartozó tőkések összesitett egyéni fogyasztóerejének, a különböző termelési ágakhoz tartozó munkások összesített egyéni fogyasztóerejével szemben, amire az jogositja fel, hogy a fogyasztási cikkek termelésében és fogyasztásában túlnyomó szerepet játszanak a munkások egyéni fogyasztásának tárgyát képező tömegfogyasztási cikkek, a tőkések különleges egyéni fogyasztásának tárgyát; képező fényűzési cikkekkel szemben. Azonban a társadalmi termelőerő és fogyasztóerő ilyetén szembeállításánál is csupán a termelőerőnek és fogyasztóerőnek ugyanazokat az elemeit csoportosítja meghatározott módon, amelyeknek más meghatározott módon való csoportosítása a különböző termelési ágak szembeállítását eredményezi.

Marx tehát ugyanazoknak a tényeknek az összefüggéseit ábrázolja akkor, midőn a válságot a különböző termelési ágak viszonyából s midőn a társadalmi termelőerő és fogyasztóerő viszonyából vezeti le. Kérdés még, hogy a két levezetésnél ugyanazok a tények nem szerepelnek-e különböző okozati összefüggések kapcsolatában?

A különböző termelési ágak arányossági rendszerében a tőkések között folyó verseny és a tőkés termelés haszonszerzési célja minden egyes termelési ágban folytonos tőkefelhalmozásira, a termelés folytonos növelésére vezetnek. A társadalmi termelőerő és fogyasztóerő viszonyában ugyanezek a tények idézik elő a társadalmi termelés korlátlan kiterjesztésére való törekvést a ebben az alakban itt csupán a minden egyes termelési ág korlátlan kiterjesztésére való törekvés jelenik meg. A társadalom fogyasztóereje viszont a maga korlátoltságában, eleme a különböző termelési ágak arányossági rendszerének is, mert a munkások fogyasztóereje az utóbbiban is az antagonisztikus jövedelemeloszlási viszonyok által korlátozva, csupán mint a tőkések termelő munkaerő-fogyasztásának következménye jelenik meg s a tőkések fogyasztóerejét az utóbbiban is korlátozza az a tény, hogy az értéktöbblet egyrészét tőkefelhalmozásra kell fordítaniok. A társadalom fogyasztóerejének korlátoltsága azonban egyáltalában nem jelenti azt, hogy a társadalom fogyasztóereje nem emelkedhetik. A kérdés világosan áll előttünk, ha a különböző termelési ágak viszonyára gondolunk a tőkefelhalmozásban, amint egyáltalában „lehetetlen fogyasztásról beszélnünk, ha nem értettük meg a társadalmi össztőke ujratermelését és a társadalmi termék különböző alkatrészei pótlását.” (Lenin, A kapitalizmus fejlődése Oroszországban 26. oldal), tehát a különböző termelési ágak arányossági rendszerének összefüggéseit a tőkefelhalmozással kapcsolatban. A termelési ágak arányossági rendszerében a termelés növekedésével együtt a piac, tehát a fogyasztóerő is növekszik. Ez a tétel ugyan feltétlenül csak a termelőeszközök piacára nézve érvényes, de a termelés növekedésével együtt nőhet a tömegfogyasztási és fényűzési cikkek piaca, tehát, minden korlátoltsága ellenére a társadalom fogyasztóereje is. A társadalmi termelőerő és fogyasztóerő egyidejü növekedésének fel tétele, az utóbbinak legfontosabb elemét, a munkásoknak tömegfogyasztási cikkekre vonatkozó fogyasztóerejét illetőleg, csupán az, hogy a tőkefelhalmozás, amely viszonylag megnöveli a termelésben hasznosított munkások számát, gyorsabb ütemben haladjon előre, mint a technikai fejlődés, amely viszonylag csökkenti ezeknek a munkásoknak a számát. Történetileg pedig ez a feltétel a kapitalizmusnak az imperialista világháborút megelőző korszakában általában adva volt. Kérdés azonban, hogy ha a társaidalmi fogyasztóerő együtt növekszik a társadalmi termelőerővel, akkor mégis miért ütközik bele a termelőerő a fogyasztóerő korlátaiba? Erre a kérdésre is megadja a feleletet a különbözői termelési ágak viszonyának vizsgálata. Az egyes termelési ágakhoz tartozó tőkések szükségképpen ismeretlen piacra termelnek, a termelőerő megnövelésével egyidejüleg nem láthatják előre, hogy a fogyasztóerő milyen mértékben fog megnövekedni. Ennek a ténynek következménye azután az, hogy a korlátlan (az ismeretlen fogyasztóerő nagysága által nem korlátolt) kiterjeszkedésre törő termelőerő szükségképpen beleütközik a bár növekvő, de az antagonisztikus jövedelemeloszlási viszonyok által végérvényesen korlátolt fogyasztóerőbe. S végül azt a kérdést is megvilágítja a különböző termelési ágak viszonyának vizsgálata, hogy a termelőerőnek és a fogyasztóerőnek ez az ellenmondása miért élesedik ki a termelőerő fejlődésével, miért növekszik mindegyre a termelőerő ellentéte „azzal a keskeny alappal, amelyen a fogyasztási viszonyok nyugszanak?” Ott az a tény, hogy a II. osztály akkumulációsrátája a technikai fejlődéssel párhuzamosan nem csökken megfelelő mértékben az I. osztály akkumulációsrátájához képest, kapcsolatban a piac áttekinthetetlen voltával, a II. osztály termelésének a piacához képest aránytalan nagyságára vezet. Ez az összefüggés azután a társadalmi termelőerő és fogyasztóerő viszonyában úgy jelenik meg, hogy az ismeretlen piacra folytatott, korlátlan kiterjedésre törő társadalmi termelés növekedésének üteme nem csökken abban a mértékben, amelyben a munkásokat viszonylag feleslegessé tevő technikai fejlődés következtében a társadalmi fogyasztóerő növekedésének üteme csökken, aminek következtében azután a termelőerő beleütközik a fogyasztóerő korlátaiba. (Ez az összeütközés persze különösen súlyos abban az esetben, midőn a technikai fejlődés hatásaként egyenesen a társadalmi fogyasztóerő csökkenése áll be.) A termelőerőnek a fogyasztóerővel a piac ismeretlen volta miatt bekövetkező összeütközése egyáltalában ebben a technikai fejlődés által meghatározott Összefüggésben játszódik le. De a folytonos technikai fejlődés mindjobban korlátozza a társadalmi fogyasztóerő növekedésének ütemét, amivel szemben a társadalmi termelőerő továbbra is korlátlan kiterjedésre törekszik. Ennek következtében azután mindjobban ki kell élesedni a termelőerő fejlődésével az ellentétnek a termelőerő és fogyasztóerő között is. Ez annyit jelent, hogy a kapitalizmusban érvényesül egy tendencia, amelynél fogva az egymást követő válságok mind sulyosabbakká válnak.

Látjuk tehát, hogy Marx realizációs elméletében ugyanazok a tények az okozati összefüggésnek ugyanabban a kapcsolatában szerepelnek, akár a különböző termelési ágak viszonyának, akár a társadalmi termelőerő és fogyasztóerő viszonyának szempontjából vizsgálja Marx az értéktöbblet realizálásának akadályait. Marx válságelméletében szó sem lehet ellenmondásról és helytelenül értelmezik ezt a válságelméletet azok is, akik egymást kizáró megoldások gyanánt állítják szembe egymással a válságnak a különböző termelési ágak aránytalanságából és a társadalmi termelőerő és fogyasztóerő közötti ellenmondásból való levezetését. Marx válságelmélete teljesen egységes. Ez az elmélet a válságot, a jelenségek valódi összefüggésének megfelelően, a különböző termelési ágak viszonya szempontjából a közöttük kifejlődő aránytalanságra, a társadalmi termelőerő és fogyasztóerő viszonya szempontjából a termelés kiterjesztésére való korlátlan törekvés és az antagonisztikus jövedelemeloszlási viszonyok alapján korlátolt társadalmi fogyasztóerő között létrejövő ellenmondásba vezeti közvetlenül vissza. És továbbmenve, megállapítja, hogy a különböző termelési ágak között szükségképpen aránytalanságnak kell kifejlődnie, a társadalmi termelőerőnek szükségképpen bele kell ütköznie a társadalmi fogyasztóerő korlátjaiba, mert a tőkés társadalomban, ugyanakkor, amidőn a termelés társadalmilag folyik, amidőn tehát, „sok széjjelszórt termelő folyamat egy társadalmi termelőfolyamatba olvad össze.” (Lenin, Mik a Népbarátok? Összes művek I. kötet,) elszigetelt termelők önkényesen termelnek ismeretlen piacra. Ez az elmélet nem vonja kétségbe, hogy abban az esetben, ha a tőke arányosan oszolna el a különböző termelési ágak között, az értéktöbblet realizálása a kapitalizmusban lehetséges volna és válságok nem következnének be, holott ugyanakkor a munkástömegek, a társadalom fogyasztóereje továbbra is a minimumra korlátolt maradna. Ennek megfelelően állapítja meg Lenin, hogy „A nemzeti tőke más eloszlása mellett ugyanaz a termékmennyiség... realizálható volna.” (A kapitalizmus fejlődése Oroszországban 33. oldal.) De tisztában van azzal is, hogy az a tény, hogy a kapitalizmusban a társadalmilag összefüggő termelés elszigetelt, a piacot, a termelés társadalmi összefüggéseit áttekinteni nem képes termelők önkényére van bizva s ennélfogva a tőke aránytalan eloszlása a különböző termelési ágak között s ennek folytán a válság is, elkerülhetetlen következményei a termelőeszközök tőkés magántulajdonának, hogy a termelőeszközök tőkés magántulajdona kizárja a tőke arányos eloszlását a különböző termelési ágak között s így az értéktöbblet akadálytalan realizálását is. Ezért azután Marx realizációs elmélete a válságot, az értéktöbblet realizálásának akadályozottságát végső fokon a termelés társadalmi módja és az elsajátítás magánmódja között fentálló ellenmondásra vezeti vissza.

Az értéktöbblet realizálásának összefüggései tehát egyenlői jogosultsággal leírhatók, úgy a különböző termelési ágak viszonyának, mint a társadalmi termelőerő és fogyasztóerő viszonyának szempontjából. Kérdés még, hogy nem szólnak-e okok a mellett, hogy a realizációs elméletben e két szempont közül valamelyiket mégis előnyben részesitsük?

Lenin ebben a kérdésben határozott álláspontot foglalt el. Miután a szóbanforgó összefüggéseket a különböző termelési ágak viszonyának szempontjából írva le, leszögezte, hogy a válság, az érdektöbblet realizálásának „nehézségei... a termelés különböző ágai aránytalan elosztásából erednek” s elkerülhetetlenül bekövetkeznek a tőkés társadalmi termelésben, mert ez „elszigetelt termelők termelése előttük ismeretlen világpiacra”. (A kapitalizmus fejlődése Oroszországban 11. oldal) megállapítja, hogy „a realizálás megmagyarázásánál a fogyasztás két módját, az egyéni fogyasztást s a termelő... fogyasztást feltétlenül meg kell különböztetni. És pedig azért, „mert itt nemcsak értékpótlás, hanem anyagpótlás is számbajön s ezért feltétlenül szükséges megkülönböztetni egymástól azokat a termékeket, melyek a társadalmi gazdaság folyamatában egészen különböző szerepet játszanak” (idézett mű 16. oldal), tehát egyrészt a termelőeszközöket, másrészt a fogyasztási cikkeket. Lenin álláspontja tehát az, hogy a realizációs elméletnek az összefüggések leírásánál a különböző termelési ágak viszonyát, tehát a Tőke II. kötetének sémáit kell alapul vennie, amelyek, mint láttuk, megkülönböztetik egymástól a termelőeszközöket és a fogyasztási cikkeket előállító termelési ágakat (és az utóbbiakban a tömegfogyasztási és fényüzési cikkeket előállító termelési ágakat is), s hogy a realizáció összefüggéseinek leírására nem alkalmas a társadalmi termelőerő és fogyasztóerő viszonyának szempontja. Lenin álláspontja kétségtelenül helytálló. A Korunk 1932. januári és februári számában „A tőkés kereskedelem” cim alatt megjelent közleményünkben mi magunk is bemutattuk azt az egészen eltérő szerepet, amelyet a termelőeszközök és a fogyasztási cikkek a tőkés külkereskedelemben játszanak. És éppen a tőkés külkereskedelem elméletével kapcsolatban még más körülmények is szólanak Lenin álláspontjának helyessége mellett, amelyekre szintén felhívtuk már a figyelmet említett közleményünkben. Először az, hogy a társadalmi termelőerő kiterjesztésére való korlátlan törekvés és a korlátolt társadalmi fogyasztóerő között fennálló ellentmondás fogalma csak a tultermelésre utal, de nem egyben az elégtelen termelésre is, amely pedig mint a különböző termelési ágak aránytalanságának a tultermelést kiegészítő következménye a külkereskedelem létrehozásánál éppugy szerepet játszik, mint a tultermelés. Másodszor pedig az, hogy az előbbi ellentmondás, amely alkalmas a tultermelési válság megmagyarázására, nem alkalmas arra, hogy belőle egy történeti tőkés ország termelő ereje és fogyasztóereje viszonyának alakulását a külkereskedelemmel kapcsolatban közvetlenül levezessük. A történeti tőkés országnak az egymást követő túltermelési válságokon át haladó fejlődését termelőereje és fogyasztóereje viszonyának szempontjából ugyanis, a külkereskedelemmel kapcsolatban az jellemzi, hogy míg a fejlődés egy bizonyos fokáig termelőereje viszonylag növekszik fogyasztóerejéhez képest (amiben közvetlenül kifejezésre jut a fenti ellenmondás), ezen a fokon túl ellenkezőleg fogyasztóereje lesz nagyobb termelőerejéhez képest. A történeti tőkés ország fejlődésének ezt az utóbbi (a túltermelési válságok egész sorát átölelő) időszakát nem lehet már a társadalmi fogyasztóerő korlátoltságának és a termelés korlátlan kiterjesztésére való törekvésnek ellentétjéből közvetlenül levezetni. Ezzel szemben a termelési ágak aránytalanságának szempontja közvetlenül alkalmas nemcsak a túltermelési válság levezetésére, hanem a történeti tőkés országnak a külkereskedelemmel kapcsolatos egész fejlődése megmagyarázására is, mert a történeti tőkés ország különböző termelési ágainak aránytalansága a történeti fejlődés során, szemben a „tiszta kapitalizmus” viszonyaival, tendencia szerint mindegyre növekszik.

* Lásd még e kérdéssel kapcsolatban szerzőnek a Korunk 1931 októberi számában a „Kapitalizmus és külkereskedelem” cim alatt megjelent közleményét.